Szeretett gyülekezet, kedves testvérek Szeretném előrebocsátani, hogy a mai ige – az ige mindenképpen! - nagy bajba hoz mindannyiunkat, de hiszem, hogy aztán ki is hoz abból. Legelső sorban is az atyákra gondolok, akik itt vannak. Vannak itt szép számmal férfiak, atyák és nagyatyák. Aztán vannak itt szépszámmal, akinek a neve előtt ott áll az, hogy doktor. És mindannyian, akik itt vagyunk, életünk egy-egy pillanatában átéltük, hogy mi vagyunk a mesterek – nem szakipari mesterek, hanem a szó eredeti értelmében olyanok, akik tanítják a másikat, mert itt a mester szó ezt jelenti. Jézus igéi, melyeket ő a farizeusokkal és írástudókkal folytatott vitája nyomán közvetlenül az ottlevő szemtanúkhoz idéz, minket is nagy bajba hoznak tehát. De hogy milyen bajba, és hogy nem ugyanolyanba, mint az ott levő farizeusokat és írástudókat, azt szeretném ma elmondani. Illetve azt, hogy az nagyobb ez a baj, mint az, amit ott a farizeusoknak és írástudóknak kellett átélniük.   Most nem állíthatjuk magunkat a kívülálló helyzetébe, nem sorakozhatunk oda a tömegbe vagy a tanítványok közé, és élvezhetjük – mert egyébként talán élvezhetnénk –, hogy a Mester milyen kemény és ítéletes szavakat mond a képmutatók és írástudók fölött.

Először nézzük, hogy vonatkozik azokra, akiknek közvetlenül mondja Jézus ezeket a szavakat. Azt mondja, hogy vannak itt olyanok, azok, akik velem vitában állnak, akik a tekintélyem, az isteni küldetésem felöl firtatnak. Különös emberek ők, mert jog és rend szerint eleve nagy méltóság illeti őket: a Mózes székében ülnek. A Mózes széke pedig a törvénytanító széke. Mózes volt Isten népének legnagyobb prófétája, tanítója, törvényközlője, az abszolút tekintély. A Mózes székében ülni azt jelenti, hogy a szellemi, erkölcsi dolgoknak a főhelyén ülni. Ez nem politikai hatalom, nem siker-hatalom, hanem a legfontosabb kérdésekben a legmeghatározóbb hely. Vannak hát itt közöttünk olyanok, akik Mózes székében ülnek – mert ott kell ülniük –, de nem érik be ezzel. Jézus felsorol néhány még dolgot, hogy mit kívánnak. Ezeket kivonatolva így lehetne sorolni: szeretik a főszéket, szeretik a tehermentes életet, szeretik a látványosságot, tudniillik ha ünnepelik őket, szeretik a főhelyeket akár lakodalomban vannak, akár piactéren, akár a zsinagógában, akár a tanítóhelyen, akár a templomban vannak, mindenütt előre tolakodnak, mindenütt előre állnak, és nagyon szeretik, ha megsüvegelik őket. Szeretik, hogyha mesternek, atyának és doktornak nevezik őket.

Viszont látható, hogy ez csak hiúság, ezek mindegyre csak olyan törekvések és vágyakozások, amelyeket mindig meg kell ítélni. Azt mondja Jézus: Mózes székében ülnek, tehát mindent meg kell tennetek, amit megparancsolnak nektek, mert a Mózes székében ülnek, mert tanítók. Tehát tegyétek meg. De az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert mondják ugyan, de maguk nem cselekszik. Ahogy a papokról szokták mondani: vizet prédikálnak, de bort isznak, - mutatják a szépet, de ők maguk ettől távol vannak. Tegyétek meg, amit a törvény szerint mondanak, de cselekedeteik követői ne legyetek.

Mit jelent ez? Ha mindent összeteszünk,  az derül ki, hogy ezek az emberek a törvény tanítására hívatottak, az igazat kell mondaniuk, törvény szerint valót kell mondaniuk, a jót kell mondaniuk. És nekünk ahhoz tartani kell magunkat. Ám őket nem követhetjük, mert nagyra törő, nagyravágyó, első helyre ülni akaró, mindenki fölé magasodni akaró emberek ezek. Úgy lehetne ezt talán a legegyszerűbben érzékeltetni, hogy még a legsilányabb tanító szájából is igaz a szorzótábla. Igen, a kétszerkettő akkor is négy, hogy ha ezt egy bankrabló tanítja nekünk. A stop-táblánál akkor is meg kell állni, ha ezt éppen egy notórius gyorshajtó koppintja az orrunkra. A jó rend akkor is jó rend, hogyha épp olyanok hirdetik fennkölten, és kérik rajtunk számon, akik maguk nem tartják be. Amit tanítanak, azt tartsátok meg, - amit csinálnak, ahhoz ne legyen semmi közötök. Bölcsességre tanít tehát Jézus, megkülönböztetésre, az igazság elkötelezett követésére.

Most kell rátérni arra is, amit a bevezetőben jeleztem, hogy mi is bajban vagyunk e szavak hallatán. Jó lenne, ha nem vonatkoznának ránk, tudom, de ránk is vonatkoznak. Figyeljük meg, most nem a farizeusokhoz és az írástudókhoz szól, nem azt mondja nekik, hogy micsoda képmutató alakok vagytok – ezt is megfogalmazza majd, amikor a jajszavakat mondja róluk, s akkor már hozzájuk beszél. Most azonban azokhoz szól, akik hajlamosak kihúzódni, és azt mondani: „itt van ez a konfliktus-helyzet – a múltkor erről hallottunk! –, lelepleződnek a dolgok, föltárul az igazság, megmutatkozik a hamisság, ez feszültséggel jár együtt, de mi csak nézők vagyunk.” Ráadásul azt is látjuk, hogy ez a konfliktus az isteni tekintélyt érinti, Jézus egész szolgálata forog kockán, az egész küldetése. Az a kérdés, hogy van-e hitele Jézusnak. Mi tehát kihúzódunk, nem tudunk ebben dönteni, nem akarunk döntőbírók lenni. A döntőbíró azok, akik a Mózes székében ülnek, nekik kell igazságról dönteni. Mi – ahogyan az mostanában elég gyakran a televízióban látjuk - inkább beülünk a nézőközönségbe, a zsűri csak szenvedjen, hozza az ítéletet, mi majd kimondjuk a magunkét a közönségszavazatokban. De, kedves testvérek, Jézus most nem az ellenfeleihez szól, hanem azt halljuk: ekkor szólt Jézus a sokaságanak és a tanítványainak.

Legelőször tehát azt kell elmondani, hogy Jézus szava elől mégsem lehet elhúzódni, - akkor sem, ha kemény összeütközésben van az isteni igazság az ember vélt igazságával, ha összeütközésben van Isten szentsége az ember tisztátalanságával, ha összeütközik Isten jóakarata a szívünkben lakozó sok-sok rosszal. Nem tudunk félrehúzódni, félreállni, és nem mondhatjuk, hogy: „igen-igen, ez Jézusnak meg a farizeusoknak a drámája, s mi nem vagyunk farizeusok még kicsit sem, vagy csak amolyan házi farizeusok vagyunk. Ha baj van velünk, az  otthoni ügy, majd a feleségemmel, a férjemmel, a gyerekeimmel elrendezem. De itt nagy dráma van, ehhez nekünk semmi közünk nincs, legfeljebb nézőként.” Azt mondja Jézus és ránkmutat: ti. Ti megtartsátok, amit ők parancsolnak nektek, de ti ne legyetek olyanok, mint ők. Vagyis a megszólítások: mester, atya, doktor, - ránk is vonatkoznak. Hogy mondja Jézus? Halljuk még egyszer hangsúlyokkal: ti ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Ha engedjük ezt a mondatot átszűrődni az érzékeinken, a gondolatainkon, a tapasztalatainkon, csak egyetlenegy dolgot kell elhárítanunk: a világproletáriátus hamis eszményét, amit jó sokáig sulykoltak belénk. Csak azt az érzést kell kiküszöbölni, hogy Jézus itt valami világ-testvériességről beszél, valami nagy, egyetemes összefogásról, azért nincs itt mester, nincs itt tanító, nincs itt elöljáró, nincs itt, aki megmondja, hogy mit kell tenni. Majd együtt, valami nagy, népi demokratikus alapon - mert végül is mindannyian testvérek vagyunk, mindannyian elvtársak vagyunk, mindannyian tavarisok vagyunk, - majd szépen úgy, a Nagy Népi Hurálban eldöntjük a dolgokat. Nem erről beszél Jézus. Azt mondja: van mesteretek. Nem azt mondja, hogy senki sem mester, hanem azt mondja, hogy van mesteretek. Ne azért ne szólítsatok senkit mesternek, mert senki sem az, ne azért ne szólítsatok senkit mesternek, vagy tegyetek meg magatoknak oktondi tanítókat, vezetőket, mert az ostoba dolog, mert a nagy össz-testvériségben maguktól elrendeződnek a dolgok. Hogy mondja? Ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. És érezzük mindjárt, hogy ott, az adott konfliktusban, ott a templom tornácában, ott, abban a vitában, amit sokan néznek ott kívülről, és mi is legfeljebb a nézőközönséghez csatlakoznánk, ez a jézusi szó elérkezik hozzánk is, ahogy elérkezett az ott-állókhoz is. Egy a ti Mesteretek, a Krisztus.

Aztán folytatja Jézus: Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyekben van. Nekünk, testvérek, magyaroknak ezt a passzust nem kell sokat magyaráznunk, de valószínű, hogy más nyelveken sokat kell, főleg, ahol nincs meg ez a  szép nyelvbeli különbség az apa és az atya között. Mi tökéletesen értjük, hogy miről beszél Jézus. Pedig az eredetiben csak annyi van: apa. Mégis, jó érzékkel tudjuk fordítani, hogy itt atyáról van szó. Nem azt mondja Jézus, hogy ne merd édesapádnak azt mondani, hogy édesapám. Nem azt mondja Jézus, hogy akit ez a szó megillet, azt ne szólítsuk így, hanem vezessünk be egy új módit. Hallottam, sőt láttam is modernkedő, bolond fiatal családokat, ahol az édesapát a gyerek Janinak szólította, az édesanyát meg Zsuzsinak. Persze, lehet így is, el lehet tüntetni az édesapai, édesanyai minőséget az életből, de ez nem vezet sehova – megjegyzem, itt nem erről van szó (emlékezzünk milyen erősen védi Jézus a Hegyi Beszédben a szülői méltóságot!) Atya, atyám, - ez szellemi tekintélyt jelent, azt a személyt, akire rábízzuk magunkat, akinek odaadjuk a lelkünket és a szívünket, akinek a szava – a szava? ha csak felhúzza a szemöldökét, ha elmosolyodik, elkomorodik, ha csak sóhajt egyet, az is - orientál bennünket! Az atya szó a tekintélyt jelenti. Ezért magyarázza a Tízparancsolatból ötödiket minden református hitvallás, úgy hogy az nemcsak az édes szülőkre vonatkozik, meg a nagyszülőkre,  hanem mindenkire, aki tanít minket, akinek befolyása van az életünkre, aki tekintély a számunkra - a sarki rendőrtől az iskolaigazgatóig. Atya. Tehát nem azt mondja Jézus, hogy ne szólítsatok senkit atyának, mert ezt végképp eltöröltük, mert beköszöntött a nagy tegezősdi, jön az IKEA-kultúra, melyben mindenki, te, a vásárló és a boltigazgató isa pénztáros és a portás is csak tegeződik. Jézus azt mondja, hogy van Atyátok: atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a Mennyben van.

S végül azt mondja: doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti doktorotok, a Krisztus. A doktor szó kedves az eredeti szöveg szerint azt a személyt jelenti, aki képes a másikat vezetni. Révkalauz – így is lehetne fordítani. Tehát az, aki megtanít eligazodni az élet szövevényében, sőt, nemcsak megtanít, majd a tanítással magunkra hagy, nemcsak fölnevel, majd miután már mi is nagyok leszünk, akkor megválik tőlünk, hanem aki folyamatosan és szüntelen vezet bennünket az élet veszedelmei között. Hogy hajótörést ne szenvedjünk, hogy zátonyra ne fussunk, hogy rossz vizekre ne vigyük életünk hajóját. Az a doktor, aki a saját életében, a bölcsességében, a tapasztalatában leszűrt már mindent - tehát vezető. Ha nem lenne mögöttünk az elátkozott 20. század, akkor azt mondanám, hogy vezér. Németre is le merem fordítani: Führer. Ne mondjatok senkit Führernek, ne mondjatok senkit Vezérnek, ne mondjatok senkit révkalauznak, ne mondjatok senkit doktornak, mert egyvalaki vezet át benneteket az élet összes veszedelme között, hogy hajótörést ne szenvedjetek, hogy vihar ne tépje szét a hajótokat, hogy az emberi kívánságok és a kísértések, a rossz és a még rosszabb között megtaláljátok a biztos utat,  - ez az egy, ez a ti Krisztusotok.

 Nos, kedves testvérek, ellenfeleihez szól most Jézus, vagy hozzánk szól? Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy hozzánk szól, ahogyan ott is a hallgatókhoz és a tanítványokhoz szólt. És végül kimondja, amit már korábban is tanítványai szívére írt,  amit győzött újra meg újra tanítani. Kimodnja, de most más módon, más megvilágításban, mint korábban, de kimondja ugyanazt. Szól a tanítványi élet az örök aranyszabályáról, és ezt jó ebben az összefüggésben is megtanulnunk: „hanem aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok, és aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Eddig az evangéliumokban ezt legalább két vonatkozásban hallottuk. Egyszer, amikor a tanítványok elkergették volna a gyerekeket Jézus körül. Erről sokszor beszéltünk már. Milyen meghökkentő, hogy a tanítványok abban a meggyőződésben, hogy a világ legnagyobb dolga zajlik az ő körükben (ami egyébként így is van), éppen azokat nem engedik oda, akik a leginkább rászorulnának erre: a gyerekeket. De Jézus meginti, megfeddi és tanítja őket erre. Aki a legnagyobb akar lenni, az legyen a legkisebb.

Aztán hallottunk egy másik vonatkozásban is erről, amikor a tanítványok torzsalkodtak egymás között, hogy ki a nagyobb, tudniillik, kié lesz a főhely Jézus jobbján és balján. Ki ül a főhelyen, kire kell feltekinteni, ki mondja meg a tuttit, ki a vezér, ki van a többi fölött? És akkor is magához szólítja őket, mert meghasadt a tanítványi közösség ebben a nagy torzsalkodásban, – ahogy manapság szoktuk mondani: hatalmi vagy tekintélyi harcban. És azt mondja nekik, hogy aki a legnagyobb, az szolgáljon, mert akkor a legnagyobb, amikor szolgál, akkor a legnagyobb, amikor a sor végén áll, akkor a legnagyobb, amikor senki sem veszi észre, akkor a legnagyobb, amikor – és most igazodjunk a mai igéhez – terheket kell hordoznia. Mit mond Jézus kora főembereiről? „Elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, az emberek vállára teszik, de ők maguk egy digittel, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.”(Már akkor is digitális korban éltek.) Ne legyetek ilyenek. Te akkor vagy a legnagyobb, ha terheket hordozol, a másét is, akkor vagy a legnagyobb, amikor nem vagy látványosság, mert – folytatja Jézus – „csak azért teszik, amit tesznek, hogy lássák őket az emberek.” Mint az ötéves kislány a tükör előtt, aki illegeti magát, ő a világ legszebb színésznője. Nyílik az ajtó, belép az édesanyja, és már mutatja magát neki. Milyen gyerekes, sehova se vezető. S, persze, milyen aranyos, mert hát a kicsikémnek ezt még szabad. De a jót tenni csak azért, hogy lássák az emberek? Igazat mondani csak azért, hogy lássák és hallják az emberek, hogy én igazmondó vagyok? Valamit tenni egyáltalán azért, csak hogy lássák? Néznek, tehát vagyok? Látnak, tehát vagyok? Micsoda filozófia ez? Tedd úgy, hogy ne lássa senki.

Aztán azt mondja Jézus: ha igazán első vagy, akkor a lakomákon és a gyülekezetekben nem találod meg a főhelyet. Nos, azt gondolom, ezt az egyet, mi abszolváltuk. Itt az első sorok mindig üresek, ezt az egyet megtanultuk Jézustól, úgyhogy ezt már tovább nem ragozom. De mégis azért egy szó erejéig, ha nem is a templomban, de azért lakomán, összejövetelen keresik az emberek a főhelyet! Keresik. De te nem keresed, ha igazán elöl vagy, ha első vagy és legnagyobb vagy, akkor nem is tudsz főhelyről – mondja Jézus. Aztán azt is mondja, hogyha te vagy a legnagyobb, ha te vagy az első, akkor előre kell köszönöd. Mert amazok szeretik a piacon való köszöntgetéseket, hogy már messziről kiáltoznak neki: Mester, Mester, Atya, Atya, doktor, doktor. Itt van, itt van, végre, s megsüvegelik jó előre. Nem hinném, testvérek, hogy a legszerényebb ember is, aki közöttünk itt van, ne dohogott még egyetlen egyszer sem magában azon, hogy nem köszönnek neki. Dehogynem dohogott. Hányszor megtelik a szívünk ezzel: még köszönni sem tud – mondjuk valakire. És elvárjuk természetes módon, mert a világ szerkezetei ilyenek, hogy a minket megillető tisztességet, a köszönetet, a köszönést megadják nekünk. A gyereknek előre kell köszönni, a beosztottnak előre kell köszönni. Ha áll a portás a hivatalban, és megy be a gyárigazgató, csak nem a gyárigazgató fog odamenni és gazsulálni a portásnak. Vagy ha ilyet tesz, azt szoktuk mondani: demagóg, játssza, hogy milyen jó fej. Leereszkedik. Azt mondja Jézus: ha te vagy a legnagyobb, köszönsz, ha te vagy a legnagyobb, akkor ezt a három szót: Mester, Atya, doktor szüntelenül kimondod, és megtiszteled vele azt, aki a Mester, aki az Atya, és aki a doktor – aki Isten és a mi Krisztusunk. Ott a legnagyobb az ember, ahol a maga helyén áll, ott a legnagyobb az ember, ahogy pontosan úgy áll az Istennel való viszonyában, ahogy ezt most itt Jézus megtanítja.

Persze, sok mester van, sok atya van, sok doktor van, - de nekem egy Mesterem van, egy Atyám van és egy doktorom. Övé a főhely, Őneki kell előre köszönni, Őt kell megsüvegelni, Hozzá kell tanácsért menni, az Ő szavát kell követni, Őt kell mindek előtt első helyre helyezni. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Egy zsoltárt idéz Jézus ezen a különös módon. Istenről szól a zsoltár, ég és föld uráról, aki szüntelenül meglátja, észre veszi, irgalmába és könyörületébe fogadja a szegényt, az alázatost, a kiforgatottat, a megvetettet. Majd folytatja a zsoltár: a kevélyt, a gőgöst pedig csak távolról ismeri. Azt sem tudja, ki az. Miért törekszik fölfelé az ember, miért magasztalja magát az ember, miért nőtteti magát az ember? Hogy legyen valaki, hogy tudják azt, hogy valaki, mert, ahogy szoktuk mondani: valaki azért én is vagyok. Jézus azt mondja, hogy azok, akik ezen az úton indulnak el, ott végzik, ahol elkezdték, ott maradnak, ahonnan elindultak, egy tapodtat sem jutnak sem előrébb, sem följebb, ott maradnak a maguk semmit érő voltában. Aki fölmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, nem keres főhelyet, előre köszön, nem akar látványosság lenni, hordja a másik terhét, - az fölmagasztaltatik. Mert annak ott a helye, ahol a Mester, az Atya és a doktor van. Más helyen, János evangéliumában Jézus azt mondja: - Nem különb a tanítvány az ő Mesterénél, majd hozzáteszi: ahol én vagyok, ti is ott lesztek.

Nos, kedves testvérek, érezzük, nem helyezhetjük magunkat kényelmi helyzetbe, nem mondhatjuk, hogy végre egy Ige, ami másokról szól, és igen kellemetlenül szól másokról, és végre, mivel másokról szól, mi ebből kimaradhatunk. Nekünk szól az Ige. Minket tanít, minket késztet, minket hív, nekünk mutatja meg, hogy van egy csalhatatlan Mesterünk, van egy örökkévaló irgalmas Atyánk, és van egy üdvösségre elvezérlő doktorunk. Az Ő szavát halljátok, az Ő szavát fogadjátok meg, az Ő tanácsának engedjetek, az Ő élete szerint járjatok, és akkor igaz Krisztus ígérete:  ahol én vagyok, ott lesztek ti is. Ámen

Imádkozzunk: Add, Mennyei Atyánk, hogy igéd elérjen szívünkig, rejtett valónkig, honnan  minden akaratunk sarjad, hogy ott gyógyítson bennünket. Bocsásd meg nekünk, hogy amit Te kegyelemből gyógyszerül ajánlasz, mi azt gőgre, kevélységre, felfelé törekvésre vesszük. Így köszönjük, hogy mégis tanítottál, s hogy nekünk ott van a helyünk, ott az életünk, ahol Krisztusunk van. Így köszönjük, hogy szeretetedet kiárasztottad erőtelen testvéreinkre. Kérünk most érettük,  a betegekért, áraszd ki rájuk szabadításodat. Könyörgünk azokért, akik ha akarnának, sem tudnának előrébb és följebb lépni, mert összedőlt az életük, mert a vizek áradása mindent elvett tőlük s romok között keresgélik a jövőt. Segítsd őket, pártfogold őket, s minket is indíts igaz készségre, hűségre, szeretetre, hogy megosszuk velük a magunkét. Könyörgünk Urunk azokért is, akik szomorkodnak, mert elveszítették szerettüket, kedvesüket, hozzátartozóikat, s a halál árnyékának völgyében járnak. Légy segítőjük, vigasztalójuk, buzdítsd és bátorítsd őket azzal, hogy az a Krisztus, aki életét adta érettünk, föltámadott, és az élet fejedelmévé lett. Akik Őbenne bíznak, semmikoron el nem vesznek. Add Mennyei Atyánk, hogy Igéd hatalma, Szent Lelked ereje, áldó világosságod ragyogjon bennünk. Krisztusért, hallhasd meg imádságunkat. Ámen