Mi módon jöttél ide?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Amikor az evangéliumokat olvassuk, és azokhoz a szakaszokhoz érkezünk, melyekben Jézus példázatai olvashatók, bizonnyal mindannyian úgy találjuk – igen, igen, és sokszor csodáljuk is Jézus példázatait, hogy milyen egyszerűek, milyen maguktól értetődőek, hétköznapiak, semmi elvonatkoztatott nincsen bennük. Mindenik példázat történetét jól értjük, hiszen mintha velünk vagy miközöttünk történt volna. De az is bizonyos, hogy máskor ezek a gyönyörű, egyszerű hétköznapi történetek nyugtalanná tesznek bennünket. Van a példázatokban, vagy a hozzájuk fűzött jézusi megjegyzésekben valami, ami megzakkant bennünket – nem tudok most más szót mondani! –, kizökkent, nyugtalanná tesz minket. Vannak prédikátorok és biblia-magyarázók, aki kifejezetten erre a nyugtalanító momentumra teszik a hangsúlyt, és azt mondják, hogy Jézusnak ezzel különös célja van: szeretne minket kizökkenteni a megszokott világunkból, szeretne kizökkenteni a sémáinkból, kiűzni a kliséink közül, hogy elevenen, frissen és valóban egészen konkrétan magunkra vonatkoztatva tudjunk Isten országára, Istennek és az embernek a nagy titkaira gondolni. Azt is el kell mondanom, hogy bizonyos példázatokat többször olvashatunk. Ezt a példázatot is olvastuk már, Lukács evangéliumában szerepel, de nem itt hangzik el, virágvasárnap után, Jeruzsálemben egy nagy drámai konfliktus kellős közepén, hanem még fönt, északon, a Genezáreti-tó mellett mondta el Jézus egy olyan összefüggésben, amikor sokkal inkább az egymásra való figyelésnek, a jóságnak, a szeretet szabadságának a nagy kérdései forogtak fönn (Lukács ev. 14). Hogy például, kit hívjunk meg, kit fogadjunk be, kivel álljunk szóba? Ám most itt újra elmondja Jézus a történetet, de ki is bővíti egy megrendítő résszel. Én ma erről a kibővítésről szeretnék szólni.

Lukács evangéliumából addig ismerjük már a példázatot, hogy a király menyegzőt szerez a fiának, s régi szokás szerint már jó előre értesíti a hivatalosokat, aztán, amikor közeledik az esemény, elküldi a szolgáit. Ma már nem kell senkit elküldeni, csak valaki a titkárságról körbetelefonál, hogy úgy-e megkapta a meghívót, úgy-e tetszik jönni, biztosan meg lesz tartva a rendezvény! Ám a hivatalosok nem akarnak menni. Az egyik ilyen kifogást talál, a másik amolyant, sőt, mi több, arról is hallunk, hogy némelyik szolgát, talán erőszakosabbak voltak, egy kicsit többet toporogtak a kapuban, szájba verik, fejbe verik, sőt, lesz közöttük olyan, akit meg is ölnek. A régi példázat szerint – Jézus így mondja el – akkor a király haragra gyullad, elküldi a bosszúálló csapatokat, bosszút áll szolgáiért, de nem akarja, hogy a lakodalmas ház üresen maradjon, kiküldi hát a szolgákat, akik útról, útfélről, sántát, csonka-bonkát, vagy - ahogy itt Máté evangéliumában mondja Jézus, - jót és rosszat egyaránt begyűjtenek a lakodalmas házba. Eddig az első példázat. Most azonban folytatódik a történet. Megtelik a lakodalmas ház, a király bemegy, végigtekint a vendégseregen, és észrevesz egy embert, akin nincsen menyegzői ruha. Ha most végigtekintek a seregen, kedves testvérek, meg tudom számolni, hányon van itt kokárda, bár nem írtuk ki a kapura, hogy belépés csak kokárdával, március 15.-e tegnap volt,  – de talán ebből értjük, hogy valaminek kellett lenni ott, valamilyen ruhát föl kellett venni ott is, valamilyen jelet ki kellett tűzni, még annak is, akit épp a sarkon fogtak el, hogy – „gyere barátom, lakodalom van!” Tényleg, mehetek? Jöhetsz. – Ingyért lesz? Ingyért lesz. – Tényleg, én is mehetek? Te is jöhetsz. – Most éppen ízibe? Igen – nos, még az ilyennek is ki kellett valami jelet tűznie. S miután az egyiken nincs menyegzői ruha, a király megkötözteti kezét, lábát és kidobatja. Megrendítő, sokkoló, amit a példázatban hallunk, ezért engedje meg a gyülekezet, hogy ma erről szóljak, mert itt legalább három nagy igazság van elrejtve. Ám ezt a három igazságot három nagy igazságtalanságon keresztül fogjuk megérteni.

Először hadd szóljak még, az előző részhez visszatérve, egy nagy és nyilvánvaló igazságtalanságról, nevezetesen arról, hogy nem való és nem igazságos, hogy azok, akik nem voltak hivatalosak, mégis ott lehetnek a lakodalomban. Ha így működne a mi így-úgy-amúgy berendezett világunk, nagyon hamar összeomlana minden. Ez nem igazságos. Az persze fájdalmas, keserű, nehezen elhordozható és méltatlan dolog, hogy azok, akik hivatalosak voltak a menyegzőre, nem akartak elmenni. Ha valaki már tartott fiának, lányának, unokájának lakodalmat, és kiküldték a meghívókat, lefoglalták az asztalokat, s látta, hogy már az esküvőn sem jelent meg valaki, aztán a lakodalmon sem jelent meg, pedig oda volt készítve a névkártyája, nos, ez a magatartás nagyon bánthatta. De nem hinném, hogy ilyen esetben bárki közülünk azt mondaná a násznagynak vagy a vőfélynek vagy az apósnak vagy valaki rendezőnek vagy a főpincérnek, hogy menjen már ki, uram, a sarokra, aztán, aki arra jön, szelíd szeretettel próbálja betuszkolni. Ez így nem igazságos. Ugyanis, itt az igazságnak az a döntő szempontja, hogy akit megillet – ahogy Jézus mondja: aki hivatalos –, annak jár a részvétel. És ha mi ezt a logikát föladjuk, megsemmisítjük, akkor szétdúljuk a világunkat. Mert különben miért rendezünk egyáltalán valamit? Különben miért vannak zártkörű rendezvények, miért küldtünk meghívót, s miért küldött a király is egyáltalán meghívót a fiának menyegzőjére? Akkor rendezze be a lakodalmas házat, és akit érnek, találnak, az mind menjen be! Ugyanakkor, kedves testvérek, egy nagy igazság is megjelenik itt, nevezetesen – ha szabad ezt így fogalmazni – ez az igazság így hangzik, s ez nem dogmatikai tétel, de az Igében benne van: Isten makacs. Az Ő örömét nem lehet elrontani, a Fiú menyegzője nem marad el! Így kezdődik a példázat: „hasonlatos a mennyeknek országa...” Hasonló az Isten országa ehhez a történethez. Az a nagy igazság jelenik itt meg, hogy Isten országáról nekünk le lehet maradni – összesen ennyi, amit az ellenében mi tudunk tenni. Föltartóztatni, megakadályozni, Isten örömét elrontani azonban mi nem tudjuk. Csak kimaradhatunk. Ez a nagy igazság. Boldog az az ember, aki fölismeri ezt, hogy Isten állhatatosan – mondjuk ki a szót –, makacsul nem hagyja magát, hanem amit Fia által elkészített, az meglesz.

Ezen a ponton arról is szólni kell, hogy itt a tömegnek különös jelentősége van. Feltehetően nagyon sokan vannak abban a lakodalmas házban, a tömeget pedig nem igazán szeretjük, a tömeg veszedelmes valami, a tömeg fölszívja az embert, hordozza-viszi-sodorja embert. Ha elindul a tömeg, sodródunk valamerre. Ha próbált valaki tömeggel szemben menetelni, átélhette, hogy ez egy áttekinthetetlen, arctalan, de veszedelmes-hatalmas. Csakhogy itt, kedves testvérek, minősített tömegről van szó, ez ünnepes tömeg. Ezek nem céltalan, arctalan valakik, ők lakodalmas közösség.  És itt érkezünk el a második igazságtalansághoz. A második igazságtalanság a példázat második felében van, de hogy magát az igazságtalanságot és majd nyomában Isten igazságát megértsük, ahhoz még egy kitérőt kell tennünk. Ha Isten országára gondolunk, okkal az anyaszentegyházra gondolunk, vagy arra a híres igére – mely latinul Lukács evangéliumában így hangzik: compelle intrare, kényszeríts bejönni mindeneket. Augustinus egyházatyának ez volt az egyik nagy vezérigéje. Nem baj, ha vonakodik a lelkem, a pogány, meg fafejű, szittya magyar, compelle intrare, kényszerítsd belépni az anyaszentegyházba. S bizony, voltak kényszerkeresztelők, kényszer-katekizációk, mert ha a törzsfőnök megtért, vele együtt mindenkinek meg kellett térnie, hát compelle intrare. Miért? Azért, mert ez itt egy minősített sokaság, ez egy lakodalmas sokaság, s jó, hogyha valaki ennek a tagja, s jó, ha megtelik velük a lakodalmas ház: compelle intrare, ut impleatur domus mea. Ma már hála Istennek jól értjük az evangéliumból ezt a kifejezést - kényszeríts bejönni! -, hogy ez nem jelenthet sem lelki-fizikai, sem politikai erőszakot, itt másféle kényszerítésről van szó, unszolásról, rábeszélésről, misszióról. Adjunk hálát Istennek, hogy így van ez a mai világban, -  de mondjuk ki azt is, hogy jó dolog a lakodalmas sokaság tagjának lenni. Mondjuk ki, és ne szégyelljük, jó dolog az anyaszentegyház tagjának lenni, jó dolog a Böszörményi úti gyülekezet tagjának lenni. Még jobb dolog – teszem hozzá, elnézést kérek, ha van itt más felekezetből való – jó dolog reformátusnak lenni. Rajtunk nagyon szép az esküvői ruha, egyszerű, tiszta, fekete. Ne szégyelljük ezt, kedves testvérek. A történelemben hosszú ideig gyalázták és szidták a keresztyénséget, az egyházat, a csuhásokat, a papokat, a klerikális reakciót, és nagyon sok ember úgy érezte, hogy nem jó dolog ehhez a társasághoz tartozni. Akkor inkább nem megyek, akkor inkább küldök az én Uramnak, Mesteremnek, Jézusomnak egy üzenetet, hogy most nem olyan szelek fújnak, majd jobb időkre várunk. És ma is sokszor történik az egyházban, meg az egyházzal szemben is olyan dolog, ami miatt elszégyelljük magunkat, fülig vörösödünk, mert hallunk erről, hallunk arról. Én ezeket most nem akarom idehozni, én is kapok néha telefonhívást, ha valahol egy bolond pap csinál valamit. Fölhívnak: - „Püspök úr, kiléptem az egyházból, Tiszteletes úr, többé nem akarok református lenni. Keresztyén sem akarok lenni.” Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, kedves testvérek, mert közülünk ki lehet lépni, közülünk el lehet menni, de nem attól lakodalmas gyülekezet ez a sokaság, hogy ők úgy döntöttek, hogy lakodalmat rendeznek, hanem azért azok, mert lakodalom van, és mert Isten meghívott rá bennünket. Nem a mi ötletünk ez, nem a mi vállalkozásunk, amiből félúton kiszállhatunk, ha úgy látjuk, hogy immár kínos dolog. De sok ilyen emberi vállalkozás van. Amikor olvasom az újságban, hogy ez meg az a politikus, aki pártot alapított, kilép abból a pártból, amit alapított, megjegyzem magamban: ez nem túl örvendetes dolog, de aztán tudom rá mondani: ilyen a világ, ez egy emberi vállalkozás, s neki már nem éri meg, már szégyelli, nem akarja tovább csinálni. De Isten országát, kedves testvérek, nem mi találtuk ki, a lakodalmat nem mi rendeztük meg, nem mi mondjuk, hogy hízott tulkom, ökröm van levágva, megterítettem az asztalt és most már jöjjön Isten az én lakodalmamba! Fordítva van ez a dolog.  Jó dolog az egyházhoz tartozni – és tovább megyek még egy lépéssel –, s így jutunk el a meghökkentő fordulatához a példázatnak – jó dolog elvegyülni a sokaságba. Az előbb azt mondtam, hogy nem szeretjük a tömeget, félünk tőle, mert sodor és visz bennünket. Más oldalról pedig azt tudom mondani, hogy jó dolog, jó dolog a tömegbe vegyülni. Múltkor valaki mutatott egy családi fényképet, nyáron családi találkozón voltak, akkor készült. Nagy család, sok gyermek, sok unoka, sok dédunoka, ötven-hatvan ember állt a képen. Én ránéztem az illetőre meg a fényképre, és azt kérdeztem tőle: Te most hol vagy ezen a képen, mert nem tudlak kiböngészni. Ő meg mutatja, látod, ott állok, csak éppen a fejem búbja látszik ki, meg a szemem sarka, de ott vagyok, az enyéim között vagyok, s még az sem baj, ha nem látszom ki, csak ott legyek. Az sem baj, ha nem látják az arcomat – csak ott legyek. Sőt, menjünk tovább! Jó is, hogyha nem látszom, jó is, ha nem látják az arcomat, jó az, hogyha el tudok vegyülni. Különösen az egyházban, mert az egyház a bűnbocsánat közössége, az egyház a megengesztelődés közössége, itt el lehet bújni, ez menedékhely. Így van ez, kedves testvérek. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak ma itt közöttünk, akik mindenféle nyomorúsággal, vétekkel, bűnnel, elrendezendő dologgal vannak itt, és milyen jó, hogy itt lehetnek, mert ez az egyetlenegy hely, közösség, ahol nem kell azt érezni, amit megannyi helyen átél a bűnös ember, hogy: meztelen vagyok. Éltetek át már ilyet? Amikor az ember titkolt vétket hordoz, és megy az övéihez, családtaghoz, látogat barátokhoz, és végig azt érzi, hogy átlátnak rajtam, meztelen vagyok, akármit mondok, akármiről beszélünk, tudják. Elhordozhatatlan feszültség ez. S itt milyen jó. Mi jó, ha bűntől már szabad – énekeljük. Oh Jézus, árva csendben – énekeljük. Úrvacsorázunk. Nálunk az úrvacsorai sokadalomban lehajtott fejjel ülünk a széksorokban, s megyünk a kenyérhez-kehelyhez, felölel bennünket az anyaszentegyház, befogad bennünket az egyház, s annyi mindent eltakar, annyi vétket el tudunk itt hordozni, s nem is bántanak érte bennünket, mert ez bűnbocsátó, irgalmazó közösség.

Milyen nagyszerű hát a példázatban hallanunk: ezt mondja a király a szolgáinak: menjetek ki az utakra, és akit csak találtok, fogjátok meg és hívjátok be a menyegzőbe! Kimentek a szolgák és begyűjtötték mind, akiket csak találtak, jókat és gonoszokat egyaránt. Megtelt a lakodalmas ház. Jók és gonoszak, igazak és hamisak, vétkesek és szentek, nagyszerűek és kisszerűek, csodálatosak és alávalók, mi mind itt vagyunk. S milyen igazságtalan hallanunk: és ekkor a király bement, körülnézett, látott egy embert, és odament hozzá és megkérdezte tőle: barátom, mi módon kerültél ide, noha nincs rajtad menyegzői ruha?! Milyen igazságtalan ez, kedves testvérek! Hát bevittek jót és rosszat, mindenkit, akit értek. És megtelt a ház! S ezek után előállni azzal, hogy miért nincs rajtad menyegzői ruha? Mondhatná: mert nem volt időm felöltözni, nem volt idő hazaszaladni, nem volt idő a cipőmet kipucolni. Éppen itt fogtak meg a sarkon. Hát jöttem. Ingyért. Mert, ugye, ingyért van! Ez is az egyház, ingyért van a kegyelem, kedves testvérek, nem kell ahhoz előzetesen semmit teljesíteni, csak el kell fogadni. Hát most milyen igazságtalan ez! Milyen király ez? Most akkor akarta, hogy megteljen a lakodalmas ház, de közben mégis finnyás? Akarja, hogy egy hely se maradjon üresen, s hogy amit megsütöttek, megfőztek, kikészítettek, az mind elfogyjon? És akarja valóban, hogy sor kerüljön a heje-hujára, a dínom-dánomra meg a táncra, hogy ropja ott mindenki a táncot? Most meg valami nem tetszik neki? Még neki áll följebb? Hát nem ő mondotta: mindenki?

 Jézus azért viszi ebbe az irányba a példázatot, és azért zökkent meg bennünket, és  azért ébreszti föl bennünk ezt a kérdést, hogy itt valami nagy igazságtalanság van, mert csak úgy van a dolog az anyaszentegyházban, hogy akárhol vagyunk és akárhányan vesznek körül, akár látszik a fényképen az arcod és a tekinteted, akár nem, akár elhúzódsz az oszlop mögé, hátra ülsz vagy fel a karzatra – nem is látom ott senki fejét, egyszer, ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb, egyszer az Ige, a kérdés eltalál téged is. „Barátom, mi módon kerültél ide?” Miért vagy te itt? És hogy mégsem igazságtalan a kérdés, az abból derül ki, amit a példázatban olvasunk: megkérdezte a király tőle: barátom, mi módon jöttél ide, holott nincs menyegzői ruhád? Ő pedig hallgatott. Ő pedig hallgatott. Nincs mit mondani. Pedig védekezhetne, és ismerünk is példázatokat, amikor számonkérés áll be, például az Utolsó ítéletkor, vagy a talentumok példázatában, és védekezik az a szolga, aki az egy talentumot elásta és nem csinált vele semmit. Tudjuk nagyon jól, hogy majd az ítéletkor sokan mennek Jézushoz és fogják mondani: - Uram, uram, a Te nevedben tettünk nagy dolgokat, űztünk ördögöket, fordítottuk meg a történelem kerekét, gyógyítottunk betegeket, mindent-mindent a Te nevedben. És akkor Jézus azt fogja mondani, nem ismerlek benneteket, mert az éhezőnek nem adtatok enni, a szomjazónak nem adtatok inni. Tehát kedves testvérek volna mód magyarázkodásra. Ez a mi emberünk mondhatná, uram, ölbe vett a te szolgád és ide hurcolt, vagy mondhatná, uram, mert Augustinus egyházatya úgy értette compelle intrare, és Nagy Károly is úgy értette, amikor a szászokat megtérítette, hogy egy kis erőszakot is kell alkalmazni, azért vagyok itt, nem gondoltam én komolyan, hogy itt akarok lenni. Ide hoztak. De ez a mi emberünk hallgatott. Az itt szereplő görög szó igen furcsa kifejezés, a klasszikus görög nyelvben akkor használták, amikor valaki szájzárat kapott. Félig orvosi kifejezés hát: azt jelenti: nem tud megszólalni. Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – olvassuk az Igében (1Tim 5:18), s ugyanez a görög szó szerepel itt: fölkötik az ember száját, vagy összekötik a kutya száját, nem tud ugatni – szájkosár. Barátom, mi módon kerültél ide? És ez az ember nem szól, szájkosár van rajta. Nem tud szólni, nem tudja magát megvédeni. Ezzel a szóval parancsolja Jézus a háborgó tengernek: „némulj el!” (Márk 4.39). Ez az ember belenémul, hogy valami megmagyarázhatatlan van az életében. És ez a valami az a nagy igazság, amiről szólni kell itt, nevezetesen, hogy mégsem lehet elvegyülni, Isten országa mégsem tömegrendezvény, bár Isten sokakra számít, mégis mindenki egyed és egyén az Isten országában, ahogy József Attilánál olvassuk: születtem, elvegyültem, kiváltam. Kell, hogy legyen Istennel személyes kapcsolatod. Kell, hogy legyen személyes viszonyod Istenhez, kell, hogy legyen személyes, egyéni egzisztenciális döntésed abban, hogy Isten országához tartozol. Mert egyszer eltalál a kérdés: barátom, mi módon jöttél ide?

A Kolossé levélben ezt olvassuk: „Öltözzetek fel ezért, mint Istennek választottjai, szentek és szeretettek, a könyörületes szívet, a jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna, miképpen Krisztus is megbocsátott néktek aképpen, és mindezek fölé pedig öltözzétek föl a szeretetet, mely a tökéletességnek kötele.” (Kolossé 3:12-14) Mi módon jöttél ide? Könyörületes szívvel, jósággal, alázattal, szelídséggel, hosszú tűréssel, a másiknak való megbocsátás készségével, elfogadva Krisztus nagyszerű és kimondhatatlan, örök és tökéletes bocsánatát és felöltözted a szeretetet? Barátom, mi módon jöttél ide? És mi módon mész majd el ebből a hajlékból? Jósággal, irgalmassággal, könyörületes szívvel, alázattal, hosszú tűréssel, szelídséggel, másiknak való megbocsátás készségével, Krisztus áldó kegyelmével és mindenek fölött, mintegy mindent összefogván, a szeretettel? Úgy-e, nem igazságtalan a kérdés: barátom, mi módon jöttél ide?

És végül a legutolsóról csak egy mondat erejéig. Ezt mondja Jézus: sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. Nagy titok ez, nyugtalanító és megrendítő titok. Sokakat hív Isten, mindig hív, mindenkit hív Isten. Az Ő hívása mindenkit elér, és mindenkihez eljut. És mégis az lesz a hivatalosból választott, az ülhet az Ő asztalához, az részesedhet az Ő örömében, aki, ha meghallotta az Ő hívását, fölölti magára ezt a ruhát. Hiszen értjük, ez a példázat nem egy menyegzőről szól, ez a történet nem egy keleti despotáról szól, nem egy nagy emberről szól, aki a fiának kedvezni akar, kedvére sokakat összegyűjteni a lakodalomban. Ez a példázat a mennyeknek országáról szól. Boldog, aki elfogadja a meghívást és elindul, hogy ott ülhessen Isten asztalánál. Boldogunk vagyunk, ha most halljuk meg a kérdést, most, amíg az életünkkel válaszolhatunk rá: barátom, mi módon jöttél ide? Krisztusnál ott van minden, amibe felöltözhetünk: jóság, irgalmasság, könyörületesség, szeretet, s az Ő megmentő kegyelme! Öltözzetek ebbe a kegyelembe, hogy ott lehessetek az Isten országában. Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust! (Róma 13:14)

Ámen