Mert mi csak tegnapiak vagyunk…

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Szokásunk az esztendő utolsó napján, hogy számba vesszük a mögöttünk levő évet, annak hónapjait, heteit, napjait. Ha minden nem is jut eszünkbe, mert lehetetlenség, hogy ezen az estén mind a 365 napot fölidézzük, azért bizonyára mindannyiunk számára voltak ennek az évnek is kiemelkedő pillanatai, vagy éppen szakaszai, melyek ‑ ha akarjuk, ha nem ‑ ott vannak előttünk, nem is kell az emlékezetünket megerőltetni, ezek újra meg újra előjönnek. Sok mindent lehetne idehozni, mondhatnánk, az emberi élet teljességét. Van, akinek a mögöttünk álló esztendőben boldog napjai voltak, áldásokat kapott, Isten megsegítette, vagy ahogy emberileg szoktuk mondani: jutott egyről kettőre. Amibe belekezdett, jó végre ért vele. Vannak olyanok, akik egy esztendővel ezelőtt úgy fogtak hozzá ehhez az évhez, hogy nem vártak semmi különöset; csak legyen úgy, mint régen volt. Ne legyen semmi változás, csak adja meg Isten az életüknek azt a kiegyensúlyozottságát, azt a nyugodt menetét, ami korábban is megvolt. S mégis mindennek ellenére bőségesen kaptak áldást Istentől. Nem is számítottak rá, talán nem is kérték. Vannak, akiket Isten megáldott azzal, hogy fölállhattak a betegágyból, pedig talán azt látta az ágyából, hogy az orvosok csóválják a fejüket, s tapasztalta, hogy a családtagok, a rokonok tapintatosan kerülik a témát, másról beszélnek, s nem szólnak a lényegről, a betegségről. Már-már az ő szívét is eltöltötte a reménytelenség. És mégis itt van gyógyultan. Vannak olyanok, akiket Isten a gyász óráiban segített meg. Váratlanul elveszítettek valakit, és hosszú hetekig-hónapokig kellett kínlódniuk a földolgozhatatlan kérdésekkel, a megválaszolhatatlan miértekkel, ám Istentől vigasztalást, megújulást, reménységet kaptak. S bizonyos vagyok abban, hogy sokan pedig sokat szenvedtek a mögöttünk levő évben. Talán háborogtak, a szívük is tele volt indulattal, talán elhordozták, mert Isten kezéből próbatételként, büntetésként vették azt.

              Most az ige egy olyan embert hoz elénk, aki sokat szenved, a szenvedései kellős közepén van, nem is remélheti, hogy életének valamelyik határnapja egyik pillanatról a másikra megszüntetheti ezt a szenvedést. Gyötrelmei közepette nem remélheti, ahogy mi naivul remélni szoktuk, hogy majd december 31-ről január 1-re kelve minden másmilyen lesz, minden megváltozik, s ahogyan szét lehet petárdázni, szét lehet durrogtatni az éjszakai csendet, úgy majd valami varázsütésre szétfoszlanak, elűzhetők a szenvedés árnyai. Óh nem! Ez a mi emberünk ezt nem remélheti, erre nem gondol.  Jóbról, a nagy szenvedőről van szó. Mikor egyik barátja, Bildád vigasztalgatja, egy nagyon mély igazságot mond neki, és remélem, hogy ez az igazság, melyet Jób elé tár vigasztalásul, megerősítésül és egyben intésül is, segít bennünket úgy kimenni ebből az óévből, és úgy bemenni a következő esztendőbe, hogy a fontos és nélkülözhetetlen tanulságokat át tudjuk magunkkal vinni.

              Azt mondja Bildád Jóbnak, hogy Isten nem forgatja el az igazságot, nem másítja meg az ítéletet, s talán a mi vigasztalásunk, a mi szavunk nem is elég ennek kimondására. Így mondja önmagáról és barátairól: „mi csak tegnapiak vagyunk és semmit sem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön.” Mi csak tegnapiak vagyunk. Nagyon alázatos és megrendítő ez a szó, kedves testvérek, hiszen mindannyian joggal tartunk igényt arra, hogy ha az életünk egy megadott pontján, tegnap, tegnapelőtt, egy hónapja, féléve, vagy akár évekkel ezelőtt tapasztalatot szereztünk, akkor ezt a tapasztalatot megoszthassuk mással. Ennek a tapasztalatnak az alapján joggal inthetünk, buzdíthatunk, bátoríthatunk másokat, és mondhatjuk nekik, nézzétek, az én életemben ez már bekövetkezett, én már keresztülmentem ezen, az én életemben valami már fölhalmozódott, valami bölcsesség, tudás, fogadjátok ezt el tőlem. Így vigasztaljuk egymást. Vagy ha mérleget kell készítenünk az életünkről, s valaki közülünk lemondó, pesszimista, reménytelen hangot üt meg, azt hiszem, joggal mondjuk, különösen az idősebb nemzedék tagjainak: ejnye már, ne tessék ennyire borúlátóan látni a jövendőt! Ne tessék így gondolkodni! Az én életem is tele van csupa-csupa boldog tapasztalattal, hadd hivatkozzam ezekre.

              Azért fontos most ezt hangsúlyozni, és elsőre el is fogadni, mert az ember alkatánál és teremtettségénél fogva analógiák szerint gondolkodik. Soha nem tudunk egy eseményt, egy bekövetkező történést másképp fölfogni és megérteni, csak úgy, ha valamilyen analógiára támaszkodunk, ha valamihez tudjuk hasonlítani. Azt hiszem mindannyiunkkal sokszor megesett már, hogy történt valami, megálltunk egy pillanatra és azt mondtuk: ez ismerős, erre emlékszem. Egyszer egy ismerősömmel beszélgetve annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ő az a különös emberfajta, aki meg szokta álmodni a jövőt. Elmesélt az életéből egy történetet, majd azt mondta: higgye el, tiszteletes úr, én ezt egyszer korábban megálmodtam már. Mire azt mondtam neki: az lehet, de ne higgye azt, hogy egyedül van ezzel, én is ilyen vagyok. Velem is sokszor történt már meg valami, amit úgy érzem, és meg is mernék rá esküdni, ‑ ahogy emberi szavakkal szoktuk mondani ‑, hogy én ezt már valamikor megálmodtam. Persze, nem álmodtam meg, hanem lehet, hogy mással történt meg korábban, s én valahonnan tudomást szereztem róla, de az is lehet, hogy álmodtam, lehet. Lehet, hogy megálmodunk bizonyos dolgokat előre. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha valami történik, csak úgy tudjuk elhelyezni, megérteni, fölfogni, ha valamilyen analógiánk, valamilyen tapasztalatunk, valamilyen érzékünk van már hozzá. Valami hasonlít hozzá, vagy valamihez hasonlítható.

              Ezért Bildád is nyugodtan mondhatná Jóbnak: nézd, itt vagyunk, eljöttünk vigasztalni téged, itt ülsz a fájdalmaid közepette, perelsz az Istennel, veszteségeid vannak, morzsolgatod az ujjaid között a semmit, mert nincs már semmid, de nekünk annyi-annyi tapasztalatunk van, mondunk hát néhányat. Mondunk néhány történetet az életünkből, egészen személyeset, és megvigasztalunk téged.

              De Bildád nagy alázattal azt mondja: kérdezd csak meg az azelőtti nemzedéket, és készülj csak föl az ő atyáiktól való tudakozásra, mert mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit nem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön. Mintha azt mondaná Bildád,  - engedtessék meg, hogy kiterjesszem szavai értelmét ebbe az irányba –, hogy ami a mögöttünk levő évben történt, az csak árnyék. Az csak tegnap. Az még nem múlt. Az még nem történelem. Az még nagyon közel van. És olyan, mint az árnyék, amelyik megnyúlik, aztán, aikor a Nap lebukik a horizont mögött, el is tűnik.

              De sok tapasztalatunk, élményünk, benyomásunk van az elmúlt esztendőről. Bildád hasonlatával élve ez mind olyan, mint az árnyék. Most még, most még nagyon hosszú ez az árnyék. Most még az év utolsó napján vagyunk. Most a leghosszabb ez az árnyék. Egy évre visszatekintve most tűnik a legmeghatározóbbnak. Most, amikor megpróbálunk összegezni. Most még nagyon velünk van minden. Aztán, mikor a Nap lebukik, beköszönt az éjszaka, s ez az árnyék eltűnik, semmivé lesz. Ezért mondja Bildád nekünk is, s nem csak a szenvedő Jóbnak: kérdezd csak meg az azelőtti nemzedéket. Szabad hát nekünk az esztendő utolsó napján, még Óévben az előttünk járó nemzedékeket is megkérdezni. Apáinkat, anyáinkat, nagyszüleinket, őseinket, kik, lehet, hogy már nem is élnek, lehet, hogy már nincsenek velünk, lehet, hogy már közvetlen módon nem tudjuk őket megkérdezni, ám a tapasztalatuk, az életük, a sorsuk az velünk van. Kérdezzük csak meg őket. Miért fontos ez?

              Azért, kedves testvérek, mert az élmények közelsége megváltoztatja az ember szemléletmódját, és minél közelebb van egy élmény, minél meghatározóbb, minél élesebb, minél jobban befolyásol bennünket, minél jobban sajog, vagy minél inkább okot ad az örömre, annál inkább eltakarja előlünk a nagy történelmi perspektívát. És ez a történelmi perspektíva nem azt mutatja, hogy mindegyre csak így volt és mindig is így lesz, hogy ugyanis egyszer fönt, máskor lent. Hogy voltak jó napok és lesznek rossz napok, hogy voltak rossz napok és lesznek majd jó napok. Nem csak azt mondja ez a történelmi tapasztalat, hogy ‑ miként az énekben is énekeljük ‑:  „légy csendes szívvel, és békével”, mert majd elrendeződnek a dolgok, megoldódnak valahogy. Teológus koromban, amikor egy nyáron bent maradtam a kollégiumban dolgozni, szólt a dékán hogy az udvaron letett nagy létrát vigyük a helyére. Szóltam a házgondnoknak, hogy azt kérte a dékán, vigyük arrébb a létrát. Mire a gondnok azt mondta: majd odébbvivődik. Majd elrendeződik. Majd megoldódik. Majd lecsillapodik. Majd megnyugszik. Majd távlatba helyeződik. Igen, igen, a hosszú távú tapasztalatok ezt is mondják, s ezért  elvileg szabadna nekünk az óévből az újévbe ezzel ‑ ha szabad ezt mondani ‑ keleties nyugalommal átmenni. Nem kell izgulni. Nem kell rángatózni. Nem kell túl sok jót várni, és túl sok rosszat se. Csak úgy szépen, középen. Se túl nagyot, se túl keveset, se túl jót, se túl rosszat, átlagos év lesz a következő is, mert az évszázadok távolában mi más lehetne, mint átlagos.

              Ötvenegynéhány évvel ezelőtt még világháború volt. Nyolcvan évvel ezelőtt világháború volt. Háromszáz évvel ezelőtt szegény árva Magyarország osztrák iga alatt nyögött, s próbálták magukat a magyarok fölszabadítani. Hatszáz évvel ezelőtt éhínségek dúltak, és rettenetes dolgok estek. De negyvenöt évvel ezelőtt bőséges volt az aratás, száz évvel ezelőtt elkezdődött a nagy iparosítás. Kétszáz évvel ezelőtt csodadolgok történtek. Ha átlagot veszünk a történelmi bölcsesség szerint, akkor se túl sokat, se túl keveset nem várjhatunk.

              De vajon erről beszél Bildád? Ezért mondja, hogy mi, akik a következő évre nézve szeretnénk valamit mondani, a beteget buzdítani, hogy bízzon a gyógyulásban, a gyászolót erősíteni, hogy találjon vigasztalást, a csüggedezőt bátorítani, hogy reménykedjen, az eltévedőt buzdítani, hogy bátran keresse és meg fogja találni útját, mondhatunk-e többet, mint, hogy mi csak tegnapiak vagyunk? A tegnapot holnap már el is felejtjük. Vagy olyanok vagyunk, ahogy Bildád mondja , mint a káka, mely a vizes helyek mentén megnő, s áttör, gáton, kövön, de ha kitépik, nyoma se marad? Vagy olyanok vagyunk, mint a pókháló, melyet odasző a pók a sarokba, ám jön a seprő tisztító mozdulata, és már nincs ott? Volt és nincs? A Bibliában a mulandóságot  kell ezen a kifejezésen érteni: „tegnapi.” S a tapasztalatunk is mulandó. Ezért hát ‑ mondja Bildád ‑ fordulj a régiekhez! De nem csak azért, amit az előbbiekben elmondtam, hanem azért is, mert a régiek tapasztalata egyértelműen azt erősíti meg: hogy „ha tiszta és becsületes vagy, akkor Isten legott felserken éretted, és békességessé teszi a te igazságodnak hajlékát.” Hiszen a kérdés csak költői kérdés: elforgatja-e Isten az ítéletet? Nem forgatja el! Avagy a Mindenható elforgatja-e az igazságot? Bizonnyal nem forgatja el. Ez a régiek meghatározó tapasztalata.

              Milyen drámaian áll előttünk ez a két szó: tegnap és régmúlt. A tegnap csak árnyék. A tegnap elmúlik, eltűnik, nyoma se marad. A tegnap szava mit sem ér. De a régmúlt! Kérdezd az ősöket! Kérdezd azokat, akik előtted jártak. Kérdezd a nemzedékeket, kérdezd az évszázadokat, mert ez a régmúlt bölcs és mély tapasztalata: Isten nem forgatja el az igazságot! Isten nem másítja meg az igazságosságot. Isten segítségére siet az igazaknak. És így vigasztalja aztán Jóbot: mert Isten nem veti meg az ártatlant, a gonosznak nem ad előmenetelt, s még betölti szádat nevetéssel és ajkaidat vígassággal. Üldözőid szégyenbe öltöznek, és a gonoszok sátora megsemmisül. Mintha a jól ismert 73. zsoltárra rímelne Bildád szava. Miért is kell a tegnapot úgy tekinteni, mint mulandót, mint puszta érzéki benyomást, ami elillan? Azért, mert ami rossz, az van olyannyira közel hozzánk. Ami megzökkent bennünket, az hasogatja úgy a szívünket, lelkünket, hogy szinte alig bírunk vele. Hogy mondja a zsoltáros: „Miért van szerencséje a gonoszoknak?” Ez tegnapi élmény. Vagy ma reggeli? Vagy ma déli? Vagy délutáni? Ötórai? Miért megy jól annak a sora, aki istentelenül él? Miért megy jól annak a dolga, aki gyalázza az Istent, és fityiszt mutat föl az égbe? Aki nem törődik sem törvénnyel, sem igazsággal, sem becsülettel, sem tisztességgel? Vajha megérteném, kiált a zsoltáros, majd azt mondja: „Bementem a Te szent helyedre és megértettem.”

              Isten szent helyére bemenni azt jelenti, hogy engedjük, hogy az egész szívünkön-lelkünkön, gondolkodásunkon, életünkön  átáradjon és  megjelenjen a régmúlt, vagyis minden, ami volt. Lehetséges ez? Mondhatnánk, ez nem lehetséges. Mondhatnánk, Bildád csak szerénykedik, nem érzi magát igazán erősnek érvelésében, ezért a nagypapáról beszél meg a dédpapáról, a régi ősökről, kiket már a Pantheonban vannak, s akiket már nem lehet közvetlenül megkérdezni. De Bildád nem szerénykedik,  hanem azért nevezi önmagát tegnapinak, mert nem lehetséges csak úgy egy pillanatban, a tegnapban, a mai órában, a mai percben, még most ebben az igehirdetésben sem, itt az óévi elcsendesedésben sem mindent egyszerre fölfogni. De el kell indulni. Be kell járni egy hosszú utat. Isten lelke segedelmével végig kell tekinteni a történelmet. S meg kell változni. Árnyékemberből, tegnapi emberből, vagy hadd mondjam így, mai emberből, aki holnap már tegnapi lesz, az idők emberévé kell válni. Minden idők emberévé. A szó legigazabb értelmében történelmi emberré, olyanná, aki tudja, vallja és hiszi: kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Tudja és reméli, hogy új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik, és a kettő között Isten szeretete, gondviselése és hűsége vezet és őriz bennünket. Isten nem csak akkor van mellettünk, és nem csak akkor siet a segítségünkre, amikor a szükség órájában nagy baj van, hiszem, hogy úgy is, ezt sokszor megtapasztaltuk, hanem szüntelenül velünk van. Vezet, oltalmaz bennünket. Ezért mondhatjuk hát a káténk tanításával, hogy a keresztyén ember a nehéz és drámai órákban békességesen tűr. Ha a siralomvölgyet járjuk, ha a nehézségeket hordozzuk, békességesen tűrünk. És ha áldások között vagyunk, hogy szinte nem is tudjuk magunkhoz ölelni annak mérhetetlen, gazdag világát, amit Isten megad nekünk, akkor háládatosak vagyunk. De ez csak akkor lehet, ha nem egyik percről a másikra élünk. Ha nem árnyéklétű emberek vagyunk, hanem Isten örökkévalóságában látjuk, szemléljük önmagunkat is.

              Adja meg Isten mindenkinek, aki végigtekint az előző éven, a tegnapon, hogy tudja mondani: csak árnyék, amit mi mondunk. Ezzel tanít Isten Lelke arra, hogy a múltat az örökkévalóság szemszögéből  láthassuk. Így látjuk azt is, hogy nemcsak a tegnapból a mába, a mából a holnapba élünk, hanem Isten elkezdett velünk egy történetet. Mikor megteremtett bennünket. S folytatta, mikor gondviselő kezei közé vett bennünket, s beteljesítette, mikor elküldte értünk Krisztust és megváltott bennünket. És ezt a történetet folytatja azzal, hogy vezet. Átvezet ebből az évből a következőbe, ebből a világkorszakból a másik világkorszakba, átvezet az elmúlóból az örökkévalóba. Segítsen bennünket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek eképpen hálát adni a mögöttünk levőkért, és ezzel a reménységgel tekinteni az elkövetkezendőkre.
Ámen