Mi csak tegnapiak vagyunk

Lekció: Efézusi levél 1,1-14

Textus: Jób könyve 8. rész

„ Erre a súhi Bildád felelt, és azt mondta: 

 Hova beszélsz ilyeneket, és viharzanak szád mondásai? 

 Hát Isten elcsavarja a jogot; és a Mindenható elcsavarja az igazságot? 

 Ha fiaid vétkeztek ellene: vétkeik hatalmába bocsátotta őket. 

 Ha te keresed Istent, és könyörögsz a Mindenhatóhoz:

 ha tiszta és őszinte vagy, akkor őrködik feletted, visszaállítja igazságod hajlékát; 

 és ha múltad kicsinyes volt, jövőd igen nagyságos lesz.

 Mert kérdezd csak meg az előző nemzedéket, és építs atyáik kutatására; 

 mi ugyanis tegnapiak vagyunk és nem tudjuk, mert életünk csak egy árnyék a földön; 

 de ők bizonyára megtanítanak és meg mondják neked, és szívükből hoznak fel szavakat.

 Felhuzalkodik-e a káka mocsár nélkül; megnő-e a sás víz nélkül? 

 Mikor még zöldjében van, nem nyűni való, mindenféle fűnél hamarább elszárad.

 Így jár mindenki, aki Istent elfelejti;

 tehát a képmutató reménye elvész.

 Aki megutálja (igaz) bizodalmát; pókháló a reménysége:

 házához támaszkodik és nem áll meg; ahhoz ragaszkodik, és nem kel fel. 

 Az ilyen a napfényen üde, és kertjén kimennek hajtásai; 

 gyökerei összefonódnak a kőrakáson, megfogja a kőtömböt: 

 de ha lenyesik helyéről, az megtagadja őt: Nem láttalak téged! 

 Íme, ennyi az ő pályájának öröme; aztán a porból más sarjadzik. 

 Íme, Isten nem veti meg a jámbort, és nem fogja kézen a gonosztevőt;

 addig hogy betölti kacagással szádat, és ajkaidat ujjongással.

 Gyűlölőid szégyenbe öltöznek; és az istentelenek sátora nincsen.„

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A legutóbb Jób válaszát hallottuk a könyv 6-7. részéből, ezt ő Elifáz vigasztaló szavai nyomán mondta, és a barátait igen keserű szavakkal illette. Egyenesen azt mondta rájuk, hogy csalók, mert vigasztalást és enyhületet várt tőlük, de csak kioktatást kapott. Milyen lenne, testvérek, ha egy menekült érkezne hozzánk, most Ukrajnából vagy Kárpátaljáról, és mi ahelyett, hogy átölelnénk a szeretetünkkel és megpróbálnánk valami módon segíteni neki, ostoba geopolitikai vitába bonyolódnánk vele és kioktatnánk arról, hogy kicsoda és micsoda az oka ennek az iszonyatos háborúnak, s hogy talán még neki is van ebben valami felelőssége? Jóbra rettenetes bajok zúdultak. Mindent elveszített, a vagyonát, és a gyermekeit is. Megbomlott az életközössége a feleségével, súlyos betegségek törtek rá. Később majd maga mondja el, hogy őt, akit messziről megsüvegeltek, s még bíráskodásra is fölkértek, őt, aki az elesettek pártfogója, az árvák vigasztalója volt, egyszerre csak kilökték a saját közösségéből, s a városon kívül, egy szemétdombon találta magát. Rettenetes panaszénekét már hallottuk, ezt a barátai jelenlétében mondta el. Szerette volna kikiáltani a szívéből a fájdalmát, a nyomorúságát, a baját, ezért megátkozta a születése napját. Azonban Elifáz nem várta végig Jób keserű szavait, hanem közbevágott és kioktatta őt. Igaz, szelíden oktatta ki. Ma a második barát, Bildád szólal meg, de ő már nem fülbe suttog, inkább higgadtan, józanul beszél, mint valami tanár. (Hallani fogjuk a harmadik barátot, Cófárt is, de ő már kiabál.) Jób így fejezte be beszédét: „Ha vétkeztem, mit tegyek neked, ó, ember-őriző, és miért nem bocsátod meg vétkemet és nem hárítod el bűnösségemet? Mert most a porba fogok lefeküdni, és ha keresel engem, nem leszek többé.”

Jób ezzel sajátos ártatlansági helyzetet teremt. Vannak ilyen pillanatai a mi életünknek is. Akkora a szenvedés, olyan nagy zűrzavarba keveredünk, úgy elsötétül minden, hogy minden vétkünket és bűnünket meghaladó mértékűnek érezzük ezt a szerencsétlenséget, és mintegy ártatlannak érezzük magunkat. A Zsoltárok könyvében sok ilyen motívumot találunk, de ez van a Himnuszunkban is: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt. Ez nem büszke odavágás Istennek, hogy mi már ártatlanok volnánk, s végre nekünk is jár a jó, hanem annak a kifejezése, hogy olyan nagy a nyomorúságunk, olyan mérhetetlen a szenvedésünk, hogy az már-már minden büntetés mértékét meghaladja. Jób szinte provokálja Istent: most a porba fogok lefeküdni, és ha keresel, nem találsz meg – mondja. Kinek mondja ezt, mégis? A mindenható Istennek, menny és föld teremtőjének, élet és halál urának? Ez nyilván provokáció, vagy inkább evokáció – hívogatás. A XVI. században, Magyarország szörnyű állapotában, Debrecen nagy reformátora, Méliusz Juhász Péter így fordította Jób könyvének ezt a részét, értelmező betoldásokkal: „Szerelmes Uram! Mire hogy te az én cégéres vétkemet el nem veszed rólam? S mire nem veszed el az én álnokságomat? Mert ha én most a porban elalszom, s meghalok, azután engem reggel keresni fogsz, hogy bűneimet megbocsásd, nem leszek aztán a földön, s nem tehetsz jót velem.” Jób Istent hívja.

1. És ekkor megszólal a másik barát, Bildád. Igen, ő nem bizalmas, bensőséges, szelíd hangon szól, hanem átlagosan, kimérten, színjózanul. És amit mond, az is egyfajta kijózanító beszéd. Most már elég! Így mondja: „Hová beszélsz ilyeneket?” Más fordításban: meddig mondod még ezeket? És miért viharzanak szád mondásai? Szinte forgószél támad a szavaid nyomán. Bildád is vigasztalni akar, és ő is Jób szavaiba kapaszkodik. Jób ezzel fejezted be a beszédét: Uram, keress meg engem, most keress meg, mert lehet, hogy holnap már késő lesz. Ha meghalok, a porba fekszem, porrá leszek, akkor már késő lesz engem keresni. Most keress meg engem! Bildád ezt megfordítja és azt mondja: Jób, te keresd Istent! Bizony, ez a próféták, a zsoltárok isteni üzenete: keressetek engem, és élni fogtok (Ámos 5,3). És aki keres, az talál. A zörgetőnek megnyittatik. Ezt mondja majd Krisztus is (Máté evangéliuma 7,7-8). Nagy tanítás, nagy vigasztalás ez. Ha keresed Istent, mondja, és könyörögsz a Mindenhatóhoz, ha tiszta és őszinte vagy, akkor visszaállítja az Úr a te igazságod sátorát. Vagyis: akkor helyreállít téged, s amit elvesztettél, az mind visszaadja, mert Isten újra úgy fog rád tekinteni mint igaz emberre, és az igazakat az Úr megáldja bőséggel. Te csak keresd Istent! Nagy igazság ez, testvérek! Engedjük a szívünkig ezeket a szavakat! Mert soha nincs tőled elvéve annak a lehetősége és módja, hogy keresd Istent és őszinte légy Isten előtt!

Sok középkori misztikus elmélkedést lehet olvasni az istenkeresés titkáról. Azt mondják, hogy mi leginkább azt tartjuk, hogy az ellenségeink előtt a legnehezebb őszintének lenni, mert attól félünk, hogy az ellenségeink vissza fognak élni az őszinteséggel; meglátják a gyengeségünket és ellenünkre fordítják, ha föltárulkozunk; nagy baj lesz belőle, ha lelepleződnek a hibáink. De vajon, kérdezik ezek a régi istenkeresők, vajon nem azelőtt a legnehezebb őszintének lenni, akit igazán szeretünk? Vajon nem a házastársunk előtt a legnehezebb igazán és teljesen őszintének lenni? Vagy a gyerekeink előtt? S végsősoron, nem Isten előtt a legnehezebb őszintének lenni, akit a szívünk szerint keresünk? Pedig úgy gondolnánk, hogy Isten előtt ez magától értetődő. Az úrvacsorai imádságainkban is kifejezzük ezt, vagy most, böjtben is sokszor elimádkozzuk ezt a bűnbánati zsoltárokkal: Isten előtt minden leplezetlen. Isten előtt minden nyilvánvaló. Isten a szívek és a vesék vizsgálója. Nem nagy dolog hát őszintének Isten előtt lenni. Nem nagy dolog? Ez a legnehezebb, kedves testvérek. Rettenetes, félelmetes dolog ez. A szentségtelen ember hogyan állhatna meg a szent Isten előtt? A porból vett, porba visszatérő földi halandó hogyan állhatna meg az örökkévaló előtt? A romlott életű a tiszta előtt? Bildád nyomatékkal mondja Jóbnak: te csak légy őszinte Isten előtt! És akkor Isten visszaadja azt, amit elvesztettél. Tudjuk, Jób korát az a gondolkodásmód határozta meg, amit a tudósok iustitia retributiva-nak neveznek: ha jó vagyok, megkapom az áldást, ha rossz vagyok, büntetést kapok, vagyis az egész élet járandóság joga szerint alakul. De itt inkább egyfajta iustitia restorativá-ról, helyreállító igazságról van szó. Isten visszaad mindent, visszaállítja az elvett méltóságot is – ha és amennyiben őszinte vagy előtte! Úgy lesz majd újra, hogy Isten békessége lakozik a sátorod fölött. Hidd el, s csak keresd Istent, könyörögj hozzá kegyelemért, és légy őszinte.
Iustitia restorativa. A rendszerváltás után, az úgynevezett kárpótlások idején történt, hogy egy idős gyülekezeti tagunk eljött hozzám a lelkészi hivatalba és átadta a kárpótlási jegyeket. Ő bizony sokat szenvedett a kommunizmus alatt, a vagyonát elvették, börtönbe került, három diplomája ellenére segédmunkásként tengette az életét. Mondtam neki: Géza bácsi, miért hozza ide a kárpótlási jegyeit? Menjen, vegye vissza a földjét! Mégiscsak hozzájut valami kevéshez abból, amit elvettek magától. Mire ő azt felelte: nézze tiszteletes úr, végig szenvedtem negyven esztendőt, miközben csak arra vártam, hogy legyen már igazság, nem akartam én mást, csak igazságot. Igazság lett, itt van a kezemben a kárpótlási jegy. Ezt odaadom az egyháznak, használják valami jó célra! Helyreállt az igazság, számomra bőven elég ennek a tudata.

2. Bildád azután elvezet minket a régi bölcsességekhez is, és ebből is sokat tanulhatunk. Így mondja: „mi csak tegnapiak vagyunk.” Ez azt jelenti, hogy éppen csak itt vagyunk a földön. Alig egy éjszakát töltöttünk itt ezen a világon. Egyetlen éjszakát? Hiszen újszülöttek vagyunk. Szinte nem is láttunk semmit. És ugyan mit tapasztaltunk? És mit tudunk egyáltalán? És miféle bölcsességünk volna magunktól? Azt mondja: fordulj a régiekhez, a nemzedékekhez, az ősökhöz! Egy görög történetíró, Thuküdidész nagy könyvet írt a peloponnészoszi háborúkról, melyek során Spárta és Athén egymásra támadtak, és iszonyatos testvérháborúban tönkretették egymást. Thuküdidész leírja, hogy miként kezdtek egymásra gyanakodni és hogyan fenekedtek egymás ellen, mígnem egymásnak rontottak és tönkretették Hellász dicsőségét. Kérdezem: olvassa ma valaki ezt a régi bölcset? Olvassák a politikusok, a nagyok, a világ urai? Megfontolta valaki a régi tanítást, hogy nem kell túlságba vinni a fenekedést, a gyanakodást, a fegyverkezést, a gyanúsítgatást, mert háború lesz belőle? És ha kitört a háború, és egymásnak ugranak a népek, már mindegy, hogy ki kezdte, és miért kezdte? És ismerjük-e még a régi bölcsességet, mely szerint ka háborút könnyű elkezdeni és rettenetesen nehéz befejezni? Tanulj a régiektől! - mondja Jóbnak, mert a régiek a szívükből hoznak föl igazságot, és az az igazság meg fog tartani téged. Az az igazság arra tanít, hogy keresd Istent és állj elé őszintén.

3. És harmadjára is sokra tanít minket Bildád nagy igazsága is, amit ő költői kérdés formájában tesz föl, mert nem is lehet másképpen kifejezni, csak költői kérdésként: hát Isten elforgatja-e az igazságot? Elcsavarja-e a jogosságot? Bár belőlünk is nagy indulattal tud sokszor kiszakadni a panasz, meg a keserűség úgy, ahogy Jóbból is kiszakadt, és sokszor, a nagy bajainkban, készséggel csatlakozunk Jób kesergéséhez, és úgy idézzük, mintha mi magunk fogalmaztuk volna, mégis, tudjuk: Isten erkölcsi rendje szilárdan megáll. Csak az isteni igazságtevés időrendjét nem tudjuk. Amikor Szent Ágoston az időről értekezett, azt mondta, hogy: ha nem kérdezik tőlem, mi az idő, akkor tudom, ha megkérdezik tőlem, akkor nem tudom. Ha nem kérdezi meg senki, hogy mikor ér véget a rossz, mikor jön el az Isten országa, mikor teljesedik be az üdvösség, akkor tudom, akkor tudjuk. De ha valaki megkérdezi, hogy mikor teljesedik életünk igazsága, akkor nem tudjuk, akkor zavarba jövünk. Legyél hát türelmes! - ismétli az első barát, Elifáz szavait – Isten erkölcsi rendje szilárd, a kicsiny kezdetből nagy áldásba fordul minden, és akkor Isten barátsága, szeretete, hűsége újra kiterjed a sátorod fölött.

Ha keresed Istent, megtalálod; ha a régiekhez fordulsz, bölcsességre jutsz; Isten nem forgatja el az igazságot. Mind a hármat jó a szívünkbe írni! És itt véget is érhetne a lecke.

Csakhogy...

Csakhogy Bildád mást is mond, s azért van itt a beszéde a Jób könyvében, és nem valahol egy szép zsoltárba belerejtve. Egészen pontosan, nem mást mond, hanem máshogyan mondja a vigasztaló igazságokat - és ez a máshogyan nagyon is számít. Máshogyan mondja, mint kellene mondania. A hangneme - éreztük is, ahogy beszélt - leleplező. Továbbá, mintha egy indignált, de fegyelmezett tanár volna, aki végigmondja a leckét, aztán az óra végén beírja a naplóba, hogy az elemek periódusos rendszerének a harmadik tábláját végigmondtam, kész, pont, kipipálva, teljesítettem a kötelességemet. De hogyan? Sokan ismerik a mikro-agresszió kifejezést. A lélektan egyik nagy felismerése az, hogy amikor két ember beszélget egymással látszólag semleges dolgokról, lehet olyan szavakat belevenni a mondandónkba, hogy megsebezzük vele a másikat. Ez nem frontális támadás, ez nem kard-ki-kard, nem ráugrunk a másikra, csak beteszünk a mondandóba egy kis pikírt megjegyzést. Szinte nem is észlelni. De megütjük vele a másikat. Ez a mikroagresszió. Bildád sorozatban követi el a mikroaggressziót. Nem csupán azzal vádolja Jóbot, hogy, úgymond, bűntelennek tekinti magát, hanem azzal is, sőt a leginkább azzal, hogy a panaszkodásával föltartóztatja Isten kegyelmének a kiáradását. Mint amikor jót akarunk tenni egy gyereknek, akire rátört a vad hisztéria. Üvölt, csapkod, bömböl, pumpálja magát, tölti a tüdejét a sírásra. Mi megpróbáljuk átkarolni, de ő elüti a kezünket, belénk rúg. Pedig tudjuk, hogy mire van szüksége, s talán ő maga is tudja. Bildád azt mondja: Jób, te most ezt csinálod Istennel. Itt rúgkapálsz, üvöltözöl. Én meg azt mondom: maradj már veszteg! Hallgass már egy kicsit! És aztán, meglátod, jön majd az áldás.

Tehát először, azzal vádolja Jóbot, hogy bűntelennek tekinti magát. De ezt tetézi is. Rettenetes, amit mond. Azt mondja: a fiaid azért haltak meg, mert vétkeztek Isten ellen, Isten pedig kiszolgáltatta őket a bűneik hatalmának, vagyis bűneik következményeinek. Jób valamennyi gyermeke meghalt egy családi ünnepségen, amikor összedőlt a ház. Egy olyan ember gyászol itt, akiről azt olvastuk, hogy időről időre áldozatot mutatott be a gyermekeiért, hátha vétkeztek, vagyis folyton közbenjárt értük Istennél (Jób könyve 1,5). És most ez a vigasztaló barát csak úgy odapöki, hát a gyerekeid nem meghaltak mind? Bizony, a vétkeik következtében haltak meg. Aztán gyorsan folytatja: de ha te keresed Istent és őszinte vagy... Vagyis: te még életben vagy, Isten megkímélt téged, a bűnöd nem volt olyan súlyos, hogy megsemmisítsen a szükségszerű bűnhődés, nosza, gyorsan kezd el Istent keresni, könyörögj hozzá kegyelemért, legyél végre igazán őszinte Isten előtt, ne titkold a bűneidet, és akkor Isten megkönyörül rajtad. Hiszen, példálózik Bildád, a képmutatók reménysége elvész. Mit mond ezzel? Implicite? Képmutató vagy, Jób! És ebben a pillanatban érezzük is, hogy mintegy felmentést akar adni az elsőként megszólaló Elifáznak, meg önmagának is, és mintegy megelőlegezve Czófárnak is, és felmentést akar adni Jób feleségének is, és felmentést akar adni azoknak, akik összesúgnak Jób háta mögött, és kiröhögik: itt van ez a vén mamlasz, az egykori nagy nábob, a milliomos ember, az tessék, csóró lett belőle, beteljesedett a sorsa (ahogy ezt Jób később panaszolja, Jób 19,18-19).

A képmutatók reménysége elvész! Mondja a leckét Bildád. Vagyis: Jób, te képmutató vagy. Mert bizony, képmutató kalkulus az, hogy elég kegyesség látszata, és máris megnövekszik a vagyon, hirtelen nagy jólétre juthatunk, minden sikerül, s akármihez nyúlunk, arannyá válik - a képmutatók számítgatnak így. Olyan ez, mint a sás, amire kiönt a holttérben a víz, hirtelen megnő, de aztán jön a nyári szárazság, a folyó vize visszahúzódik, s már el is tűnik a friss hajtás. Olyan ez, mint a kertben elburjánzó gaz a tavaszi eső után, hirtelen megnő, mindenhova elterjed (akinek van kertje, tudja miről beszélek), kiirtani nem lehet, csak akkor, ha elmetszed a gyökerét. De akkor egycsapásra eltűnik. És olyan ez a képmutatók kalkulusa, mint a pókháló, a pók háza. Támaszkodj rá! Markold meg! Nincsen is. Méliusz így fordítja: mint a pókháló, amelyet elfúj a szél. Volt és nincs. Ilyen a képmutatók reménysége. Rossz kalkulus ez.

De folytatja Bildád a leckét, és megvádolja Jóbot, vagy inkább beledöf azzal is, hogy, úgymond, a panaszkodásával föltartóztatja Isten terveinek megvalósulását. Mi ez a terv? Mi ez az isteni működés? Ez a világ erkölcsi rendje. A gonoszok alábuknak, a jók fölemelkednek. Jób meg mintha odaálla a két mozgás közé és hadonászna és méltatlankodna, és igaz embernek állítaná be magát, holott a csapások, a veszteségek, a kudarcok, a betegség, a gyász, ez mind-mind a rossz embereknek jár. Homok került a gépezetbe? Ezt mondja Jóbnak: ne felejts! Isten mindig is meg akarja tartani a kegyes embert! És ki a kegyes ember? Az, aki tökéletességre jutott. Az ilyen embernek Isten örömöt akar adni. Hát mit panaszkodsz itt? Az igaz ember mosolyog, az igaz ember meg a szenvedések között is derűs arccal jár. Téged már a panaszkodásod is leleplez. Nem mosolyogsz, hanem szenvedsz, tehát hamis ember vagy. Isten az igazságba akarja felöltöztetni a szenteket és szégyenbe öltözteti a gonoszokat. Ez a világ rendje. Ha ezt elfelejted, itt rekedsz, szégyenbe öltöztetve. Térj hát meg, Jób! Ne légy olyan, mint a sás, amely csak addig virít, amíg valami szökött víz táplálja, ne légy olyan, mint a burjánzó kerti gaz, amelyik csak addig terjed, míg el nem metszik a gyökeréről. Így oktat Bildád. Hát csodálkozunk-e, testvérek, hogy Jób a következő válaszában már csalárd bírónak nevezi a barátait?

Mégis...

Mégis, kedves testvérek! Itt mi most egyszerre veszünk nagy és örökérvényű vigasztalásokat, mert Bildád valóban Isten örök rendjéről, Isten hűségéről, Isten megmásíthatatlan igazságáról, Isten mindent jóra fordító szeretetéről beszél, tehát igazat mond, és ezt öleljük magunkhoz! Ugyanakkor az, ahogyan Bildád beszél, ez a tanáros tételsor, úgymond a nyers és konok tények felsorolása ebben a kioktatásban, arra intenek bennünket, hogy mi másképpen legyünk barátai a gyászolóknak, vigasztalói a szomorkodóknak, erősítői a nyomorultaknak. Hogyan?

Nos, éppen azzal az alázattal, amit Bildád nevén nevez, csak éppen önmagára nézve nem gyakorolja. Alázattal, mondom. Alázattal mondom. „Mi csak tegnapiak vagyunk.” Igen, a mi indulatunk, kudarc-érzetünk, tehetetlenségünk, minden itt van a Bildád beszédében. S ezt tegyük Isten történetének a mérlegére. És kérdezzük csak meg az atyákat, hogy mit kutattak ki a régiek, és (ahogy Kecskeméthy István fordítja) arra építsünk. Mások ezt úgy fordítják, hogy fontoljuk meg, amit az atyák kikutattak, mikor az időket, a sorsokat, a kinyilatkoztatásokat fürkészték, mikor Isten valóságát tapogatták, és velünk való találkozásain elmélkedtek. A Bírák könyvében olvassuk Debóra győzelmi énekét, melyben Debóra azt mondja, hogy Ruben törzse nem ment el a honvédő háborúba, mert szívében nagy megfontolások voltak (Bírák könyve 6,16). És ott pontosan ugyanez a szó áll. Ruben végig gondolta, és úgy döntött, hogy nem megy el a háborúba. De ugyanez a szó jelenti a meditációt is. A meditáció pedig elsősorban nem elmélkedést, hanem készületet jelent. Az egész életünk fölépítését jelenti. Egy nagy tervnek a végig gondolását, vagy egy munkafolyamat megszervezését jelzi. Ezért a keresztény ember élete nem egyéb, mint meditáció – készület az eljövendő életre (ahogy Kálvin mondja). És ez a készület azon épül fel, amit Isten öröktől elvégzett.

Induljunk el még egyszer Bildád szavai nyomán! Mi csak tegnapiak vagyunk. Kérdezd hát a régieket, akik az idők kezdetétől fogva fürkészték Isten dolgait, töprengtek az Isten dolgain, és Isten dolgaira építették az életüket. És akkor egyszerre csak fölragyog az, amit az apostol mond az efézusi levélben, hogy Isten dolga nem az időkkel kezdődnek, hanem már ott vannak a világ alapjainak felvettetése előtt, vagyis öröktől vannak; öröktől, mindig, mielőtt ez a világ lett volna. Isten örök rendelése – eleve elrendelése -, hogy Jézus Krisztusban hoz nekünk szabadítást. Jézus Krisztus minden idők igazsága. Mintha egy középkori festményen láttam volna, de lehet, hogy csak képzelem. Jóbot látom, meg a három barátját. A három barát úgy van öltözve, mint a három királyok, az egyik még szerecsen király is. Jób pedig, ez a szenvedő öregember összezsugorodva fekszik, mint egy baba. Ez afféle fordított előkép tehát: egy szenvedő ember körül ott van ez a különös három király, akik most nem hódolnak, nem hozzák el ajándékaikat, nem hoznak mirhát, nem hoznak tömjént, nem hoznak aranyat, nem hoznak gyógyulást, nem hoznak enyhületet, nem hoznak élethelyreállítást. És mégis, mintegy a maguk igazsága ellenére, az ő szavaik is Isten igazságához vezetnek el bennünket. Elforgatja-e Isten az ítéletet, avagy a Mindenható elforgatja-e az igazságot? Ha te Istent buzgón keresed, és a mindenhatóhoz könyörögsz, ha tiszta és becsületes vagy, legott felserken éretted és békességessé teszi igazságodnak hajlékát - Jézus Krisztusban öröktől. Ámen.