Megmenekültünk

„Tizennegyedik napja sodródtunk az Adrián, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz öl mélységet mértek. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet mértek. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz: Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg. A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón.  Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé.  Mikor azonban egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett.  A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön.  De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre.  Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet.” (ApCsel 27,27 – 28,1)

Egy hosszú történet rövid részletét olvastam. A történet azt írja le, hogy Pál apostol milyen viszontagságokon keresztül jutott el Rómába. A részletet hallva, gondolhatnánk, hogy a viszontagságok a kihajózással kezdődtek (ApCsel b27,9) vagy pár évvel korábban, amikor az apostol megjelent Jeruzsálemben (ApCsel 21. fejezet), ahol meg akarták ölni, így előbb védőőrizetbe vették, majd vizsgálati fogságba vetették, aztán hosszú évekig tartó tétlenség után indulhatott útnak. Én azonban azt hiszem, ez az egész történet akkor kezdődött, amikor Damaszkuszban egy Anániás nevű próféta isteni szót hallott, hogy menjen el az Egyenes utcába, ott tartózkodik egy Saulus nevű ember, vakon, és várja az Úr követét. Mikor Anániás tiltakozott, hogy ez az ember üldözi a Krisztus népét, oda is azért ment, hogy összefogdossa hívőket, és börtönbe vesse őket, akkor ezt mondta neki az Úr: „menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé.” (ApCsel 9,15) Nos, ennek a küldetésnek vagyunk most azon a pontján, amikor Pál már közeledik Róma felé a hajón, ahol fogolyként szállítják. A pere során ugyanis a császári bírósághoz fellebbezett, ezért kell Rómába mennie, egy csapat katona őrizetében.

A történet olyan tárgyszerű, hogy át kell adnunk magunkat az eseményeknek. Hadd foglaljam össze röviden. Viharba került a hajó. Nem is véletlenül. Régen, a Földközi tengeren októbertől áprilisig tilos volt a hajózás. Az őszi-téli viharok könnyen felborították a nagynak épített, de navigációs szempontból nem éppen alkalmas hajókat. A csapat már Krétában volt egy bérelt hajón, de beállt az őszi idő. Indultak volna tovább, ám Pál figyelmeztette őket, hogy veszélyes lesz az út. (ApCsel 27, 10) Milyen paradoxon! Pál mindenképpen Rómába akart jutni. Nos, ha valakinek, akkor neki kellett volna sürgetnie az indulást! Csakhogy ő épségben akar Rómába jutni. Miután rátört a vihar a hajóra, eltévedtek, és nem tudták, hol vannak. Lukács feljegyzi, hogy teljes két hétig hányódtak (ApCsel 27,27.33). Aztán észlelték, hogy csökken a tengerfenék mélysége. Kivetették hát a horgonyokat, és epedve várták a virradatot: legyen már nappal, mert a háborgó tengeren semmiképpen nem tudtak navigálni, s félő volt, hogy zátonyra futnak, vagy a parti sziklákhoz veri őket a víz. Aztán (még egy paradoxon!) a hajósok meg akartak szökni. Régi mondás szerint a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót, de most ő menekülne el elsőnek! Pál észrevette, figyelmeztette a katonákat, ők elvágták a mentőcsónakok köteleit és elvágták külön menekülés lehetőségét is. Aztán Pál azt mondja nekik: egyetek! Tizennégy nap telt el teljes étlenséggel. Buzdítja és bárítja őket. Esznek. Aztán kidobálják a hajó rakományát, a part felé navigálnak, zátonyra futnak, a hajó kettészakad. Ekkor a katonák akarják megölni a foglyokat, mert félő, hogy partot érve elszökdösnek (ám, ha azt jelentik, hogy hajótörés közben pusztultak el, mentesülnek a felelősség alól). A centurio meg akarja menteni Pált, megakadályozza ezt. Aztán ki úszva, ki a hajó roncsaiba kapaszkodva, kivergődnek a partra.

Ebben a történetben egy fogoly, Pál apostol az, aki végig irányít. A vihar kezdetétől fogva ő az, aki a szavaival, a gesztusaival, a magatartásával, önnön példájával megtartja, emberileg szólva, megmenti azt a 276 embert, aki a hajón volt (Lukács gondosan feljegyezte a teljes létszámot is). Senkinek haja szála nem görbül, mindenki túléli a vihart. Mert Pál álmot látott, hogy ne féljen, mert vele mindenki meg fog maradni ott a hajón (ApCsel 27,23-25). Ha a tanácsát ugyan indulás előtt nem hallgatták meg (hogyan is értene egy sátorponyvaszövésből élő vándorprédikátor a hajózáshoz!), a buzdítása, a tanácsa, az intelme egyre inkább meghatározó lesz ott, a hánykódó lélekvesztőn. Pedig okoskodhatna is. Kuporoghatna a hajó aljában és kiszólhatna: látjátok! Megmondtam előre! Most aztán csináljatok valamit! De nem így tesz. Együtt szenved velük és bátorítja őket.

Mindebből azt szeretném most kiemelni, hogy az apostol a legnagyobb fenyegetettség közepette is hálát ad! Ha átadjuk magunkat a történet konkrét mozzanatainak és nem fordítunk le mindent azonnal allegóriaként (például, a hajó legyen az egyház, a megszegett kenyér legyen úrvacsora, az egész hányattatás legyen a mi életünk), csak csodálkozhatunk! Csodálkozhatunk mindjárt azon is, hogy Lukács evangélista milyen pontosan írt ler mindent, szinte hajózási kézikönyvbe való: a hajó tatja, a horgonyok, a vitorlák, a mentőcsónakok, a mérőón, a kötelek, a szállítmány, a legénység, az utasok száma, a hajó sorsa, a menekülés módja. És ez azt jelenti, hogy a krisztusi elhíváshoz hozzátartozik az (ne féljünk kimondani!), hogy nem kerülhetjük el a bajt! Nagyon sok embertől hallottam már, hogy ők csalódtak a keresztyénségben, még inkább Istenben, mert elindultak az istenkeresés útján, belevetették magukat az Isten követésébe, aztán jött egy vihar, egy bonyodalom, egy pofon, egy csőd, egy súlyos betegség... Hogy van ez, tiszteletes úr? Nekem azt tetszett ígérni, mondta nekem egyszer egy férfiú (én ugyan nem emlékszem rá,  hogy mondtam volna, de ő csak mondta), azt tetszett ígérni, hogy ha keresztyén leszek, semmi baj nem történik! Istenben hinni, Benne bizakodni, azt jelenti, hogy viszonosan Istentől megkapjuk, hogy megússzuk. De nem ússzuk meg, nem kerülhetjük el bajt. Ellenben – a bajokon át –  megmenekülhetünk! Vagyis benne kell lennünk az eseményekben, és leginkább éppen azért, hogy megmenthessünk másokat. Isten nem teszi lehetővé, hogy boldog kívülállóként nézzük ennek a világnak a rettenetes bonyodalmait, zajgásait, háborúságait, s még példálózhassunk is vele. Minket is belevet Isten a bajba.

Amikor azt olvassuk: „A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre. És miután szerencsésen megmenekültek, megtudták, hogy Máltának nevezik az a szigetet (ApCsel 27,44 és 28,1), látjuk, hogy Lukács itt egy különös szót használ,  és ennek  érdemes utána nézni alaposabban, hogy jó értsük, mit akar vele mondani.

A szótéria szót mindenki ismeri. Szabadítás, megmentés, gyógyítás, üdvösség. Az első keresztyén híres  szóképe az Ichtüsz (hal) -  kibontva így hangzik: Iészusz Xhrisztosz Hyiosz Theou Szótér! Szótér, vagyis megváltó, üdvözító, gyógyító, megmentő. Ebből képzik a szótéria szót – szabadítás, megváltás, üdvözítés, üdvösség, gyógyulás. Az egész Újszövetség tele van ezzel a szóval. Erről szól az egész Biblia! De Lukács itt egy továbbképzett alakot használ, amit az antik görögöktől vesz át. Ma utoljára mondok görög szót, ez így hangzik: diaszótéria. Ez kimenekülést jelent, vagyis azt, hogy nem elkerüli valaki a bajt, hanem a bajon át, bajokon keresztül szabadul meg. Nehéz bonyodalmak, szenvedések, harcok végig vitele utáni megszabadulás ez.  Amikor egy vérfolyásos asszony Kapernaumban azt mondta magában, hogy ha csak a köpenye szegélyét érintem meg Jézusnak, meggyógyulok – Lukács evangéliumában itt a diaszótéria szó áll. (Luk 8,43) Vagyis kimenekült. Miből?  A tizenkét éve tartó nyomorúságból. Sok orvostól sokat szenvedett – de csak megérintette Jézus ruháját és meggyógyult. Vagy éppen Pálról olvassuk (amire utaltam már), hogy amikor Jeruzsálemben az életére törnek, az Antónia erődből leküldtek egy csapatot, hogy kimentsék, mert szinte már-már meglincselték. (ApCsel 21,31-33)  De Péter apostol is használja a szót, azt mondja a második levelében, hogy amikor Isten az emberiséget a fölgyűlt bűnei miatt vízözönnel eltörölte a föld színéről, akkor Noét nyolcadmagával a bárkában menekült meg a vízen át – diaszótéria (1Péter 3,20). Noé nem az Aratát tetején üldögélve  élte túl a vízözönt, biztonságos távolból, meteorológiai jelentéseket hallgatva, hanem be kellett mennie a bárkába, és Isten rázárta a bárka ajtaját, a bárkát pedig a víz vitte ide-oda.

És még egy vonatkozást hadd említsek.  Mikor a diaszpórában élő zsidók elgörögösödtek és nagyon nehezen értették már a hébert, az alexandriai zsidók lefordították görögre az ószövetséget. (Afféle antik Károli Gáspárok voltak, s lám, milyen jó, hogy nem kell most annyi görög szót mondanom.) Nos, csodaképpen fordították Jónás próféta könyvét. Az elején azt olvassuk, hogy Jónás meg akarta úszni isteni küldetését. Nem akart ő konfliktusba keveredni a niniveiekkel. Miért szenvedjen ő az Isten beszéde miatt? Megszökött hát egy hajón. Talán, számára is azt jelentette az Isten útján való járás, hogy nem történhet baj. Aztán a hajóra rátör a vihar. És mit csinált Jónás? Ő továbbra is meg akarta úszni. Mindenki küszködött a fedélzeten, Jónás aludt a hajó gyomrában. (Mintha Pál afféle anti-Jónás lenne!) Aztán amikor észrevették az alvó Jónást, fölkeltették, mindenkinek segítenie kell. De ki is kérdezték: Ki vagy te, hogy csak itt szundikálsz? Zsidó ember vagyok! – felelt. Igen?! Akkor imádkozz az istenedhez, hátha „gondol velünk és nem halunk meg!” (Jónás 1,6) És ez a szót:  „gondol velünk” – így fordították az alexandriai atyák görögre: diaszótéria! Vagyis pusztán az, hogy Isten gondol velünk, már az szabadítás. Isten meghall minket, azzal kezdődik a szabadítás! Imádkozz Istenedhez, hátha gondol velünk. És ezt a régiek így értették: hátha megment bennünket, hátha kiszabadít a viharból.

Sokat töprengek azon (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül), hogyan is van ez? Úgy volna, hogy megkapjuk a bűntörlő kegyelmet a Szentlélek erejében, Isten megnyitja szeretetének tágas kapuit, bemenetünk lesz a kegyelem királyi székéhez minden szükséges időben segítségül, és aztán jönnek a viharok, bajok, két hétig tartó étlenségek, meg az, hogy akik felelősséggel tartoznak értünk, azok lépnek le először, vagy akik őriznek minket, azok úgy döntenek, megölnek minket,  – tehát mindezt Isten belelöki az életünkbe, hogy mi megtanuljunk újra imádkozni, kérni, hogy megtanuljuk: nincsen szerencse, nincs ügyesség, mert minden Isten  kezében van!?  Így van ez? Vagy inkább úgy van, hogy Isten a sok bajunk kellős közepébe beleilleszti kegyelmét? Lehajol hozzánk a bajunk közepébe, gondol ránk, aztán megszabadít a bajból. Nem tudom eldönteni. De bátran mondom, hogy az egész keresztyén életünknek ez az egyik legszebb, szívbéli küzdelme, mert itt a szívünk érvel és nem az eszünk, hogy hogyan is van Isten dolga velünk, a mi dolgunk Istennel?

Végül hadd szóljak arról, ami igazán közel enged ehhez a szabadításhoz. Lukács igen sokszor mondja itt ezt a szót. De el is terjedt a hajósok körében, sőt, még a máltai szigetlakók is átvették tőlük. Mikor már a tűznél melegedtek a parton és Pált megmarta egy vipera, azt mondták rá: hiába szabadult (diaszótéria) ki a tengerből, csak utolérte Isten büntetése (ApCsel 28,4). Persze, tudjuk a folytatást... Ezért először azt idézzük fel, hogy még a hajón vergődtek teljes sötétségben, mikor Pál előállt, vette a kenyeret, hálákat adott (eucharisztia), megszegte a kenyeret és evett. Az az eucharisztia, vagyis hálaadás a régi zsidó gyakorlatban azt jelentette, hogy amikor egész napos munka után egybegyűlt a család az asztal körül, a családfő vette a kenyeret és hálát adott. Milyen asztalt ültek körül ott, a viharverte hajón? És milyen áldást lehetett ott mondani, ugyan, miféle nyugalom és béke volt ott, miféle munka gyümölcséért magasztalhatták Istent? Miféle Istentől kapott bőségért mondhatott ott hálát az apostol, mint egy családfő? Demonstrál? Igen: ne haljatok éhen! Nincsen semmi baj!  Megmaradunk! A keresztyén ember az, akit Isten sokféle bajban, viszályban, nyomorúságban hirtelen afféle családfővé tesz – akár a legnagyobb őrjöngés közepette is, a nagy civakodások közepette is. Isten azt akarja, hogy akár a legnagyobb elveszésben is álljunk fel, álljunk középre, mondjunk áldást, szegjük meg a kenyeret, és együnk. Miért is? Azt mondja a Káténk: Isten még az a nyomorúságot is, amit e siralomvölgyben reám bocsát, a javamra tudja és akarja fordítani. Tudja, mert mindenható; akarja, mert szerető Atya. Ez a gondviselés nagy titka.

Mikor Pál a hajósokat buzdítja, azt mondja: intelek titeket... (ApCsel 27,34) Ez a szó is sok mindent jelent: int, buzdít, pártfogol, sőt: vigasztal.  És ebbe beleérthetjük a Szentlélek szép nevét: Vigasztaló, Pártfogó. Mert Pál itt paraklészisz-t, vigasztalást, intést, buzdítást végez. A szenvedők mellé áll, kiáll értük, társuk a bajban, és vezetőjük a szabadulás felé.

Testvérek, ma annyi igazság kidobál a világ, annyi érték kerül a relativitás szemétdombjára, hogy szinte nem tudjuk, hogy mik és kik vagyunk egyáltalán. Hát ti csak buzdítsatok, és intsetek! Boldog tapasztalásaink vannak a mögöttünk lévő másfél évről. Hálás szívvel elmondhatjuk: megszabadított minket Isten, bátorított minket Isten, intett minket Isten! Nem úsztuk meg, hanem át kellett élnünk a vihart, minden gyötrelmével együtt, de kiszabadultunk, átmentett rajta Isten. Most, mikor ehhez a szent szent asztalhoz hívlak, hogy hálaadással szegjük meg az utolsó vacsora kenyerét és igyuk borát, arra is hívlak, hogy ebbe a nagy isteni titokba beletekintve hirdessük boldog szívvel azt is: nem kerülheted el a bajt, de Isten gondol rád és megment! A bajban se szűnj meg hálát adni Neki, és sose feledd a bajban lévőt buzdítani, vigasztalni, szent reményre inteni. Ámen