Méltón az Úrhoz

 „Pál, Jézus Krisztusnak apostola Isten akaratából, és Timótheus atyafi. A Kolosséban levő szenteknek és hívő atyafiaknak a Krisztusban: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért, amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az evangélium, mely eljutott hozzátok, miképpen az egész világra is, és gyümölcsöt terem, úgy mint nálatok is a naptól fogva, melyen hallottátok és megismertétek az Isten kegyelmét igazán, úgy ahogy tanultátok is Epafrástól, a mi szerelmes szolgatársunktól, aki hív szolgája ti érettetek a Krisztusnak, aki meg is jelentette nekünk a ti Lélekben való szereteteteket. Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel; hálákat adva az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban.” (Kolossé levél 1,1-12)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Virágvasárnap szép csokrából egyetlen szálat szeretnék ma idehozni és a Kolossé levél fényébe emelni, és bizonyítani, hogy amit virágvasárnapkor látunk, az átível idáig, egészen hozzánk, nem is csupán a nagyhét kezdetére, hanem egész életünkre. Ebben pedig a megerősítő ige segít bennünket, az apostol szava itt: „Járjatok méltóan az Úrhoz!”
Ha az evangélisták nem írták volna meg karácsony történetét, akkor is tudnánk, hogy Jézus Krisztus a dicsőség királya volt. Az ujjongás és dicsőítés, amely virágvasárnapon tele zengte Jeruzsálemet, illetve a szent városba érkező galileai zarándokok, a tanítványi közösség, a sokadalom magasztaló éneke voltaképpen visszhangja annak a karácsonyi angyal-éneknek, amely betöltötte Betlehem mezejét! És mondhatni, amit Krisztus születésétől, majd nyilvános földi szolgálatától kezdve Jeruzsálembe érkezéséig látunk, az mind-mind ízelítő, foglaló, megerősítés arra nézve, hogy nem véletlen műve, ami majd ezután bekövetkezik: az árulás, az elfogatás, a kereszthalál és a feltámadás.

Tudom, sokan mondják ma is, ide üt a fülünkbe, hogy a virágvasárnapi diadalmas bevonulás után már csak végzetes félreértések következtek, mert Jézus Krisztus kereszthalála félreértés volt. Az, hogy porba hullott a messiási váradalom, hogy csalódásra váltott az Isten országához fűzött reménykedés, ez is csak egy nagy félreértés következménye volt. De itt vagyunk mi, 2000 év után, mi majd helyreigazítjuk a dolgot. Mi majd úgy rendezzük el a viszonyokat, úgy alakítjuk a mi magunk és mások életét, hogy többet ilyen félreértés ne következhessen be. Sok keresztényt ismerek, Jézust követői, akik ezzel az indulattal vagy érzülettel néznek körbe a világban: hogyan lehetne az emberi viszonyokat úgy átrendezni, olyan törvényeket hozni, úgy nevelni a gyerekeinket, és megnyilvánulni a családunkban, a kisebb-nagyobb közösségeinkben, akár országos, sőt világméretű ügyekben, hogy ez a baleset - az ártatlan halála - többet ne fordulhasson elő? S mintha az apostol igéje: járjatok méltóan az Úrhoz, pontosan ugyanerre ösztökélne. Köszörüljük ki a csorbát! Merthogy ami Jézussal történt Nagyhéten, az megbocsáthatatlan vétek, szörnyű eltévelyedés, hiba, amelynek nem szabad többet előfordulnia az emberiség történetében! Mi ez a hiba?

Azt olvassuk virágvasárnap történetében, hogy az ujjongó tömeg a prófétai szó beteljesedésének a szertartásrendje szerint kísérte be Jézust Jeruzsálembe. Zakariás próféta évszázadokkal korábban azt jövendölte, hogy a szabadító király alázatosan fog érkezni, nem fehér lovon, nem fényes sereglettel, nem dicső kísérettel, hanem alázatosan, szamárháton. Ezzel pedig azt ábrázolja ki, hogy az abszolút Istentől függünk, mert a legnagyobb földi dolgok is porszemek Isten dicsőségéhez képest. Az isteni dicsőséghez képest a legnagyobb emberi vállalkozások is csak az alázat dimenziójában vihetők végbe. Jézusban teljesedik a prófécia. Aztán mégis mást látunk: a prófétákat olvasó nép vezetői, a messiást várók, a szabadítást várók rettegnek Jézustól, félre akarják őt tenni az útból, és mestertervet szőnek ellene, árulót is kerítenek, hogy még a nagy ünnep előtt megöljék. Csak ennyi volna mindez? Valami kudarc, félreértés, baleset, csőd?
Ám más oldalról is nézhetjük mindezt. Az akkori Jeruzsálemben, mint Róma egyik tartományában a római jogrend volt érvényben, az pedig tökéletes jogrend volt. Róma nagysága és dicsősége éppen abban állt, hogy az egymással torzsalkodó népeknek elvitte a békét, a Pax Romanát. De lám, ott nagypénteken csődöt mondott a római jogrend is. Az igazságosság és méltányosság eljárásrendje mind csődöt mondott. Megjegyzem, Jézus Krisztus, olyan világban végezte el a megváltást, amely világ felette hasonlít a mi világunkhoz. Pál apostol épépen azért írt levelet a kolosséiaknak, akiket nem ismert, mert értesült arról, hogy megjelentek köztük a modern világ, az akkori modern világ kihívásai, az önmegvalósítás nagy igyekezetei. És a levelét olvasva beleízlelünk a saját világunkba. Mi is arra forgunk, hogy megismerés, tudás által még többre, még nagyobbra, még tökéletesebbre jussunk. És bár az önmegváltó igyekezetekre ki van írva: Vigyázz zsákutca! - mi mégis magunkhoz öleljük, aztán ha kijövünk belőle, rögtön egy másik zsákutcába fordulunk, ez az egész XXI. század. Ide-oda dobálnak, rángatnak minket újabb meg újabb teóriákkal. Nos, ez a világszemlélet Jézus megfeszítésekor csődöt mondott. Mikor Pilátus kihallgatta Jézust, megkérdezte tőle: mi az igazság? Ez nem jogi kérdés volt, hanem egész létünket érintő. Mi a létigazság? Miért vagyunk itt a világon? Kicsoda az ember? Mi értelme van az életnek? Mi az igazság? De nem várja meg Jézus válaszát, halálra adja őt.
Ez a summa: Jézus nem kell az Isten országát váróknak, nem kell az emberi jogrendért fáradozóknak és nem kell a bölcseknek. Mindenki csődöt mond. Érthető hát a keresztyén indulat (a mi indulatunk is), hogy tegyük olyanná a világot, formáljuk olyanná az életet, hogy ez a baleset soha többet ne történhessen meg. Köszörüljük ki a csorbát. Bizonyítsuk be Istennek, hogy a mi nemzedékünk, a mi kereszténységünk, a mi 21. századunk már jobban csinálja a dolgokat.
Szedjük már össze magunkat! Igaz mindig jönnek a savanyú Jánosok, meg a búbánatos Bernátok, akik azt mondják, hogy nem változott semmit a világ, a világ ugyanolyan, mint ötezer éve! Mi, persze, tiltakozunk, dehogyis ugyanolyan, hát mennyi minden megváltozott, mennyivel jobb a világ! De akkor bizonyítsunk! S mintha Pál szava - járjatok az Úrhoz méltóan! - mintha éppen erre buzdítana. De hadd utaljak néhány igére, ahol az apostol szintén használja ezt a különös kifejezést: valamihez méltóan, illően. Nem sokszor használja, de mindig minősített szó, általában az a mértéket jelenti, amihez minden igazodik.
Amikor a vendégszeretetéről beszél és dicséri a keresztyéneket, azt mondja: „szentekhez méltó (szentekhez illő) vendégszeretetet tanúsítottatok (Róma 16,2). A szentekhez méltó vendégszeretet nem kötelező. Szabad gesztus, mely a bensőnkből fakad. Nem lehet azt előírni, hogy ha bekopogtat hozzám valaki, én köteles vagyok, három napig jól tartani étellel, itallal, paplanos ággyal, zsebpénzzel, mindenféle kellékkel. Nincs ilyen törvény! Bár a mai világ igyekszik ilyesmit produkálni, és e célból szervezeteket tart fenn az adónkból, de nem erről beszél az apostol, hanem rólad, rólam, az én lakásomról, az én otthonomról, az én családomról, az én házamról. Vagyis szabad vagy arra, hogy olyat is befogadja, akit nem ismersz, hogy annak is segíts, akiről nem tudod, hogy érdemli-e a segítséget. Egyszóval, valami többlet jelenik itt meg.

Amikor az efézusi keresztyéneket dicséri, arra is buzdítja őket, hogy legyenek továbbra is alázatosak, béketűrők, szelídek, éljenek elhívásukhoz méltó életet (Ef 4,1). Elhívás. Ez sem esik abba a körbe, amit az ember csak úgy kitalál magának. Az isteni elhívásnak drámát hoz az életünkbe, mert keresztülüti az életterveinket. Életterveink lényege, hogy megvalósítsunk valami optimumot, vagy maximumot. Ám egyszer csak Isten beleszól ebbe a tervbe és kiránt belőle. Különös módokon történik ez, hol szelíden, hol drámaian, Volt, akit a balesete, mást a gyógyulása, megint mást a gyásza irányított más életcél felé. Isten sokféle módon avatkozik be, ezt akarja az apostol az efézusiakkal érzékeltetni, mintha azt mondaná: nézzétek, ez az elhíváshoz méltó élet: alázat, hosszútűrés, szelídség. Ezek az isteni elhívásnak az áldásai, vagy folyományai, és addig maradnak veletek ezek az isteni ajándékok, amíg az elhíváshoz méltóan éltek, amíg az elhíváshoz kötitek magatokat. Az elhívás a tengely, körülötte forog minden. A filippi levélben ennél is nehezebbet mond: evangéliumhoz méltó (Filippi 1,27). Evangéliumhoz méltó módon élni azt jelenti, az evangélium üzenetéhez, tartalmához, belső rendjéhez igazodsz, s ekként az evangélium életformáló hatalommá válik benned. Ha meg akartok állni a hitben, mondja az apostol, akkor az evangéliumhoz méltó életet kell élnetek. És itt érkezünk el a fölolvasott igéhez, illetve a virágvasárnap csodálatos és különös történetéhez is, mert az apostol itt még mélyebbre visz, és azt mondja, hogy lehet szentekhez méltóan élni, lehet elhíváshoz méltóan élni, lehet az evangéliumhoz méltóan élni, de mindennek a gyökere és a lényege ez: az Úrhoz méltóan élni. Jézus Krisztushoz méltóan élni! Vagyis nem az a kérdés, hogy mi most kitaláljuk-e, miképpen lehetne a világot úgy átalakítani, hogy ne történjen meg az, ami megtörtént nagyhéten! Inkább megfordítjuk a szemléletünket és azt mondjuk, hogy mi ahhoz méltóan akarunk élni, aminek ott meg kellett történnie!
Jézus azt mondja, még útban Jeruzsálem felé: az Emberfia fölmegy Jeruzsálembe, ott elárultatik, emberek kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, eltemettetik. Csupa erős, passzív ige, mindegyikben ott van ez a „kell”. De ez nem az ember elrontott világából fakadó „kell! Ez egy isteni „kell”! Amikor aztán a feltámadás napján a feltámadott Jézus csatlakozik az emmausi tanítványokhoz, akik bánatosan emlegetik a régi szép időket, Jézus Mózestől és a prófétáktól kezdve elmagyarázza nekik, hogy így kellett ezeknek történniük. (Lukács 24,26) Így kellett. Virágvasárnapon pedig az engedelmesség jelenete világítja meg számunkra ezt. Jézus közeledik Béthfágéhoz és Bethániához, az Olajfák hegyéhez, két tanítványát elküldi előre, hogy menjetek el az átellenben levő faluba, ahol találtak egy szamarat, hozzák el neki. És ha valaki kérdezi őket, hogy miért hozzátok el? - feleljék, hogy az Úrnak van rá szüksége. A két tanítvány elmegy, és mindent úgy találtak, ahogy az Úr mondta. (Lukács 19,29-34) Megtalálták a szamarat és a szamárcsikót. És úgy lett, ahogy a mester mondta, megkérdezték tőlük, hogy miért viszik el a szamarat. És úgy lett, ahogy a mester mondta, mikor azt felelték, hogy az Úrnak van rá szüksége, elengedték. Tehát mindent úgy találták, ahogy a mester mondta. Vajon hát, mi van előbb, az engedelmességünk-e, amely kinyitja előttünk a világot, és megmutatja, hogy úgy vannak a dolgok, ahogy Isten akarja öröktől fogva, vagy éppen fordítva, úgy van az, hogy amikor betör az életünkbe a feltámadott Jézus szava (úgy kellett mindezeknek lenniük!), abból indul el az engedelmességünk? Nem tudom a sorrendet megmondani. De feltétlenül összetartoznak. Most arra hívlak benneteket, amit az apostol kér tőlünk: járjatok méltóan az Úrhoz! Igazítsd az életedet Jézushoz. Igazítsd életedet az isteni kell-hez.

Úgy kezdtem, hogy ha nem írták volna meg az evangélisták a karácsonyi történetet, a virágvasárnap dicsősége is elég lenne nekünk. De ez afféle prédikátori túlzás. Mégis, karácsony angyali éneke - dicsőség a mennyben Istennek! - visszhangzik itt. Virágvasárnap is zeng az ének: dicsőség a magasságban Istennek! És ez mindennapi énekünkké lehet. Ha az Úrhoz méltóan járunk, hozzáigazítva magunkat ehhez az isteni kell-hez, mindennapi áldássá lesz az életünkben Isten dicsőítése. A Szentlélek újjászülő ajándéka nélkül nem tudod a világot olyanná formálni, hogy abban soha többet ne következzen be, amit úgymond balesetnek tart az ember. Dehogynem fog bekövetkezni. Mindig be fog következni. Amíg a Szentlélek nem szül bennünket új életre, amíg Isten hatalma nem tesz bennünket késszé és képessé, hogy hozzá igazítsuk magunkat a szentekhez, az elhívottakhoz, az evangéliumhoz, magához az Úrhoz, addig csak ábránd a változtatás.

Azt mondja az apostol a kolosséiaknak: ti megismertétek Istent igazán. És itt is az igazság szó szerepel, amit Pilátus firtatott Jézus perében. Az igazságban, a maga valóságosságában ismertétek meg Istent, nem mesékből, nem mítoszokból, nem emberi ábrándokból, nem abból, hogy milyen lenne a világ, ha mi lennénk Isten. Magatokat igazítsátok hozzá, ehhez az isteni kell-hez. Nem a régit kell kifoltozni, hanem az újat kell magunkhoz ölelni. Ámen.