Meghasonlás vagy döntés?

Ezen az ünnepi órán, amikor hálát adunk Istennek a bodméri paplak megújulásáért, egyúttal hálát adunk azért is, hogy hosszú esztendők után helyben lakó lelkipásztora van a gyülekezetnek. A község és a gyülekezet életével kapcsolatban szép reményeket és terveket viszünk Isten elé hálaadásban, – ezért talán illetlenség volt, hogy az igéből hozzá olvastam az utolsó verset is: hasonlás támadt Jézus szavai miatt. Ráadásul, ha az eredeti igét idézem, rájövünk, hogy másféle vonzatban használjuk is, és akkor még inkább ünneprontásnak tűnik ez. Az eredeti szó: skizma. Nem szeretjük a skizmatikusokat, mert ők azok, akik kiszakadnak a nagyból, és elkülönülnek. Ráadásul a szó éppen azt idézi fel, amikor ketté tépünk egy papírlapot. Talán éppen azt a papírlapot tépik ketté, amin az én jussom van. Ha ez történik, a szakadás zaját soha nem fogom elfelejteni. De az asszonyok jobban ismerik ezt, amikor egy vásznat hasítanak szét, milyen félelmetes tud lenni a repedés hangja, valami pocsékba megy. Pál apostol azt írja korinthusiaknak: hallottam, hogy vannak közöttetek vetekedés-vágyó emberek, akik vitát gerjesztenek, persze akkor, amikor nekik áll a zászló. S hozzá teszi: de ez mi közöttünk nem szokás. Aztán folytatja: hallom, hogy vannak közöttetek szakadások, és hiszem is, hogy vannak, de kell lennie szakadásoknak, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Ez a kipróbáltság az, mi itt kavarog mögött, amit János evangélista feljegyez, hogy ti. Jézus szavai nyomán a hallgatók körében meghasonlás, szakadás támadt. Miért támadt ez a meghasonlás? Hiszen, látszatra semmi okuk nincs vitatkozásra, hiszen szépeket mond Jézus: én vagyok a jó pásztor. Isten gondviseléséről, hűségéről, szeretetéről szól, jelzi, hogy a Gondviselő nem ejt ki bennünket a kezéből. Hát akkor miért botránkoznak meg Jézus szavain? Azért, mert Jézus itt nem a gondviselő pásztorról beszél, és nem a zsoltárra utal, hanem a prófétákra, leginkább Ézsaiásra, Ezékielre és Zakariásra, akik szigorú feddést mondtak a népük vezetői fölött. A próféták a rossz pásztorokról, hamis pásztorokról beszéltek. Kik azok? Azok, akik megnyírják a juhokat, és elteszik maguknak a gyapjút. Aztán első adandó alkalommal levágják a juhot, noha szűken tartották. És tévutakra vezetik őket, csapdába csalják a saját népüket. A próféták egykor a királyokról példálóztak így, meg a törvényhozókról, a bírókról és a papokról, sőt, a hamis prófétákról is. Jézus ezt fokozza most. Sőt, nem azt mondja, hogy vannak rossz pásztorok, mert már nincsenek rossz pásztorok, csak béresek vannak. És a béres pedig elfut, ha veszély támad, mert nem az övé a nyáj, ő csak béres. A béres magára hagyja a nyájat. A béres nem hoz nehéz döntést és nem kockáztat. A béres nem áll oda, hogy megvédje a nyájat, mert nem az övé. Egyszer egy fontos és befolyásos emberrel beszélgettem. Közben megszólalt a mobil telefonja, rám nézett, azt mondta: na most munkaidőn kívül vagyunk, nem veszem fel. Mi lenne, ha az orvos munkaidő után nem venné fel a telefont? Mi lenne, ha a mentős beleszólna: bocsánat, letelt a munkaidő? Mi lenne, ha a tűzoltó azt mondaná, ne haragudjanak, holnap reggel hívjanak, akkor kezdődik a munka? Mi lenne, ha a lelkészhez bekopogtatnánk este hat órakor, hogy meghalt a mama, harangozzanak, és ő azt felelné: majd holnap reggel 9 órától, akkor kezdődik a munkaidő. A béres ilyen. A pásztor nem ilyen. Ez az egyik oka annak, hogy szakadás támad, és elkezdődik a megpróbálás és a megpróbáltatás: ki az Úré, ki a Krisztus követője, ki az, aki az Istentől vette a mandátumot? Mert akire emberek vannak bízva – legyen az király, vagy próféta, vagy családfő –, az vezető. De pásztor-e?

Másodszor, a vitának, amely végül is szakadáshoz vezet, az is oka volt, hogy Jézus itt végletes szembeállítást tesz. Azt mondja, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. És ez az igazi próba! S ezzel véget ér minden hasonlat, az allegóriák semmit sem érnek. Azt értettük, hogy mit jelen a ránk bízottkáért fáradozni, mindent megtenni értük, akikért felelősséggel tartozunk. De mi az, hogy az életünket adjuk értük? Mi jelent az, hogy a pásztor adja a juhokért? Kik azok a juhok? Miről beszél Jézus? Dehát ott vannak körülötte a nép akkori vezetői, akik dolgokba belekényelmesedettek a dolgukba, és már szőtték-fonták Jézus ellen a tervet, hogy félretegyék, ha kell erőszakkal, ha kell meg is ölik. Mondják maguknak a cinikus okosságot: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem elvesszen az egész nép. De most az hallják, hogy ez nem úgy van. Mert azt mondja Jézus: életemet adom érettük. Vagyis: én teszem le az én életemet. Neki hatalmában áll letenni, és felvenni. Nos, ezek félelmetes és ijesztő szavak. Nekik megvan már a tervük. Jézus meg arról beszél, hogy életét tőle senki el nem veheti. Magától teszi le, és magától veszi fel, és mindezt az Atya bízta rá. Ez pedig vitatkozást, feszültséget és szakadást támasztott. Jézus ugyanis arról beszél, hogy valakinek, egyetlen egynek oda kell állnia, és meg kell fizetni a számlát. Mert valakinek fizetnie kell. Ahogyan nemzedékeken keresztül fizet egy ország hadisarcot. Valakinek egy sötét éjszakán eszébe jutott hadat üzenni, harcba ment a hadsereg, elveszett a háború, és hadi sarcot még a dédunokák is fizetik. És valakinek fizetni kell azért is, mert az egész emberiség megsértette Istent. Így kell mondanom: megsértette Istent. Valaki felköpött az égre, hogy meggyalázza a Mindenhatót. De le tudod köpni a Napot? És fel tudod dobni a sarat a Holdra? Eleve vesztes ügy ez. S valakinek fizetni kell, de csak egy tud fizetni. Az, aki önként, tisztán, ártatlanként, igaz főpapként, szent pásztorként odaáll a helyünkre. Ez csodálatos? Ez felháborító! Minden jó érzésünket feldúlja és megtöri a büszkeségünket. Ezen támad a vita. 

És végül, az evangélista azért jegyzi meg ez, hogy nyilvánvalóvá legyenek a kipróbáltak, mert a jézusi áldozat és a feltámadás, a kereszthalál és a győzelem a halál fölött az, ami nyomán nekünk dönteni kell. Mégpedig mélyreható és egész sorsunkat meghatározó döntést kell hozni. Így a szakítás vagy szakadás, a skizma valójában nem két csoport vagy két párt, vagy éppen két ember között történik meg. Tudom, vannak mindenféle szakadások a világban, testvérek között is akár, akik el tudnak lenni 40 évig lenni úgy, hogy nem köszönnek egymásnak. De itt az a kérdés, hogy átlép-e az ember a sötétségből, az elveszésből, a rosszból a világosságba és a jóba? És ezért itt nincs átmeneti szürkeség. Vagy világosság - vagy sötétség. Vagy jó vagy rossz. Vagy igazság, vagy hamisság. Hiába szeretné az ember, e kettő nincs átmenet, afféle zöld határ. Ezt a zöld határt - ha volna – úgy nevezik, hogy vélemény. Aztán elkezdtük a véleményt egyre szélesebbre széthúzni, s ma azt vesszük észre, hogy már nincs is igazság és hamisság, világosság és sötétség, nincsen jó vagy rossz – csak vélemény van. Ilyen-olyan véleménye pedig mindenkinek van, de holnap már éppenséggel más lesz. De vajon vélemény kérdése-e az, hogy holnap reggel hány óra hány perckor kel fel a Nap? Vélemény kérdése-e, hogy az esthajnalcsillagot merre felé kell keresni az égen? Vagy hogy hány csillagból áll a Göncölszekér? Idézem ezt az ismerősömet, aki barátkozik az Istennel, ő így mondja: az a véleményem, hogy nincs Isten., de ha nagyon kell, módosítok a véleményemen. Aztán vélemény-többséggel döntünk el a dolgokat. Ám roppant csodálkoznék, ha kiírnának valahol egy népszavazást arról, hogy van-e Isten? Aztán ha 51,5 %-a szavazatoknak arra jön ki, hogy az emberek véleménye szerint van Isten, akkor mi nagyon boldogok leszünk!? S tényleg, a szorzótábláról vagy a napfelkeltéről vélemény szerint döntünk? De dönteni kell. És nem lehet örökké véleményben maradni. Jézus erről beszél most. Világosságról és sötétségről beszél. Az Atya dolgairól szól, Isten üdvözítő szeretetéről, és az Isten országába való meghívásról. És döntenünk kell, mert el kell fogadnunk a meghívást, mert el kell indulnunk Isten felé. Mert az igazságot szeretetben kell követnünk kell, és ragaszkodnunk kell ahhoz, ami jó. És ezek nem vélemények, hanem életre kiható döntések. Nos, ezért van szakadás, mondja Pál, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy ki áll a fényen, és ki bujkál a sötétségben? Ki az, aki rátette az életét az igazságra, és ki az, aki boltol a hamissággal? Ki az, aki életét adja az övéiért, mert szereti őket, mert szolgál nekik, és felelős értük és ki az, aki meglép otthagyva mindent, mert csak béres?

Ma egy meghökkentő szót hallottunk: hasonlás támadt Jézus beszéde miatt. De másutt is szerepel ez a szó. Az evangélisták leírják, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, és fennszóval az Atya kezébe tette a lelkét, a templom kárpitja középen felülről aljáig kettéhasadt. Ezzel pedig megnyílott az út a szentek szentjébe, amit ez a nagy kárpit eltakart. A szentek szentjébe egyetlen egy ember mehetett be egyszer egy évben, a főpap, hogy az egész népért engesztelő áldozatot hozzon, és imádkozzon önmaga és a nép bűneiért. Ez volt a nagy közbenjárás. De lám, kettéhasadt a kárpit. A Zsidókhoz írt levél azt mondja: az áldozatot bemutató örök főpap, Krisztus nyitotta meg az utat a kegyelem királyi székéhez, hogy szükséges időben odafolyamodjunk és segítséget kérjünk, és ott bizton kapunk is. De voltaképpen Krisztus önmagán keresztül nyitott utat nekünk. Tehát dönteni kell. Mert el kell indulni, mert szabad út a kegyelem királyi székéhez. Azért van gyülekezet, azért van templom, azért van prédikáció – hosszabb, mint amihez a bodmériek szokva vannak, de szokjanak hozzá a hosszú prédikációhoz! – azért van mindez, hogy mindegyre bátorságot és erőt kapjunk azon az úton, ami a szentek szentjébe vezet. A kárpit kettéhasadt. Isten hív atyai jóságához, áldásához, hív, mert gyermekeivé fogadott, és adni akar. Hív benneteket is! Éljetek vele, és dicsőítsétek a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust, Aki életét adva nyitott utat nekünk az Atya bőségéhez és jóságához. Ő a jó Pásztor, aki életét adta a juhokért – és életet ad a juhoknak.

Ámen