Memento Christi

Memento mori, memento humanum esse – emlékezz a halálra, emlékezz rá, hogy ember vagy. Így hangzott a régi római világban mindegyre a súlyos figyelmeztetés. Így hangzott akkor is, amikor egy győztes hadvezér Rómában diadalmenetet tartott. A háta mögött vonult egy rabszolga, és amikor az ujjongás a tetőfokára hágott, hátulról rákiáltott: memento mori, memento humanum esse: emlékezz, hogy meg fogsz halni, emlékezz reá, hogy ember vagy. Memento mori! Sokszor mondják ezt ma is - és ezzel az emlékeztetéssel nyitják meg azt, amit a meghalás művészetének neveznünk. De a keresztyének is gyakran mondják: memento mori. Az egész középkor tele volt síremlékekkel, templomokkal, misztérium-játékokkal, háláltánccal, művészeti alkotásokkal – s ezek szüntelen ezt visszhangozzák. De mi keresztyének, nem a meghalás művészetéért mondjuk ezt. Húsvét napjától kezdve ugyanis nemcsak ezt mondjuk, hogy emlékezz a halálra, hanem ezt hirdetjük: emlékezz a feltámadásra. Nem arra emlékeztetjük magunkat, hogy meg fogunk halni – ezt tudjuk! -, és nem is a meghalás művészetében gyakoroljuk magunkat. Memento mori az is, ha betegágynál megfogjuk a haldokló kezét, vagy ha hirtelen rátör az életünkbe a halál rettenete. De mi nem a meghalásra készülünk, hanem a feltámadásra. Ebben a készületünkben erősít Lukács evangélista húsvéti elbeszélése, ahogy az emmausi tanítványok történetét folytatja. 

A tanítványokat teljes egészében a halál borzalma tartja fogva, s minden azt kiáltja a fülükbe, amit a rabszolga a hadvezére fülébe: memento mori, de eközben egy másik kiáltás is felharsan: memento resurgere – emlékezzél a feltámadásra. Lukács evangélista nyomatékkal ismétli, hogy amikor a feltámadott Krisztus megjelent, nem ismerték meg. Nem ismerete meg Őt Mária Magdaléna kint a sírnál (azt hitte, hogy kertész az), nem ismerték föl az emmausi tanítványok, akik nagy kudarcot hordoztak a szívükben, és csak halálról és vereségről tudtak beszélgetni. De amikor visszasietnek a tanítványi közösségbe és elujjongják nekik, hogy látták az Urat, és hirtelen megjelenik ott közöttük a feltámadott Úr, akkor a tanítványi közösség sem ismeri meg. Félelem vesz erőt vesz rajtuk, hiedelem ébred bennük. Így mondja Lukács evangélista: félelem töltötte el őket, és reszketés, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. Igen, ha nem jól hiszünk, testvéreim, akkor csak hiedelmeink vannak. Ennek pedig kétféle magyarázata is lehetséges. A modern magyarázat szerint, amikor az ember gyászmunkát végez, amikor még közel van a szeretett kedves halála, akkor a fantázia hihetetlenül élénken tud dolgozni és mintegy élő alakot kivetíti elénk az elhunytat. Bár olykor megütközünk, ha valaki a gyászában beszélget az elhunyttal, és azt mondjuk, hogy ez bolond dolog, de a lélek képes ilyenre. S van egy régi magyarázata is ennek. A régi ember, Jézus korának embere, és így a tanítványok is hittek a szellemekben, túlvilági alakokban, akik minden nehézség nélkül átlépték a megtapasztalható, megfogható materiális világnak és a transzcendens világnak a mezsgyéjét. Emlékszünk, amikor a tanítványok ültek a hajóban, kitört a vihar, elveszéssel fenyegetett a veszedelem, és látták közeledni Jézust a vízen? Akkor sem ismerték fel először: azt hitték, hogy kísértetet vagy szellemet látnak.

Szeretett testvéreim, ha a hitünk nincs rendben, akkor csak hiedelmeink vannak, akkor csak képzeteink vannak. Nem képeink, csak képzeteink. Akkor vagy a fantázia vagy a babona, vagy a léleknek valami titokzatos sejtelme állít elénk egy alakot. Nem is titkolták ott húsvétkor a tanítványok, hogy ők ezt így gondolták. Lukács evangélista azonban elmondja, hogy amikor Jézus megmutatta magát nekik (mert ezt nemcsak a hitetlen Tamásnak engedte meg, hanem a többi tanítványnak is): gyertek ide, tapogassatok meg, van csontom és van húsom, ahogyan az élőknek van, akkor mintegy a saját testével bizonyítja, hogy föltámadott. Sőt, együtt eszik a tanítványokkal. Ahogy a csodálatos halfogáskor is együtt eszik majd velük. Az élő eszik, a testnek van szüksége eledelre, táplálékra. Azt mondja az evangélista, hogy akkor már fölismerték, hogy Ő az,  - de még nem értették, hogy az egészet. S ekkor Jézus – ahogy az emmausi tanítványoknak – nekik is elmagyarázta Mózest, a prófétákat meg a zsoltárokat, hogy ennek így kellett lennie. Sőt, Isten már a paradicsomkertben megígérte a bukott emberpárnak, hogy az ember magva a kígyó fejére tapos, és az a sarkát fogja mardosni, és mióta világ a világ, mindig is ezt remélte az ember! Micsoda remény: valaki legyőzi a halált, legyőzi a bűnt, fölébe kerekedik a sorsunknak! És íme, ennek így kellett végbemennie. Jézus most megmutatja, hogy a feltámadás: új minőség. Ez itt új élet, ez nem a régi élet meghosszabbítása. S miután Jézus ezt elmondta nekik, akkor – így mondja az ige: akkor – megnyitotta az értelmüket. Mert mintha a szívükön lett volna valami fátyol, csak homályosan szűrődtek át az isteni világ dolgai, és csak okoskodtak. Ezt mondja a Mester: miért vagytok megrémülve, és miért okoskodtok a szívetekben? Tudom, testvérek, mióta az ember fölismerte, hogy mi egy csodálatos, különös isteni ajándék birtokosai vagyunk, azóta ez a kettő: a gondolat és a hit küszködik egymással. Amit hiszünk, azt a gondolat cáfolja vagy megkérdőjelezi, és amit gondolunk, azt kevésnek tartja a hit, - és hol így, hol úgy, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Itt a húsvéti történetben is ezt látjuk, csak sajátos formában: a hit sem teljes, ha nem a valósággal feltámadott Krisztusra irányul, és a gondolkodás sem teljes, ha nem érti a lényegét. Szép ez a magyar ige: mit okoskodtok? Ezt akkor szoktuk mondani, amikor nem jutunk egyről kettőre, csak toporgunk, pedig meg kell oldani egy feladatot. Erdélyben úgy mondják: mit bölcsködsz? S ez mindig így van, amíg az Úr meg nem nyilatkoztatja az emberi értelmet. Amíg nem kapunk isteni megértést, addig csak okoskodás van. Amíg a feltámadott Úr Szentlelke erejében nem nyitja a szemünket, addig csak hiedelem van. 

Harmadjára, azt látjuk ebben a történetben, hogy a föltámadott Úr föl is készíti a tanítványokat, tanúkká teszi őket, - mert így teljes a létünk, így teljes az életünk: nemcsak a hitben, nemcsak a boldog megismerésben, hanem a tanúskodásban is élünk. Azt mondja nekik Jézus: így kellett ezeknek lennie, így kellett a Krisztusnak szenvednie, és így kellett feltámadni harmadnapon, és így kell prédikáltatnia a Krisztusnak megtérésre, és bűnök bocsánatára, s ti vagytok ezeknek bizonyságai. Amikor a keresztyének sok segítő szándék, sok bölcs filozófia, sok mély emberi tapasztalat ellenére, sőt, mintegy ezek ellenében nemcsak annyit mondanak: memento mori, hanem azt is mondják: emlékezz, föl fogsz támadni! -, akkor tanúként szólnak, mint bizonyságtevők. Mert ha azt mondjuk, hogy mi nem a halálra készülődünk, hanem a feltámadásra, akkor ezzel nem valami dacos ellenállást fogalmazunk meg. Igen, hiedelem és okoskodás van bőven, hogy mi van a halál után, és hogyan lesz a halál után, folytatódik-e az élet, vagy sem, - gondolat is van bőséggel ezek kapcsán, tele van a világ, tele a fülünk, tele a szívünk, tele vannak a hagyományaink, és a szokásaink. Azt nélkülünk is elmondja bárki, hogy valami van a halál után, - de mi azt mondjuk Krisztus fölhatalmazásával, hogy feltámadunk, és új élet kezdődik. Ez a mi tanúságunk, és bizonyságunk.

Nemrégiben végigolvastam egy szép, okos könyvet, melynek írója azon töpreng, hogy mi az, amit csak a keresztyének tudnak mondani. Mi tűnne el a világból, ha eltűnnének a keresztyének? Mi lenne, ha bekövetkezne, amiről a 19. század vad ateistái jövendöltek? Mi tűnne el, ha beállna a finis christianismi, ha megszűnne a kereszténység, milyen hang veszne el? Mint amikor egy kórusból kiveszünk egy szólamot, mert attól kezdve nem teljes a kórus éneke. Főleg, ha kivesszük a cantus firmust, a vezérhangot. Mi ez a vezérhang? Ez az, amire Krisztus elküldi az övéit: ti vagytok ennek bizonyságai. Nem az van ránk bízva, hogy elmondjuk a szorzótáblát, azt minden okos emberek tudja, nem az van ránk bízva, hogy megmentsük a környezetet, azt meg fogják tenni, akiknek ez a dolga. Nem az a dolgunk, hogy jó törvényeket hozzunk, eligazgassuk az országot, kivezessük az adósságcsapdából, megnyerjük a háborút, az olimpiát, és mindent, ezeket tudja magától is az ember. Nem is az a dolgunk, hogy szép verseket írjunk, meg gyönyörű szobrokat alkossunk vagy hagyjunk itt a világban magunkról valami lenyomatot - lám, ilyenek voltak a keresztyének! Amit tennünk kell, ahhoz Krisztus nem is kéri a tanítványai beleegyezését, hanem ezt mondja: ti vagytok a tanúim. Elküldi és felhatalmazza őket. Sőt, nemcsak elküldi és felhatalmazza őket, hanem fel is készíti a tanítványait. Erről szeretnék még néhány szót szólni, a húsvéti történethez kapcsolódva.

Bár életünknek minden napján körülvesz a halál, vagy ahogy énekeljük: életünknek rendiben körülvesz a halál, mi mégsem azt mondjuk pusztán, hogy memento mori, sőt nem is csak azt mondjuk memento resurgere! Legfőképpen azt mondjuk: memento Christi. Emlékezz Krisztusra. Mi emlékeztet őreá? Milyen csodálatos a húsvét történeteiben, ahogyan Jézus kenyeret szeg és erről ismerik meg. Arról, ahogy kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megszegte és adta nekik. Akkor hullott le szemükről a pikkely – ez Krisztus! Ahogy azt mondja nekik: van-e valami ennivalótok, majd leül közéjük, és eszik. Ahogy a csodálatos halfogáskor, amikor kiérnek a tanítványok a partra, megkérdezi tőlük: van-e valami ennivalótok, de már eledellel várja őket! Így készít Krisztus minket tanúnak: akármikor megtöröd a kenyeret, akármikor megvágod a kenyeret, akármikor adod a kenyeret, emlékezz Krisztusra! Mintha szánt szándékkal lenne ott Krisztus imádságában, a Miatyánkban ez: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Olyan bagatell kérésnek tűnik ez. Miért kérjük ezt mi Istentől, a gondviselőtől, hiszen úgyis megadja nekünk, így van megteremtve a világ, és a világ minden áldása a miénk?! De amikor a mindennapit a kezedbe veszed, jusson eszedbe, hogy az a Krisztus tanított imádkozni a mindennapiért, aki föltámadott, és amikor megáldod és megosztod a kenyeredet a tieiddel, jusson eszedbe, így osztotta meg Krisztus az övéivel a kenyeret. És amikor az úrvacsora kenyerét és borát vesszük, jusson eszedbe, hogyan szerezte Jézus a sákramentumot: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, és hirdessétek az Úr halálát, míg eljövend. Memento Christi. Aztán készít bennünket a bizonyságtételre, a tanúságra úgy is a mi Urunk, hogy amikor útnak indulunk, vagy úton vagyunk, akkor is velünk van. Milyen titokzatos az emmausi tanítványok útja. Talán sokan látták a nagy orosz misztikus filmrendező, Andrej Tarkovszkij filmjét, a Stalkert. A modern kor két főembere, az újságíró és a tudós fölfogadja Stalkert, a vezetőt, hogy egy titokzatos, zárt roncsvilágba bevezesse őket. Ez a roncsvilág a mai világ metaforája.  A titkok titkához akarnak eljutni, a szentek szentjébe, ahol ha kimondja az ember a kívánságát, az teljesül. Ki ez a két ember? – Az atomtudós és az újságíró. Az atomtudós okoskodik, az újságíró vélekedik, az egyik az ész világából jön, a másik a hiedelmeket növeli. S ahogy vezeti őket Stalker, nem ismerik föl, hogy ő az, aki vezeti őket ő az, akinél a legigazabb létvágy teljesül. És amíg mennek és amíg le nem esik a szemükről a hályog, csak ezt a létvágyat érzik – pedig látható, hogy gerjedezett már a szívük. Mert csodálatos üzenetet mondott nekik ez az ismeretlen ott, végig az úton. Jaj, mennyi kétség van útjainkon: célba érünk, s egyáltalán hova vezetnek a mi útjaink? A halálba vezetnek az útjaink? Az elveszésbe vezetnek az útjaink? Azért kell útra kelnünk, hogy az út végén elvegyük a bűn zsoldját, a halált? Azért indulunk útnak, hogy a végén ott álljon egy sorompó, vagy egy fal, és ez legyen az egész életünk egyetlenegy metaforája: zsákutca? Ha úton vagy, tudd azt, hogy a te Krisztusod készít, tanít, és megnyitja értelmedet, gondolatodat, s megtanít arra, hogy így kellett ezeknek lennie, - kell feltámadásnak lennie.

Aztán azt halljuk, hogy amikor Krisztus a tanítványi közösségbe lép, köszönti őket: békesség nektek. Szép régi héber szó a salom, mi reformátusok megmagyarítottuk ezt, így köszönünk: áldás, békesség! Így köszönt minket Krisztus. Ha köszöntenek, és ha köszönsz, jó reggeltet, jó napot, jó estét, ha van szavad és áldáskívánásod a másik emberhez, és a másik embernek van szava és áldáskívánása hozzád, akkor emlékezz Krisztusra. Mert a feltámadott Úr nem elszámoltató biztosként toppan a tanítványok közé: lássuk csak, hittetek-e bennem, és hol voltatok a Gecsemáné kertjében, hát nem szétfutottatok? Hol voltál Péter ott, a főpap udvarán? Hogy fogadkoztatok, hogy a vállatokon visztek fel a csúcsra!? S egyáltalán, mit tett az ember velem? Így lépne közénk? Nem. Hanem így lép közénk: békesség nektek.

Így készülünk, testvéreim, mi mind – de nem a halálra, hanem a feltámadásra! Pontosan úgy, hogy bizonyságai vagyunk a feltámasztott Krisztusnak. Húsvét az áldásoknak, az új életnek, a feltámadásnak, a mennyei erőknek napja. Akinek buzgott a szíve, akinek megnyílt a szeme, aki okoskodásból megértésre jutott, aki vett már az Úr kezéből áldott kenyeret, aki már járt az Úrral az úton, az tudja, miről szólok: mennyei erőkről, Isten hatalmáról. Tegye a Szentlélek Isten teljessé húsvéti örömünket, Isten-magasztalásunkat, élő reménységünket Szentlelke áldásával! Töltse be szívünket, hogy bizonyságok legyünk, a Krisztus feltámadásának tanúi, s így készüljünk mi is a feltámadásra, az új életre, mely soha el nem múlik, mert örökkévaló, mert Istennel van s benne marad örökkön örökké.

Ámen