Megváltóm él

Megváltóm él

Jób könyve 18

1 Erre a súhi Bildád felelt, és azt mondta: 

4 Vajon miattad elhagyatottá lesz-e a föld;

és elmozdul-e egy szikla a helyéről,

5 ha az istentelenek világossága kialszik is;

6 szövétneke kialszik felette: 

7 saját tanácsa dönti őt össze. 

9 megfogja sarkát a tőr;

11 mindenfelől ijedelmek rettentik őt;

12 a szerencsétlenség mellette van készen,

13 megeszi az ő tagjait a halál elsőszülötte,

14 és a félelmek királya elé lépteti őt; 

15 ként hintenek hajlékára.

17 Emlékezete elvész a földből.

21 Ez a helye annak, ki Istent nem ismer.

Jób könyve 19

1 És felelt Jób, és azt mondta: 

6 Tudjátok meg tehát,

hogy Isten vett körül engem hálójával. 

7 Íme kiáltok: Erőszak; és nincs felelet,

segítségért kiáltok; és nincs igazság. 

8 Utamat elfalazta, úgyhogy nem mehetek keresztül;

9 Dicsőségemet levetette rólam;

 és eltávolította fejem koronáját. 

10 Ledöntött engem körül,

11 olybá vett engem, mint ellenségeit.

13 Testvéreimet eltávolította mellőlem;

ismerőseim bizony elhidegedtek tőlem. 

14 Magamra hagytak rokonaim;

és ismerőseim elfelejtettek engem.

17 Lelkem idegen lett feleségemnek;

19 Iszonyodnak tőlem mind, akik bizalmasaim voltak;

és akiket szerettem, ellenem fordultak. 

21 Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam ti, barátaim;

mert Isten keze sújtott le engem.

22 Miért üldöztök engem, mint Isten; hogy nem laktok jól húsommal? 

23 Vajha tehát az én szavaim megírattatnának;

vajha a könyvbe bejegyezhetnének,

24 vas írókéssel, és ónnal örökre a sziklába vésetnének! 

25 Mert én tudom, az én Megváltóm él;

és utolsónak áll meg a porondon:

26 és miután ezt a bőrömet levágták; és testem nélkül leszek, meglátom Istent; 

27 akit én magaménak fogok meglátni, és szemeim nem idegennek látják.

29 és megtudjátok, hogy van ítélet.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Sokan ismerik a nagy barokk zeneszerző, Handel oratóriumát, a Messiást. Ennek a csodálatos zeneműnek három fő része van. Az első és a második Jézus Krisztus születéséről, életéről, haláláról, feltámadásáról és megdicsőüléséről szól, míg a harmadik rész Krisztus húsvéti diadalának, feltámadásának az egész emberiségre és benne mi reánk vonatkozó hasznáról, áldásáról, értelméről szól. Krisztus feltámadt, énekeljük Handellel együtt az oratórium második részében. Mi is feltámadunk, énekeljük az oratórium harmadik részében. De ez a harmadik rész különös vallomással kezdődik, egy szép áriával, Jóbnak az imént felolvasott szavaival: „tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom felett megáll.” Messzi távolról csendülő, tiszta hang érkezik hozzánk: tudom, hogy az én megváltóm él.

Tudom?

A középkorban officium defunctorumnak nevezték a halotti virrasztót. Szent kötelesség volt ez. Két éjszakára osztva, zsoltárokat énekelve, imádkozva emlékeztek az elhunytról és vigasztalták a családot azok, akik egybegyülekeztek a virrasztásra. Ennek a virrasztásnak része volt az is, hogy Jób könyvéből hosszabb szakaszokat olvastak fel. A szomorkodók Jób panaszaival mondták el a maguk fájdalmát, panaszát, rémületét, s ugyanakkor Jóbnak ezzel a vallomásával vallották meg a maguk hitét is: tudom, az én megváltóm él és utoljára a porom felett megáll. A tudósok találtak olyan officium-gyűjteményeket, amelyekben ez a szöveg – tudom, hogy az én megváltóm él – meg van változtatva, így: hiszem, hogy az én megváltóm él. Tudom és hiszem. Hiszem, és emiatt tudom, hogy az én megváltóm él. Ez a tudás és ez a hit  egymást éltetik, ugyanis Jóbnak ez a vallomása minket is állhatatos hitre serkent és egyúttal roppant tudáshoz is vezet, mert a hit egyrészt bizonyos meggyőződés, másrészt pedig szívbéli bizodalom, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is, személyesen nekem is, igazságot, feltámadást és örök életet ajándékoz egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Hogyan jut el Jób ehhez a vallomásához? Mit tud Jób?

Hosszú hetek óta olvassuk és magyarázzuk Jób könyvét és próbáljuk a szenvedő ember helytállásának a titkát megérteni. Vajon miért állítja elénk Jakab apostol Jóbot, mint aki a hosszútűrésben, a terhek elhordozásában és a szilárd reménységben élő példa mindannyiunk számára. Mit tud Jób? Az egyik barátja, Elifáz szavával kérdezhetjük mi is: „mit tudsz te, amit mi nem tudunk? Mit értesz, ami nálunk nincs meg?” (Jób 15,9) És talán szabad nekünk is sokféle bajunk, nyomorúságunk közepette, mintha a barátai lennénk, ugyanezzel a metsző éllel föltenni ezt a kérdést. Még korábban, egy másik barátja, Czófár ezt mondja Jóbnak, amikor Isten bölcsességének mélységérőlm, Isten kikutathatatlanságáról beszél: „Égi magasságok, mit csinálsz? Mélyebb a másvilágnál, mit tudsz?” (Jób 11,8) Valóban, mit tudunk mi Isten magasztos titkairól? S mit tudunk mi egyáltalán a világegyetem véghetetlenségéből? És ha csak magunkra tekintünk, ugyan, tudunk-e bármit is az ember szív titkaiból?! a magunk szívét sem ismerjük igazán. A bibliai bölcs, a prédikátor is ezt mondja: „Tőlem távol van a bölcsesség, mert igen-igen messze van az, ami van. És felette mélységes. Kicsoda tudhatja meg azt?” (Préd 7,14) Mit tud hát Jób, mi vezeti el őt és vezet bennünket is a feltámasztó Istenhez? Azért kérdezzük ezt, mert ezt a tudást, a Jób tudását, nekünk a feltámadás fényében kell kikutatnunk, mert enélkül nem maradhatunk állhatatosak a szenvedések idején, nem tudunk győzedelmeskedni a próbatételekben, sőt, csak nyomorultabbak leszünk, még azoknál is nyomorultabbak, akikről az apostol azt mondja, hogy nincsen reménységük, és az egész életük csak rettegés a haláltól (Zsid 2,15).

Jób tudása nélkül megrendül a hitünk alapja. Ha Krisztus nem támadott fel, mondja Pál, akkor nincs halottak feltámadása sem, és akkor hiábavaló a hitetek, bármiféle hitetek hiábavaló, akkor nyomorultabbak vagytok minden embernél (1Kor 15). Itt bizony roppant belátásokra van szükségünk, valami szilárd bizonyosságra. Ezért fordítja így Debrecen reformátora, Méliusz Juhász Péter a 16. század végén Jób könyvének ezt a passzusát egy megerősítő, határozószóval értelmezve így: „Ezt bizonyosan megtudtam, hogy az én megváltó (Krisztusom) él.

De mielőtt Jób tudását megvizsgálnánk és próbálnánk a magunkévá tenni, szólnunk kell a barátai tudásáról. Egy középkori Biblia-illusztráció egészen megdöbbentően ábrázolja Jóbot, a feleségét és a barátait. Jób csontvázként ül egy trágyadombon, és így beszélnek hozzá a barátai. Egy halotthoz beszélnek. Mi több, egy réges-régi halotthoz beszélnek, mert már csontváz. Azt hiszem, a középkori illusztrátornak ez a végletes, expresszív látomása egyszerre elénk tárja azt a fajta tudást, amit Jób barátai szólaltatnak meg. Lám, mintha ezt mondanák: mindannyiunknak ez a sorsa, véges az életünk, a halál árnyékának völgyében járunk, tehát a szenvedő Jóbhoz is ekként kell szólnunk. Voltaképpen egy halottat vigasztalunk és nem is értjük, miért lázadozik a sorsa ellen? Miért rugódozik ez a csontváz az Istentől kimért sorsa ellen? Bildád beszédében is ezt hallottuk, ebből is olvastam egy részt. Azt mondja: aki nem ismeri Istent, aki nem tud Istenről, annak a szerencsétlenség előre ki van készítve (Jób 18,21). Milyen erős kép ez. Hazamegy az ember, otthon előre ki van készítve az ebéd, előre oda vannak készítve a dolgok. Itt: ki van készítve előre a szerencsétlenség. Az ilyen ember tagjait, folytatja Bildáb, felemészti a halál elsőszülöttje (a halál örököse), aztán a félelmek királya elé kényszeríti őt, mintegy rabszolgát; egykori hajlékára ként hintenek, emlékezete kipusztul a földről. S így zárja szavait: „Ez a helye annak, aki Istent nem ismer.” De hát, testvérek, ez a hely nincs! Ez a sors: a semmi! Ez a tapasztalat, ez a tudás, a Bildád tudása: a halál tudása. Milyen döbbenetes szavak ezek: „a halál elsőszülöttje.” Ki ez, mi ez? Ez a bennünket nyomorúságba rántó kevélység, a gőgünk, az istenkedésünk - ez emészt fel bennünket. És lám, itt van velünk a 21. században is ez a végzetes, kevély játszadozás az életünk jó rendjének átalakításával, amit a mai ember a természet humanizálásának nevez, holott csak a természet tönkretétele. És itt van a járvány, már nem is hisszük, hogy orvosolható. És itt van a háború! Ki tudja, eljátszottunk harminc béke esztendőt, a félelmek királya pedig újra uralkodni akar rajtunk. Erre utal a Zsidókhoz írt levél is, amikor Krisztus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról szól és azt mondja, hogy Isten Jézus halála által akarta legyőzni a halált, a halál urát, hogy megszabadítsa azokat, akik a halálfélelem miatt rabok voltak egész életükben. Kiket? Minket! Hogy megszabadítson minket, akik fölött a félelmek királya uralkodna.

A halál elsőszülöttét, a kevélységet, az önmegsemmisítő istenkedést az egyszülött fiú alázata győzte le, ahogy a Filippi levél magasztalja Krisztust, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem alázatos volt mindhalálig, a keresztfának haláláig (Filippi 2,5). Ézsaiás így jövendölt Jézusról: ő a békesség fejedelme (Ézsiás 9,6). Nos, a békesség fejedelme legyőzte a félelmek királyát. Ezért énekeltük és énekeljük minden húsvétkor, és énekeljük mindegyre ravatalnál és sír mellett megállva:

Hol van koporsó hatalmad?

Elveszett nyerd diadalmad.

Hová lett a halála a fullánk,

melyet fensz már régóta reánk?

Már nem rettegünk miatta,

Mert Jézus meghódoltatta

Ama félelmek királyát,

Megnyitván sírjának száját.

Bildád azt mondja: vajon elmozdul-e egy szikla a helyéről,  ha az istentelenek világossága kialszik? (Jób 18,4-5). Költői kérdés ez? Ő annak szánja. A természet törvényei nem változnak meg, akkor sem, ha a sorsán keseregni kezd az ember (s ráadásul még joga sincs panaszkodni)! Mi azonban tudjuk már, hogy  egy valakiért  - az egyetlen igazért – elmozdult a szikla a helyéről... húsvét hajnalán, a feltámadáskor!

Mit tud hát Jób? Először is azt feleli a barátait képviselő Bildád szavaira: „Tudjátok meg, hogy Isten vedd körül engem hálójával. Íme, kiáltok, erőszak és nincs felelet, segítségért kiáltok és nincs igazság, utamat elfalazta, úgyhogy nem mehetek keresztül, dicsőségemet levette rólam, eltávolította fejem koronáját, ledöntött engem, olybá vett engem, mint ellenségeit, testvéreimet eltávolítottam mellőlem, magamra hagytak rokonaim, ismerőseim elfelejtettek engem, iszonyodnak tőlem mind, akik bizalmasaim voltak, akiket szerettem, ellenem fordultak.” Ez passió. Ez nagy szenvedés. Jób másutt is sorolja a szenvedéseit, és rettenetes panaszba foglalja, hogy elvesztette gyermekeit, hogy a felesége elidegenedett tőle, sőt iszonyodik tőle, hogy súlyos fekélyes betegségtől szenved, hogy kizárták a közösségéből és megvetik, hogy teljesen magára maradt. És szenved Jób a hitében is. Talán ebben szenved a leginkább. Szenved Isten hallgatása miatt, mert nincs isteni szó, nincs isteni látomás, csak a barátai, a botcsinálta vigasztalók, a hamis vigasztalók kelepelnek állandóan körülötte. Jóbnak Isten némaságban kell gyötrődnie, holott éppen csak egy, akárcsak egyetlen egy isteni szóért esdekel. Még perre is megy Istennel, csak szólaljon meg Isten egyetlen szóval is! A barátait pedig arra kéri, hogy okoskodásaikkal ne állják el Isten útját őhozzá. Itt ezt mondja nekik: „könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim, Isten keze sújtott le engem. Miért üldöztök engem? Hát nem laktok jól a húsommal?” Miért üldözik Jóbot a barátai? Mert Ézsaiás próféta szavával: a bűnösök közé számlálták őt. Lázadónak tekintik, aki nem akar beletörődni a sorsába, holott (hallottuk korábban) Isten már kiszámolta neki a rettenetes éjszakákat. (Jób 7,2) Talán, sugallják a barátok, már Isten is szeretné lezárni Jóbnak ezt a szomorú történetét. Hát úgy szólnak hozzá, mint egy régi-régi halotthoz, mintha egy csontvázzal beszélgetnének. Jóbnak már vége, úgymond. Isten leírta őt. Pedig kedves testvérek, Jóbnak ez a bűnbakká tétele, a gonoszok közé számlálása, kiűzettetése a reményvilágból csak visszavetülő árnyéka a Krisztus szenvedésének, mert valósággal majd Krisztusban teljesedik, amit Ézsaiás jövendölt az Úr szenvedő szolgájáról: „bűnösök közé számláltaték (Ézs 53,12), és ezt erősíti meg Márk evangélista is (Márk 15,28).

Azonban Jób azt is tudja, hogy Istennek valamilyen személyes köze van az ő szenvedéséhez. És ez azt jelenti, hogy Istennek köze van hozzá, a szenvedőhöz. De egyáltalán nem úgy, ahogy ezt a barátai gondolták, sugallták, hanem egészen másképpen. Isten nem szenvtelen igazságosztó mechanizmus. Isten nem írta le Jóbot. Ez egyáltalán nem valami régi-régi, lezárt ügy ez. Egyáltalán nem annyi a Jób élete, és a mi életünk sem annyi, mint amikor valaki becsapja egy lezárt ügy véletlenül nyitva maradt, porosodó aktáját, és beteszi az archívumba, hogy aztán kellő idő múltán végképp kiselejtezze. Istennek egészen más, sajátos köze van az emberhez.

Tudom, hogy az én megváltóm él – mondja Jób. Megváltó. Ezt a szót sokszor olvassuk a Bibliában, más és más fordításban, mert esetenként másképp kell fordítani. Például Ruth szép történetében így kell fordítani: a legközelebbi rokon. Történet szerint Boáz ez a rokon, akinek kötelességei vannak az özvegyen maradt Rúth iránt, ki kell váltania őt nyomorúságából, amit az özvegység hoz magával. S Boáz valóban, mint az elhunyt férj rokona lép fel és váltja meg Ruthot, feleségül veszi az özvegységet (Ruth 2-3). Másutt a megváltó a bosszúálló. Amikor mózesi törvény arról rendelkezik, hogy Isten népe a honfoglalás után állítson föl menedékvárosokat, ahol szabályszerűen lehet lefolytatni a halálos balesetet okozók perét, s nem kell vérbosszútól tartaniuk, ugyanezt a szót találjuk (5Mózes 19, Józsué 20). A bosszúálló (megváltó) többnyire a közeli rokonságból került ki. Másutt arról rendelkezik a törvény, hogy ha valaki fogadalmi felajánlást tett, ám nem tudja teljesíteni, hogyan s miként lehet megváltania őt e fogadalom alól (3Mózes 27). Megint máshol arról olvasunk, hogy közvetlen családtagnak kell kiváltania az eladósodott rokonát (3Mózes 25). Vagyis a megváltó az, aki eleget tesz értem, helyettem, közbenjár az érdekemben, kezességet vállal értem, kifizeti az adósságomat, igazságot szolgáltat nekem. A megváltó nem tehet másként, hiszen olyan szorosan és elszakíthatatlanul közeli hozzátartozó, hogy lépnie kell a bajban levőért. Ez a rend. És ez a rend nem borulhat fel. Aztán amikor az Úr a próféta által szabadulást hirdet fogságban levő népének, újra meg újra ezt a szót halljuk: megváltó (Ézsiás 41-63). Isten a megváltó, mint volt egykor az egyiptomi szabadítás (megváltás) idején is, ahogy Mózes énekli a Veres tengernél (2Mózes 15,3: „kegyelmeddel vezéreled te megváltott népedet.” Isten, a kiszabadító így szól népéhez a prófétánál: „Ne félj, szolgám, mert megváltottalak... szeretlek.” (Ézsaiás 43,1.4) Isten szolgájának nevezte Jóbot is, hallottuk Jób könyve elején és Jób könyve végén. Jób kegyes, istenfélő és gonoszt kerülő. Jób az én szolgám - mondja róla az Úr. Őt is szereti hát! Ezt tudja Jób! A Szentírás másik nagy szenvedője, Dávid is így kiált Isten szolgájának nevezve magát: „kősziklám és megváltóm!” (Zsoltár 19,15)

 Vége hát mindennek? Csak annyi maradt hátra, hogy valaki becsapja ezt a régi feljegyzést, ezt a rég lezárt, ügyet, az emberi életet, összecsapja ezt a poros aktát és bedobja a többi közé? Jób azt mondja most, hogy ami utoljára történik majd, ami legvégül lesz majd, az egyáltalán nem a vég.

„Tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára ő fog a porondon megállni.” Így adja ezt vissza Kecskeméthy István a megszokott fordítások helyett. Olvasom még egyszer, nyomatékkal a megszokott megoldást: az én porom felett megáll. És olvasom ezt a szokatlan fordítást: a porondon megáll. De talán mégsem szokatlan vagy idegenszerű ez a megoldás, hiszen itt egy óriási küzdelem zajlik. Igen, a porondon, a poron, a mi porunkon küzdelem zajlik. Életnek és halálnak a harca ez. Itt az igen és a nem csap össze. A valami a semmivel küzd meg. És, ha mi magunkban maradunk, ha magunk kezdünk bele ebbe a küzdelembe, ebbe mi mind belebukunk,  akkor megszületnünk sem érdemes. Akkor élnünk sem érdemes. De megint idézem Méliusz Juhász Péter fordítását. Ő így mondja: „a végső időkben” megáll a megváltó porunk felett és mi meglátjuk őt színről színre és részesedünk feltámadásában, hiszen részesedtünk halála érdemében is. És akkor megtudjátok, hogy van igazságosan ítélő bíró – mondja Jób a barátainak. (Jób 19,27)

Ha alaposan végigolvassuk a Jób könyvét, azt találjuk, hogy ezt a szót: „tudom”, „tudni”, „tudás” a legtöbbször Jób mondja ki; egymaga többször, mint összes barátja együttvéve. Miféle tudás ez? - kérdezzük még egyszer. A barátai már-már szinte arroganciának tartották, ahogy Jób újra meg újra azt mondja: tudom, tudni akarom, vagy bár Isten a tudtomra adná, és én is tudtatokra adhatnám... Ám ez a tudás nem képzelgés, hanem tapasztalat, istenismeret, a közel levő Isten megismerése, megtapasztalása; egyszóval, ez a tudás: Isten szeretése. Nem olyan, mint a barátai tudása, mondjuk, mint Elifáz misztikus mindentudása, aki éjszaka titokzatos mennyei hangokat hall; nem is olyan, mint Bildád világosan elrendezett, jól tagolt, tanáros, enciklopédikus ismerethalmaza; és nem is olyan, mint a harmadik barátnak, Cófárnak a cinikus és türelmetlen ember-ismerete. (Jaj, de könnyű lerohanni a másik embert, amikor belelátunk a szívébe.) Jób tudása a szenvedésünkben minket hordozó Istennek az ismerete; szomjúság az élet forrása után; tudás arról, hogy van egy végső igen; tudás arról, hogy Isten első és utolsó szava az, hogy: „legyen!” Tudás arról, hogy a mindeneket teremtő és fenntartó Istené a végső szó. Ez az Istent szerető ember tudása. Pál apostol így mondja ezt: mi most tükör által homályosan látunk. Akkor pedig majd - végül, utoljára – színről színre fogunk látni! Most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig majd úgy ismerek, amint én is megismertettem. Úgy fogom Istent megismerni, ahogyan Isten ismer engem már most. (1Korinthus 13)

 Igen, Jób így ismerte Istent; homályosan, képekben, hasonlatokban; úgy ismerte Istent, mint legközelebbi rokont, mint hűséges kezest, mint közbenjárót, mint igazságot szolgáltató barátot, mint teremtőt, aki szereti keze alkotását. Hallottuk korábban, így vallott Jób Istennek: „szólítasz majd és én felelek neked, vágyakozol kezeid alkotására.” (Jób 14,15)

Jób sosem átkozta meg Istent, amire a kísértő rá akarta venni; sosem átkozta meg megváltóját, hogy aztán halálba hulljon, s valaki becsapja élete könyvét és vége. Kioktató, sokat tudó barátai szemében ő már csak kiszáradt csontváz, aki ágál a sorsa ellen. Ám Jób csak türelmetlen, mert szereti és keresi Istent; kereste Istent, hogy megismerje irgalmas hatalmát. Ezt az irgalmas hatalmat mutatta meg teljes egészében Isten Krisztusban, mikor feltámasztotta őt a halálból és ültette a maga jobbjára a mennyekben (Efézus 1,20). A szenvedő zsoltáros, mikor megismeri Istennek ezt a mérhetetlen titkát így kiált: kicsodám van az egekben, náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. (Zsoltár 73) Ő áll meg utoljára a porondon!

Krisztus feltámadt! Ő az elsőszülött a halottak közül, ahogy a Jelenések könyve mondja (Jelenések 1,5). Jöjjetek hát testvérek! Csatlakozzunk az elsőszülöttek seregéhez, az új szövetség közbenjárójához, üdvösségünk szerzőjéhez, a feltámadott Jézushoz! Ámen.