"megszánta őket..."

„Abban az időben hírét vette Heródes negyedes fejedelem Jézusnak, és ezt monda a szolgáinak: ez ama Keresztelő János; ő támadt fel a halálból, és azért működnek benne az erők. Ugyanis Heródes elfogatta Jánost, és megkötöztetve, tömlöcbe vettette Heródiás miatt, az ő testvérének, Fülöpnek felesége miatt. Mert ezt mondta neki János: Nem szabad neked ővele élned. De mikor meg akarta öletni, félt a sokaságtól, mert prófétának tartották őt. Hanem mikor a Heródes születésnapját ünnepelték, Heródiás leánya táncolt előttük, és ez megtetszett Heródesnek; s ezért esküvéssel fogadta, hogy amit kér, megadja neki. A leány pedig, anyja rábeszélésére, ezt monda: Add ide nekem egy tálban a Keresztelő János fejét. És megszomorodott a király, de esküjéért és a vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda. És elküldvén, lefejeztette Jánost a tömlöcben. És előhozták az ő fejét egy tálban, és oda adták a leánynak; ő pedig elvitte az ő anyjának. És előjöttek tanítványai, elvitték a testet, és eltemették; majd elmentek és, jelentették Jézusnak. És mikor ezt meghallotta Jézus, elment onnét hajón egy puszta helyre egyedül. És kimenvén Jézus, meglátta nagy sokaságot, és megszánta őket...” (Máté 14,1-14)

Az utóbbi időkben sokat használjuk az angol „flow” szót,  amely áramlást vagy sodrást, sőt hömpölygést jelent. Ezzel a kifejezéssel írja le a modern lélektan (vagy inkább a modern viselkedéstan) azt az összetett  jelenséget, amikor jól mennek a dolgaink, szinte visznek, sodornak bennünket. Most az olimpia után mindannyian fölidézhetünk egy-egy kis jelenetet, amikor a sportoló már a célszalag felé fut, néhány méter van csak hátra, néhány mozdulat kell, ő pedig szinte átszellemülten, révületben teszi meg a maradék távot a győzelemig. Annak idején, amikor ezt a szót behozták a viselkedéstanba, éppen a sportolóknak, a művészeknek, az ihletett embereknek a magatartását figyelték és elemezték, és ennek alapján töltötték meg sajátos tartalommal ezt a kifejezést. Flow az, amikor sodrásban, áramlásban vagyunk, amikor, úgymond,  maguktól mennek a dolgok.
Most, ahogy Máté evangéliumát olvassuk, az előző részek alapján azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen eddig ennek voltunk a tanúi: itt maguktól mennek a dolgok. Így fogalmazza meg ezt Márk evangélista: a környezete, a családtagjai, az ellenségei is, mindenki ezt mondja Jézusról: „honnét vannak benne ezek?” Ti. a csodatevő erők és a bölcsesség. (Márk 6,2) Megy itt minden magától, csak ámuldozó kérdéssel lehet nyugtázni. Lám, csodálatos szavak röpítenek el bennünket Isten országa titkához.

Aztán, mikor Keresztelő János üzenetet küldött Jézusnak, kérdezve őt, hogy valóban Ő-e a várva várt Messiás? -  Jézus így felelt: menjetek el, mondjátok meg Jánosnak, hogy a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek Isten országa hirdettetik! (Máté 11,5) Flow  - áramlás, sőt áradás. János egy nagy megtisztító összeomlásban, egy nagy kataklizmában reménykedett. De nincs itt semmi kataklizma. Mennek a dolgok maguktól, és az emberek csodálkoznak, honnét vannak Jézusban a csodatevő erők, a sodró lendület, az áradás, a föltartóztathatatlan kegyelem  - és honnét a bölcsesség?  

A király, Heródes is megszólal. Részben erről szól a most felolvasott igeszakasz. Jelentik neki, hogy feltűnt valaki, aki után még nagyobb tömegek hömpölyögnek, mint Keresztelő János után, sőt, ez a valaki nem valahol a Jordánon túl a pusztában prófétál és térít, hanem bejött az emberek világába, járja Galilea városait és falvait. Erre azt mondja Heródes: ez a feltámadott Keresztelő János, azért működnek benne az erők! (Márk 6,14)
Tudjuk, Heródes kivégeztette Keresztelő Jánost, éspedig azért, mert János kiprédikálta a királyt, megüzente neki, tudtára adta, hogy törvénytelen, amit cselekszik, házasságtörő életet él. Testvérének feleségével, Heródiással él együtt, amit a törvények tiltanak. S ez nemcsak ítéletes vélemény volt, hanem utasítás is; János nemcsak ezt üzente neki, hogy törvénytelen, amit tesz, hanem ezt is: nem élhetsz így! Márk evangélista sokkal több részletet elmond János haláláról. Heródiás, az asszony felháborodott, és ólálkodott Keresztelő János után, gyűlölettel leste az alkalmat, hogy félretehesse a prófétát. Miért is? Ezt is jelzi Márk evangélista. Azért, mert Keresztelő Jánosnak hatása volt Heródesre. Így mondja az evangélista: Heródes sok dologban hallgatott Jánosra. Sok dologban, de nem mindenben, mert akkor nem következett volna be ez a tragikus fordulat. De afféle imbolygás  is volt Heródes lelkében. Nyilván ő is szerette volna félretenni  a kényelmetlen Keresztelő Jánost, de mivel nem csak tőle félt, hanem a néptől is félt, megkímélte. Mikor tehát az asszonya akarta megöletni Keresztelő Jánost, megóvta a prófétát. Átmenetileg. Mert végül engedett, és egy felelőtlen, nagyzoló ígérete nyomán, a reputációját védve kivégeztette Jánost.

Ezt beszéli el most Máté evangélista. (Ezután Heródes eltűnik a szemünk elől, s újra majd Jeruzsálemben bukkan föl, ahol izgalmas örömmel várja Jézust, akit Pilátus küldött át hozzá, hogy lásson Jézustól valami csodát - Lukács 23,8. Nyilván, a kémek már régen jelentették neki, hogy csodatevő emberről van szó.) Itt a történetet Máté evangélista egy megjegyzéssel zárja és viszi tovább. Amikor ezt meghallotta Jézus, elment onnan egy puszta helyre egyedül.

Vajon, elmenekült? Lukács evangélista följegyzi, hogy egy vita után, a megszégyenített farizeusok azt mondták Jézusnak: „eredj ki és menj el innét (vagyis: menekülj!): mert Heródes meg akar téged ölni.” Ám azt is megtudjuk Lukács feljegyzéséből, hogy Jézus nem menekült el, hanem visszaüzent: „Elmenvén mondjátok meg annak a rókának: Ímé ördögöket űzök ki és gyógyítok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem. Hanem nekem ma és holnap és azután úton kell lennem; mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” ((Lukács 13,31-33).

Most hát itt, a Máté története szerint, mégiscsak elmenekülne? Vagy talán a tanítványokat akarja kimenteni Heródes őrjöngéséből? -  ahogy a kommentátorok némelyike megjegyzi. Tudjuk, Keresztelő Jánosnak is volt mozgalma,  és voltak tanítványai, követői. Sőt, Jézus tanítványi közösségében is voltak olyanok, akik korábban Keresztelő János tanítványai voltak. S nyilvánvaló, azt is jelentették Heródesnek, hogy ezt a Jézust Keresztelő János keresztelte meg, és azt mondta róla, hogy íme Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29). Talán már az is kiderült, hogy Keresztelő János és Jézus rokonságban vannak.  Keresztelő János kivégzésével a mozgalom fölszámolása is megkezdődött. Ezért vonult volna ki Jézus, ezért ment el egy puszta helyre egyedül (csak ő és a tanítványai)?
Egy érdekes kifejezés áll itt, erről kell néhány szót szólni, mert a fogalom később igen jelentős szerepet töltött be a kereszténység történetében. Itt az „anakoreó” görög szó áll, jelentése szerint: félrevonul.  János halálhírét hallva, Jézus elvonult arról a vidékről. És máris cseng a fülünkben a 3-4. század remeték, az anakoréták megannyi története, akik kivonultak  az egyiptomi pusztaságba, de inkább: elvonultak (szinte kimenekültek) a világból, maguk mögött hagyták a bűnös világot. Igen, az egyik jelszavuk ez volt: meneküljetek el a világból! Félrevonulva éltek, s így készítették magukat az üdvösségre. Az általunk ismert szerzetességnek ez volt az egyik előfutára.

Vajon erről volna itt szó? Ez inkább Keresztelő Jánosra jellemző. Ő valóban, ha nem is menekült, de kivonult a pusztába, a Jordánon túl. Keresztelő Jánoshoz szó szerint ki kellett menni (Lukács 3,7). Szinte kétezer év óta ide hangzik Keresztelő János felkiáltása, mikor meglátta a sokadalmat, akik kimentek hozzá a Jordánhoz: „viperák fajzatai, ki figyelmeztetett, hogy megmeneküljetek a bekövetkező harag elől?  Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!” (Lukács 3,7-8) De ez az anakorézis, ez a sajátos kivonulás  nem jellemző Jézusra. Jézus bement a városokba, a falvakba, úgy hirdette az evangéliumot, megkereste az embereket, nem kellett hozzá „kimenni”. Igen, Jézus is félrevonult időnként, de más szándékkal. Ugyanezzel a szóval fejezi ki az evangélista, hogy Jézus visszament  (visszavonult) Galileába, mikor Keresztelő János letartóztatták (Mt 4,12);  és akkor is félrevonult (visszavonult, sőt, szinte elmenekült), amikor az ötezer ember megvendégelése után észrevette, hogy királyt akarnak belőle csinálni (Jn 6,15). Virágvasárnap pedig előbb bement a templomba, megtisztította a templomot, majd otthagyta a templomot és kivonult a városból (Mt 27,5).  Bár lehetne úgy is felfogni, mégsem menekülés ez, hanem valami egészen más. Mondhatnánk, a bevezető gondolatok kapcsán, hogy Jézus észlelte, hogy megszakadt az áramlás, már nem mennek csak úgy maguktól a dolgok. Igen, mindenki csodálkozik és ámulva teszi fel a kérdést, hogy kicsoda ez a Jézus, hogy gyógyító hatalmak, erők áradnak rajta keresztül, hogy bölcsesség van a szavában. Ám, ahogy Máté evangélista feljegyzi, már elment érte a családja, hogy hazavigyék, mert a hírek nyomán arra a konklúzióra jutottak, hogy megőrült (Máté 12,46). Mások megbotránkoztak benne, és megkérdőjelezték (Máté 11,46). Tehát vannak döccenők, megrendülések, megkérdőjelezések. Ezért vonulna vissza Jézus, hogy erőt gyűjtsön, hogy elrendezze a sorokat? Valahol elszakadt egy szál, gyorsan meg kell kötni!? Vagy az ősrégi gyakorlatot követné, hogy zavar idején félrevonulunk (anakorézis!), sőt, inkább kivonulunk a dolgainkból, hogy elsimuljanak a belső zavarok, hogy aztán újra belevessük magunkat az áramlásba? Én azt hiszem, testvérek, hogy Jézus azért vonul félre, hogy fölvegye a Keresztelő János fonalát, annak a prófétának a fonalát, akit ő minden próféta közül a legnagyobbnak tartott (Máté 11,9-11). Fölveszi a Keresztelő János fonalát, a próféták sorsát.

Mikor Jézus elsiratja Jeruzsálemet,  ezt mondja róla: te, aki megölöd a prófétákat (Máté 23,37), és ezek a prófétagyilkosságok nem ötszáz éves történetek, nem csak Jeremiásról és a többiekről beszél,  hanem Keresztelő Jánosról is. Fölveszi hát ezt a fonalat, és ha fölveszi a próféta sorsát, jelzi, hogy Istentől vette a küldetését. Ekként Istenben erősíti meg a szolgálatát. Nem szakítja meg a prófétai vonalat, ám teljességgel különbözik Keresztelő Jánostól. Abban különbözik, amit Keresztelő János még csak sejt, és olyan szépen ki is mond, bár nem érti:  „íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit”. Keresztelő János szava az ézsaiási jövendölésbe ereszti a hit horgonyát. Ézsaiás jövendölt a bárányról, aki néma lesz a mészárszéken (Ézs 53). Talán csak egy pillanat ez a Keresztelő Jánosi szolgálatban. Mert ő mégiscsak a szórólapátos ítélőt, a szétválasztót várta, és amikor látta, hogy Jézusból áradnak a kegyelem erői, a csodatevő erők, akkor megütközött. Jánosban még ellentétben áll egymással a kegyelemnek és az isteni igazságnak a valósága.
Először jöjjön az igazság. Először rendet kell tenni. Először fehéren-feketén szét kell választani a dolgokat. Többé nem keverhetjük össze a hamisat az igazzal. A Messiás kezében szórólapát van, azzal megtisztítja az Úr szérűjét, elválasztja a gabonát az ocsútól. Aztán jöhet a kegyelem. Ám Jézusnál - ezt látja Keresztelő János, ezt látjuk mi is -, mintha össze lenne keverve a kettő. És mivel mi így látjuk Jézusnál, de más nézőpontból, mint János, azt hisszük, hogy meg kell fordítani a kettőt. A mai kereszténységnek a legtöbb melléfogása ebben van: előre bocsájtjuk a kegyelmet, a megbocsátást, az irgalmat, a föloldozást, aztán várjuk, hogy jöjjön az igazság. De nem jön. És ezért egyre kérgesebb és keserűbb a szívünk.
A kegyelem és az igazság Jézus szolgálatában feltétlen módon összetartozik. Nem szétválaszthatók, nem tudsz határvonalat húzni köztük. Amikor Jézus azt mondja egy gutaütöttnek, hogy bűneid megbocsáttattak, és az meggyógyult -  és ezt érti valaki? Hogy hogy van ez? Megbocsáttattak a bűnei, ő pedig meggyógyul? Egyben van a kettő. Amikor megengedi a tanítványoknak, hogy szombaton kalászt szedjenek, és azzal tölti be a szombat törvényét, hogy megszegi - mert a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért – érti ezt valaki? A kegyelem gyakorlása  - itt éppen törvényszegésnek tűnik - nem jelenti a törvény kioltását, megszüntetését, mert ha azt jelentené, nekünk se maradna más, mint kimenekülni ebből a világból. Azt tapasztalod, hogy folyton visszaélnek a jóságoddal, a szereteteddel, az irgalmassággal, a megbocsátással, majd még provokálnak is? És megfordítva azt látod, hogy hiába árasztod ki a kegyelmet és a jóságot, nem zökken helyére a világ, nem áll helyre a nagy világficam? És megint  fordítva:  csapkodhatod az asztalt, alapíthatsz inkvizíciót, szigoríthatod a törvényeket, követelheted a legapróbb betartását is, nem nyílik fel a kegyelem tárháza. Jézus tehát nem szakítja meg a prófétai vonalat, hanem éppen betölti azt, amit Isten a prófétákon keresztül kiábrázolt.

És legvégül, egy titkos üzenet is van, itt ami előre mutat és elvezet egészen a feltámadásig, a Szentlélek nagyhatalmáig. Ezt olvastuk a Zsidókhoz írt levél végén: annak okáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk tehát ki őhozzá a táboron kívül az ő gyalázatát hordozva, mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,12-13) Menjünk ki őhozzá. Kimenetel (anakorézis).  A prófétának a kapukon kívül kell meghalnia. A főpapnak a kapukon kívül, a táboron kívül kell meghalnia. És ezt mondja most nekünk a Zsidókhoz írt levél, hogy menjünk ki ővele együtt mi is, mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Mit látunk hát Jézusnak ebben az egyszerű mozdulatában? Mikor hírül veszi Keresztelő János halálát és eltemettetését, prófétai sorsát, Jézus egy hajóba ül, és elmegy egy puszta helyre egyedül. Jézus egyszerre lezár és kinyit valamit:  beteljesíti minden próféta sorsát és megnyitja számunkra az eljövendőt. Mi ezt csak így tudjuk megérteni. Mert hogy folytatódik? A sokaság pedig követte őt a városokból. Jézus pedig kimenvén  - talán elhagyva a rejtekhelyet, vagy kilépve az imádságos szobából, a magány helyéről -  meglátta a nagy sokaságot és megszánta őket. Menjünk azért mi is a táboron kívül üdvözítőnkhöz, mesterünkhöz hordozva az ő gyalázatát. Nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük. Jézus Krisztus az eljövendő, őt keressük. Ámen.