Megvirradt

Szeretett Gyülekezet!

A 8. zsoltár azt mondja, hogy Isten a kisdedek és a gyermekek szája által szerez magának dicsőséget. Igen, a gyermekek olykor igazságot is mondanak, mi több, éppen azt az igazságot, amelyre szükségünk van. Nemrégiben hallottam, ahogy egy édesanya beszélgetett 4-5 éves korú óvodás gyermekével, és mondta neki csillogó szemekkel: kicsikém, karácsonykor jön az angyal, ajándékokat hoz. Te mit szeretnél? Mire a gyermek felelt: én az angyalt! Igen, mert nem az ajándékot, hanem az ajándékozót akarjuk. Most azt kívánom, hogy Jakab apostol szava: nagyobb kegyelmet ad,  – ez vezessen el bennünket magához, az Ajándékozóhoz.

Az apostol látszólag egyszerű,  mindennapos helyzetben szól, és, úgy tűnik, afféle emberi bölcsességet mond, jó tanácsot ad. Azt azt kérdezi itt, hogy honnét van az, hogy tele van az életünk veszekedéssel, civakodással, törtetéssel, megbántással, könnyekkel? (Ki tudja, talán ma reggel is civakodással, megbántással, könnyekkel indultunk ide, a templomba.) Honnét, hogy tele van az életünk háborúskodással? Sőt: tele van háborúkkal, önzéssel, jajjal, nyomorúsággal! Honnét ez? –  kérdezi az apostol. De rögtön meg is adja a  feleletet, mert azt mondja, hogy: Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Igyekezzetek hát alászállni, aláereszkedni, mert – teszi hozzá – Isten nagyobb kegyelmet ad. Ezt a nagyobb kegyelmet keressük karácsony történetében úgy, ahogy azt Lukács evangélista leírja nekünk. Egy-egy ponton ezt ki fogom egészíteni Márk evangélista leírásával, illetve János apostol evangéliumának a megjegyzéseivel.

Az egész karácsonyi történetben  – ahogy ezt Lukács feljegyzi – azt látjuk, nem tudom másként mondani, hogy ez egy egyszerű történet. Ez egy mindennapos történet. Mert egyrészt azt látjuk, hogy itt a helyükön vannak a dolgok. Minden és mindenki a helyén van. A császár ott van a trónon, a pásztorok kinn a mezőn, a későn érkezők, szegények, akiknek nem telik rá vagy lemaradtak a lehetőségről, ők meg az istállóban. Ki-ki a helyén. De megnyílik az ég, és angyalok szállnak alá –  ők már nincsenek a helyükön. Ahogy Péter apostol mondja, alászállnak, hogy betekintsenek a Krisztus születésének a csodájába! Ebbe a nagyobb kegyelembe. Hogy lássák ezt a nagyobb kegyelmet, amit Isten így rejtett el. Még egyszer megismétlem, úgy látjuk, hogy a helyükön vannak a dolgok, a gondviselés világa működik. A császár trónol, és néha nyilván kegyelmet kap, hogy jó döntést hozzon. A pásztorok kint vannak a mezőn, és ha éjszaka nem támad rájuk vad, akkor kegyelmet kaptak. A későn érkezők is ott, az istállóban, lám, csak kaptak valami fedelet a fejük fölé. Kegyelmek vannak ebben a történetben. De Isten nagyobb kegyelmet ad . Mert, lám, az angyalok már nincsenek a helyükön. És azért nincsenek a helyükön, mert Isten sincs a helyén. Nem trónol elérhetetlen messzeségben. Nem ott van, ahova őt képzeljük, elhelyezzük, magunk fölé, mindenen túl, kívül minden megragadható valóságon. És nem is úgy van ez, ahogy a bölcsek vagy a filozófusok mondják, hogy Isten foglal itt magába mindeneket, a végtelen foglalja magába a végest, hanem másképpen: a végtelen belép a végesbe, a Teremtő belép a teremtményi létbe, Isten emberré lesz. Isten nincs a helyén. És azért nincs a helyén, mert minden látszat ellenére, az ember nincs a helyén. Mert elvesztette Istent, elvesztette a békességét, nem találja a maga helyét, ezért is tör mindig följebb-följebb, nagyobbra és nagyobbra. Azt mondja a prédikátor, azt mondja a bölcsesség könyve, azt mondja Jób, azt mondják a próféták, azt mondják a zsoltárok mind: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Több kegyelmet. Minden készületünkön túl nagyobb kegyelmet ád.

Ez a mi egész keresztyénségünknek az egyik nagy titka. Kegyelem, hogy idáig eljutottunk. Kegyelem, hogy Isten a gyászolók szeméről letörölte a könnyet. Kegyelem, hogy fel tudtunk készülni az ünnepre. Kegyelem, hogy mindent elrendeztünk. Kegyelem, hogy minden a helyén van. De Ő több kegyelmet ád! Mert – ahogy Pál apostol mondja a Római levélben – mi kegyelmet vettünk kegyelemért, és ez az üdvözítés titka. S aztán Pál az Efézusi levélben ezt így részletezi: az üdvözítés Isten ajándéka, nem tőletek való. Vagyis: Isten kegyelmet ád, mindig még több kegyelmet. 

Aztán azt is látjuk a karácsonyi történetben, hogy mindenki teszi a dolgát. Így kezdi Lukács evangélista: és lőn, hogy Augusztus császártól parancsolat adaték ki... Szándékosan a régies hangzású Károli fordítás szerint olvastam: és lőn, hogy Augusztus császártól parancsolat adaték ki... Nagy dolog, a császár parancsol, hogy az egész nép összeírattassék. A császár parancsol, a hivatalnokok is teszik a dolgukat. Össze kell írni a népet. És elment ki-ki a maga városába, mindenki teszi a maga dolgát. Engedelmeskedik a parancsnak. József is és Mária is. A vendéglős is teszi a dolgát, széttárja a kezét, ahogy a betlehemes játékokban látjuk,  amikor kijön a nagy kék kötényében, mint egy magyar kocsmáros, széttárja a kezét: nincs már hely...  És teszi a dolgát, mert mutat valami helyet mégis. Hát ott, az istállóban, ott van valami kis fedél. A pásztorok is teszik a dolgukat. Kint vannak a mezőn, és virrasztanak a nyájuk mellett. Ez a dolguk. Mária is teszi a dolgát, bepólyálja a kisdedet, és elhelyezi a jászolbölcsőbe. Csak az angyalok nem teszik a dolgukat. Valami egészen mást tesznek.

Olyan érdekes, ha szorosan végigolvassuk Lukács evangélista feljegyzését, akkor így szól: és hirtelenséggel megjelent az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik. A múlt időben megjelenik egy jelen idő. Mert az angyalok mindig Istent dicsérik. Megjelentek az Istent dicsérő angyalok, de nem valahol távol mindentől, ahol nincsen jaj, ahol nincsen baj, ahol nincsen törtetés, ahol nincsen háborúság. Nem valahol az elíziumi mezőkön, nem valahol az örökbéke honában szól az énekük, hanem itt, közöttünk, ahol mindenki teszi a dolgát. A császár parancsol -  most éppen népszámlálást –, de tudjuk, a történelemből, parancsol majd háborút is. Az ember teszi a dolgát, engedelmeskedik. Aztán, máskor, nem engedelmeskedik. Az ember tisztességes a másikhoz, aztán majd nem lesz  tisztességes a másikhoz. De az angyalok most nem ott, ha szabad ezt mondani, nem azon a helyen, nem abban a valóságban, ahol mi ezt gondoljuk és képzeljük, hanem itt és most, és közöttünk dicsérik az Istent. Mert Isten sem teszi a dolgát. Nem tartja távol magát mindentől. Nem úgy tekint mindenre, mint akinek semmi köze mindehhez. Holott ő valóságos szentség. És a szentnek mi köze a profánhoz? Holott ő örök világosság. És mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Holott  Isten véghetetlen és kimeríthetetlen ajándékozó szeretet. És mi köze van a szeretetnek az ember gyűlölködéséhez? Holott Isten abszolút fenség. És mi köze a fenségnek a magát nőttető, magának hódoltató emberhez?  Isten nem teszi a dolgát, hanem mindennél közelebb jön. Ahogyan a régiek mondták, hogy tudd: Isten közelebb van tehozzád, mint te önmagadhoz. És ennek így kell lennie.

Nemrégiben egy feljegyzést olvastam Budapest ostromának idejéből. Tudjuk, hogy karácsonykor kezdődött a nagy ostrom, amikor az orosz csapatok körbezárták a várost, és nekikezdtek, majd több hónapnyi ostrom után  elfoglalták. Egy Budapesten élő fiatalember jegyezte fel, ahogy a városlakók a katonák atrocitásaitól tartva és reszketve az éjszakákat a pincékben töltötték, és minden éjszaka újratámadt a szorongásuk, mikor rúgják be az ajtót, mikor hurcolják el a lányokat gyalázatra, mikor állítják sorba a férfiakat, hogy elvigyék őket hadifogságba. Mikor kezdenek hozzá a hódítók a tivornyához. Egy ilyen éjszaka kapcsán feljegyzi: "igen  hosszú éjszaka volt, majd hozzáteszi: de minél zavartalanabb az Istennel való közösség, annál inkább nincs idő. Viszont minél inkább eluralkodnak az éjszaka fenevadjai, annál terhesebbé válik az idő. Majd, amikor Isten lesz minden mindenekben, nem lesz idő. Megvirradt. Megtartattunk."

 Kedves Testvérek! Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy  megvirradt.  Az éjszaka sötétjében nagy fényesség támadt, megnyílott az ég, angyalok jöttek közénk, hogy hirdessék: megszületett a Megtartó. Az a mennyei fény most az örök isteni elhatározásra világít rá, arra, hogy Jézus Krisztusban  Isten kegyelmet ád, – nagyobb kegyelmet ád. Mi több, elmondhatjuk,  ez a mi keresztyén nagy örömünk és titkunk, és karácsonyi üzenetünk, hogy Ő maga ez a nagyobb, ő maga: Jézus Krisztus. Ő a mindig nagyobb. Ő az ajándékozó. Kegyelemből tartattok meg, nem tőletek van, hanem az Isten ajándéka ez. 

János apostol ez mondja a levelében: "fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal. És arról ismerjük meg, hogy mi az igazságból valók vagyunk, és így tesszük bátorságossá ő előtte a mi szíveinket. Hogyha vádol minket a szív, mivel hogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez. És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az Ő parancsolatait, és azokat cselekesszük,  amelyek kedvesek őelőtte. Ez pedig az Ő parancsolata, hogy higgyünk az Ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. És aki az Ő parancsolatait megtartja, az őbenne marad, és ő is abban. És abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, hogy abból a lélekből, melyet nekünk adott."  Isten nagyobb kegyelmet ád. Ezért a nagyobb kegyelemért, ezért a mindig nagyobbért, a Krisztus Jézusért, Üdvözítőnkért, magasztaljuk és dicsőítsük és áldjuk a mi örökkévaló Istenünket.
Ámen