Megpróbált hit

Lekció: 16. zsoltár

Imádkozzunk: Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy a szép örökséggel, a kies hellyel, oltalmaddal, kegyelmeddel, gyógyulást hozó szereteteddel, gyászban adott vigasztalásoddal, a kiúttalanságban felragyogó igaz úttal arra az örökkévaló jóra hívsz, amelynek Te vagy a forrása. Kérünk, bocsásd meg nekünk, ha a magunk feje után indultunk volna, ha magunk akartunk volna önmagunknak és másoknak is életrendet szabni, ha az igazság követése helyett csak fél-igazságokat és hamisságokat halmoztunk volna, és a szeretet törvényének betöltése helyett csak a bűnt és a gyűlöletet követtük volna. Újíts meg bennünket Szentlelked által, hogy boldog követői legyünk Jézus Krisztusnak azon az úton, amely az igazi élethez, a teljes örömhöz és a Benned való boldogsághoz vezet. Küldd hát Szentlelkedet, töltsd be szívünket, áldd meg közösségünket, vezess bennünket önmagadhoz. Krisztusért, Urunkért, hallgass meg bennünket. Ámen

Textus: Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek; üdvözletemet.Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány.Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól;a kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával;a gazdag pedig az ő alacsonyságával: mert elmúlik, mint a fűnek virága.Mert felkél a nap az ő hévségével, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész: így hervad el a gazdag is az ő útaiban.Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek. (Jakab levele 1,1-12)

Egészen megdöbbentően kezdődik ez a levél. Azt mondja az apostol: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek.  Teljes örömnek? Hogyan? Nemrégiben Ferenc pápa is elküszködött azzal, hogy szerinte félreérthető a Mi Atyánk, s ezért új fordítást javasolt. Ne vígy minket kísértésbe... – áll az Úr imádságában. De hát ez így félreérthető, ezt nem szabad így fordítani, hanem valahogy így kellene: ne engedd, hogy kísértésbe jussunk, hanem szabadíts meg a gonosztól. Igen, ha Isten jobbján gyönyörűségek vannak, és Nála van a teljes öröm (16. zsoltár), és ha úgy van valóban, amit Jézus mond a tanítványainak búcsú-beszédéiben, hogy imádságaikat az Atya meghallgatja, hogy a ti örömötök beteljesedjék (Jn 16,23-24), és ha megrendít, amit János apostol ír a levelében, hogy az evangélium teszi teljessé örömünket (1Jn 1,4), vagyis, ha az evangélium az örömhír, akkor megzavarodunk Jakab szavától: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek... De ezt most egy pillanatra felfüggesztem itt.

Másféle megjegyzést is előre kell bocsátanom. Valamikor, ki tudja mikor, hagyomány lett a keresztyénségben, hogy a mondandójuk okán szembe állítják Pál apostolt és Jakab apostolt. Durván ez így hangzik: Pál apostol azt mondja, hogy egyedül kegyelemből, hit által üdvözülünk, cselekedetek (vagyis érdemek) nélkül. Jakab meg azt mondja, hogy a hit halott cselekedetek nélkül, tehát mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből.  Vagyis, úgymond, Pál és Jakab két szélső (sőt, ellentétes) értéket képvisel. A teológusok számára pedig jóféle elmetorna Pál és Jakab összehangolása. Mert, mondják, nincs ellentét, de mégis van, mondják mások... A reformáció korában még hevesebb lett ez a harc. S mára úgy alakul, hogy a protestánsok apostola Pál lett, a katolikusoké meg Jakab;  lám, Pál azt mondja egyedül kegyelemből hit által... Jakab meg azt mondja, hogy a hit halott cselekedetek nélkül...  Ebből aztán azt találtam ki, hogy  az Úristen úgy válogatta a csapatát, hogy a lustákat betette a protestánsok közé (nekik nem kell semmit csinálniuk, csak elfogadni az üdvösséget), a szorgalmasokat meg betette a katolikusok közé (mert ők megdolgoznak az üdvösségért). De mindjárt látni fogjuk, hogy Pál és Jakab nagy barátok voltak szellemi értelemben mindenképpen.

Teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kisértésekbe estek! Mondom, még egyszer, ez megdöbbentő. Megrendítően kezdődik a levél. Ámbár, ha meggondoljuk, a Biblia valamennyi könyve meghökkentően kezdődik. Csak néhányat emelek ki. Ez olvassuk egy  bibliai könyv kezdetén: „csókoljon meg engem ajkának csókjával!” Smároljunk! Így kezdődik az Énekek Éneke., és ez az egyik legszebb és legtitkosabb könyv a Bibliában. De van ilyen kezdet is a próféták könyveiben: az Úr terhe az Ő népe ellen (Náhum, Malakiás). És ami még meghökkentőbb, ahogy egész Biblia kezdődik: kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Most gondoljuk ezt el a mártír teológus, Dietrich Bonhoeffer megjegyzése szerint, úgy mintha nem lenne Isten (etsi Deus non daretur); ez éppenséggel kortársi logika. Úgy tanultuk a materialista köznevelésben, hogy az anyag öröktől való. Mi az, hogy Isten? Mi az, hogy teremt valaki? És mi az, hogy mindent teremt? És még egy meghökkentő kezdet. János evangéliuma így kezdődik: kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lett.  . Mi az, hogy Ige? És mi az, hogy testté lett? És van átjárás a transzcendens valóság és a megteremtett világ között? Mindezeket azért soroltam, hogy jobban megnyissam a lelketeket, és ne intézzük el könnyedén a Jakab szavát azzal, hogy az apostol itt csak egy szónoki fogást alkalmaz, és a hallgatóit ezzel a meghökkentő mondattal akarja felrázni.

Fokozom tovább: kísértésekbe esni. És az imént azt mondtam, hogy Pál és Jakab jó barátok voltak. Ez persze költészet a részemről, de valószín, hogy  Pál apostol elmondhatta a maga sorsát Jakabnak. Pálról azt olvassuk, hogy sokat hajózott. Nos, az Apostolok Cselekedetei 27. részében olvasunk egy a különös szót, egy hajózási szakkifejezés, ami ide vág. Azt olvassuk, hogy amikor rátört a vihar Pálék hajójára, és napokig semmit nem láttak a viharfelhő kellős közepén, s már-már elvesztek, mikor kivilágosodott, és egy földnyelvhez (zátonyhoz) sodródtak, és ráfuttatták a hajót. De ott ellentétes irányú erők érvényesültek. A hajó orrát megfogta a zátony, a farát viszont szaggatta a tenger. Két rossz közé estek. És nem úgy van a dolog, hogy van két rossz, és a két rossz közül a jobbikat választjuk. Nincs mit választani, mert mindegyik helyzet rossz. És ez ismerős élethelyzet. Bekerítettek bennünket. Be vagyok kerítve. De miért keveredtem én ebbe a helyzetbe? Vagy oda estem?  Mégis, azt mondja Jakab: teljes örömnek tartsátok, amikor ilyen helyzetbe estek. Teljes sötétség és kilátástalanság, és utána  mikor épp már kivilágosodott, zátonyra futunk (hát talán jobb lenne, ha sötét lenne, mert most, hogy kivilágosodott, most látom igazán, hogy milyen nagy bajban vagyok!)

Még tovább fokozom. Ugyanezt a szót használja Lukács evangélista az irgalmas samaritánus példázatánál. Mi itt általában gyorsan átrohanunk a példázat elején, mert várjuk már, hogy jöjjön az irgalmas samaritánus (miután a klerikális reakció,  lévita és a pap megbuktak), jöjjön már a samaritánus, mentse meg azt a szegény embert, kötözze be sebeit vigye be az ispotályba! De hogy kezdődik a történet? A történet szerint így: „Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék...” (Lk 10,30). És a summában is ez áll, mikor Jézus azt kérdezi: „ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett?” (Lk 10,36).  Ez azt jelenti, hogy se előre, se hátra, bekerítették.  Én is átéltem ezt Chicagoban, a bűnös városban, még ösztöndíjas diákként. Hosszú, sötét folyosón kellett átmenni, és jött mögöttem két nagy darab, 140 kg-os atyafi. Az egyik hirtelen elém lépett, a másik meg hátulról már nyúlt is a zsebembe, hogy vegye ki a pénzt. Nem volt mit elvenni, üres kézzel elballagtak. De bekerítettek. Egy ember Jerikóba menet rablók kezébe esett. Az egyik elöl lökte, a másik hátulról ütötte, jobbról is kapott egy pofont, balról is kapott egy pofont, és azt sem tudta, hol van, nem volt menekvés.  Tehát ez a szó, hogy valamibe „beleesni”, valami által „körülvétetni”, például ellentétes irányú tengeráramlatokkal, rablókkal, nyomorúsággal…, ez a circumdederunt.  Amit a zsoltáros mond: körülvettek engem a halál kötelei (116. zsoltár). Beleestem egy kútba, és nincs belőle kiút. Miért mondja hát akkor Jakab, hogy ezt teljes örömnek tartsátok? Nyilván nem azért, mert szeret szenvedni. Nyilván  nem azért, mert már alig várta, hogy megmutassa, hogy ki a legény a gáton! Talán Pál apostol elmesélte Jakabnak, hogy mi történt vele hajózás közben, és erre Jakab azt mondta volna neki: tartsd teljes örömnek, végre leiskolázhattad a hajós kapitányt, a tengerészeket, a tisztet és mindenkit, és az Úr segedelmével világosan megmutathattad, hogy  bár baj van, de te örömmel vetted és ez milyen nagy dicsőségére volt a keresztyéneknek!? Netán mondjuk mi annak a szegénynek, ott, a jerikói úton, akit félholtra vertek: tartsd teljes örömnek, hogy rablók kezébe estél, elbántak veled, otthagytak, mert jöhetett az irgalmas samaritánus!? És végre megmutathatta altruizmusát és szeretetét!?

Nem ezért mondja ezt Jakab. Hanem azért, folytatja, mert  tudhatjátok, hogy a hitetek megpróbáltatása kitartást szerez. Vagyis ez gyötrettetés, ez a rossz, ez a kisértés, ami ellen oly állhatatosan könyörgünk (ne vígy minket kisértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!), ez megpróbálja a hitünket. Jakab erőteljesen passzívumban mondja ezt, megpróbáltatás. Nem holmi mérlegelés ez, nem a lelki patika-mérleg nyelvet egyensúlyozgatjuk, hogy a hitünk megfelel-e a mértéknek. Ez megpróbáltatás. Ez a ti hitetek meggyötörtetése, megpróbáltatása, mondja az apostol. Ha pedig a hitetek próbájáról van szó, az kitartást szerez.  Ha pedig a kitartás hitből születik, mégpedig a megpróbált hitből,  abból reménykedő állhatatosság lesz, az a különös ajándéka a keresztyén életnek, hogy alatta tud maradni a dolgoknak. A hypomone szó áll, szó szerint azt jelenti: valaminek alatta maradni. Nem a szárnyatok, hanem megállok a lábamon. Szép énekünk mondja:Szállj, hited majd szárnyat ad, S az örök menny fénykörébe, s az örök menny fénykörébe bevezet majd szent Urad! (426. dicséret). De nem rögtön! Idézzük csak az 55. zsoltárt a Psalmus Hungaricus, Kecskeméti Végh Mihály szép átköltésében: ha nekem szárnyam lett volna, én innét régen elröpöltem volna....  A hit legelőbb nem szárnyat ad, hanem hypomone-t, állhatatosságot, az alul maradás képességét, remény ellenére való reményt. Ott marad az ember – és nincs benne semmi hősködés, ott marad, ahol a baj van.  Nem latolgatja, hogy a két rossz közül a kevésbé rosszat vagy esetleg egy harmadik rosszat válasszon, nem töpreng azon, hogy a kísértés először  persze mindig  a szebbik arcát mutatja – azaz inkább szép arcot mutat, aztán nagyon hamar lehull az álarc, de  sokszor szép arcot se mutat, hanem a maga brutális keménységében ránk támad, és miért is?! Olyan, mint amikor az embernek felhasítják a mellkasát, belenyúlnak, és mocskos kézzel szorongatják a szívét. Ez a kísértés, amiről Jakab beszél, ez próbálja meg a hitet: beállok a halálos rémületbe (körülvettek a halál félelmei, mondja a Psalmus), teljes kétségbeesésben vagyok, és felkiáltok Krisztussal együtt: én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?” Tulkok sokasága kerített be, körülvettek Básán bikái, ebek vettek körül, gonoszok serege körülfogott (22. Zsoltár 13.17) Ez az a kisértés, amelyben – mondja Jakab – hit által ott marad az ember, és a megpróbált hite szül állhatatosságot, az állhatatosság pedig tökéletességre vezet, fogyatkozás nélkül.

Mégis, hogyan? Így folytatja az apostol: Ha valakinek nincsen bölcsessége ehhez - hogy a hit ekként el, a hit nem enged elfutni, a hit ott tart, és én ott maradok, alul maradok –, mert ezt csak a bölcsesség által kapja meg az ember, az kérje ezt a bölcsességet. És Isten, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja a bölcsességet, megadja. De hittel kérd, semmit sem kételkedvén, mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, melyet a szél hajt, ide s tova.   Lám! Az előbb úgy beszéltem erről a tengeren való hányattatásról, mintha ez Pál apostolnak élménye lett volna, ez az ide-oda csapódás, amikor nincsen jó döntés, nincs okosság, csak ez az igazi bölcsesség, amikor az ember felfohászkodik. De Jakab is ismeri!  Igen, az állhatatosság nem azt jelenti, hogy a két rossz közül behúzódunk az egyik alá. Legkevésbé azt jelenti, hogy  megadjuk magunkat a rossznak – és várjuk tétlen, hogy mi lesz.  Mert ha a kisértés próbája kezdetén  kétségbeesetten így kiáltunk fel: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor a végét ugyanúgy fejezzük be, ahogy Krisztus: Atyám, Te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lk 23,46) Ez a bölcs imádság. És azért mondja Jakab, hogy tartsátok teljes örömnek, hogy ha különféle kísértésekbe estek, vagyis, ha kilátástalan helyzetbe kerültök, mert éppen a kilátástalan helyzetben derül ki – képzavar, tudom, mi derül ki kilátástalan helyzetben? –  de kiderül, hogy egyedül a hit számít. Ha elveszíted a hitedet, az olyan, mintha a hajós elvesztené az iránytűt. Ha elveszíted a hitedet, akkor az olyan, mintha végleg besötétedne a horizont, és nem látod az esthajnalcsillagot.  Ha elveszíted a hitedet, akkor elveszíted a biztos reménységedet és a bölcs tudásodat. Ez tudás eleve meghökkentően kezdődik: kezdetben teremtette Isten az eget és földet. Tudni, hogy ez igaz  - ez a hit! Tudni, hogy az ég és föld Teremtőjének a kezében van minden, a te életed is.  Ha elveszíted a hitedet, akkor elveszted azt a szilárd bizonyosságot, hogy az ige testté lett és közöttünk lakozott és osztozott a sorsunkban, miközben teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Arról a Krisztusról beszélünk, aki alul maradt, de nem alkudott meg. Alatta maradt a rossznak, de nem fogadta el. Alatta maradt, de nem törődött bele. Alatta maradt, de nem kötött kompromisszumot. Alatta maradt és nem mondta azt, hogy hát akkor majd valahogy elevickélünk.

 Gyakran járok könyvesboltokban.  Van pult úti könyveknek, van pult a leértékelt könyveknek, ez már terjedelmesebb, és van vége-láthatatlan sorban sok pult az életmód könyveknek. Azt hinnénk, hogy ez modern jelenség, pedig Jakab idejében is voltak efféle életmódi megoldások, ezért beszél itt az apostol szegényről, gazdagról, sorsról, adottságokról. Akkor is érdekelte az embereket, hogy miképpen lehet megállni a bajokban, a próbatételekben, a nehézségekben.  Ajánlom, mindenkinek, olvasson Senecat. A levelei egy nagy receptes könyv, s megvallom, nagyon szeretem olvasni. Mostanában főleg, mert sok baj van a templom-építkezés kapcsán, meg az emberekkel meg a világgal. Előveszem, lapozgatom, remek filozófiák vannak benne, a szónak nem akadémikus értelmében, hanem amerikai értelmében. Mi az ön filozófiája kérdezik a menedzsert, ő pedig mond valami okosságot. Megkérdezik a pedagógust is, mi az ön filozófiája, ő is mond valami szépet. De én ezt inkább életmódi rendtartásnak vagy tanácsadásnak tekintem. Régen  is voltak ilyenek, mondom, az egyik leghíresebb Seneca volt. Az ő tanácsa ez: bírd ki! Mikor nemesb a lélek, kérdezi Hamlet, szinte Senecával.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

Seneca azt mondja: bírd ki. Ismerős szó, de ezzel mégsem azt mondja, amit Jakab, mert Jakab nem az mondja, hogy bírd ki, hanem azt, hogy: kérj! Mert egészen más dolog Isten bölcsességével és erejével - éspedig annak az Istennek az erejével, aki mindeneknek fölötte van - alatta maradni a nehézségeknek, és egészen más rezignált hősiességgel kibírni valamit. Megpróbáltatott hitetek szerez állhatatosságot - mondja az apostol - , és ez a hit állít rá benneteket a Jézus Krisztus útjára. Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet – ez volt Mesterünk szava amikor körbekerítette az ellenség és a halál. Ha pedig a lelkünket Isten kezébe tudjuk letenni, akkor annak az Istennek a kezébe tesszük le az életünket, akinél teljes öröm van. Akinél gyönyörűségek vannak. És Aki nekünk, alulmaradóknak, helyben maradóknak, állhatatosaknak  győzelmi koronát ígér. Jakab szép ígérettel, sőt, áldással fejezi be tanítását: boldog ember az, aki kisértésekben kitart – Isten segedelmével állhatatos marad –, mert minekután megpróbáltatott, elvette az életnek koronáját, amit az Úr ígér az Őt szeretőknek.

Testvértek, tartsátok teljes örömnek, ha különféle kisértésekbe estek. De nem azért, mert szeretünk szenvedni, hanem azért, mert a próbatétel készteti hitünket, hogy szüntelen Istenre irányuljon, és boldog váradalommal legyünk, hogy a legreménytelenebb, legkilátástalanabb, legkétségbeejtőbb helyzetben, amikor mi lecsüggesztjük a kezünket, hogy itt már nincs mit tenni, Isten akkor is megnyitja a kegyelem útját hozzánk. Kérj hittel, és Isten, aki szemrehányás nélkül ad azoknak, akik kérnek, megadja. Szemrehányás nélkül. A boldog Isten, akinél teljes öröm van, aki szép örökséget ad számunkra, aki odaállt Jézus Krisztusban a szenvedések kellős közepére, és elhordozta, nektek is nekem is szemrehányás nélkül adja  a bölcsességet, a bölcsességből az állhatatosságot, az állhatatosságból  a kipróbált hitet, és végül az élet koronáját mindazoknak, akik Őt szeretik. Bajban lenni, kisértésben lenni, ám hit által Istenhez találni, ez az igazi nagy próbatétel. Istenhez, aki kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, aki Igéjében testet öltött, és közöttünk lakozott, és teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Ámen