Megszabadít

Lám, ma is megtörtént, ami sokszor megismétlődik egy-egy istentiszteleteken, nehezen telt meg az első sor. Még a lelkipásztorok sem akartak az első sorba beülni, így értem már, miért szólongatják hiába a gyülekezetet, hogy tessék előre ülni, lám, ők se ülnek előre, ha róluk van szó. Így vagyunk ezzel az igével is. Olyan nehezen akar a szemünk elé kerülni, hadd mondjam így: nehezen tud az első sorba kerülni, mert annyi minden van itt a Példabeszédek Könyvében, annyi sok példálózás, bölcsesség, jó tanács. Elég, ha csak a 20. részt kezdjük olvasni: mennyi minden van itt a magakelletésről, a hiúságról, a megfontolatlanságról, az elkapkodott ígéretről, a hamis mértékről, a felebarát becsapásáról, és ezzel szemben a mély megfontolásról, a bölcs tanácsról, a jó és értelmes élet alapelveiről, hogy lássuk: ahol fény van, ott lesz árnyék is, ahol súly van, ott lesz teher is, ahol dicsőség van, ott lesz kevélység is, ahol jóra való igyekezet van, ott megjelenhetnek a téves utak is. 

S talán azért rejlik el a felolvasott ige, mert nem azt mondja el, hogyan viselkedik a bölcs, aki az Úr útján jár és az Isten áldását reméli, hanem azt mondja: Várjad az Urat és Ő megszabadít téged. Mégis, ez most az első sorba való ige! Ez most itt olyasmi, amit sokszor nem tudunk megmagyarázni.

Mint ahogy azt sem tudjuk elmagyarázni, hogy miért kellett templom mellé tornyot építeni. Minek az? Aki tudja, hogy itt templom van, az úgyis idetalál. Mégis kell az a torony! Amikor idefelé jöttem, nem a házszámot néztem az utcában, hanem a tornyot kerestem. És amikor bekanyarodtam a Ferihegyi út felől, és megláttam a tornyot, tudtam: itt vagyok. Kell a torony, hogy szilárdan és biztosan jelezze, hogy itt a lényeg! Nem a torony a lényeg, nem is a tornyon ékeskedő csillag a fontos, nem is az, hogy miként ível a templomtető, és hogyan vannak díszítve a csatornák, vagy mi az ornamentikája az épületnek, – mindezek csak jelzik, hogy itt a lényeg. A lényeg, első soron és mindig a csodálatos buzdítás: Várjad az Urat és megszabadít téged.

A Példabeszédek Könyve, első látásra aktivista könyv, végig arról szól, hogy mit tegyél te, vagy mit ne tegyél, ez is, az is aktív dolog, mert valamitől tartózkodni, elfordulni, vagy megharcolni, hogy valamit ne tegyek meg, ez éppúgy komoly munka, mint jóra igyekezni. Ez tehát cselekvésre tanító könyv, hiszen élni tanít. De most itt, egyszer csak ez az ige áll: Várjad az Urat! Ezt a mai ember így fordítja magának: nem csinálok semmit. Várni, úgymond, azt jelenti, hogy nem csinálok semmit. Ifjúkoromban, amikor a menyasszonyomat vártam a Déli Pályaudvaron, de késett a vonat, úgy vártam, hogy elkezdtem a peronon előrefelé menni. Menni, persze, egy darabig lehet csak, aztán vissza kell fordulni. Így aztán előre-hátra járkáltam, mintha ezzel a Magyar Államvasutak teljesítménye hirtelen felfokozódott volna, és a mozdony gyorsabban jött volna. Igen, a várakozásnak van egy meghatározó jellege, ez pedig az, hogy amikor várunk, nincs mit tenni, nem lehet mit tenni, várunk kell. A beteg gyermeket elviszik az orvoshoz, az orvos felírja a gyógyszereket, beadják a gyereknek, csökken a láza, de nem tudunk többet tenni, várnunk kell a gyógyulást. Megoldatlan helyzetbe keveredtünk, nem látjuk a kiutat, nincs mit tenni, várunk. Télidőben valaki a hó fogságába kerül az úton, nincs mit tennie, várnia kell, hogy majd jön valaki, és kiássa. Várjad az Urat!

Tudjuk azonban, hogy ennek a várakozásnak itt egészen meghatározott tartalma van, el is mondja a Példabeszédek Könyve: várjad az Urat, Ő megszabadít téged. Tehát nem úgy általában várunk, mert nem tudjuk, mi lesz, vagy mert sok esélyes a kimenet, hanem a Szabadítót várjuk. Ez visszhangzik a Hegyi Beszédében, és ezt idézi Pál apostol is a Római levélben is, és másutt is, és Péter apostol is utal rá. A példabeszéd így tanácsol: ne mondd, hogy bosszút állok rajta. Majd utána: utálatos az Úrnál a kétféle súly és a hamis-fontok nem jó dolgok. Két eltérő eset. Ne mondd azt, hogy bosszút állok rajta - várjad az Urat. De, dohogok én magamban, valamit csinálni kell mégis, mert ez a helyzet nem maradhat így! Nem maradhat bosszulatlan! Igazságot kell tenni! Mégsem lehetünk olyan mulyák, hát mégiscsak felhorgad az ember. Mégis csak bosszút kell állunk az igazságunkért. Egyébként, az eredeti szó itt – bosszút állok rajta – nem is azt a rossz bosszút jelenti, amitől minden épeszű ember megriad. Azt jelenti: elviszem a bíróhoz. Tegyen igazságot a bíró. Nekünk, magyaroknak, a szívünkbe talál ez az ige, mert mi jussoló nép vagyunk. Mi nem engedjük el azt, amit megfogtunk, ami nekünk jár, amit megérdemeltünk. Milyen messzire vezet ez az ige, most a reformáció 500. évfordulóján értjük ezt jól: gyorsan engedd el, amit érdemelsz! Mert poklot érdemelsz. Ne jussold magadnak azt, amit érdemelsz. Ne kívánd Istentől, hogy igazán mérjen! Mert, ha Isten igazán mér, te nem állsz meg. "Ne szállj perbe én velem, oh, én édes Istenem, mert meg nem igazul előtted lelkem, elkárhoztathatsz engem!" - igazán mondja ezt énekünk. Egyikünk sem igaz.

Aztán azt mondja ennek az igének a másik fele: utálatos az Úrnál a kétféle súly és a hamis fontok nem jó dolgok. Hát igen! Amikor még a kispesti piacra jártam, volt ott egy kofa, aki valami módon rájött, hogy én pap vagyok. S ahogy mérte nekem a krumplit, betette a 2 kg-os súlyt az egyik serpenyőbe, és azt mondta: na, tiszikém, ahogy itt a kettő kiló, meg ott a kettő kiló, úgy bizonyítsd be nekem, hogy van Isten! No, nyomban elbeszélgettünk. És most tegyük össze ezt a kettőt. Tehát: ne mondd, hogy bosszút állok – vagyis ne menj a bíróhoz, ne keresd a jussodat, ne rohangáld tele a világot azzal, hogy kaptál egy papírt, miszerint neked van igazad, és ezt ráhagyod a gyerekedre, meg az unokádra, és semmi másból nem áll majd a családfád, csak abból, hogy igazad volt. S ha nem, akkor csalunk, ott van hozzá a hamis mérleg. Tehát a példabeszéd, úgy tűnik, kivesz a kezünkből mindent. Kiveszi a kezünkből az igazság pallosát, és kiveszi a kezünkből a hamis mérleget. Hát akkor mi marad? Az Úr. Ő marad. Ő veled marad, sőt, Ő csak akkor marad veled, he leteszed a kardot, és leteszed a hamis mérleget is. De akkor mi marad nekem? - kérdezhetnénk tovább. Akkor mivel védem meg magam, mivel igazolom a magam igazát? És hogyan fogok egyáltalán elboldogulni ebben a taposó világban, ahol mindenki csal? És mégis, azt mondja a példabeszéded: ne mondd, hogy bosszút állok, és utálatos a hamis mérték. Bízzad az Úrra önnön magadat, mert várni nem tétlenséget jelent. 

Várni azt jelenti, hogy az ember elkezdi tanulni Istent. Elkezdi tanulni Isten hűségét. Elkezdi tanulni Isten jóságát, elkezdi tanulni meghallani, hogy mit mond Isten. Azt mondja egy teológus, hogy meg kell tanulnunk a különbséget a között, hogy én helyet készítek Istennek, és a között, hogy teret engedek Istennek. És ez úgy van, mint a váltók a vasúton. Sárbogárdon, amikor kiindul a vonat, mehet Budapest felé, és mehet Fehérvár felé is. Párhuzamosan mennek a sínpárok. S először csak 5 cm, aztán 10 cm, aztán 1 m a különbség. Nem nagy a különbség ez, de máris két irányt jelöl. Teret engedni az Istennek? Várjad az Urat. Van-e Istennek helye-tere az életedben? Van-e Isten-tudat az életedben? Van-e Istennek tere az életedben? S ezzel azt kérdezem: megvan-e benned az a készség, hogy maga Isten mondja meg a számodra, hol van helyed? Egyszer Ravasz László püspököt meghívták egy falusi gyülekezetbe. Nagy lakodalmat készítettek, még az ülés-rendet is megszabták. De a püspök úr leragadt kint a ház előtt, beszélgetett az atyafiakkal, a népek meg beültek, ki-ki hova talált. Amikor aztán jött be a püspök is, vezették volna a helyére, de már ott ült egy bácsi. Rámordultak, hogy azonnal álljon fel, mert az a püspök helye. Az a fő hely. Ekkor megszólalt Ravasz László: kérem, ahol ülök, az a fő hely. Hát hol ül Isten? A fő helyen? Talán máshol készítettél neki helyet: megoldó Isten, zenetanár Isten, házőrző Isten, riasztó Isten, rendőr Isten, nyomozó Isten, finánc Isten, soroljam? Adunk mi Istennek szerepet eleget. De mit mond a Példabeszédek? Várjad Őt, és megszabadít téged. Istent várni azt jelenti, hogy az ember szabad arra, hogy a szabad Istennek teret engedjen az életében. Nem helyet készít Isten számára, hanem hagyja, hogy Isten beleszóljon a dolgaiba. Igen, Isten bele akar szólni a dolgainkba, és olykor azt akarja mondani, hogy nem jól van az, ahogy élünk. Újra kell gondolni az egész életedet. Sőt, mondja a próféta által: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. És olykor csak megáll előttünk, mindent átragyogó fényességgel, és mi belevakulunk, mint Saulus, amikor üldözte a Krisztushoz tartozókat, holott az ő karrier-történetében megvolt a helye az Istennek. Isten volt a nagy karrier-menedzser, az impresszárió. De össze kellett törnie Pálnak. És ezért, ugyanezért beszél ő is olyan erőteljes szavakkal az újjászületésről, ahogyan Jézus mondja Nikodémusnak: szükség néktek újonnan születnetek... Mert amikor Isten belép az életünkbe, akkor nem más teljesedik, mint a várásunk. Ha Isten belép az életünkbe, szabadítással lép be. 

A Példabeszédek Könyvének prédikátora itt nem is bölcs tanácsot ad, nem is egy szép életvezetési útmutatót közöl, nem is arra tanácsol bennünket, amire azért idővel eljut maga is az ember, hogy ugyanis nem lehet azt a játékot Istennel játszani, hogy én megmondom neki, hogy mit végezzen el Ő az én életemben. Ha ez így lenne, akkor a Példabeszédek Könyvére nem mondták volna a régiek, hogy ez prófétai könyv. S ez itt prófécia. Mert itt nem arról az egyszeri kis megszabadításról van szó, amire igényünk volna: gyere, Uram, mert bajban vagyok, szabadíts meg. Sok ellenség jött ellenem, Uram, szabadíts meg. Nem mindig jó keresztyénnek lenni, Uram, szabadíts meg! Állítsd helyre ügyed méltóságát. Nem arról van itt szó, amivel Ady Endre eljátszik versében: az én ügyem a Te ügyed. Itt a szabadítás ígérete egészen mást jelent. Ez jövendölés, üdvtörténeti prófécia. A Szabadítóra tekint, Arra, akit mi Krisztusnak nevezünk, aki minket bűnből, halálból, kárhozatból szabadít. Nem egy sajátos szituációból ment ki, hanem a végleges elveszésből. Luther, aki Istent kereste, és üdvösség után vágyakozott, gyakran így kiáltott: hogyan találom meg az irgalmas Istent? A 21. sz. emberének pedig így kell felkiáltani: hogyan találom meg a szabadító Istent? Luthernél számára az irgalom nem azokat az élet-pillanatokat jelenti, amikor valahogy tovább kell segíteni az embert az úton. S nem is azt, hogy szemet hunyunk a bűnt fölött, félrenézünk, és mindenkinek egy kicsit jobb lesz. Az irgalom a teljes feloldást jelenti, a teljes igaznak nyilvánítást. Kárhozott, de üdvözült, elveszett, de megtaláltatott, meghalt, de feltámadott, – ez az irgalom. Várjad az Urat, és ő megszabadít téged, mondja a példabeszéd. Megszabadít mindentől, ami elválaszt Istentől. És veled kell kezdenem. Nem vetted még észre, hogy Isten és közted a legnagyobb akadály te magad vagy? Hiszen te csak helyet készítesz Istennek, és nem engedsz neki teret. Te csak abba az ügybe hívod és várod Őt, amelyben, véled, nagyon fontos a segítség, – és nem az életedbe várod. Te csak egy pillanatnyi enyhületet remélsz Istentől, – de Ő így sosem jön hozzád. Ő nem éri be ennyivel. Idézzük fel János evangéliumát; Jézus csodát tesz, megsokasítja a kenyeret ötezer embernek, akik hallgatták a tanítását. Ők erre királlyá akarták tenni, kenyér-szaporítóvá, ám Jézus azt mondja: én vagyok az élet kenyere, és aki belelőm eszik, soha meg nem éhezik. Majd: én vagyok az élet vize, és aki belőlem iszik, soha meg nem szomjúhozik. Értitek ezt a titkot? Én csak egy zsemlét akarok az Istentől, Ő pedig Jézus megtört testét adja nekem. Én csak egy korty vizet akarok, ő az igazság beszédével akarja a szomjúságomat oltani. Én csak egy gyógyulást akarok, Ő hűséggel akar felruházni. Én csak egy-egy ügyben akarom a jussomat, Ő a teljes igazságra akar vinni engem. Én csak ki akarok kecmeregni a bajból, ő pedig, ahogy Pál apostol mondja, ki akar engem hozni a sötétség és elveszés országából, hogy átvigyen az Ő Fia szerelmetes országába. Várjad az Urat. Ezt az Urat várjad, Aki így jön, így akar jönni. Engedj neki teret, és Ő megszabadít téged.

Ámen