Mid van?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Amikor távolról érkezett emberrel találkozom, aki hosszú időt töltött külföldön, mindig bólogatni szoktam, ahogy beszámol élményeiről, legfőképpen arról, hogy milyen nagy bizalomnak kell élnie az ember szívében, amikor mások kezére adja magát, s nem önmaga ura, hanem alkalmazkodnia kell az ottani dolgokhoz, viszonyokhoz, és ha nincsen segítsége, bizony, nem nagyon igazodik el. Bizony, úgy van, úgy van, úgy van, megértőleg bólogatunk. Én is megtapasztaltam most pár hétig. Amikor idegenbe megy az ember, bármennyire is ura önmagának, rá kell bíznia magát másokra. Ehhez még azt is hozzáveszem, hogy az utóbbi napokban kezdtük olvasni az első Korinthusi levelet, amelyet olvasva mindig az az érzés tölt el, hogy nincs is az Újszövetségben más olyan könyv, amely annyira ismerős, aktuális, annyira olyan ez a levél, mintha Pál apostol tegnap írta volna. Mert ha kicserélnénk a levél címet, mondjuk erre: Buda-hegyvidéki gyülekezet, számos dologban önmagunkra ismernénk. Az egyházról szól ez a levél. Igen, közelebbről egy adott gyülekezet életéről, és annak belső problémáiról, ügyeiről, bajairól szól, de ugyanakkor megmutatja azt a nagy titkot is, ami Isten egész népét egyben tartja.  Ez hihetetlen erővel tud hozzánk szólni. Örökérvényűen fogalmaz az apostol. Így aztán elkerülhetetlenül is összekapcsolódott bennem a levélnek ez a hallatlan frissessége, meg az én személyes tapasztalatom, mégpedig éppen úgy, ahogy az apostol mondja itt a hetedik versben: mid van, amit nem úgy kaptál? Mert mindent kaptunk.

És ez nemcsak azért igaz, mert olykor-máskor rá kell bízzuk magunkat mások jókedvére, szeretetére, önfeláldozására, segítőkészségére, hogy egyáltalán megmaradjunk, nemcsak azért is, mert (idézzük csak fel a saját gyerekkorunkat!) valóban mindent kapunk. Az apostol azt szeretné megmutatni, hogy az egész életünk eredője semmi egyéb, mint az, hogy kapunk, részesedünk, hogy megajándékozottak vagyunk. Talán úgy értjük meg ezt a legmélyebben, ha nem térünk el nagyon a Korinthusi levél bevezető gondolataitól, illetve az úgynevezett korinthusi problémák egyikétől. Korinthusban sok probléma volt, mint ahogy mindenhol sok probléma van, de az egyik nagy kérdés ma is hallatlanul szorongató, mondhatnám, rendkívül korszerű, 21. századi. De inkább azt mondom, hogy örök érvényű, és meglátjuk, hogy miért. Ez a versengés problémája. Mi a versengés kultúrájában élünk. Ez nemcsak a sport világában van így, vagy a médiumokat elárasztó versenyek, vetélkedők terén, általában is versenyezni kell. A munkáért is versenyezni kell, a megbecsülésért is versenyezni kell, a tisztességért is versenyezni kell, az életrevalóért is versenyezni kell,  - vagy inkább küzdeni, vagy harcolni. Vannak olyan iskolafilozófiák, művelődési programok, amelyek azt sulykolják, hogy a gyerekeinket egészen kicsi kortól kezdve versenyképességre kell tanítanunk. Vannak olyan pedagógiai irányzatok, amelyek azt hirdetik, hogy azok az igazán jó iskolák, amelyek egyfajta versenyistállóként működnek. Vannak, akik szerint az a jó iskola, ahol mire leérettségizik a gyerek, legalább egy kamion-sofőri jogosítványa, hat nyelv-vizsgája, több akadémikusi kitüntetése van a gyereknek, de tudjon esztergálni is, - akkor jó az iskola. Versenyben vagyunk, versenyezni kell.

Ha azt gondolnánk, hogy ez modern kori jelenség, mert valahogy így alakult a világ, hadd hívjam fel a figyelmet a Korinthusi levél bevezető szakaszaira, különösen az első három részre, ahol az apostol fájdalommal, és ugyanakkor szeretet-teljes iróniával beszél a korinthusiaknak arról, hogy nem is érti, mi folyik közöttük. Persze, érti. Versengtek. Versengtek a bölcsességben, versengtek az erőben, versengtek az ismeretben, versengtek a kegyelmi ajándékokban, a keresztyénségetekben is versengtek. Később látni fogjuk, milyen kifutásai lesznek ennek – bár ma is ide tartozik, hiszen ma úrvacsorázunk. Például, amikor a korinthusiak összegyülekeztek úrvacsorázni, ebből is egyfajta versengés kerekedett ki. Az alkalom vasárnap délután kezdődött és estefelé ért véget. Többnyire nagy szeretetvendégséggel kezdték, vitték is a mindenféle földi jót. De nem ért oda mindenki az agapé kezdetére, mert a kikötői rabszolgáknat csak alkonyat-tájt engedték el a munkából, így ők csak későn érkeztek oda, az úrvacsorára, mert azt a végén tartották. S azt látták, hogy az asztalon már ott vannak a leszopogatott csirkecombok, egy-két kis tortadarab, már kiürültek a kólás üvegek, ők meg éhesen érkeztek a szeretet-közösségbe, esetleg korgott is a gyomruk meg csorgott a nyáluk, - de a többiek, a tehetősök, a gazdagok, a vagyonosok, a valakik azt mondták nekik: nos, jó, hogy megérkeztetek az eukarisztia, a hálaadás közösségébe. Hát van itt nektek egy csipetnyi kenyér meg egy korty bor, ez az Úr Jézus Krisztus teste és vére, ezzel kell jóllakni. Erre azt mondja az apostol, hogy nem dicsérlek benneteket, hogy egybegyűltök úrvacsorázni, mert nem haszonra gyűltök egybe, hanem kárra gyűltök egybe. Mert megsebzitek a másikat, mert megalázzátok a másikat. Vagy, ahogy itt mondja a 4. részben: mert fölfuvalkodtok, mert fölébe nőttetitek önmagatokat a másiknak, versenyeztek, dicsekedtek. És ekkor hangzik el ez a kérdés, itt a 7. versben: micsoda különböztet meg téged, mert mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel úgy, mintha nem kaptad volna?

Ez felszínes olvasatban is azt mutatja, amit a felolvasott szakasz végén mond az apostol: nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek benneteket, hogy rátok pirítsak és bebizonyítsam, hogy tulajdonképpen senkik vagytok önmagatokban. Így kezdődik a korinthusi levél: Isten a senkiket hívta el, hogy a valakiket megszégyenítse. Azért mondom ezt – mondja az apostol – azért írom ezeket, hogy mint szeretett gyermekeimet intselek és kijózanítsalak benneteket. És itt találkozik össze az, amit a bevezetőben mondtam, hogy talán, ha gyerekkorunkra visszaemlékezünk, akkor értjük meg igazán, mi, a versenyző felnőttek, itt a versenyvilágban is, hogy milyen az, amikor az ember megajándékozott, amikor kap. Hiszen azért vagyunk és csak azért élünk, és csak azért vagyok valaki, mert kapok! Ezért mondja Pál: mint szerelmes gyermekeimet akarlak inteni, mint gyermekeket akarlak titeket inteni, hogy kiszabadítsalak ebből az őrült, sehova se vezető, egymást letaposó versengésből. Van ennek a versengésnek néhány mellékvonulata is, ezekről is szólni kell a felolvasott szakasz fényében.

Az egyiket már szóba hoztam, ez a fölfelé törekvés. Azok, akik mélyről indultak, nagy szegénységből, ahogy szokták mondani, kevés eséllyel vagy esély nélkül, szegény családból, nem igazán erős családi-rokoni késztetéssel, azok jól értik ezt. Emlékszem, általános iskolás koromban volt az osztályunkban egy hihetetlenül okos, zseniális fiú, fantasztikus memóriája volt. A tanárok igyekeztek előbbre segíteni, de a család azt mondta, dehogyis fog ez a gyerek tovább tanulni! Kitanul majd bádogosnak, az egy biztos szakma. Mikor aztán az osztályfőnök győzködte a szülőket, hogy még egyetemi tanár is lehet a gyerekből, meg akadémikus, tán Nobel-díjas is, visszakérdezett az egyik szülő: azért mennyi fizetés jár? Akik ilyen helyzetből ki tudnak törni, azok ismerik a felfelé törekvés a belső, elemi késztetését. De az apostol nem erről beszél. A felfelé törekvésnek vannak sötét oldalai is, amikor nem a magam tehetségéből, nem a magam szorgalmából, nem a magam igyekezetéből emelkedem fel, hanem a többi ember fejét-hátán lépkedek fölfelé. Erről a felfelé törekvésről beszél az apostol, ehhez kapcsolja hozzá kérdését: micsoda különböztet meg téged? - miben vagy különb? - mondd meg, kedves korinthusi testvérem! Mondd meg, kedves buda-hegyvidéki testvérem, miben vagy különb, hát nem úgy kaptál mindent?

És rögtön idekapcsolódik emberi állapotunk másik aspektusa is: a szerzés. Az ember szerző. A bűneset óta szerző. Mióta a kígyó rávette Évát és Ádámot, hogy szerezzetek, azóta. Szakítsanak a tiltott fa gyümölcséből. Mert fölfelé kell törni. Olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói. Mert oda csepegtette a szívükbe a versenyvágyat, a fölfelé törekvés igyekezetét, és benne azt a gyanúsítást, hogy azért tiltott az a fa, illetve annak a gyümölcse, mert az Isten el akar tőlünk zárni valamit, mert irigyel tőlünk valamit az Isten, mert nem léphetünk be a mindentudás, a jó és gonosz tudásának csodapalotájába. Nem baj, szerzünk! És ettől kezdve az ember, amíg ki nem gyógyul ebből a halálos ősbűnéből, csak a szerzésnek él. Szerezni. Szokták mondani, hogy az ember arról ismerszik – latin kifejezéssel – hogy homo faber, alkotó ember, aki nemcsak úgy benne van a világban, a környezetében, és él az ösztönei szerint, hanem alkot. De most súlyos szót kell mondani: az ember nemcsak homo faber, hanem homo predator is – ragadozó, szerző. A szerző ember elszerző ember, elszerzi a másikét is, elveszi a másikét is. Úgy gondolja, így tud elkülönbözni, ebben tud különb lenni. És jön az apostol mély kérdése, és hadd szóljon mindannyiunkhoz: mondd, mi van, amit nem kaptál volna? És ezzel a kérdéssel akar megállítani bennünket a mi iszonyú nagy igyekezetünkben, hogy lefogja a kezünket: állj meg, állj meg, nem kell a másikat agyonverni, nem kell rajta átgázolni, parancsolj ennek a romlott ösztönnek! Gyerekekkel csináltak régen, egy eléggé ostoba kísérletet. Betettek a játszó gyerekek közé súlyra, színre ugyanolyan játékokat, darabra éppen annyit, ahány gyermek volt ott. A gyermekek pedig igyekeztek elvenni a másiktól azt, ami nekik is megvolt. De ezt nem kell kísérlettel bizonyítani, így vagyunk ezzel mi is. Ha látom valakin, hogy ugyanaz van neki, mint nekem,  - ugyanaz, semmiben nem különbözik, tizedmilliméterre ugyanaz, akkor is le kell fogjam a kezem, mert nyúlnék érte, hogy vegyem el. És a kérdezem tőle: honnét szerezted, hogy szerezted? Nem azt kérdem, hol kaptad, kitől kaptad – hanem: hol szerezted? Az egyik leguniverzálisabb magyar szó a szer, a szerzés, - mindenre tudjuk alkalmazni, benne van az egész életünkben.

 S mégis, amikor az apostol ezt a kérdést fölteszi, hogy mid van, amit nem úgy kaptál, nemcsak egy-egy helyzetet akar orvosolni, gyógyítani, s figyelmeztetni, hogy végy erőt önmagadon, - hanem egészen a létünk legmélyéig vezet el bennünket: mid van, amit nem úgy kaptál? Engedjük ezt a kérdést egészen a szívünk mélyéig lehatolni. Az életemet is kaptam, mert teremtmény vagyok. A reménységemet is kaptam, hogy ez az élet, amit megélek, bezárva a halandóság korlátai közé, nem a teljes élet. Ez a reménység is ajándék. A hitet is kaptam. Hiába buzdítjuk mi egymást, hogy higgy már, próbálj meg hinni, tudjuk, hogy az üdvözítő hit Isten ajándéka. Az egész keresztyénség is ajándék. Ugyan, hol, ugyan, hogy szerezted volna? Ugyan, hogy szereztél volna Isten előtt kedvességet, te, a homo predator, az elszerző ember, amikor ez utálatos Isten előtt? Ugyan, hogy szereztél volna Isten előtt igazságot? Meg tudod valóban maradéktalanul tartani Isten szent igazságát és életrendjét, tudsz magadnak Isten előtt érdemet szerezni? Nem tudsz. Mindent kaptál. Hát akkor - mondja az apostol – ha úgy kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Egy lépéssel tovább is megy, és még teljesebbé válik mindennek a megértése: inti és feddi a korinthusiakat, s azt mondja ironikusan: látom, korinthusiak, dicsekedtek, vetekedtek, a kegyelmi ajándékok olimpiáját rendezitek meg Korinthusban: kinek van többje, ki kapott többet Istentől, ki szerzett többet Istentől. Lapozzunk majd csak előre a 13. részig, a szeretet himnuszáig, ahol azt írja az apostol: hogyha szeretet nincsen énbennem, odébb tolhatom a hegyet is, az angyalok nyelvén is beszélhetek, a legnagyobb mártíriumra is kész lehetek, akármit szerezhetek, ha szeretet nincsen énbennem: semmi vagyok.

 Egyszer egy szociológus azon csúfolódott, hogy amikor a keresztyének így imádkoznak: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma – ezzel bizonnyal nagy lustaságról tesznek tanúbizonyságot, még a kenyérért sem akarnak megdolgozni, azt is csak kérik! De mi tudjuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, - noha orcánk verítékével és kezünk munkájával fáradozunk a kenyérért, végeredményében azt is kapjuk. Mid van, amit nem úgy kaptál? De ti a korinthusiak – mondja az apostol szelíd iróniával – immár beteltek, immár meggazdagodtatok, immár uralkodásra jutottatok nálunk nélkül is, majd hozzáteszi: vajh, ha csakugyan uralkodásra jutottatok volna, vajh, ha valóban szereztetek volna egyáltalán valamit, hogy annak a trónusára beülhessetek. Mert úgy vélem – folytatja  – Isten minket, az apostolokat a sor végére állított, mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek. Igen titokzatos ez a kifejezés, mert amikor azt mondja, hogy látványossága lettünk a világnak, ezen azt értjük, hogy miket néz mindenki. Na, végre vagyunk valakik, na végre szereztünk valakit!! De itt a teátrum szó szerepel, és az apostol kifejezésében a teátrum szó a cirkuszt jelenti, ahova beviszik a halálra szántakat. Látványossága lettünk a világnak! – s eztán mondja az apostol, hogy mi bolondok vagyunk a Krisztusért, ti pedig bölcsek. Mi erőtelenek, ti pedig erősek, ti dicsőségesek, mi pedig gyalázatosak, mindez ideig éhezünk, szomjúhozunk, meztelenkedünk, bántalmaztatunk és bujdosunk, fáradozunk, tulajdon kezünkkel munkálkodunk, ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük, ha gyaláztatunk, könyörgünk, szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé mindezidáig. Ki tud így élni? Az, aki mindig mindent kap.

Aki szerez, az egy fordított életrajzot szeretne elmondani. Az egy olyan életrajzot szeretne elmondani, hogy a sor végén voltam, és addig mentem előre, följebb és följebb, hogy immár a sor elején vagyok. Én már bővölködöm, mások éheznek. Igen, én különb vagyok. Én mindennel jól vagyok, mások szomjúhoznak, persze, én különb vagyok. Mások ott állnak a sor végén, a világ szemetjévé lettek, én kikapartam magam. Hát semmid sincs, amit kaptál volna?

De legvégül az apostol azt mondja: mindezt azért tesszük és azért élünk így, hogy ez példa legyen nektek. S nem is önmagát akarja példaként állítani a korinthusiak elé, hanem Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát. Aki így élt, és így élt érettünk, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ez a szeretetnek – nem mondom, hogy az egyetlen, de az egyik biztos -  kulcsa. Amikor megérted, hogy mindent kaptál. Akkor kezdek el igazán szeretni, akkor kezdem el igazán gyakorolni magam a szeretetben, amikor a szívem legmélyéig meghatározó belátássá, tapasztalattá, felismeréssé lesz, hogy mindent kaptam. Mert az tud igazán szeretni, akinek már nem kell semmit szerezni, aki nem is akar semmit szerezni. Az tud igazán szeretni, aki tudja, hogy mindent kapott, önmagát is. Az áldásokat is, a gyógyításokat is, a reménységet is, a hitet is, az eljövendő életet is, aki Istent is kapta, és nem szerezte. Ezért, kedves testvérek, amikor az Úr szent asztalához járulunk, és halljuk majd előtte a szereztetés Igéjét: ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, mely tiérettetek kionttatik, vegyétek.., akkor Istennek ezt a nagy ajándékozó mozdulatát élhetjük át, és benne azt, hogy ezt is kaptuk. Ami kegyelem, ami élet, ami igazság, ami valóban isteni, az mind-mind ajándék. Mert micsoda különböztet meg téged? Talán, ha meg kell különböztetni magunkat, talán, ha el kell különböznünk mégis, akkor mondjuk azt, hogy az különböztet meg hogy mindent kaptam. Ámen

Imádkozzunk!

Töredelemmel és alázattal jövünk eléd, Mennyei Atyánk, mindeneknek teremtője, gondviselője, minden tökéletes és jó adomány Istene, s megvalljuk, hogy sokszor, amikor elviselhetetlenül szűknek érezzük világunkat, az csak azért van, mert megfeledkeztünk arról, hogy Nálad van minden elkészített adomány örökkévaló bősége és teljessége. De köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy az Úr Jézus Krisztusban örök érvényűen feltártad, megmutattad: ajándékozó Isten vagy s minden, ami Tetőled való, az jó és tökéletes és Tehozzád vezet. Ez a Te szereteted forrásának legnagyobb mélysége. Vezess el bennünket ehhez a forráshoz, táplálj és őrizz meg bennünket örökkévaló hűségedben és szeretetben, és taníts bennünket arra a gyermeki lelkületre, amely révén felfoghatjuk, hogy Benned minden a miénk, mert Te ajándékozod azt nekünk. Legfőképpen Jézus Krisztust ajándékoztad, és hogyha Ő a miénk, akkor általa mi a tieid vagyunk és benned miénk az egész világ.

Add Mennyei Atyánk, hogy a szent asztalhoz járulva, az úrvacsora jeleit, a kenyeret és a bort magunkhoz véve, valóban lássuk a mi Úr Jézus Krisztusunkat, aki érettünk megfeszíttetett, akinek teste megtöretett és vére kiontatott, hogy ezáltal minden akadály félretétessék, minden bűnadósság megfizettessék, minden vétek szennye elmosattassék, s mi mint igazak és szentek állhassunk elődbe, kegyelmed királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Add, hogy Igéd szívünkben meggyökerezzen, minket igazságra vezessen, hálára késztessen, hogy hálás élettel és szívvel végezhessük a szeretetnek minden munkáját Nevednek dicsőségére.
Ámen