Megváltás

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Most, hogy Ruth könyvét kivonatoltan olvastam fel, szinte csak a vázlatát, talán sokakban méltatlankodás támadt – de bennem is, amikor válogattam a verseket a rövidítés kedvéért. Méltatlankodás, hogy ezt a szép, megindító, nemes történetet nem szabadna így megrövidíteni. Nem szabadna abba a hibába esni, melybe mai napság olyan gyakran esnek a médiumok, amikor nagyon fontos, szép dolgokat csak egy-egy szalagcím erejéig közölnek, s aztán a részletezésben is csak ugyanarról írnak, merthogy feltehetőleg a mai embernek nincs ideje sokat olvasni, nem kíván a részletekben elmerülni, ezért a lényeget néhány egyszerű mondatban kell neki elmondani. Ráadásul, ahogy felolvastam ezt a néhány mondatot, sokan azt is megjegyezhették, hogy nem is az igazi történetet olvastam föl. Merthogy Ruth könyvének az az igazi története, hogy Ruth megérkezik anyósával Naómival - mindketten özvegyasszonyok - Betlehembe, aztán elmegy Boáz földjére aratáskor elhullt kalászokat szedegetni. Aztán Ruth és Boáz között szerelem lobban, majd Naómi, az anyós segít egy kicsit abban, hogy a két fiatal egymásra találjon, aztán ásó, kapa, nagyharang, éltek, amíg meg nem haltak... Viszont amit ma felolvastam, az voltaképpen ennek a történetnek csak a kerete, néhány vonatkozás, néhány tény megemlítése, - nem ez Ruth történetének a lényege. El is ismerem ezt, testvérek! Ám nem is azért olvastam föl, hogy ma a Ruth könyvét tételesen magyarázzam, hanem azért, tükröt tartsak a Bírák könyve felé. A Bírák könyvének magyarázatát megelőzve egy zsoltárt olvastam, és ennek alapján próbáltam megvilágítani, hogy mi tesz az, amit a Bírák könyvében sokszor hallunk: az Úrhoz kiáltottak és Ő megszabadította őket. Most pedig, miután befejeztük a Bírák könyvének magyarázatát, engedtessék meg, hogy Ruth történetének segítségével, mintegy visszapillantó tükörbe tekintve, lássuk, miről is volt szó valójában a Bírák korában, s egyáltalán lássuk, miért olyan fontos a Ruth története, hogy az Ószövetség történeti könyvei között olvashatjuk.  Miért volt fontos a kánon-alkotó atyáknak, hogy az Ószövetség történeti könyveinek a sorát megszakítsák? Józsuéban a honfoglalásról olvasunk, a Bírák könyvében a több évszázadig tartó törzsszövetségi állapotokról, aztán Sámuel könyvében már arról, hogy miképp állították fel királyságot, utána pedig a Királyok és Krónikák könyveiben a királyok történeteit olvassuk. És ide – a Bírák és Sámuel könyve közé - be van illesztve ez a történet, ami nem is történelem, merthogy két ember ügye, mondhatnánk, magánügy. Boáz és Ruth egymásba szeretnek, összeházasodnak. Ennyi. Itt nincsenek királyok, csaták, felvonulások, deklarációk, békekötések és háborúk,  - itt, a júdeai Betlehemben, egy kicsiny kis mezővárosban, egy özvegyasszony meg egy fiatalember románca olvasható.

Miért van mégis itt, megszakítva a történelmi elbeszélés folyamatát? S hogy a kérdésre adandó választ késleltessem, még azt is el kell mondanunk, hogy a Bírák könyvében mást láttuk. Azt láttuk, hogy rettenetes dolgok mentek végbe abban a korban. Szöges ellentéte annak, amit a Ruth könyvében olvasunk. Ruth története idill, szép novella, a bírák története viszont rettenetes történet. Mégis! Azt halljuk Ruth könyve elején: „amikor bírák bíráskodtak…” Tehát Ruth története is a bírák idején zajlik. Nem tudjuk pontosan, mikor, talán a leszármazásból vissza lehet következtetni, hogy amennyiben Ruth gyermeke Obed volt, aki Dávidnak a nagyapja, tehát emberöltőkkel számlálva, Dávid születése előtt ötven, hatvan évvel történhetett mindez, talán éppen Sámson idejében. De a pontos idő kiszámítását hagyjuk meg a tudósoknak, hadd vitatkozzanak rajta. Mi azt láttuk eddig, hogy a bírák idején rettenetes dolgok történtek. A legutóbb is erről hallottunk. Továbbá azt is láttuk, hogy ha nem magukról a bírákról, nem a csodálatos szabadítókról, nemes lelkekről, tragikus hősök, akkor a rettenetes történetek mind-mind a köznapi emberekhez kapcsolódtak. Csak múltkori történetekre hadd utaljak. Ki volt az az asszony, akitől Miká nevű fia ellopta a pénzét, aki aztán házi oltárt állított föl? Kik voltak a délről északra vándorló izraeliták, kik voltak a benjaminita férfiak, akik a gyalázatokat elkövették, s így nevezték őket: Béliál fiai? Köznapi emberek voltak mind. A Bírák könyvének utolsó megjegyzése, hogy ugyanis ki-ki azt tette, ami jónak tetszett neki, azt mutatja, hogy Isten népe tökéletes sötétségbe hullott. S ha Isten nem küldött időről időre egy-egy szabadítót, egy-egy kiemelkedő alakot, akkor vége is volt mindennek. Ám ma, és éppen a bírák idejéből egy másfajta történetet hallunk, egy szép történetet. Mondjuk ki: ez szép történet, nemes történet, csodálatos történet. Vagyis van itt egy titkos szál, van itt elrejtve valami a rettenetes és iszonyatos dolgok sűrűjében, a nagy homályában valami kis fény villan, mint valami reménysugár.

Mondhatnánk azt is, ezért áll itt ez a történet a Bírák és a Sámuel könyve között a nagy történelmi tablón, egyrészt csupa nagyszerű dicső hős, másrészt csupa dicstelen és rettenetes alak között, hogy egy igazi arcot is lássunk. Mert a hősök is mindig különös sugárzásban, a rettenetes alakok is mindig csupa feketében szoktak ilyen tablókon állani. De íme, láthatunk egy igazi emberi arcot, valóságos alakot, aki csak epizodista, mellékszereplő, de igazi ember. Én nagyon szeretem a történelmi filmeket, ahogy szokták mondani, a kardozós filmeket.  Egyszer sokadjára egy középkori kardozós filmet néztem, nagy csatajelenettel. Futott mindenki előre, ostromra, óriási tömegjelenet volt ez, és hirtelen észrevettem, hogy az egyik sorban egy atyafi elbotlott. Milyen emberi! Minden statiszta-katona rohant nagy hurrá-kiáltással ostromolni a várat, ám az egyikük elbotlott, hasra esett, s látszott a filmen, ahogy állt fel és porolta a nadrágját. Talán ilyen lenne ez a Ruth könyve is? Egy nagy tabló, idealizált és rettenetes alakok nagy összecsapása, s mégis valahol egy emberi arc, egy emberi történet, s ebben tisztességről, hűségről, szerelemről, jóságról, becsületességről olvashatunk? Közhelyesen, íme, egy üde színfolt, mint amikor a rettenetesen elfertőzött, kerozinnal szennyezett mezőn tavasszal kisarjad egy kis virág, és mi csodálkozunk, ez meg tudott ott maradni, s hogy tudott ott gyökeret ereszteni?

Van hát egy igazi arc. Ám azt hiszem, a Ruth könyve nem a rettenetet enyhíti, nem valami kis szépségflastrom ott a nagy iszonyatban, a nagy romlásban, a nagy elveszésben, nem valami színes-édes történet, amilyet mi is szeretünk sokat hallani a mi mostani borzasztó időnkben. Emlékszem, még az 1980-as évek közepén, a nagy pangó kádárizmusban, amikor mindenki kedvtelen és rosszkedvű volt, süllyedt már az ország, dűlt szét minden, s lehetett sejteni, hogy megjöttek a zsebesek is, akik mindent el fognak lopni, akkor a televízióban egy héten egyszer volt egy mesélő műsor. Vitray Tamás volt – ha jól emlékszem – a szó-mester, és szép, igazi történeteket meséltek ott. S ült az egész ország a tévé előtt - mert vágyakoztunk ilyesmire. Mint a szarvas a tiszta forrásvízre, valami szépre, valami igazra. Persze, ez semmit sem változtatott, ez csak egy szépségflastrom volt, kitalálták a párt propagandagépezetében, hogy kell az embereknek ilyet is adni. De nem ezért szerepel itt ez a történet. Nem enyhíti a rettenetet, hanem még élesebben megmutatja – s ha kell, fájdalmasabban – azt is jelzi, hogy Isten rejtetten munkálkodik. Egy kis mezővárosban zajlik a történet, Betlehemben – s  Betlehem itt még a bírák idejében nem jó név, innen indult egy rettentő történet, egy elkódorgó lévitának és a kikapós feleségének a története, s ennek következménye lett a polgárháború. Nem túl jó név ez a Betlehem. Szegény város is. Naómi és a férje, meg gyermekeik kivándoroltak innen Moáb földjére, mert nem tudtak megélni. S a család élete aztán is csupa hányattatás, csupa kudarc. Naómi megözvegyült, majd meghaltak a fiai, és ott maradt két moábita menyével. Három özvegyasszony. Idegenek, pogányok közt éltek, más a nyelv, mások a szokások, magára maradt szegény Naómi, mint a kisujjam. Aztán éhínség tört rájuk, nem könyörült rajtuk senki, a régi világban az özvegyeken nem szoktak megkönyörülni, s ha nem volt gyermekük, unokájuk, szinte lehetetlenné vált az életük. Ekkor visszamentek Betlehembe. Kivándoroltak, majd visszavándoroltak. Ismerős történet, 21. századi. Ma is mozog a világban minden. Fiataljaink elmennek, ki tudja, hova, Angliába, Amerikába, Spanyolországba? S nem tudjuk, visszajönne-e. Megígérik, persze: két év múlva, három év múlva jönnek. Aztán megszületik a gyermek, meg több a fizetés, jobban lehet élni. – s nem jönnek. Néha mégis visszajönnek, mint ahogy legutóbb Spanyolországból szabadítottak ki néhány szerencsétlen magyart, akik majdnem éhen haltak, mert éhbérért sem voltak hajlandók őket dolgoztatni. Nem nagy történet ez, mégis ebben a sok hányattatással, sok szorongással, sok vereséggel, sok tragédiával teli történetben ott rejlik egy csodálatos isteni szál. Merthogy támad megváltó.

Egy olyan szó hangzik itt a Ruth könyvének a negyedik részében – megváltó, amit többet mutat, mint ahogy önmagában áll. Ezt mondja a hetedik vers: ez volt a szokás régen Izraelben, a megváltás és cserélés alkalmával. Boáz ugyanis megvette Naómi földjét, az örökségét, és megvette vele együtt Ruthot is, az ifjú özvegyasszonyt, hogy utódot támasszon, és ne haljon ki a család, megmaradjon a nép. A régi Izraelben megváltásnak nevezték ezt – úgy ahogy a megváltás szót a köznapokban ma is használjuk. Megváltja valaki az adósságát, megváltja valaki az örökségét, köznapi szó ez. Ám a megváltás sokkal többet jelent, mint egyszerű örökségi tranzakciót. A megváltó az, aki jótáll, ő a kezes, akire lehet támaszkodni, aki köteles az elesettet felemelni, a szegény számára enyhülést vinni, a bajban levőt megvédeni, a perbe fogott mellé ügyében odaállni, - sőt a megváltó az, akiről Jób, a nagy szenvedő azt mondja barátainak: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom felett megáll. A megváltó kezében van a végső igazság. A megváltó az, aki az összekuszált szálakat helyreigazítja. Most ebben a szomorúan induló, de aztán happy enddel végződő történetben, ahogy a szegény, idegen özvegyasszony férjet talál, s gyermeke születik, ebben a történetben - immár a bírák történetére is visszatekintve – azt fedezhetjük föl, hogy Isten munkálkodik itt is. S lám, a tükör nemcsak visszafelé mutat valamit, nemcsak tanulsággal szolgál, hanem előrefelé is felvillant valamit.

Először hadd szóljak arról, hogy mit mutat meg visszafelé. Támad egy kezes, egy megváltó, egy szabadító, Boáz ő, Naómi távoli rokona, aki jogosult az örökséget megvenni. Ez persze bonyolult procedúra volt, előbb fel kellett ajánlani másnak is a lehetőséget, s ha az nem élt a jogával, akkor léphetett Boáz, aki nyilván nem a földet akarta megvenni, hanem Ruthot akarta feleségül venni. Ám eleget tett a törvényi előírásoknak, s előbb megváltotta az örökséget. Vagyis nem azt tette, ami kényelmes lehetett volna – emlékezzünk a Bírák könyvének visszatérő mondatára: mindenki azt tette, ami jónak (kézenfekvőnek) látott! –, hanem igen pontosan és szigorúan megtartotta a törvényt. Olvassuk még egyszer ezt a bizonyos hetedik verset! Ez volt pedig a szokás a régi Izraelben…! Pontosan fordítva – ez volt (ez történt) a régi Izráelben. És nincs ott semmiféle más szó. Ez történt – ez volt megváltás és cserélés alkalmával. Boáz persze szerelmes, szeretné az özvegyet feleségül venni, de nem azt teszi, ami kézenfekvő lenne (ahogy ma is szokott lenni: ahogy esik, úgy puffan, mindenki él bele a világba…), hanem eleget tesz a rendnek. S ezzel kockáztat is. Mert van a sorban előbb valaki, aki jogosult az örökséget megvenni. Mindez így, visszafelé nézve különös fényt vetít a Bírák könyvére. És azzal a tanulsággal szolgál, hogy Isten szabadítása munkálkodik a csendes történetekben is. Nem kell bírának lenni, nem kell hadvezérnek lenni, nem kell nagyszerű valakinek lenni ahhoz, hogy Isten az Ő kegyelmét munkálja a hűségesek életében. Sokszor mi is felsóhajtunk: óh, ha lenne egy regimentem, ha nagy ember lennék, ha felröpített volna a történelmi jószerencse valami szilárd helyre, de tudnám én, mit kell tenni! De nekem csak annyi maradt - sóhajtozunk tovább, hogy reggel veszem a bevásárlószatyrot, elkocogok a boltba, bevásárlok, megetetem az enyéimet, elmegyek dolgozni, ledolgozom a nyolc órát, hazamegyek, elrendezem a dolgokat, beteszem a mosógépbe a mosnivalót, aztán vasalgatok, megtárgyalom a hitvesemmel a dolgot, ha férfi vagyok, én is takarítgatok egy kicsit. Mi jutott nekünk? Kisemberek vagyunk. Igen. De Boáz is kisember, és mégsem menti magát azzal, hogy az ő idejében – a bírák korában vagyunk – ki-ki azt teszi, amit jónak lát. Nem mondja, hogy a nagyok is arról híresek, hogy már ötször bezsebelték az országot, talán nekem is juthatna egy kis töredék abból, nem mondja, hogy országos szinten trónra ültették a hazugságot és a rágalmat – füllenthetek hát én is egyet. Nem mondja, hogy virágzik az erőszak, mert az erőszak civilizációjában élünk, egyszer én is odacsaphatok. Nem mondja, hogy úgy járja, hogy adok egy szót és visszavonom, mert így szokás, hanem ad egy szót és megtartja. Boáz nem egy nagy valaki, ő csak egy kisgazda, van néhány hold földje, de becsületes és nemes ember, és amit tesz, abban Isten kegyelme munkálkodik. De sokszor keressük Isten kegyelmét a nagyban, a nagyon nagyban, az óriásiban, valami világtörténelmet rengetőben! Keressük a látványt, amikor – ahogy régen szokták volt mondani – Isten fölgyűri könyékig az ingujját és gyúrja a történelmet véresen, sárosan, rettenetesen. Itt most Isten a Boázok életében munkálja a jövőt, mert a jövőt munkálja.

S itt fordul a tükör, és máris előre tekintünk. A Ruth könyvének legvégén van egy egyszerű megjegyzés, azt mondja: ekkor fogant Ruth gyermeket és szült, a szomszédasszonyok pedig nevet adtak neki, mondván: fia született Naóminak – tudniillik unokája – s nevezték az ő nevét Obednek, ez az apja Isainak, a Dávid atyjának. A visszatekintésben azt láttuk, hogy kétséggel is megéri hűségesnek, igazságosnak, méltányosnak lenni abban a zűrzavaros és rettenetes világban, vagy ebben a mai zűrzavaros és rettenetes világban. Előre tekintve pedig azt látjuk, hogy ez a Ruth, aki idegenből jött, de befogadták és fölemelték, Dávidnak dédanyja lesz, belőle sarjad Isai, és Isaiból sarjad az a vesszőszál, kiről Ézsaiás próféta beszélt.  Dávid Jézus Krisztusnak ősatyja – de inkább most Boáz az ősatya és Ruth az ősanya. Milyen titokzatosan munkálkodik itt Isten - előre. Természetesen Boáznak és Ruthnak nem volt messiási ambíciója, nem azért kapaszkodtak ők egymásba, mert tudták, hogy tőlük fog származni testileg az ÚR Jézus Krisztus, ami lehetne nagy-nagy történelmi ambíció, ők csak hűségesek voltak, ők csak igazak voltak. Ám rejtetten munkálkodott az életükben Isten kegyelme és szabadítása. Abban rejlik ennek a történetnek az igazi, ádventi üzenete, hogy amit ezek a hűségesek megtesznek – mert hűségből teszik! –, amit ezek az igazak megtesznek, mert igaz szívükből teszik, abban Isten a jövőt munkálja. De sok rettenetes dolog esik a mi mai világunkban, de sok minden történik – nem sorolom újra! –, ami minket is arra késztetne, hogy hagyjuk az igazságot, hagyjuk a hűséget, hagyjuk a méltányosságot! Ráadásul mi, magyarok önemésztő nép vagyunk. Tegnap emlékeztünk szomorúan arra a bizonyos december 5.-ére, amikor a magyar nép úgy döntött, hogy az asztalához nem ülhet oda az a magyar, aki történetesen egy másik ország az állampolgára, nem saját akaratából. Hát, kedves testvérek, ilyenkor mi is elsóhajtjuk a Bírák könyvének rettenetes ítéletét: ki-ki azt teszi, amit jónak lát. De íme, itt van néhány ember igaz története, és az ő történetükben, hűségükben ott rejlik a szabadulás, az üdvösség. Arra buzdít hát bennünket Ruth története és Boáznak a hűsége, hogy a magunk helyén, a magunk életében, ahova Isten állított bennünket, s azzal, amit Isten a kezünkbe adott, s amiképpen Isten jó törvénye megkívánja, járjunk el és éljünk. Mi nem tudjuk, hogy majd unokáink meg a dédunokáink életében milyen jót hoz mindez Isten kegyelméből. Nekünk csak annyit kell tudni, hogy hűséggel, igazsággal betöltjük Isten törvényét. Ahogyan az első zsoltár mondja: azok életén van áldás, akik éjjel és nappal Isten törvényén gondolkodnak, ezt a törvényt örömmel betöltik. Ők lesznek olyanná, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely a maga idején gyümölcsöt hoz.

Ámen