Megújultatok

A középkorban élt egy legenda, mely szerint Pál apostol Rómába érkezve megismerkedett Senecával, a sztoikus bölcselővel, és még leveleztek is. Talán erre utal a Filippi levél megjegyzése, hogy némelyek a testőrség házában (praetorium) is odafordultak az evangéliumhoz (Fil 1,13), vagyis a császár környezetéből is voltak megtérők. Ma már inkább úgy véljük, hogy Pál és Seneca nem leveleztek, vagy ha igen, akkor nem egyetértéssel.  Éppen ellenkezőleg. A gondolatok hasonlósága nem jelent egyetértést. Igen, ha összehasonlítjuk a sztoikus bölcs és az apostol a gondolatait, elsőre az az érzésünk támad, hogy ennek a két embernek ismernie kellett egymást. Olvassuk csak, ahogyan Seneca vigasztal egy-egy gyászolót, szinte temetési beszédként is lehetne mondani egy-két részét. A még inkább, amikor arról beszél, hogy mit ér valójában a roppant igyekezettel gúlába rakott gazdagság, és mi volna a bölcsesség, és mi a mértékletesség, szinte mintha Pál apostolt olvasnánk. Amikor pedig a Filippi levélnek ezen a felolvasott szakaszán töprengünk, még erősebb az érzésünk, hogy kellett ott lennie valami gondolatcserének lennie a bölcs és az apostol között. De ez csak érzés, és függesszük fel egy pillanatra.

A csobánkai gyülekezet most ünnepel. 70 esztendeje szerveződött meg itt a református közösség. Ennek kapcsán az egész 20. századot szóba kellene hozni: a vesztes világháborúkat, a nagy európai zűrzavart jelentett, a kényszer-kitelepítéseket Felvidékről, a kollektív bűnösség alá rekesztett magyarokat Csehszlovákiában, és a kollektív bűnösség alá rekesztett svábokat Magyarországon, és szerte Európában. A II. világháború után, tehát békeidőben 20 millió embert kényszerítettek szülőföldje elhagyására költözött Ukrajna és Németország, Lengyelország és Délvidék között. Micsoda erők, micsoda felülről jött vigasztalások, micsoda titokzatos isteni áldások kellettek ahhoz, hogy mindezek közepette valaki azt tudja mondani: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Micsoda titok az, hogy akiket kitéptek a szülőföldjükről, mindenükből kiforgattak, ide-oda rakosgattak, így a Csobánkára telepített magyarok, itt ebben kicsiny fecskefészek közösségben azt tudták mondani: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít! Hiszen emberileg szólva nem volt erő sem az otthon-maradásra, sem a helytállásra, sem az értékek megőrzésére, sem ellenkezés kifejtésére. A történelem forgószele felkapta az életeket és széjjelszórta (ahogy az orosz író Szolzsenyicin mondta, így jellemezve az egész 20. századot). Ez a forgószélaz őrületnek a forgószele volt. És mégis, a szétszóratásban is azt mondani: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! – micsoda titok ez!

És itt értjük meg, hogy a sztoikus bölcs és az apostol nem ugyanazt mondja. Pál itt köszönetet mond a filippi gyülekezet kedvességéért, az ajándékokért, amelyeket elküldtek az apostolnak Rómába. És köszönetmondás közben önmagáról is szól, nem kisebbítve, sőt inkább fokozva a filippi gyülekezet érdemét. Dicséri őket, hogy kiújultak az iránta való gondviselésben, amire eddig nem volt alkalmuk (4,10). Mégsem a szűkösségre nézve ír most, hanem azért, hogy tudósítsa őket nehéz helyzetéről. Házi fogságban tartják, a pere döcögve halad. És itt mondja önmagáról: »de megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.« Nos, ezt Seneca is le tudná írni. Mi több, ez a sztoicizmus lényege: legyél elégedett, ne akarj többet, fogadd el, amid van. Ne törtess felfelé, nem érdemes délibábot kergetni és a becsvágy meredekén felfelé törtetni, nem érdemes múlandó dolgokért másokon átgázolni. Aztán folytatja az apostol: »tudok megaláztatni, tudok bővölködni, mindenben és mindenekben ismerős vagyok, a jóllakással, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.« Seneca is erről beszél. Mégis, óriási különbség van itt! Amit a pogány bölcselő bölcsességnek és belső szabadságnak nevez, emberi képességnek látja. Tanuld meg, sajátítsd el ezt a bölcsességet és szabad leszel. Egész életünkben ezt kell tanulnunk, mondja Seneca, lemondani, elengedni, nem félni a haláltól, nem félni a bekövetkezendőktől, semmi rossztól nem félni, nem rettegni az elkerülhetetlentől. Így mondja egy helyen: miért félnél attól, ami elkerülhetetlen? Attól félj, ami bizonytalan!  Nos, ha Pál itt megállna a levélírásban, szinte mondhatnánk: váltott néhány gondolatot Senecaval, kapott tőle néhány bölcs tanácsot, és mindjárt meg is írta a filippieknek. Mint az egyszeri prédikátorok szokták tenni, hogy hallanak egy jó gondolatot szombaton, és vasárnap el is prédikálják. Ám éppen itt van a döntő különbség.  A bölcs azt mondja, hogy te vagy az, akiben megvan ennek a magatartásnak a forrása, tehát te vagy a felelős a boldogságodért, és a te bajod, ha nem tudsz elégedett lenni, a te bukásod, ha nem tudsz egyszerre bővölködni és szűkölködni, a te nyomorúságod, ha nincs mindenre erőd. Ha fegyelmezett lennél, a bölcsekre hallgatva megtanulhatnád mindezt. Ma ezt így mondanánk: életstílus. Elsajátítható. Rendelkezésre áll számos életmód magazin, és ezekből árad az ember felé az olykor szelíd, máskor erőteljes nyomás: no, bányászd elő magadból ezt az erőt. Megvannak hozzá a technikák! És tanítómesterek is vannak, akik megmutatják, hogyan kell csinálni. Ha pedig nem megy, az a te bajod. S beismerni, hogy nem megy, az végzetes lenne. A keresztyénség viszont, éppen ezen a peremvidéken, azzal a beismeréssel kezdődik, hogy nem megy. Nem megy az önboldogítás, mert nem mehet. Nem azért lehetetlen ez, mert ügyetlenek vagyunk, vagy nem vagyunk tanulékonyak, vagy hátrafelé nézünk az időben, vagy rossz iskolába iratkoztunk be, vagy rossz tanítómesterünk lenne! Nem tud menni, mert az egész önboldogítósdiból hiányzik a lényeg. A lényeg pedig az Istennel való élő kapcsolat, az Isten igaz ismerete.  Ha az ember nem ismeri Istent, nem talál önmagán fogást, nem ismeri igazán önmagát, sőt, még azt sem tudja, hogy nem ismeri önagát sem. Az egész Szentírásnak meghatározó üzenete az, hogy Isten ismerete nélkül nincs önismeret. Részleteket tudhatunk önmagunkról, de teljes értelemben nincs igazi önismeretünk. De ez azt is jelenti, hogy a Jézus Krisztusban megismert isteni kegyelem nélkül az Isten után törekvő ember legborzasztóbb tapasztalata mindegyre az, hogy folyton önmagába ütközik. Nem tapasztaltátok még ezt? Nem a másik az akadály. Folyton azt súgják (és olykor kiabálják) a fülünkbe, hogy ha nem lennének papok, egész jól elboldogulnánk Istennel. Ha nem lenne egyház, de könnyű lenne keresztyénnek lenni! Ha nem lennénk mindenféle intézmények, már ott is lennénk Istennél. És ha nem lenne házsártos feleségem meg korhely férjem meg elkanászosodott gyermekem meg idétlen unokám, meg morózus nagymamám, meg veszekedő szomszédom, meg fenyegető főnököm, meg több lenne a pénzem, meg nem kellene a cserepet a háztetőn megigazítani, és persze több lenne a pénzem, óh, hát akkor minden rendben lenne az Úristennel. Nosza, döntsük le ezeket sorba mind! Aztán nekifogunk, és egy-egy állomásnál csak azt észleljük, hogy nem jutottunk előrébb, inkább csak hátráltunk. Bizony, ha nem ismerjük meg igazán Istent az Ő atyai mivoltában, szeretetében, hozzánk való hűségében, ahogy ezt Krisztusban kinyilatkoztatta, csak a puszta lelepleződés marad, hogy én magam vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy Istenhez jussak. Mindig önmagamban botlok fel. Önmagamat akadályozom. Önmagamra hullok vissza. És ebben a pillanatban az, amit olyan fennkölten és szépen fogalmaz Seneca, ez a nemes erkölcsi filozófia, miszerint nekem »mindenre van erőm », roppant, elviselhetetlen, elhordozhatatlan terhe lesz az embernek. Miért? Mert jóvátehetetlenül te vagy a felelős azért, hogy valójában nincs erőm. Az én a nagy terhem éppen az, hogy nincs erőm a terheket elhordozni. Az én elviselhetetlen csődöm az, hogy még az elviselhetőhöz sincsen erőm.

Mi tehát a különbség? Az apostol nem azt mondja, hogy lám, mindenre van erőm, tudok éhezni, tudok bővölködni, tudok szűkölködni, tudok gazdag lenni, mindennel ismerős vagyok, és edzett vagyok, és én vagyok a morális magatartás példaképe. hanem azt mondja: »mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.« Vagyis a keresztyén élet azzal a nagy mozdulattal kezdődik, hogy felnyitjuk önmagunkat az isteni titkokra. Rendelkezésre bocsátjuk magunkat. Vagyis megfordul a lét-viszonyunk. A tökéletes ember, vagyis a sztoikus arról beszél, hogy miképpen lehetne az életembe belekötni az erőket, a bölcsességet, a tapasztalatot, az ismeretet, mindent. Még Istent is. Hogyan lehet elhelyezni az életemben Istent? Elkezdtem fantáziálni ezen, és ilyeneket találtam ki: termosztát isten! Milyen jó lenne egy termosztát isten, be lenne állítva 22 fokra, amely szükség szerint be- és kikapcsol. Indítja a fűtést, leállítja a fűtést. Biztosíték-isten, sőt biztosító-isten! Nem tudom, hogy ki volt az elmúlt öt évben biztosítási ügyet intézni? Lecsapott a villám, elvitte a víz a kert végét, kigyullad a lakás. De jó lenne egy biztosító-isten. Benyújtjuk neki a számlát. De kellene egy szülő-isten Isten, aki elrendezi a gyereket, a gyerekeknek meg kellene egy nagymama-isten, aki ráveszi a szülőket, hogy legyenek bőkezűbbek. És sorolhatnám végestelen végig: győzelem-isten a háborúban, útmutató-isten a bonyodalmas helyzetekben, fájdalomcsillapító-isten betegségben, helyiérzéstelenítő-isten a fogorvosnál, zsebkendő-istent, ha elered a sírás. Ők a sztoikusok istenei. De teljességgel más, amit az apostol mond: Istennek rendelkezésére bocsátom magamat. Sok csodálatos szót ír erről az apostol, csak egyet hadd idézzek. Itt a levél második részében idézi az ősi keresztyén himnuszt: az az »indulat« legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban volt (Fil 2,5). Legyünk egymás iránt ilyen indulattal! És milyen indulat volt Jézusban? Mi volt az az érzület, ez a mindent meghatározó eltökéltség? Mélyértelmű szó ez: indulat. Mi indít, mi az indító ok, ami, beállít egy meghatározott irányba és eltökéltté tesz?  Ez az elemi erő fordít Isten felé, hogy az életünk Isten dicsőségét tükrözze vissza. Ezért az apostol »tudása« vagy képessége azt jelzi áll, hogy rendelkezésésre áll az isteninek: az ember a véges, Isten a véghetetlen. Milyen bolond kísérlet az, hogy én, a véges, rendezek magamban valami helyet a végtelennek! Milyen meddő igyekezet, hogy én, a véges hagyok a polcon egy helyet az örökkévalónak! Én, az esendő és tévelygő kijelölhetek a létem kuckójában valami helyet az örökkévalónak? Fordítva, fordítva! Mindent megfordítva! Amit tehát Seneca dicsekedéssel mondana, az apostol alázattal mondja: »mindenre van erőm.« A sztoikus erkölcsi magaslatokra jutva, dicsekszik. Hallottatok már embert dicsekedni? Mindenre van erőm!  Nem gond az nekem! De mennyivel más, ha ez hálás kifejezés, ha ez a hála szava, a bizonyságtétel szava, a Krisztusra mutatás szava: »mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.« Krisztusnál vannak az erők, Krisztusnál vannak a kegyelmek, Krisztusnál vannak a vigasztalások, Krisztusnál van a nyitja annak, hogy a szűkös időben megelégedettek vagyunk, és a legnagyobb nyomorúságok közepette sem zárulunk magunkba, és nem támad fel a szívünkben Jób feleségének az indulata: átkozd meg az Istent, és haljál meg! (Jób 2,9) Inkább a Jób alázatával tudom, hogy az én Megváltóm él (Jón 19,25). Csak ez a megfordítás. Mindennek a megfordítása. Az alapvető viszonyok megfordulása – ez a keresztyénségünk.

Amikor visszatekintünk az alapítás óta eltelt időre, mondhatnánk: nehéz 70 esztendő volt! (Főleg, mikor lelkész-tanoncként próbára tettem itt a gyülekezet türelmét!) Annyi minden gátolta ennek a kis gyülekezetnek az életét, a sorsát, a begyökerezését! Ahogyan elvitték innen az embereket, és ahogyan mások idekerültek a háború után, micsoda nehéz sors volt az. És ahogy a nemzedékeknek – a házukból-hazájukból így is, úgy is kiűzötteknek –gyanakvások, haragok, sértettségek közepette kellett megtanulniuk egymás közt a békességet, micsoda nehéz lecke volt az! De ebben nem a sztoikusok üzenete hatott, hogy képes vagy rá, és meg tudod csinálni, hanem ez a mély és egyszerű titok járt át mindent, amelyről Pál ír a filippieknek, és nekünk: ha van erőd, az a Krisztusban van. És ha Krisztusban van erőd, akkor mindenre van erőd. Ha Krisztusban vagy, akkor az éhezés, a szűkölködés, a megfosztottság, a minden elvesztése, és megfordítva: a bőség, az áldás, a sok-sok minden - ez minden a Krisztus iskolája. 

S végül még egy szó az apostoltól: »felette igen örültem az Úrban, hogy megújultatok az én felőlem való gondviselésetekben« - így summázza köszönetmondását. Csak egy szót emeljünk ki: megújultatok! Minden hálás megemlékezésnek és visszatekintésnek az az igazi célja és értelme, hogy megújulunk ebben a mi boldog hitünkben: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.

Ámen