Megharsan az Úr! - 8.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Immár két hónapja vasárnaponként Ámós próféta könyvét olvastuk. Most hogy végére értünk a próféta könyvének, engedje meg a gyülekezet – nem untatásból, hanem éppen a mai rész pontos és jó megértése érdekében –, hogy röviden összefoglaljam, miről hallottunk eddig. Sokféle módon, stílusban, megközelítésben, látomásokban és különböző előadásokban sorolta a próféta Isten panaszát, vádját és elkerülhetetlen ítéletét. Hallottunk kozmikus kinyilatkoztatást: „Megharsan az Úr!” És ennek a kozmikus kinyilatkoztatásnak az volt az alapvető üzenete, hogy az erkölcsi világ nem választható el az egyébként adott biológiai, fizikai, materiális világtól. Éppen a mi korunk kezd kijózanodni abból a tévhitből, hogy más az erkölcs, az etika, a morál, és más a természet minden törvényszerűsége, a fizikailag-kémiailag elemezhet világ. Csak egy szót mondok: környezetszennyezés, s mindjárt értjük, miről beszélek. A környezetszennyezés nem a világ kikerülhetetlen törvényszerűsége, okai az emberi morálban keresendők. Aztán hallottunk egy súlyos vádbeszédet is, melyben Isten az Ő népe ellen mondott, Ő a panaszos, a tanúk pedig a környező népek. Ennek az volt a nagy üzenete, hogy a magunk országa nem független a többi népek világától. Szeretjük mi, magyarok is hinni, hogy ahogyan mi élünk a magunk világában, a magunk látásmódjával, gondjaival, reménységeivel, annak már aztán semmi köze nincs a többi néphez. Csak egy példát hadd mondjak arra, hogy dehogy nincsen, - és mennyire úgy van, ahogy az ige mutatja. Én nagyon nem szeretem, ha magyar ember gyalázza a más néphez tartozókat! Nem szeretem, ha magyar ember szidja románt, a berbert, a zsidót és így tovább. Hiszen mennyire fáj nekünk, ha a Vajdaságban kiírják a házfalakra: pusztuljatok magyarok! Mennyire nem szerettük hallani, hogy a szlovák parlament érvényben tartotta a Benes-dekrétumokat. Minden nép sorsa összefügg minden népével.

Hallottuk egy sirató-éneket is, melyet a próféta, ünneptöro módon egy szüreti mulatság kellős közepén kezdett énekelni, mikor mindenki hejehujázik, vigad, magasztalja az áldott termést, méri a bornak a cukorfokát. De a próféta siratót mond. Ennek az a tanulsága, hogy a saját életünket sem szedhetjük szét, hogy az életünk gyalázatos oldalának semmi köze ne lenne az életünk napsütötte oldalához. Persze, mi mindig a napra állnánk, odahúzódnánk, ahol valami jó van, a többivel nem számítunk. Aztán hallottunk a prófétától egy teológia-politikai polémiát is, melyben a trón és az oltár szövetségét mutatta be, de nem ideologikusan, hogy a trónnak és az oltárnak semmi köze ne volna egymáshoz, hanem arra utalva, hogy lehet a trónnak és az oltárnak, a politikának és az egyháznak hamis, iszonyatos szövetsége is, de lehetne a kettőnek Isten jó rendjére nézve való együttmunkálkodása. Legutóbb látomásokat hallottunk a prófétától, költői, titokzatos, festő ecsetje alá való, vagy éppen szürrealista filmbe való képeket, egy-egy villanást. Mint mikor ellebben a függöny és belátunk valahova az ablakon keresztül. Vagy ellebben a függöny a színházban, s látjuk, miképpen tologatják a kulisszákat, meglátjuk hát, hogy mi a valóság.

És most végezetre újra egy látomást mond el a próféta. Ez azonban az összes korábbi látomást és a próféta minden megelőző szavát össze is foglalja. Eddig ő úgy állt előttünk, ahogy a prófétáknak lehet. Ámós csak hang. Ő csak beszélni tud. Nincs más eszköze, fegyvere, hatalma. Isten rábíz valamit, s neki el kell mondania. Ha megharsan az Úr, ki ne prófétálna!? Ha Isten szól, ki ne mondaná tovább? Kinek a lelkén, életén ne rezegne tovább az isteni ige? Ennyi a próféta! Fegyvertelen, eszköztelen, csak szavai vannak. 1951-ben, amikor Ravasz Lászlót megtámadták és már mennie kellett, a teológiai hallgatóknak tartott egy búcsúprédikációt, melyben a görög mitológiából idézett egy esetet egy ostromlott város védőiről. Egyik hajnalon megfogtak egy pacsirtát, mert nagyon éhesek voltak, megkopasztották, hogy megegyék, de a pacsirta ehetetlen – néhány csont meg egy kis bőrdarab! –, mire eldobták, mondván: te csak hang vagy! Igen, a próféta csak hang. Nincs róla mit lehúzni, nem lehet vele jól lakni. Csak egy hang. És most mégis, a prófétának, a hangnak nemcsak beszélnie, hanem tennie is kell valamit. Ezt mondja látomása elején: „Láttam az Urat állani az oltárnál és mondotta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök és döntsd azokat mindnyájuk fejére.”

 A Tékoa-beli pásztornak, ki a juhait legeltette, meg fügét szedett, és ebből éldegélt, majd Isten elküldte prófétálni, egyszerre csak Sámsonná kell válnia, ki megvakítottan, ostoba baromként egy malomhoz odakötözve élt, de visszanyerte erejét és összedöntötte a filiszteusok templomában az oszlopokat, és az épület rádőlt az ott lévőkre. Pedig a próféta csak hang. Tehát immár nem maradt más, aki Isten ítéletét végrehajtsa. Nincs már más, csak a próféta. Olyan egyetemesen tragikus Isten népének megrendült, elesett állapota, ítéletre valósága, hogy ez a puszta hang, a beszélő, kinek semmi más lehetősége nincs, csak szólni, tehát ő marad egyedül, hogy megüsse a küszöböt és ledöntse az oszlopokat.  Ezután újra egy képet látunk arról, hogy milyen reménytelen Isten ítélete elől menekülni. Mintha a 139. zsoltár leírását hallanánk, melyben a zsoltáros is arról szól, ám ott csak önmagára nézve, hogy sehonnan-sehova nem tud Isten elől elmenekülni. Ha az égre hágna föl, ott is találkozik Istennel, ha a tenger mélyére bújna, ott is találkozik Istennel, ha a Kármel hegyén rejtőzne valami bozótosba, Isten onnan is elővonszolná, ha fogságra menne, utoléri a fegyver – nincs menekvés, nincs már senki, aki megmenekedhetne. Ebben a leírásban hallunk aztán egy hirtelen beálló fordulatot. A 8. versben ezt olvassuk: „Imé, az Úr Isten szemmel tartja a bűnös országot, és eltörlöm azt a föld színéről - mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” A bibliatudósok évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy ez a mondat: „mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” – eredetileg nem tartozott volna Ámós próféciái közé. Akik a Károli fordítású Bibliából olvassák a szöveget, azok nem is észlelik a kérdést, ám az új fordítás tipográfiája már mutatja eredeti szöveg szerkezetét. Ámós versbe szedte mondandóját, ritmikus beszédekben szólt. Ez a mondat azonban próza. Úgy áll ott, mintha lábjegyzet lenne. Ezért a bibliatudósok egy része azt mondja, hogy ez a rész biztosan nem a prófétától való, hiszen ő az egész könyvben versbe szedve beszél, hol siratóéneket mond, hol versbe szedett vádbeszédet mond, hol kozmikus látomást. Ezt tehát később, valaki betoldotta. Csak nem tudjuk, hogy ki, és mikor.

Mielőtt erre a kérdésre felelnék, nézzük meg magát a mondatot. „Mindazáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákob házát, ezt mondja az Úr!” Ez a mondat azért érdekes, mert egy igen különös szó áll itt, magyarul persze nem olyan különös: mindazáltal. Ezt így is lehetne fordítani: „csakhogy”. Akik stilisztikával foglalkoznak vagy nyelvtanárok, tudják, hogy a „mindazáltal”, vagy „csakhogy” kifejezés fordulatot jelöl. Itt tehát meg fog fordulni valami. Az eredeti szövegből másképpen is lehetne ezt fordítani: vége, senki, semmi, befejeződött, lenn maradt, nincs tovább. Hadd idézzek néhány helyet, ahol ugyanez a héber szó áll. Például, amikor Ézsaiás próféta Isten dicsőségéről tanít, azt hirdeti, hogy csak egy Isten van és nincs több isten. Nos, pontosan ugyanaz a szó áll itt. Csak egy Isten van és nincs több isten. Olvashatjuk Mózes 4. könyvében annak leírását, amikor az Ígéret földjére kiküldött kémek jelentik, hogy milyen csodálatos föld az ott a Jordánon túl, csakhogy – teszik hozzá – erős népek lakják. S ekkor kitör az elkeseredés: nincs tovább. Tehát az eredeti szó egy szekvenciát jelöl, amikor végigvesszük az esélyeket, a lehetőségeket, s miután kifutunk belőlük, és nincs több, akkor vége a sornak.  Ámós könyvében is megtaláljuk másutt a kifejezést, a hatodik részben abban a látomásában, melyben leírja Isten ítéletét, és arról beszél, hogy éhínség nyomán járvány tör ki, és hordják ki a holttesteket a házakból. Ekkor valaki, aki vállára kapja a járványban elholtat, meglátja, hogy valaki még ül benn a házban és megkérdezi tőle: - Van még véled valaki? Ő pedig azt feleli: senki. Így is lehetne fordítani: nincs több, végére értél! Sőt, azt mondja a házban meghúzódó: - Csitt, nem szabad említeni az Úrnak nevét sem. Nincs több, végére értünk, és mintha Isten sem lenne vele. Isten sem lenne velünk.

 Most hát ugyanezt a szót halljuk, ám a szóval a próféta fordít egyet. Azt jelzi, hogy Isten végére ért az ítéletnek, nincs több csapás. Nincs több ítélet, nincs tovább. Mindazonáltal – csakhogy - nem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr! Kettőt kell hát látnunk itt. Az egyik az, hogy valóban elfogyott minden emberi esély. Erről beszélt a próféta hosszú-hosszú szakaszokon keresztül. Elfogytak a politikai esélyek, mikor Isten összehívta a környező népeket, és ítéletet tartott saját népe fölött. Elfogytak az eszkatológikus esélyek is. Hallottuk, hogy bár azzal nyugtatgatja magát Isten népe, hogy majd eljön az Úr napja, amikor Isten mindent elrendez, és igazságot tesz. Erre mondja a próféta: - Miért kívánjátok az Úr napját? Az nem a dicsőség napja lesz. Az igazság napja lesz az, és akkor ti is kihullotok a rostán. Arról is hallottunk, hogy a legbensőségesebb emberi esély is elfogyott, hogy ha még azért odamegyünk az oltárhoz, elmegyünk a templomba és odaállunk Isten elé, akkor valami szent megmenekedést kaphatunk. Mit hallunk itt a kilencedik rész elején? „S láttam az Urat állani az oltáron, és ezt mondta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök.” Kedves testvérek, az oltár, az Úr asztala, a szent hely: áldás forrása. Igen jól emlékszem rá, sosem tudom elfelejteni el, ifjú lelkész koromban, amikor még fiatal papként mindenfajta liturgiai reformon törtem a fejemet, egy esküvő alkalmával a záróének után, odamentem az ifjú párhoz és gratuláltam nekik. Kivezettem őket a templomból. Ahogy jöttünk kifelé, odalépett a nagymama s megkérdezte tőlem: - Tiszteletes Úr, és az áldás? Mert az elmaradt. Nagyon nehéz lett hirtelen minden, hogy tegyem jóvá a hibát? S érti mindenki itt a gyülekezetben is, hogy ez az áldás helye. Milyen lenne az istentisztelet, ha nem áldással fejeződne be, hanem azt mondanám:– Viszontlátásra, kedves testvérek, jövő vasárnap találkozzunk, érezze magát mindenki jól, szervusztok haverok! Áldásért jövünk, és most az áldás helyéről mondja ki Isten a végső ítéletet. Ez az esély is elveszett. Már ez sincs.

Csak egy van! Ő maga! Csak Ő maga van. „Mindazáltal így szól az Úr: nem pusztítom el egészen Jákobnak házát.” Szeretett gyülekezet, arra kérek most mindenkit, míg én mondom a szavakat, szépen, csendben, gyorsan – számolja magában végig, nem fog sokáig tartani, mennyi esély van még? Ha visszaidézzük mindazt, amit Ámós prófétánál olvastunk, ezek az esélyek úgy, ahogy a látomásban a templom oszlopai, sorban dőlnek le. Nincs esély. Egy sincs. Végére ért a sor. Ám a sor végén ott áll maga Isten, mint az öröktől és örökre megmaradó egyetlenegy esély. S ez nem valami dolog, nem  emberi lehetőség, nem a dolgokból következő esély, nem történelmi kombinatorika, nem a csillagok együttállása, nem valami szerencsés konstelláció, hanem Ő maga, a Seregek Ura - Aki az egekre helyeztette boltozatát és annak talapzatát a földre alapította. Az ég és a föld teremtője. Nincs más esély. Ha igazán megértjük és szívünkbe vesszük Ámós próféta tanítását, akkor ez itt a próféta könyvének, üzenetének a lényege. De ez az egész Bibliáé, ez Isten minden megszólalásáé is: hagyd már az összes többi beszédet! Engedd már el, hogy mire tudnál még odafigyelni, - mert csak az Ő szava maradt már. Már csak Ő maradt.

S ebből bontja ki a próféta Istennek az ígéreteit, és ezek csodálatos ígéretek! Ilyeneket hallunk a prófétától: jövendöl előre nézve, hogy Isten az Ő népét rostába teszi és rázza a rostát. Milyen az a rázatás, kedves testvérek, mikor az Isten ráz bennünket? Nincs megállás, nincs nyugalom, borzasztó dolgok történnek. És csak rázatunk az Isten rostájában. Hol ide csapódunk, hol oda csapódunk, de azt mondja a próféta: nem fog aláhullani egyetlenegy szemecske sem. Ez fantasztikus isteni megfordítása mindannak, ahogy régen rostáltak. A régi időkben aratáskor a földön csépelték a gabonát, majd lapáttal rostába szórták, a rosta lyuka akkora méretű volt, hogy a gabonaszem esett ki belőle. A földdarabok, a kavics, a salak, mint fönnmaradt a rostán. Isten rostája fordított rosta. Egyetlenegy szemecske sem fog aláhullani, ígéri. Aztán a Sátánnak is van rostája, meglehet, a Sátán időnként ellopja Istentől a rostát. De mit mond Jézus Péternek? – Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a gabonát, én azonban imádkoztam érettetek! Ne féljetek! Aztán arról hallottunk, hogy egy csodálatos újraplántálás kezdődik el. Isten azt mondja: eljönnek azok a napok, amikor a szántó éri az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt, összetorlódnak az évszakok, s egyszerre van szántás és aratás, egyszerre van plántálás és szüret, s ez fantasztikusan felfokozott képe Isten áldó kegyelmének. „Hazahozom fogságból az én népemet és beplántálom őket, és senki őket ki nem szaggatja.”  Aztán erről is hallunk: „Imé, azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát.” Mi az a sátor? Néhány ponyvadarab, egy-két cövek, egy-két rúd, pillanatok alatt fel lehet állítani. Ma már a fiatalok – cserkészeknél látom – egy kicsiny, hónuk alatt fogható, bevásárlószatyor méretű alkalmatosággal mennek kirándulni, csak kibontják, beletűznek két pálcikát, s már áll is a sátor. Ilyen könnyű felállítani. És milyen könnyű ledönteni! És a Dávid sátora ledőlt. De azt ígéri Isten, hogy felállítja újra.

Azért csodálatos ez az ígéret, mert a sátor a földi élet törékenységét, múlandóságát fejezi ki. Mindaz, ami vagyunk anyagból, húsból, lélekből, szellemből, ami az ember, ami egy ország, a történelem - sátor. S ahogyan elvágják a cöveknél a sátorfeszítő ponyvát és összedől a sátor, úgy dől össze minden. Nemcsak egy nép sorsát, nemcsak a történelmet, hanem az emberi életet is jelképezi ez. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: - Mi pedig tudjuk, hogy a mi földi sátorházunk elbomol, de tudjuk azt, hogy épületünk van Istennél, nem kézzel csinált, hanem mennyei hajlék. Nem elvesző, nem múlandó, hanem örökkévaló. És azt hallottuk Isten igéjének végső ígéretében is, a Jelenések könyvében, amikor azt mondja az apostol: hogy új jeget és új földet látott, amelyet Isten készített, amelyben igazság lakozik, és az Isten sátora az emberekkel lakozik. Ez Isten csodálatos ígérete: Ő maga lakozik az emberrel. Ez az a fordulat, amit csak akkor hallunk meg, ha azt a szót is jól értjük, hogy nincs tovább, nincs más, kifutottunk az esélyekből, végére értünk kalkulusainknak, csak egy van, Ő maga, az Úr, ki megharsant, szólt a próféta által. Most hát, testvérek, elfogadom azoknak a véleményét, akik szerint ez a mondat betoldás. De nem egy későbbi írnoknak a betoldása. Nem. Ha ez betoldás, akkor az magától Istentől való. Ő az, aki mindent leleplező ítélete végére odatoldja: mindazonáltal. A francia reformátusok 1555-ben írott hitvallásában, melyet üldözés idején írtak, arról szól az egyik tétel, hogy sok nyomorúságban vagyunk, mindazáltal hisszük, hogy az Úr megsegít bennünket. Nem azt mondja, hogy ha a geopolitikai helyzet megváltozik, ha más nyeri a választásokat, ha józan észre tér a világ, ha nagy civilizációs fordulat következik be, ha ellenségei mind eltűnnek, hanem azt:  mindazáltal egyedül Ő, aki az első és az utolsó, az alfa és az ómega, megteheti, hogy megkönyörül. Az első és az utolsó most itt áll a középen, szólít téged is és hív, hogy halld meg az Ő hangját.

Ámen