Megtanítalak Isten keze által

Textus: „Felelt pedig Jób, és azt mondta: Hogyan segítettél a tehetetlennek; megsegítetted az erőtelen kart: Mi tanácsot adtál a nem-bölcsnek; és mennyi tehetséget ismertettél meg! Kivel nyilatkoztattad ki e dolgokat; kinek lehelete áradt belőled? A síri árnyak vonaglanak; alant a vizek és lakóik: meztelen a másvilág őelőtte; és a poklon nincs takaró. Ő feszíti ki északot az űr felett; függeszti fel a földet a semmire: ő köt vizet sűrű felhőibe; és a felhő nem hasad ki alatta: ő fogja el a Trón tekintetét; felhőjét terítve reá: határt kerít a vizek színén; ahol a világosság vége a sötétségnél van. Az ég oszlopai megrendülnek; és megdöbbennek kiáltásától: erejével felháborítja a tengert; értelmével letörli a tengerzajlást. Leheletére kiderül az ég; keze átdöfi a futó kígyót. (íme ezek az ő útjainak végződései, és micsoda súgó szó hallatszik belőlük; és hatalmának dörgését ki érti meg?)

És Jób ismét felvette példázatát, és azt mondta: El az Isten, aki elfordította ítéletemet; és a Mindenható, aki megkeserítette lelkemet: hogy mindaddig, míg lélegzetem bennem van; és Isten lehelete orromban: nem szólnak ajakaim álnokságot; és nyelvem nem susog csalárdságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek; halálomig nem vetem le magamról jámborságomat: igazságomhoz ragaszkodom és nem tágítok; egyet sem korhol szívem napjaim közül: ellenségem lesz olyan, mint az istentelen; és aki rám támad, mint a gonosztevő. Hát a képmutatónak mi a reménye, ha elvágja; ha elveszi Isten a lelkét? Meghallgatja-e Isten a kiáltását; mikor elérkezik rá a nyomorúság? Talán gyönyörködik a Mindenhatóban; hívja Istent minden időben? Megtanítlak benneteket Isten kezére; ami a Mindenhatónál van, nem titkolom el. Hiszen mindnyájan magatok láttátok; miért hivalkodtok hát hiába?” (Jób könyve 26,1-27,12)

Kedves testvérek, hadd olvassak fel egy jól ismert és sokak által kedvelt verset, hadd vezessen be bennünket ez most Jób könyvének ehhez a szakaszához. Lackfi János verséről van szó. Ez a címe Te meg minek mész templomba?

„Te meg minek mész a templomba,
ahol az a sok bűnös, béna, vetélkedő,
kishibás lélek tobzódik?
Hát mert néha olyan elveszett vagyok,
és jól esik, ha megtalálnak.
Hát mert elesettnek érzem magam,
és nincs, aki felsegítsen.
Hát mert egy csomó szégyent és fájdalmat
cipelek, betolom oda, leborítom az Isten elé,
kiborulok az Isten előtt, és annyival könnyebben
megyek haza, üres a talicska.
Mert tele vagyok sebekkel, és rám fér időnként
egy kis átkötözés, fertőtlenítés, jobbfajta
kenetek és kenőcsök.
Mert szerelmes vagyok, és látni akarom 
kedvesemet, az Istent, amint kijön az erkélyre,
és fogadja a szerenádomat.
Mert magányos vagyok, és egy csomó más
magányos ember jön ide, egyesítjük 
a magányainkat, és az megtelik Istennel.
Mert túlontúl okos vagyok, és látnom kell
a helyet, ahol a part szakad, a sok okosság
véget ér, és Isten minden észszerűségre
fittyet hányva feláldozza értünk magát.
Mert a nagy hajtás kitekert belőlem
minden emberit, olyan szavak kellenek,
amelyek mögött nincsen érdek,
amelyek elevenembe vágnak.
Mert a hatalmasra hízott egóm 
már egészen felfalta az érzéseimet, 
a részvétemet, a békémet, a derűmet, 
szétmar a sok meg nem bocsátás,
szívműtétre van szükségem.”

Szívműtétre van szükségünk. Ez Jób könyvének egyik mélyreható tanulsága, amiért újra meg újra elővesszük ezt a könyvet, nyomorúságban, elesettségben, bánatban, vagy éppen, amikor túl nagyra nőtt már az egónk és minden érzésünket megette, vagy mikor átéljük, hogy végre már megbocsátásra, elengedésre, feloldozásra, megkönnyülésre lenne szükségünk. Egyszóval, ahogy a költő mondja, szívműtétre van szükségünk. Sőt, talán szívcserére. Hosszú ideje olvassuk Jób könyvét, és azt hiszem, egyre inkább ez lett mindannyiunk érzése, hogy mennyire emberi itt minden: Jób küzd a saját nyomorúságával, küzd a veszteségeivel, gyászmunkát végez, megküzd az elveszített élete szép emlékeivel, küzd a konkrét fizikai szenvedéssel, a betegséggel. És mennyire emberien embertelen, ahogy küzdenie kell a barátokkal, akik vigasztalásra érkeztek, ám a vigasztalásból vita kerekedett. Jób mondja korábban nekik: keserves vigasztalók vagytok. (16,2) Volna ilyen? Keserű vigasztalás? A két szó ellentmondásban áll egymással. Megvigasztalni valakit, azt jelenti, hogy megvidámítani, valami vígságot hozni a szívébe, az életébe. Jób meg azt mondja a barátainak: amit mondotok, az keserves, nyomorult vigasztalás, csak még mélyebbre nyomtok vele. Igen, kedves testvérek, a Jób könyve valamiféle tükröt tart elénk is. És jaj, mennyire abszolút embertelenül emberi a mi vigasztaló igyekezetünk is, ahogy átcsúszik vitatkozásba, aztán vádolásba. Igen, beszéljünk csak magunkról is, hiszen rólunk szól Jób könyve. Tudom, szeretnénk kívülre helyezkedni, s mintegy kívülről a Jób barátait megítélni, és ekként máris Jób oldalára állni. De azt vesszük észre folyton, hogy nem férünk Jób közelébe másképpen, csak a barátain keresztül, mert ha töredékesen is, de ők teszik világossá Jób szavait.   Viszont nem Jóbot védelmezik, nem igazán óvják őt a saját keserűségétől, s ki tudja, talán öngyilkos gondolataitól, hanem egy sajátos nézetet védelmeznek. A szavaik erre engednek következtetni: ők voltaképpen Istent védelmezik.  Jób már-már Istent vádolja, Istent akarja perre vonni – ők legalábbis így értik. Jól értik vajon? Most is azt mondja Jób: a Mindenható hozta rám ezt a nyomorúságot, az ő keze cselekedte ezt velem, az ég és a föld erről tesz tanúbizonyságot, de én egy tapodtat nem engedek az igazamból! A barátok efféléket hallva kétségbeesnek, és fogadatlan prókátorként próbálják megvédelmezni Istent. Pedig a Jób helyzete, az életére rázúdult katasztrófa is elég lett volna a kétségbeeséshez. Vagyis, talán azért védik Istent a barátok, mert magukat védik. Emlékszünk, Jób első megszólalása az volt, hogy megátkozta születése napját (3. rész). Ez indította el a vitatkozást. Jób keserves kifakadása kizökkentette őket a komfortzónájukból.  Most oda akarnak visszajutni. De mondhatnám azt is, hogy a teológiai komfortzónájukból zökkentek ki. S nem kell a teológia szótól félni, ha már a komfortzóna szótól nem félünk. Igen, van teológiai komfortzóna is, mert mindenkinek van valami istenképe, valami meggyőződése Istenről, a Mindenhatóról, a láthatatlanról, a kikutathatatlanról, a kozmikus intelligenciáról, a lehetetlen lehetőségről, ki van, vagy talán nincs, de talán inkább van, aki áthatja az egész világot – lám, sokféle nevet adunk Istennek, és Jób barátai is sokféle néven nevezik őt. S ahogy mondják a magukét, kiderül, hogy az ő világképük, amelyben mindennek megvan helye (lényege szerint ez a komfortzóna: mindennek megvan a helye), ez tehát esetükben egy morális világkép. És ez fontos! Ne kicsinyeljük ezt le! (A mi világképünk is morál és világkép – csak hát eléggé aljas, mit ne mondjak.) Épp a múlt alkalommal hallottuk Jób rettenetes panaszát, amikor a strukturális igazságtalanságokról beszélt, és így kiáltott fel: meddig tűri még Isten a világban az igazságtalanságot? Mikor jön már el a napja, amikor Isten véget vet annak, hogy a gonoszok, a hamisok, a képmutatók, a törtetők, a nagyok berendezik maguknak ezt a világot?! Egyszóval, ez a világrend, amit a barátok is képviselnek, a megfizetés igazsága. Ők ezt a világképet védelmezik. Még mi is ilyen egyszerűen szoktuk mondani: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, vagy mindenki azt kapja, amit érdemel. És ez ilyen megingathatatlanul egyszerű. Olyannyira erős ez, hogy Carl Gustav Jung, a nagy tudós sem tudja kikerülni, bár a szándéka más volt. Jung írt egy könyvet, erős címe van: Válasz Jób könyvére. Ebben az eszmefuttatásának a közepén ő is előáll ezzel a világrenddel. Azt mondja Jung: ha az embernek szenvednie kellett Istenért, akkor Istennek is szenvednie kell az emberért. Ez lenne hát Krisztus szenvedésének, áldozatának, halálának az oka. Én ezt nem írnám be egyetlen dogmatika könyvbe sem, de érezzük, hogy a nagy tudós is mennyire kapaszkodik a morális világrendbe. Mindenért meg kell fizetni, mindennek meg kell adni az árát. És ha Jób ártatlanul szenvedett Isten miatt, mondja Jung, akkor szenvedjen Isten is az ember miatt (az emberért).

De még kérdezzük kissé tovább, mert nem ilyen egyszerű ez a dolog, és egy nagy titok kezd itt kibontakozni ebben a vitatkozó feszültségben. Még Jób sem érti teljesen, a barátai sem értik, de majd még jönnie kell valakinek, Élihú lesz az, aki most csak ott áll és hallgat. És majd megszólal a forgószélből maga Isten is. Tehát valami sejtelem van itt. Mondjuk így: bölcsességet keresnek. És ezen nem mai értelemben vett filozófiai bölcsességet értünk, hanem azt a fajta bölcsességet, ami segít az életünkben eligazodni. Így mondja Jób még korábban barátainak: jertek, nyissuk újra a vitát, de nem fogok köztetek bölcset találni (17,9), nem tudtok engem tanítani. Inkább csak a kérdések maradtak. S valóban, több, mint kétszáz kérdés van Jób könyvében, és ha ebből kivonom a költői kérdéseket, melyek inkább állítások, akkor is legalább százötven súlyos kérdés van itt. A kérdések könyve lenne Jób könyve? Nos, ha feleletet akarunk kapni a saját életünkre, a nyomorúságainkra, és arra, hogy miért illan el a reményünk egy pillanat alatt, és miért nem látunk perspektívát magunk előtt, vagy éppen megfordítva, ha olyan ügyetlen vigasztalók vagyunk, hogy egy beteget se tudunk megvigasztalni, akkor meg kell kérdeznünk: hát lehetséges ez a bölcsesség? És tudunk-e egyáltalán jól kérdezni, mert ha rosszul kérdezünk, csak véletlenül kaphatunk rá jó feleletet.

Jób válaszaiból is sorra hallottuk ezeket a kérdéseket. Most emlékeztetőül csak néhány mondatot hadd idézzek.  Már csak azért is, mert a most olvasott  27. résszel lezárul Jób könyvének egy nagy szakasza,  a barátokkal folytatott vita. Ezért érdemes itt most némi összefoglalót tenni néhány kérdés erejéig. Amikor Jób először válaszol Elifáznak, az első barátnak, aki szelíden vigasztalgatta, így kiált fel Istenhez: „Miért nem bocsátod meg vétkemet? Ha keresel majd, már nem leszek.” (6-7. rész). Aztán a második válaszából is hallunk kérdést, ezt akkor mondja, miután a második barátja, Bildád arra tanítgatta, hogy legyen alázatosabb a nagy Isten előtt: „ne ítélj el engem, add tudtomra miért perelsz velem? (9-10. rész). A harmadik válaszból, amit Czófárnak mondott, aki egyenesen csak kioktatta a Jóbot, ezt halljuk: „Miért rejted el orcádat és tekintesz engem ellenségednek.” (12-14.rész) A negyedik válasza újra Elifáznak szól, aki megtérésre szólította fel: „Hát hol van az én reménységem? És az én reménységemet ki fogja megtalálni? (16-17. rész) Az ötödik válasza újra Bildádnak szól, aki már önhittséggel vádolja Jóbot: „Miért üldöztök engem, mint Isten? (18-19. rész) A hatodik választ Czófárnak mondja, aki nyersen letorkolta Jóbot: „Vajon Isten a fiainak tartogatja a büntetést?” (20-21. rész) A hetedik válaszból, amit múlt alkalommal hallottuk, így felel Elifáznak: „Miért nincsenek a Mindenhatónál ítéletre fenntartott idők, miért nem láthatják ítéletének napjait azok, akik őt ismerik? (22-24. rész) Kérdések, kérdések, kérdések. Most a nyolcadik válaszból hallottunk részletet, miután Bildad egy gyönyörű szép himnuszt idézett. Ezt olvastam föl a lekcióban. A hold sem tiszta. A csillagok sem makulátlanok. Hát hogyan volna tiszta a halandó, és az emberfia hogyan lehetne tökéletes Istennel előtt, hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben?!  A Biblia-tudósok szerint ez a szép részlet a régi Izrael egyik gyülekezeti éneke volt, ezt most idézte Bildád. Bizony, sokszor megesik, hogy éneklésbe menekülünk. Emlékszem rá, püspöki szolgálatom nagy terhe volt, hogy időnként egyházi bíróságot is össze kellett hívni. Egyszer egy fegyelmezetlen lelkipásztor ügyében kellett eljárni. Megjöttek az egyházi bírók, megjött a jogtanácsos, megjött a védő. Törvény szerint a püspök ki van zárva a tárgyalásból, hát bolyongtam a lépcsőházban. Ott ült kint az atyafia a folyosón, várta, hogy szólítsák. És hallom, hogy fütyöli magában a jól ismert zsoltárt: „perelj, Uram, perlőimmel! Harcolj én ellenségimmel...” Odamentem hozzá, s megkérdeztem: félsz? Rettenetesen - válaszolta. És hányszor jön ének a szánkra, mikor magány-órán vagyunk? Vagy ülünk a kórházi folyosón, ott van kezünkben a lelet, az orvos már elment: „Úr Jézus néz le rám, ha nő a félelem...” Csak énekelni tudunk. Vagy éppen nagyon megvertek vagyunk, tele bizonytalansággal, hát óhatatlanul énekek tolulnak föl a szívünkből. Mintha Bildád is így tenne ebben a megrendítő helyzetben.  Már háromszor mondtak hosszú és csodálatos beszédeket Isten fenségéről, dicsőségéről, gondviseléséről. Már három körben leplezték le Jóbot, feddték meg a megátalkodottsága, a beképzeltsége, a pökhendisége miatt, hol szeretettel, hol harsogva, hol kiabálva, máskor simogatva, vagy ütve és hívták-kérlelték, hogy térjen meg, és legyen Isten előtt alázatos, de ez az ember a nyomorúsága kellős közepén is csak egy odaszúrt cövek, egy tapodtat nem enged! Hát mit csináljon? Énekel egy régi szép himnuszt, elmond egy régi szép igazságot Jóbnak.  Ugyan, hogy lehetne az ember igaz Isten előtt? Nézz föl a Holdra! Nézd meg a csillagokat! Lám egyik se tökéletes. Hát akkor a halandó, aki pondró, nyű, féreg, porból vétetett, ugyan hogy is lehetne tökéletes Isten előtt?!
És ekkor Jób, miután ő maga is egy himnusszal felelt erre, kijelenti, hogy ő bizony nem hazudik, és nem tud mást mondani, és nem is akar mást mondani, csak bemutatni nyomorult helyzetét, és ha ő nem is bölcs, és a barátai se tették bölccsé, mégiscsak meg kéne találni ezt a bölcsességet, mert a bölcsesség dönt el mindent. Igen, mindig a bölcsesség dönt – vagy éppen a bolondság. Hányszor mondjuk: a bölcs lettem volna... A bölcsesség segít megérteni a sorsunkat, a bölcsesség ad erőt, elhordozni a bajainkat, a bölcsesség által tudjuk megtartani a reményünket (és ez Jób könyvének is a nagy kérdése), mert a bölcsesség mutatja meg, hogyan jutunk el Istenhez (és Jób Istenhez akar eljutni). Idézem: „hát a képmutatónak mi a reménye, ha elvágja, ha elveszi Isten a lelkét. Meghallgatja Isten a kiáltását, mikor elérkezik rá a nyomorúság?”  És megfordítva: „a képmutató talán gyönyörködik valaha Istenben? Hívja Istent minden időben? Ami a Mindenhatónál van, nem titkolom el, hiszen mindnyájan magatok láttátok, miért hivalkodtok hát hiába.” (27,8-10)

S nyomban mi is kérdezzük, hogy van ez akkor Jób esetében? Képmutató volna Jób? Vagy még ebben a nyomorúságában is bölcsebb volna a bölcs barátainál? Képmutatónak lenni, vagy bölcsnek lenni, tudjuk jól, nem rögzített állapotok, nem kiszabott élethelyzetek, hanem élettörténetek. A képmutatónak is van élettörténete és a bölcsnek is van élettörténete. Aki elfeledi Istent, vagyis képmutató reménye elvész, mondja Bildád korábban (8,13), tehát a barátok is tudják, hogy a képmutató éppen az, aki elfelejti Istent. És hallottunk is számos passzust arról barátok szájából, hogy mit jelent Istent elfelejteni. Istennel nem törődni? Istent az életünkben zavaró elemnek tartani, és azt mondani Istennek, hogy távozz!? Hagyj minket békén!? Lépj ki az életünkből!? Egész civilizációk tudnak erre törekedni, és, lám, a 21. század nyugati civilizációjában is vannak jelentős szellemi erők, csoportosulások, akik verik a dobot, és kiabálnak: távozzunk az életünkből, mármint mi, istenkeresők. A képmutató, mondja Elifáz egy másik helyen, hiába gyűjt össze nagy sereget – legyen ez a vigasztalásunk most, a 21. századnak ebben a meddő igyekezetében: ez a képmutatók gyülekezete meddő. (15,34) Ezer képmutató is összefoghat. Népszavazást is lehet tartani arról, hogy van-e Isten vagy nincs. Meg fogjuk érni, hogy lesznek majd Magyarországon is bolondok, akik összegyűjtenek annyi aláírást, hogy népszavazást kell tartani arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. És aztán 51 százalékra az jön ki, hogy nincs. És akkor mi lesz? A második zsoltárt idézzük: „az egekben lakozó kineveti őket, az Úr megcsúfolja őket, majd szól haragjában, csókolgassátok a Fiút!” (Zsoltár 2,4-5.12)
Miért tombolnak a fejedelmek és a hatalmasok?-  kérdezte a zsoltárt. Ám a képmutatók, ha egybe is sereglenek, hiába gyülekeznek össze. Aztán a harmadik barát, Czófár is beszél a képmutatókról, amikor dühösen abbahagyja Jób vigasztalását, de odadöfi neki: „a képmutató öröme, pillanatig tart.” (20,5) Egy szikra. Nyári tábortűzkor látjuk és csodáljuk, ahogy meggyújtjuk a száraz fát, ropogva ég és száll föl a szikra az égre, majd eltűnik, aztán a pernye száll alá, a por. Ennyi a képmutatók öröme.

Vagyis mindegyik barát azt sejteti (mert ezeket a szavakat Jóbra addresszálják), hogy valami képmutatás lakik benne, és így van előttük a története: ez az ember meggazdagodott, nagy családja lett, nábob volt a Közel-Keleten, híres lett, tiszteletadásra jöttek hozzá fejedelmek, nagyságok, nagy udvartartása volt, pompásan és jól élt; aztán beütött a ménkű, és kiderült, hogy mint mindenki, ő is a maga szerencséjének a kovács volt, s lám, eddig tartott a Jób szerencséje. Meddig? Egy pillanatig. Bildád azt mondja: Jób, képmutató vagy, mert elfelejtetted Istent! Elifáz azt mondja: bármekkora sereget gyűjtöttél magadnak, a képmutatók serege meddő; és Czófár ezzel búcsúzik, Jóbra mutatva: az örömöd pillanatnyi volt.

De Jób, milyen érdekes, sosem felejtette el Istent! Meglehet keményen beszél, annyira, hogy attól mi is megrendülünk és elfogadhatatlannak tartjuk, és mi is rászólnánk, hogy tedd már a kezedet a szádra, hallgass el, nem lehet így Istenről beszélni! De Istenről beszél! Sőt, Istenhez beszél! Istenhez akar jutni. Istennel van pere, Istentől akar választ kapni. Nem érdekli a barátok szava. Egyáltalán nem felejti el Istent. És nincs serege. Soha nem is volt. Barátai talán lehettek volna azok. Azt olvassuk a történet elején, hogy mint egy rendes, jó szülő, vagy nagyszülő, áldozatot mutatott be a gyerekeiért is, hátha vétkeztek.  (Drága nagyszülők! Drága jó szülők! Sose hagyjátok abba a közbejárást!) Lám, Jób Isten elé vitte közbenjárásban az övéit.  Egyedül. Jób egyedül van. Talán mert utánozhatatlanul páratlan. Hogy mondja az Úr a mennyei színben. „nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő! (1,8) Egyedül van Jób, mint a kisujjam. Nem egy a milliónyi gonosztevő közül. Nem egy, a tízmillió képmutató magyar közül, magamat is beleszámolva. Hát ezért rendülünk meg a Jób könyvét olvasva. És bár Czófár azt mondja, hogy a képmutatók öröme, mint a pernye, elfújja a szél, kész, vége,  Jób nem a múltról, hanem a jövőről beszél, és azt mondja, hogy van öröme Istennél elrejtve, és lesz öröme, ha eljut Istenhez

.

Hadd tanítsalak hát titeket én az Isten kezével - mondja végül. Milyen furcsa a kifejezés: hadd tanítsalak titeket Isten kezével.  Van, aki így fordítja: hadd tanítsalak benneteket, azzal, ami Isten kezében van. Mások így fordítják: hadd vezesselek el benneteket Isten kezéhez. Mindegyik megoldás jó, hiszen Jób azt mondja: arra akarlak megtanítani benneteket, hogy Isten kezére kell kerülni! És ez a Jób könyvének a nagy drámája. Isten kezére kerülni?
Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni (Zsid 10,3). Az apostol azokat történeteket idézi a Zsidókhoz írt levélben, amikor a pusztai vándorláskor a szent sátor közelébe illetéktelenek mentek, profán emberek meggyalázták Isten ott lakozó szentségét, mire Mózes kijelenti, vigyázzatok, mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Ehhez fűzi hozzá a Zsidókhoz írt levél: rettenetes dolog az élő Isten kezére esni. Bizony, rettenetes. Telis-tele van az emberiség története esetekkel, amikre mi sem tudunk mást mondani, csak ezt: az a szerencsétlen Isten kezére esett. Máskor pedig térdre borulva imádkozunk, hogy essen már a gonosz végre Isten kezére!  A múlt alkalommal éppen ezt a sóhajt hallottuk: mikor végzik be a hatalmasok, a pöffeszkedők, akik a szegényeket az árokpartra lökik, akiknek mindig minden sikerül, akik eladják a kisgyerekeket napszámosnak, az özvegyek kevés kis megtakarított vagyonkáját beteszik jelzálogba? Nem régi történetet idézek. 2008-ban világválságba sodorták az egész emberiséget, mindenkit eladósítottak – és mekkora prémiumot osztogattak a hatalmasok maguknak 2008-ban? Soha akkorát nem látott még a történelem. Hát essenek az élő Isten kezébe! Mert mi kicsik, tehetetlenek vagyunk, és nekünk rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.

De van itt egy másik ige is, testvérek! Jézus idéz egy zsoltárt a kereszten. Ezt mondja a 31. zsoltár: „kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Ó, hűséges Isten!” (Zsoltár 31,6). Ez mondja Üdvözítőnk: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” (Máté 23,46)

Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni - voltaképpen ezt mondják a barátai is Jóbnak. Látod, Isten kezére estél. Látod, Isten a kezébe vett és letépte rólad a képmutatás összes álarcát, leszedte a kegyes álarcot, leszedte a hívő álarcot, leszedte az imádkozó álarcot, leszedte az áldozó álarcot, leszedte a szolidáris ember álarcát, leszedte a jó ember álarcát, az adakozó ember álarcát, leszedte a humánus ember álarcát rólad  - most végre az vagy, aki vagy, a magad kis ótvaros, bűzhödött képmutatásodban. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Hát tanuljátok meg, testvérek, tanuljátok meg jól. Jób pedig azt mondja: én az élő Isten kezére akarok esni! Igazán az Isten kezébe akarok menni, és megtanítalak titeket is mindarra, ami Istennek a kezében van. Mert Isten kezében van a vigasztalás, Istennek a kezében vannak az áldások, Istennek a kezéből kapjuk meg a nyomorúságban a reménységeket. Isten kezében tanulunk meg, ha bőségben vagyunk, hálaadók lenni, ha nyomorúságban, reménykedők.
Kálvin így fogalmazta ezt: az egész életnek Istennel van dolga. Erre tanít bennünket Jób, amikor a barátainak mondja: megtanítalak titeket mindarra, ami Isten kezében van. Igen, minden Isten kezéből jön. Az ő megengedéséből, ítéletéből, de megmentő szeretetéből és hűségéből is.

Jób barátai elmetszettek egy élettörténetet. Ezt az élettörténetet csak addig látták, amíg be nem ütött a baj. S ami addig volt, az áldás, a siker, a boldogság, azt betették a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig betették Jób nyomorúságát és szenvedését. Ez utóbbit nehezebb látták, és ekként „rábizonyították” barátjukra, hogy képmutató volt. Ez a Jób barátainak a mérlege. Istennél azonban másfajta mérleg működik. Betesz bennünket úgy, ahogy vagyunk, a jóval, a rosszal, a sikerrel, a kudarccal, a szentséggel, a szentségtelenséggel, a tisztasággal, a tisztátalansággal, az Isten iránti rajongással és Isten megvetésével együtt a mérleg egyik serpenyőjébe, és beteszi a másik serpenyőbe Jézus Krisztust. Azt, aki teljesen, feltételek nélkül Isten kezébe tette le életét. Vagyis csak azt tudjuk mondani a nagy tudósnak, Jungnak, hogy nem úgy van, ahogy ő gondolja. Bizony, ő is éppen csak úgy gondolja, mint gondolták Jób barátai, és ezért nem szóltak Isten felől igazán. Isten Jézus Krisztusban nem kiegyenlít, hogy úgymond, amennyit Jóbnak el kellett szenvednie Isten miatt, annyit kelljen Istennek is szenvednie az ember miatt, és akkor egyensúlyba kerül a mérleg. Jób szava itt előképe, előrejelzése annak, amit majd a kereszten hallunk, amikor az Üdvözítő elvégzi a minden bűnt eltörlő áldozatot, és megnyitja az egyetlen egy utat (amit emberi bölcsesség soha nem talál meg) Isten kegyelme királyi székéhez, amikor így kiált: Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet! - és letett azzal együtt oda minket is. Ámen.