Megítéltetett

Szeretett gyülekezet, kedves testvére!

Jó néhány hete már annak, hogy először olvastuk János evangéliuma 14. részét, Jézus búcsúbeszédeinek a kezdetét. Azóta mindahány alkalommal, ha egy-egy mondatot, gondolatot kiemeltük, azt láttuk, hogy a megrendült órában, mikor a tanítványoknak szembesülniük kellett azzal, hogy Jézus valóban búcsúzik tőlük, s hogy az, amit korábban nem vettek komolyan, most valósággal beáll, továbbá hogy a válságnak, a krízisnek a nagy óráján vannak, amikor világosság és sötétség, jó és rossz, tiszta és tisztátalan, igaz és gonosz elválik egymástól, s ők sem tétovázhatnak immár, dönteniük kell, nos ezen az órán Jézusnak minden szava az emberi élet sorsdöntő kérdéseire világít rá. Így ma is, amikor Jézus búcsúbeszédének első részét bekerekíti, ezt mondja tanítványainak: nm sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, de bennem nincsen semmije.

Kálvin János az Institutioban, a Szentírásról szólván, megjegyzi, hogy milyen drága kincset tartunk a kezünkben, azzal, hogy Isten szavát leírva olvashatjuk, mert Isten ilyen módon igen ritkán szól hozzánk. Ezt a megjegyzést én hosszú ideig nem vettem komolyan, átsiklottam fölötte, s úgy gondoltam, ez csak szónoki megjegyzés. Ám mostanában újra meg újra visszatérek ehhez a mondathoz, és próbálom az értelmét föltárni. Talán azt akarta mondani Kálvin, hogy egyetlenszerű könyv a Biblia, mert Isten ugyan sokféle módon és mindig szól, de ilyen módon, írásban mégiscsak páratlanul? Nos, talán így is érthetjük ezt a megjegyzést. De ha most Jézus szavát vesszük: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme… – akkor egy másik bemenetet is találunk ehhez a megjegyzéshez. Jön a világ fejedelme, és a világ fejedelme sokat fog beszélni. Sőt, mást sem tesz, csak beszél. Újra meg újra beszél. A világ összes országának összes költségvetése sem ér el annyit költség tekintetében, mint amennyit a világ fejedelme beszél hozzánk. Nem sokat beszélek már veletek, de jön az, aki telebeszéli a fejeteket.

Hogy mit mond, az is benne foglaltatik ebben az igében. Amikor Jézus ezt a kifejezést használja. „világ fejedelme”, egy igen szokatlan és különleges metaforát mond. A fejedelem szó, amit görögül úgy mondanak, hogy archón – s ebben az arché, kezdet szó van benne –, vagy latinul princeps – ebben pedig a principium szó van benne –, egyszerre jelent eredetet és mindennek a betetőzését. Ebből már jobban értjük, hogy mit mond Jézus. A fejedelem szót Jézus korában mindenfajta elöljáróra lehetett használni. Találunk a Bibliában is kifejezéseket: a birodalom fejedelme, a nagygyűlés feje, a nagytanácsnak a feje, vagy a bölcseknek fejedelme. Aki elől van, vagy legfelül van, és akiben egy adott rend összegződik, ezt ő testesíti meg, ő képviseli, az a fejedelem. A világ fejedelme? Itt a világ szón azt a valóságot kell értenünk, amiről János apostol a levelében azt írja, hogy az a valóság, amely Istentől lehanyatlott, és bűnben vesztegel, az a világ ez, mely a saját öntörvényei szerint akar élni, és önmagát isten-nélküli valóságnak tünteti fel – vagyis hazugságra épít. És mindjárt értjük is Jézus múlt alkalommal elhangzott szavainak a súlyát, amikor azt mondja, hogy békességet hagyok néktek, az én békességemet hagyom néktek, nem úgy adom néktek, ahogyan a világ adja. Itt egy olyan szerkezetről, olyan valóságról van szó, amit most Jézus így fejez ki: ezt megtestesíti, reprezentálja, eminens módon képviseli az, aki így neveztetik: a világ fejedelme.

Egyrészt hát, kimondhatjuk, hogy ebbe a valóságba minden nap belekóstolunk. Másrészt és más szavakkal azt kell mondanunk: a világ fejedelmében összegződik a rossz. Aki már járt úgy, hogy az életéből sok-sok idő telt el több-kevesebb békességben, mely idő alatt, persze, követett el hibákat, bűnöket, vétkeket, de mégiscsak csendessége volt, az élet sodra vitte őt is tovább, meg a dolgokat is, aztán eljött egy pillanat, amikor barátai, családtagjai, ellenfelei, ellenségei, egyszóval: mindenki mintegy hirtelen összegyűjtött ellene mindent, ami ellene fölhozható, és mintegy tűzgolyót fejéhez vágták, - az tudja, miről beszélek. Mintha a csend csak arra szolgált volna, hogy gyűjtögessék ellene a parazsat, szítsák csak szépen, csendben, hogy egyszer a markába nyomják az egészet, kezdjen vele valamit. Az ilyen pillanatokban – úgy érzi az ember – nincs kihez menni. Nincs barátom – mert a barátom is vádol engem. Nincsen másik barátom, mert az is vádol engem. Nincsen, akire támaszkodhatom, nincsen ügyvédem, pártfogóm, mert senkinek nem kell az ügyem, ahogyan a zsoltáros mélyen panaszkodik: hogy még az is, aki a kenyeremet ette, sarkát emelte föl ellenem. Mikor rázúdul az emberre minden rossz, és nincs hova kitérni előle, mert a kellős közepén vagyunk, és bármerre indulunk belőle, újra csak, újra csak ugyanazt találjuk, ha ezt átéltük, tudjuk, mit tesz, amikor Jézus azt mondja: eljön a világ fejedelme. Szokott néha az életünkben összegződni úgy a rossz, s mintegy fejjé válni, mai szóval: főnökké válni, hogy értjük a szót. A világ fejedelme így is fordítható pestiesen: a világ főnöke. Tudjuk, ki ez a világ fejedelme: a vádló, és a kezdettől embergyilkos! De értjük-e Jézus szavának másik felét:  én bennem nincsen semmije?

A világ fejedelme a főnök. (Don Diabolo!) De ennek kétféle értelme van, kedves testvérek. Az egyik, Jézus szavainak értelmében az, hogy nagy rosszat élünk át az életünkben, amikor tudjuk azt, hogy nekünk közünk van az életünkben, a dolgaikban, a világunkban megjelenő rosszhoz. Közünk van hozzá. Felelősök vagyunk érte. Bár talán sokszor megpróbáltunk úgy élni, hogy a rosszat bekereteztük, félretettük, a jelenségeit, a lenyomatait megpróbáltuk enyhíteni, puhítani, s valami felszíni kezelést alkalmazni, mégis inkább egy szörnyű és rejtett titkot hordoztuk mindig. S amikor ez a titok kinyílik, kiderül, hogy ő a főnök, éspedig olyan főnök, akit mi magunk engedtünk a maunk nyakába ülni. Mi kértük fel főnöknek. Mi választottuk meg, mi akartuk, hogy így legyen! És amikor már zablát tett a szánkba, és kantárral rángat bennünket jobbra-balra, bizony, már hiába dobrokolunk, s nyihogjuk, hogy semmi közünk nincs hozzá, mi ezt nem akartuk, mi ezt nem így gondoltuk, ő a főnök, ő parancsol. És nekünk felelősségünk van abban, hogy ez így bekövetkezett. A gyümölcsöt esszük ugyanis ilyenkor, mert a rossz már áthatja az egész életünket, és készségeket ál-képességeket nevel bennünk. Azok, akikre azt szoktuk mondani, hogy megették már a kenyerük javát, akik sokat elküszködtek már az életükben levő rosszal, a maguk alkalmatlanságával, vétkeikkel, bűneikkel, hibáikkal, azok mind-mind tudhatják, hogy a világ fejedelme, a Fővádló, Mr. Kategorikus, micsoda készségeket tud a világ embereiben kinevelni. Micsoda hajlamok, micsoda habitusok jönnek létre, hogy úgy éljünk, mintha nem lenne rossz, vagy úgy tegyünk, mintha nem lenne közünk a rosszhoz, úgy gondoljunk rá, mintha csak valami metafizikai valóság volna (vagyis mai ésszel: mintha nem volna), vagy legalábbis valami szent villámhárítóval el is lehetne távolítani a csapásait. De amikor a keserű gyümölcsöket esszük – és ennünk kell! –, amikor a keserű vizét isszuk – és innunk kell! –, mert enni és inni: élettörvények, vagy amikor azt a levegőt szívjuk, ami körülvesz bennünket, és lélegezni kell, mert élni kell, akkor bizony Jézus szavának: jön a világ fejedelme – borzasztó drámai súlya van. Ő a főnök! És ő parancsol. És ő a fej – hadd fordítsam most így ezt a szót, kedves testvérek –, s ez nemcsak azt jelenti, hogy őt tartjuk jófej-nek, hanem hogy ő gondolkodik bennünk. Az ő akarata a mi akaratunk. Pál apostol a Római levél 7. részében megrendítően írja ezt önmagáról, hogy bár látja Isten csodálatos törvényét, és gyönyörködik benne,  a törvény mintegy élő szövétnek megvilágítja előtte a jó utat, ő felfedez magában egy másik törvényt is, egy másik akaratot, amelyik nem akarja, hogy akarja az isteni igazságot, nem akarja, hogy akarja azt, ami jó, és igaz. Pál így kiált föl: Óh, nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ki a főnök?

Azután, amikor Jézus ezt mondja, hogy jön a világ fejedelme, nemcsak azt éljük át, hogy nekem közöm van hozzá, én valamilyen módon és elodázhatatlanul és eltagadhatatlanul felelős vagyok érte, és iszom a levét és meg kell ennem azt, amit én főztem, hanem, átéljük azt is, hogy neki is köze van hozzám. A világ fejedelmének köze van énhozzám. Akar tőlem valamit, és nem megy ki az életemből, hanem egyre több helyet, egyre több időt, egyre több gondolatot, egyre több erőt, egyre több valóságot foglal el az életemből, és nincs mód, nincs lehetőség és nincs semmiféle taktika vagy stratégia, hogy kiseprűzzem az életemből, pedig már amióta a világ világ, a bölcsek mindig tanácsoltak valamit. Az egyik bölcs azt mondta – nevezetesen Rousseau –, hogy hát persze, ott van a rossz az ember életében, de vissza kéne térni – retour a la nature! – a régi természetes állapothoz, ahol az emberi társadalom nem rontotta el a dolgot, vissza a természeti világ egyszerű gyermeki adottságaihoz, vissza az álmodó ártatlanságba. S akkor megszűnik a rossz. Most itt a 21. század elején éppen rohamléptekkel igyekszünk vissza ehhez az állapothoz, vélhetjük, csakhogy oda a civilizáció, oda a kultúra, az ember nyers ösztönlényként viselkedik. Igen, Rousseau álma megvalósul, s lassan már a Bőszörményi úton is mindenki bőrruhában és husánggal fog járni, s ha a másik csúnyán néz rá, fejbe csapja. Retour a la nature. De ezt mondta Darwin is: ez az evolúció, a jobbik marad fönn, az ügyesebbik marad fönn, az erősebbik marad fönn, a nagy hal megeszi a kishalat. Kész, pont, vége. Visszatérünk. S megoldottuk a rosszat?

Aztán voltak mindenféle társadalmi próféták, akik azt mondták, hogy nem úgy, nem az egész társadalommal van gond, hanem a társadalom valamelyik részével, valamelyik osztállyal, ha ugyan vannak társadalmi osztályok. Az arisztokraták azt mondták – például Tolsztoj gróf hirdetett ilyen eszményeket –, az a baj az orosz valósággal, hogy az orosz paraszt műveletlen, buta és önző, föl kell emelni. Beiskoláztatta a parasztjait, s mikor megtanította őket számolni, egyből közölték a gróffal, hogy most már ők is tudnak annyit, mint ő, tudnának ők is Háború és békét írni, tessék hát eltávozni. Hallottunk olyat is, hogy fordítva, nem az emberi társadalom elitje, nem az arisztokrácia az, melynek hivatása előre kell menni, ellenkezőleg! Ez az osztály a rossz. Jöjjön hát a proletáriátus, söpörjön el mindent! Állítsuk feje-tetejére a dolgokat, vagy, ahogy ők mondták, a talpára a dolgokat. Ez volt a 20. század. De volt a 20. században olyan gondolat is, amelyik azt hirdette, hogy a vérrel van a gond. Vannak tiszta vérűek, meg vannak rossz vérűek. Vannak tiszta fajok, meg vannak rossz fajok. A rossz fajokat el kell távolítani, és akkor a tiszta fajok virágzani fognak. Mi lett belőle? Mi lett a 20. századból? Mi lett minden olyan gondolatból, melynek a mélyén persze ott van a felismerés, hogy a rossznak köze van hozzánk, a rossz igényt tart ránk, uralkodni akar az életünkön, elfoglalt az életünkből minden területet, hát hogyan, hogyan nyomjuk ki, hogyan tisztítsuk meg az életünket, hogyan rázzuk le az igát a nyakunkból? Mert nemcsak a király főnök, nemcsak az okos ember a főnök, hanem a smasszer is főnök, kedves testvérek. Az is főnök, aki ránk rakja a bilincset, és aki az életünk börtönében parancsolgat nekünk. Azt mondja Jézus: Nem sokat beszélek már veletek. Tudjátok, ez azt jelenti, és ez Kálvin szavának az igazi értelme, hogy Isten beszélő Isten, de nem locsi-fecsi. Isten beszélő Isten, de nem mond el mindent ezerszer és százszor. Elmondja egyszer, elmondja kétszer, - hát figyelj oda rá! Vagy ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja: próféták által szólt régen az Isten, s most a legutóbbi időben szólt nékünk az Ő fia, az Úr Jézus Krisztus által. És ez a legutóbbi idők, azt jelenti, hogy véglegesen, teljesen és abszolút módon. És a világ fejedelme? Vajon van olyan füldugó, amit a füledbe dugsz, és nem hallod, mit mond? Dehogynem hallod! Belül beszél. Van olyan fültapasz, amit a füledre teszel, és nem hallod többet? Hát minden hangnál áthatóbb hangon szól hozzád! Van olyan életvalóság, ahova kivonulhatnál, és ott nem találkoznál vele? Ó, azok a pusztai remeték, a régiek, akik a keresztyénség hajnalán kimentek a sivatagba, mert azt hitték, hogy ott már nem hallják a világ zaját! Ott már csönd lesz, ott már nincs kísértés, ott már ki van zárva minden rossz. A persze, nem jöttek utánuk a korrupt emberek, nem kínálták meg őket ezzel-azzal, nem látták a világ nyüzsgését, tolongását, de annál inkább kezdték belül hallani azt a hangot. Mert ez a hang attól a pillanattól kezdve, amikor a kígyó így szólt: „csakugyan azt mondta az Isten?” – szüntelenül beszél hozzánk. És azóta is, újra meg újra, mindig ezzel kezdi: „csakugyan azt mondta az Isten?” Csakugyan azt mondta az Isten? – kérdezi a kísértő tőlünk is minden napon, azt mondta Isten, hogy aki hisz, megmarad. Csakugyan azt mondta Isten, hogy aki az igazság útján jár, eljut az élet forrásáig? Csakugyan azt mondta Isten, hogy az embernek fölfelé nyitott életet kell élnie? Csakugyan azt mondta az Isten, hogy az örök értékekre kell rátenni a tétet? Csakugyan? Nemde, becsapott benneteket, nemde becsapott bennünket, hát mi is így hittük: értékek, hűség, tisztesség, erények, becsület, aztán itt vagyunk belerogyva az egész életünkbe!? Csakugyan azt mondta Isten? És szüntelenül kérdeti, ús újra meg újra mondja – mondja a magáét. Mindenféle formában, ezerféle alakban jön a világ fejedelme. Nem sokat beszélek már veletek – mondja Jézus.

Jézus ezekkel a szavakkal azt akarja mondani, hogy ami ezután következik majd az Ő és tanítványai, az Ő és az Őt követők kapcsolatában, az már nem a szavaknak a világa lesz, hanem a tetteké. De először még hadd szóljak a szavak világáról is. Két alkalommal használja még Jézus ezt a kifejezést: „a világ fejedelme”, és mindkét alkalommal győzelmi jelentés keretében. Korábban, János evangéliuma 12. részében arról olvasunk, hogy Jeruzsálembe görögök érkeztek, akik a tanítványokkal üzentek Jézusnak, hogy látni szeretnék. Ekkor Jézus fölkiált: Most dicsőítettetik meg az Embernek Fia, és most ítéltetett meg a világ fejedelme. Ez pedig azt jelenti, hogy immár nem titok többé, hogy Isten szabadítót küldött nekünk. Azért fecseg a világ fejedelme annyit, hogy elfelejtsd, hogy van szabadító, azért duruzsol állandóan a füledbe, hogy megkérdőjelezze, akadályt támasszon, hogy el ne juss a te Élő Istenedhez! Azért kiabál állandóan a füledbe, hogy ne figyelj az istenire, maradj magaddal keserű gondolataiddal, maradj magadra megsavanyított életeddel, maradj magadra az ezerszer kipróbált és ezerszer csődöt vallott esélyeknek a latolgatásával, amik nem is esélyek. Most ítéltetik meg a világ fejedelme – kiáltott Jézus –, mert többé nem titok, nem titok ebben a világban, hogy van Istennél szabadítás.

Másodszor János evangéliuma 16. részében halljuk, a búcsúbeszédek második szakaszában, amikor Jézus elmondja, hogy mintegy önmaga helyébe állítva elküldi a vigasztaló Szentlelket,  aki megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: „bűn tekintetében, hogy nem hisztek énbennem, igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem, ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.” Itt az a szó áll, amit a magyar változatában is ezer esetben használunk: krízis! A krízis szó pedig eredetileg azt jelenti, amikor megrostálnak valamit, és ami értékes, fölül marad, és ami értéktelen, kihullik. A világ fejedelme megítéltetett, Isten megrostálta, - nem ér semmit. S erről bennünket a Szentlélek győz meg! Miért éljük át olyan sokszor azt a drámát, hogy közöm van a rosszhoz? Mert úgy hisszük, hogy hátha mégis van abban a rosszban valami, amit majd beleépítünk az életünkbe, mint amikor bontott anyagból építkezik valaki. Csak aztán nehogy az alapba, a födémbe, a tartófalakba olyan megítélt és félredobott anyag kerüljön, ami miatt később az egész épület kárt vall. Történt már ilyen. Megítéltetett, mert nincs benne semmi. A semmi van benne – és ez mondja mindig és újra a magáét?! Miért ragaszkodsz hozzá? Miért hallgatsz még rá? Miért engeded, hogy duruzsoljon a füledbe - csábít, és miért állsz oda Isten ítélete alá – ahol vádol? A bűn nem az, hogy nem hittél a rossznak – az a bűn, mondja Jézus, hogy nem hisznek bennem. Ez a bűn! Miért hallgatsz bűnre hívó szóra?

De most e két diadalittas, csodálatos szó között - megítéltetett, kirostáltatott! - Jézus azt a mondja tanítványainak, hogy ennek az ítéletnek van egy alapja és konzekvenciája is. Ez mélyebb, teljesebb az ítéletnél is. Talán így lehetne visszaadni: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, de énbennem nincsen semmije, mert rajtam nem úr a semmi. Legyőzetik a semmi. Jézus a kereszt felé megy, és golgotai halálával, és föltámadásával legyőzetik a rossz. Ez az Ő diadalmas, csodálatos szava a tanítványokhoz. Jézus áldozata győz, s előre jelenti tanítványainak, nincs énbennem a világ fejedelmének semmije. E talán metafizikusan, különösen hangzik! Hát hogy is lehetne benne, Jézusban valamije is a rossznak? Hisz az Ő egész életében azt láttuk, hogy neki nincs köze a rosszhoz. Hiába csipogott a fülébe a kísértő: ha te vagy Isten Fia, ó, hát itt van egy csomó kő, és itt van egy csomó éhes ember, legyen a kőből kenyér! Íme, a modern közgazdaságtan! Mostanában a politikában így ígérik nekünk a kenyeret: majd lesz kőből kenyér. Nincs válság, nincs nagy baj, nem kell csinálni semmit, tökéletesen halad előre minden, lesz új reform – kőből kenyér. Aztán: te vagy az Isten Fia? Ugorj le a templom ormáról, hiszen az angyalok megvédenek téged. Meg akarod hódítani a világot? – mondja a kísértő – én félreállok, neked adok mindent. Minden a tiéd lesz. Ígéri azt, ami nem az övé. Nem így szokott mostanában is lenni? Mennyi mindent ígér nekünk a kísértő, ami nem a miénk és végképp nem az övé. S mondja, hogy neked adom. Cserébe csak annyit kért, hogy ismerd el, ő a főnök. Ha leborulva imádsz engem. De Jézus jelenti: legyőzetett, nincsen bennem semmije. Ezért ez a szó, ahogy egy angol Biblia-fordító megkísérli szabatosabban, mélyebben értelmezni, így is fordítható: nem talál rajtam fogást.

Miért talál rajtad fogást a gonosz? Mert van köze benned. Mert van hozzád kapcsolópontja. Mert van mire rátámaszkodnia, mert van köze benned, mert van kapcsolópontja hozzád, mert van bemenetele hozzád, mert van hol megfognia téged. Emlékszem, gyerekkoromban, mikor nyaralni mentünk, és óriási nagy, kétfülű szatyrot kellett vinnünk, azt egy gyerek nem bírta fölemelni. Erre szoktuk mondani: fölbírnám emelni, de rossz a fogás rajta! Ha elénk tesznek akárcsak egy tíz kilós, de óriási kiterjedésű tárgyat, amelyen sehol sem találunk fogást, azt nem bírjuk fölemelni. Nincs rajta fogás. Most azt mondja Jézus: a gonosznak nincs énrajtam fogása. Nincs köze hozzám. Nincs kapcsolópontja hozzám, nincs bennem semmije, ami révén bemenete volna az életembe.

Most gyermekeinek, tanítványainak, nekünk ezt ajánlja. Választás elé állít bennünket. Gyötrődtél már sokat a rosszal, ült már a nyakadban a világ fejedelme, kellett hódolnod neki akarva-akaratlan, fogcsikorgatva, sírva, kompromisszumokat kötve, és érezted úgy, hogy mindig ő kerekedik felül, mert mindig fogást talál rajtad? Íme, Jézus szabadítása. Jézus követői tudhatják, hogy őrajta nincs fogása a rossznak, és akik Jézust követik, megkapják tőle ezt a csodálatos szabadítást. Így találjuk ezt Pál apostolnál a Római levélben az előbbi megrendítő vallomásánál. Előbb hát kiált: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? – majd így folytatja – Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint járnak. Mert a test törvénye halál, a lélek törvénye pedig lélek és békesség. (Róma 8.)

 Nem sokat beszélek már veletek! – mondja Jézus, aki sosem a magáét mondta, hanem amit az Atya adott modania. Figyeljünk az Ő szavára, nyissuk föl rá életünket, fordítsuk szíveinket Őfelé, tegyük rá az Ő ígéretére az egész életünket, hiszen így szól követőihez: ne féljetek, mert én legyőztem a rosszat. Adja Isten mindannyiunknak, hogy Lelke tanácsát, buzdítását, megvilágosító hatalmát elfogadjuk, szívünket, életünket a mi igazi fejünkbe, Jézus Krisztusba helyezzük, minden életnek, minden jónak, örök dicsőségnek dicsőséges fejedelme.

Ámen