Micsoda az ember?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Két zsoltárt olvastam, mind a kettőnek Dávid a szerzője. Miután istentiszteletünk elején a 8. zsoltár verseit Szenczi Molnár Albert szép fordításában énekeltük is, talán többen megjegyezhették, hogy fölösleges volt a két zsoltárt felolvasni, hiszen mindkettő ugyanarról szól. A két zsoltárt külön-külön magyarázva Kálvin is megjegyzi, hogy a 8. zsoltár a 144.-ben, a 144. pedig a 8.-ban tükröződik, tehát mindkettőben ugyanarról van szó. Valóban a lényeget tekintve mindkettő Isten dicsőségét és Isten hatalmát énekli, de ha jól figyeltünk, mégsem ugyanarról szól a két zsoltár, legalábbis abban a tekintetben nem, ahogy Dávid önmagáról vagy általában az emberről beszél. „Micsoda az ember?”, kérdezi a 8. zsoltárban és azt mondja: kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg őt, úrrá tetted kezeid munkáján és mindent lábai alá vetettél. A 144. zsoltárban viszont miután felteszi a kérdést, „micsoda az ember?”, nem azt mondja, hogy alig tetted kisebbé Istennél és mindent lábai alá vetettél, hanem azt mondja: hiszen olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék. S most egyszerre halljuk hát, egymás mellé olvasva, hogy az ember dicsőséges, az ember nagyszerű valami vagy valaki, alig kisebb az Istennél, vagy ahogy mondani szoktuk: a teremtés koronája, illetve, hogy az ember lehelet, az egyik pillanatban van, a másikban nincs. Olyan, mint a futó árnyék, csak átsuhan, s nem tudjuk, hogy ott volt-e valójában vagy csak a szemünk káprázott valamin. A régiek - talán elsőként Augustinus egyházatya – azt mondották, hogy az ember terra diffcultatis, vagyis az életének, a sorsának szempontjából csupa-csupa bonyodalom, ellentmondás. Mindent tudunk az emberről, és mégsem értjük. Mennyi mindent tudunk a világról, mennyi minden világos, tiszta, egyértelmű a számunkra, mennyi mindennel tudunk - közönséges szóval - bánni, ám az embernek, mindent elölről vagy újra kell kezdeni tanulni, sokszor még annak is, aki vénségébe jut, annak is mindent újra kezdeni kell tanulni – az emberről és önmagáról. Minden értünk, de magunkat nem értjük.

Valóban, sok igazság van ebben a meglátásban. Igazolja ezt az emberi szellem története is. Például áll az a tény, hogy az ember mindent önmagához hasonlít, és semmit sem tud másként megérteni, csak önmagából kiindulva. Ezért mondjuk, hogy a hegynek lába van, hogy Istennek szíve van, ezért ruházzuk föl a természetet olyan emberi érzésekkel, melyekkel bizonyosan nem bírnak. Az ember mindig mindent magához hasonlít. Ha a tudomány úgynevezett nagy igazságait tekintjük, látjuk, hogy az ember voltaképpen az igazságokat nem alkotja, hanem csak felismeri. Felismeri azt, ami van. Felismeri, hogy miképpen működik a világ, felismeri a fizika szabályait, a biológiai adottságokat, a világegyetem nagy törvényszerűségeit, s ezeket mi találjuk ki, mi csak felismerjük és megfogalmazzuk őket. Még Istenről szólva is voltaképpen a magunk képességei szerint beszélünk. Vannak teológusok, akik éppen emiatt bátorkodnak megjegyezni, hogy eredeti értelemben nem is tudunk Istenről semmit mondani. Isten kikutathatatlan, megragadhatatlan, kibeszélhetetlen, nem tudunk Róla semmit mondani, mi mindig csak magunkról beszélünk, és arról, ahogyan a világot látjuk vagy elgondoljuk. Bizony, ha semmi mást nem szűrünk le ebből, minthogy ez azért van így, mert az ember önmaga számára probléma, már egy lépéssel közelebb jutottunk az igazsághoz.

Ma két tételt hoz elénk a két felolvasott zsoltár, igen, éppen azért, mert mindkettő ugyanarról szól: Isten nagyszerű szeretetéről. Ám erről eltérő élethelyzetben szól az egyik és a másik. Az egyikben az embert a világegyetemben látjuk, az ember a világegyetem része, teremtmény. És mint teremtmény, Isten dicsőségének és Isten dicsőítésének elsőrendű hordozója az ember. Nincs a világban más - ez a zsoltár üzenete -, aki jobban tudná magasztalni és dicsőíteni Istent. Látszólag mintha Dávid kényelmes megfigyelőpontba húzódna, és onnan nézné a világegyetemet - több ilyen zsoltár is van, például a 19. a 104. - és ebben a szemlélődésben fogalmazza meg csodálatos szavakkal, hogy az ég kékje is Isten dicsőségét hirdeti, a föld is, a csillagok járása is, az éjszaka, és a nappal is, a tengerben játszó halak, a kivirágzott gyümölcsfák, minden-minden, ami a világon van, Istent magasztalja és dicsőíti. Ám mégsem valami kellemes megfigyelő állásból mondja ezt Dávid, hanem arra sarkall bennünket, hogy magasztaljuk Isten, mert az ember az, aki a legjobban tudja Isten dicsőíteni, Isten dicsőségét visszatükrözni. Alig kisebb angyaloknál, nagyszerű lény, csodálatos a teremtésben, Isten hatalmat adott neki, az ember valami fantasztikus teremtmény. „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van rá?” – kérdezi, és ezzel éppen ezt fejezi ki, hogy Isten úgy emlékezik meg az emberről, úgy van gondja rá, hogy megáldja, s mindent odaad neki a teremtett világban.

A 144. zsoltár nem szemlélődő ének, hanem harci zsoltár. Egy alig-ember énekel itt a zsoltárban. Az egyik magyarázó szerint ezt a zsoltárt Dávid akkor írta, amikor Góliát ellen készült a csatába. Emlékszünk a jelenetre, behívták Saul sátrába, hogy vegye föl Saul páncéljait, ám szegény kis pásztorfiú meg sem bírt bennük mozdulni, olyan nagyok voltak, így hát parittyával meg néhány kővel a kezében állt ki a nagy Góliát ellen. Egy bizonyos, ebben a zsoltárában szabadulásért könyörög. Azt mondja itt: „Uram, hajlítsd meg egeidet, szállj alá, illesd meg a hegyeket, lövellj villámokat, nyújtsd le a kezedet a magasból, ragadj ki és ments meg engem a nagy vizekből, az idegen fiak kezéből!” Ám itt a mi Dávidunk itt nem azért mondja a segítségkérő szavakat, nem azért imádkozik Istenéhez, mert „micsoda az ember?” – s mert az ember a teremtés koronája! Ugyanis, hogy az angyaloknál is éppen csak egy kicsit kisebb, ugyanis, hogy az ember a teremtés csodálatos dalnoka, aki telezengi az univerzumot Isten dicsőségével, ugyanis, hogy „micsoda az ember?” – és hogy ő az, aki Isten hasonlatosságára és képmására teremtetett! Nem. Itt, 144. zsoltárban azt mondja Dávid: „micsoda az ember?” - olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék. Ezért emlékezzél meg, Uram, róla!

Az a valóság, kedves testvérek, hogy mi örökké e kettő között kavargunk, minden gondolatunk e kettő között mozog. Egyik pillanatban az embert a legnagyszerűbb valaminek látjuk, ő a mindenség mandátóriusa, kinek Isten mindent a kezére adott, a másik pillanatban viszont - ahogy Ady mondja versében - Istenhez hanyatló árnyék. Van is meg nincs is. Olyan, mint a pára, amit rálehelünk az ablakra, még ott van egy darabig, belerajzoljuk az ujjunkkal a szívet, Mari szereti Ferit, aztán kisüt a nap és a már nincs is ott. Volt és nincs. E kettő között imbolyog az ember. Ezért terra difficultatis az ember, ezért nem érzi önmagát, ezért nem tud sokszor önmagával mit kezdeni. Ezért ingadozik az ember a gőg és a végső kétségbeesés között. Mind a kettő – a gőg és a kétségbeesés is halálos veszedelem, mert Isten a kedélyeknek ellenáll, és mert hitünknek és jövendőnknek megsemmisítője a kétségbeesés. Segítsen bennünket ma az Ige, nézzünk ebbe bele, s lássuk, mire tanít bennünket Istennek ez a két igéje. S higy mire tanít, azt csak egy nagy megfordítással érzékelhetjük.

A teológusok azt szokták mondani, hogy az ember a menny és a föld között áll. Tud az isteniről, de ebbe a világba tartozik. S megfordítva, ebből a világból való, s mégis, az élete föl van nyitva az istenire. Pontosabb, ha úgy mondjuk, hogy az ember az Istené, az ember a Teremtő és a teremtett világ között áll, sajátos és különös helyzetben. S hogy mit jelentenek a zsoltárok szavai az ember nagyságáról és nyomorúságáról, az ember dicsőségéről és kicsiségéről, azt talán éppen ennek a zsoltárok állításainak a megfordításával érthetjük meg.

A 8. zsoltár azt mondja, hogy a világegyetemben elhelyezett ember tükrözi Isten dicsőségét. Vagyis abban mutatkozik meg az ember istenit felragyogtató nagysága, ahogyan megtalálja a helyét a világban. A világon most nem a társadalmat, a kultúrát, a civilizációt kell értenünk, hanem a teremtett világot, a természetet, ahogy mondjuk, a naturát. Az ember itt szerves lényként, biologikumként, natura-ként áll előttünk. Pontosan fogalmaz a zsoltár, mint valami. S milyen érdekes, hogy amikor a modern etológia, antropológia, biológiai antropológia az emberről beszél, ugyanígy jár el, nem fölfelé, hanem lefelé. Igen, az ember benne van a világban, a biológia és a fizika törvényei mozgatják. Az ember a majomtól származik, ahogy azt 50, 60 évvel ezelőtt oly hevesen vitatták. Milyen találó a kifejezés: lemászott a fáról. Föntről lefelé. Hogy a földről aztán hova fog még lejjebb jutni, hol fogunk a végén kikötni, nem tudom, de úgy-e, egyre lejjebb megyünk! De micsoda ellentét feszül itt, kedves testvérek! A zsoltár az embert, mint teremtményt, az embert, mint naturát, csodálatosnak, nagyszerűnek, dicsőségesnek látja. Ma az embert, mint lényt, mint naturát, egyre lejjebb tesszük, pedig ugyanazon a helyén szemléljük, mint a zsoltár! Régi igazság az, persze, hogy az embert nem lehet alulról megérteni, ma pedig így akarjuk. Hogyan viselkednek a majmok - úgy viselkedik az ember is. Hogy viselkednek a kutyák? - így viselkedik az ember is. Hogyan mászik a giliszta? - úgy megy az ember is. Hogyan működnek a reflexek? - úgy működik az ember is. S mégis, érezzük, hogy van itt valami, ami valahogy nem stimmel. A modern ember ugyanis Isten elleni lázadásában él, s amikor önmagát szemléli a természetben, úgy teszi, hogy ezzel elszakítsa magát Istentől. A régi bibliai szakaszok azonban mindig Istenhez való viszonyában mutatják meg az embert. Sokszor fájdalommal is szólnak erről. Az mondja a nagy szenvedő, Jób: „micsoda a halandó, hogy tiszta lehetne, és hogy igaz volna, aki asszonytól születik. Ímé, még az Ő szentjeiben sem bízok, az egek sem tiszták az Ő szemében.” (Jób 15:14) Aztán egy másik helyen, amikor a szenvedései miatt panaszkodik, Isten elé áll és egészen megrendítő kemény szavakkal így szól Urához: „Tenger vagyok én vagy cethal, hogy őrt állítasz ellenem?”(Jób 7:12) Majd a saját életéről ezt mondja: „Utálom, nem akarok örökké élni. Távozz el tőlem, mert nyomorúság az életem. Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod rá?”(Jób 7:15-16) Nem tudom kedves testvérek, érzitek-e ezt a rettenetes fájdalmas iróniát! A 8. zsoltár azt mondja, „micsoda az ember, hogy ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod rá?”, Jób pedig visszafordítja és azt mondja: Uram, jobb lenne, ha békén hagynál! Távozz el tőlem, utálom az életemet. Nem vagyok én sem tenger, hogy gátat építs elém, sem cethal, hogy őrt állíts miattam. Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra tartod, figyelmedet fordítod rá? S máris így folytatja: „meglátogatod őt minden reggel, minden szempillantásban megpróbálod őt, miért nem fordítod el tőlem szemedet, miért nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem? Vétkeztem, mit cselekedjem én Néked, oh, embereknek őrizője, miért tettél ki céltáblául magadnak, miért legyek magamnak terhére?”(Jób 7:17-18) Ám Jóbnak ebből a rettentő panaszából is az világlik ki, hogy nem lehet az embert a maga puszta környezetében látni és szemlélni. Csak abban nem érti meg magát. Pedig Jób szeretne elbújni Isten elől, szeretne eggyé válni a teremtett világgal, szeretne kő lenni, fa lenni, puszta valami lenni, amire amúgy Isten általában gondot visel, amit úgy általában fenntart, megőriz, s aminek úgy általában a világegyetem törvényei szerint van valami sorsa, aminek a génjeibe úgy általában bele van programozva a születése és halála, s nem kell azzal többet gondolni. „Micsoda az ember?” - kérdezi Jób -, hogy ilyen különös elbánásban részesültem? Hogy nem hagytál békén, Istenem, hogy - gyereknyelven szólva - rám szálltál, és nem szállsz le rólam. Gyötörsz engem. Még föl sem ébredek, már ott vagy. Így mondja Jób: - a nyálam sem tudom lenyelni, a számat sem tudom megtörölni, a könnyemet nem tudom a szememből kitörölni, Te máris ott vagy és gyötörsz engemet.

Ez az, kedves testvéreim, amire az ateista barátaink rögtön rá is vágják: - „micsoda hát a Mindenható, hogy tiszteljük Őt, és mit nyerünk, ha esedezünk Őelőtte?” (Jób 21:15) Ezt is a Bibliában olvassuk, Jób idézi, egy istentagadó szájából. Megéri Istenben hinni? Ha ilyen ez az Isten, jobb lenne, ha nem volna. S talán nincs is! – idézi Jób az istentagadót. Ez vezet át bennünket a másik zsoltárhoz, és ahhoz a belátáshoz, hogy még az ember nyomorúsága sem abban mutatkozik meg, hogy bele van vetve a világba, hogy élhet 50, 60, 80 esztendőt, s az élete keserűség, gyötrelem, fájdalom - ahogy a zsoltár is mondja -, küszködés. Nem ebben látszik meg az ember nyomorúsága., Ha az ember összeveti magát bármilyen más élőlénnyel és ezt tárgyszerűen teszi, rádöbben, hogy ez az összevetés végeredményében, és mégiscsak a 8. zsoltár szavainak kell igazat adnunk, hogy minden teremtménytől különbözünk, mindegyiknél magasabbak vagyunk. Nem abból értjük hát meg a nyomorúságunkat, amiből sokan ma szeretnék, hanem abból a kérdésből, hogy emelkedünk-e Istenhez vagy elsüllyedünk Tőle? A nyomorúságunk is éppen Istenhez való közeledésünk-távolodásunk tükrében mutatkozik meg. Azt mondja erről a 103. zsoltár erkölcsi, etikai természetű megközelítése: „Uram, ha a bűnöket számon tartod, kicsoda maradhat meg?” S lám, Isten mégis számon tart bennünket. És az nem lehet, hogy puszta magamat tartsa csak számon, ám azt, ami vagyok, ne tartsa számon. Aztán Jób könyve, inkább ontológiai beállásában ezt mondja: „mert mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit nem tudunk és mi a mi napjaink csak árnyék a földön.” (Jób 8,9) Mi csak tegnapiak vagyunk. Ami vagyunk, már el is múlott. Az előbb mondott szavaim elmúlottak. Az, hogy ide jöttünk istentiszteletre, már elmúlott. Mi csak tegnapiak vagyunk. És „napjaink, mint a futó árnyék.” Egy villanás. Ahogy elsuhan most odakint egy autó, és árnyékot vet az ablakra, úgy látjuk magunkat: látjuk és már is nem látjuk.

Ám mindez, kedves testvérek, csak és csakis Istenhez közelítve és Őelőtte mondható ki! És ebben van a vigasztalásunk, miközben e két látszólag összeegyeztethetetlen valóság között imbolygunk. Mert mit ismertünk föl? Fölismertük egyrészt, amit szeretünk fölismerni, ami büszkeséggel tölt el bennünket, hogy Isten nagyra méltóztatott minket. Ám azt is fölismertük, hogy törékeny, az ember, semmi-létű az ember. Ám ha Isten előtt ismertük föl, és Isten elé állunk felismeréseinkkel, még két ige segít nekünk vigasztalást, erőt és helyes látást kapni. 

Így mondja Jób, miután panasza végére ér és Istenéhez jut: „Isten lelke teremtett engem és a Mindenhatónak lehelete adott nekem életet.” (Jób 33:4) Mit hallottunk kedves testvérek a 144. zsoltárban? „Uram, micsoda az ember, hogy tudsz felőle és az embernek fia, hogy gondod van rá. Olyan az ember, mint a lehelet.” Itt pedig az imént azt hallottuk, hogy „Isten Lelke teremtett engem”, a Mindenható lehelete adott nekem életet. A lehelet az életem. De ha magamban vagyok, akkor látott valaki? Íme, most leheltem egyet, testvérek, úgy-e, nem láttátok? S mégis azt mondja a zsoltáros: ha Isten előtt vagyok, ha Őbenne vagyok, Benne bízom, máris mondhatom, hogy az Ő lehelete adott nekem életet, vagyok, mert Isten lehelete, Isten lelke életadó lélek, életmegtartó lélek. Ha azt mondom, hogy csak lehelet vagyok, ez  a végső lemondásnak, a semmibe hullásnak a szava, de ha Istenben mondom, hogy „csak” lehelet vagyok – mert igen, az vagyok, - mégis azt mondom: Isten lehelete adott nekem életet. S teremtette Isten az embert földnek porából és élet leheletét lehelte belé. Lehet erről így is szólni s lehet ezért hálát adni.

Aztán azt is mondja a segítségért, szabadulásért kiáltó Dávid a 144. zsoltárban: „Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék.” S mégis, milyen sokszor halljuk a zsoltárokban, a prófétáknál, hogy nem nyugszik meg másutt az én lelkem, mint Istennek árnyékában. Isten árnyékában élünk, mondja a mindent elsirató és mégis remélő Jeremiás (Siralmak 4:20), a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem, mondja a bujdosására visszaemlékező Dávid (Zsolt 68:1). Az egyik pillanatban az árnyék a múlandóságnak, a pillanatnyiságnak, a volt-nak, de inkább a nincs-nek a szava, a másik pillanatban pedig a megérkezésé. Mint amikor valaki nagy nyárban leszáll a vasútállomáson, hétágra süt a nap, cipeli a két bőröndöt s megy kilométereken keresztül, már-már napszúrást kap, de végül megérkezik haza és beül az árnyékba. Otthon van. Ha magam vagyok, ha magam akarok lenni az én Teremtőm, Uram és Királyom nélkül, csak árnyék vagyok, ami volt és nincs. Egy villanás. Tiszavirágélet. Ha Istennél vagyok, szeretetének árnyékában vagyok, védelemben, örömben, boldogságban és megtartatásban vagyok.

Micsoda hát az ember? Ha valaki végigolvassa a régi Károli-fordítást, elismerheti, hogy grammatikusnak sem volt utolsó Károli Gáspár, mert mikor ebben az összefüggésben beszél az emberről, következetesen mindig így kérdez: „micsoda?” és sohasem úgy, hogy „kicsoda?” Azt a kérdést ugyanis, hogy a micsodából hogyan lesz kicsoda, vagy hogy mikor tehetjük föl magunkra nézvést azt a kérdést: „kicsoda az ember?, csak a végső személyes valóság előtt, a teremtő Isten előtt tehetjük föl. S valóban, amikor Istenről kérdez a zsoltáros, akkor sohasem azt kérdezi, hogy micsoda az Isten, hanem mindig így kérdez: kicsoda az Isten? Hogy hát kicsoda az ember, hol van életének forrása, hol van az, ami neki életet ad, megőrzi őt, szeretetének árnyékába vonja, azt csak akkor találjuk meg, ha így kérdezünk: kicsoda az én Teremtőm, uram és királyom? Adja a Szentlélek Isten, hogy tudjuk erre az igaz feleletet.

Ámen