Megharsan az Úr! - 7.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ámós próféta negyedik látomását hallottuk, s ez a látomása legrövidebb és egyúttal a legmegrendítőbb a próféta látomásai közül. Rövid, mert nem lát mást a próféta, mint egy kosár érett gyümölcsöt. Még azt sem tudjuk, hogy miféle gyümölcs ez, hogy füge lenne, vagy alma lenne, vagy körte, csak egy kosár érett gyümölcs. De sokat látunk mi is ilyet mindennap, mondhatnánk, - mi ebben a látomás? Mi ebben a különös? Ám a kifejtésben megértjük, hogy olykor-olykor Isten Lelke is úgy segít bennünket megérteni a helyzetünket, az adott valóságot, hogy egy pillanatra elénk ugrik egy kép, egy nagyon közismert, mindennapos kép – amit bármikor felidézhetnénk, vagy mondhatnánk, hogy íme! –, s abban az egy köznapi képben mindent meg is értünk. Ha még azt is hozzáteszem, hogy szó szerint így kellene fordítanunk a kezdődő magyarázatot: „mit látsz Ámós?” – kérdezte tőle  az Úr.  Egy kosár érett gyümölcsöt - felelte ő, majd a következő szavakat szó szerint így lehetne fordítani: „megérett az én népem, Izrael.” Mi így fordítjuk, hisz így van értelme: eljött a vége. De itt egy szójáték áll az eredeti szövegben, és amikor –  ahogy mi is mondjuk valamire, hogy megérett valami az ítéletre, úgy mondhatjuk azt is mondhatjuk, hogy vége van immár. Ezt érti meg a próféta a látomásban. Ám valami mást is megért! Ha egy kosarat látunk érett gyümölcsökkel telve, akkor boldog a szívünk. A középkortól kezdve mindmáig a festészet kedvelt témája a csendélet, és ezen belül a gyümölcsök ábrázolása. Ha ügyesen és szépen, különösebb mimikri nélkül festi meg a festőművész az alkotását, akkor a gyümölcsök mindig az áldást, célba érkezést, a fáradtságos munka boldogító eredményét jelzik. Köznyelven is mondjuk, hogy volt a munkámnak gyümölcse. Megérte fáradozni. Aki gyümölcsöt lát, legelőbb arra gondol: elérkeztünk a boldogító célig, Isten megáldotta a munkánkat. Ha gyümölcsöt látunk, hálával telik meg a szívünk. És erre is utal a próféta magyarázata, amikor a templomi énekről szól,  illetve arról, hogy a templomi ének jajjá fog változni. Milyen templomi eseményről van szó? Hálaadó istentiszteletről. A régi Izraelben is szokás volt, ahogy mi is megtartjuk az újkenyérért való hálaadást, hogy gyümölcsszedés után, ha az gazdag és áldott volt, felmentek a templomba, csodálatos magasztaló énekeket énekeltek Istennek, dicsőítették Őt. Hiszen meghallgatta könyörgésüket, megáldotta munkájukat, bőséges lett a termés. Ezért nemcsak szabad, hanem kell is hálát adni.

De most, ebben a különös egymásra-olvasásban azt mondja a próféta: lám, egy kosár érett gyümölcs, és lám, megérett az én népem az ítéletre. Nem édes az a gyümölcs, mely a népe életében beérett, hanem keserű gyümölcs az. Igen, az is eredmény, sőt, végeredmény, annak érlelődése is elkezdődött valamikor, az is magvetésből lett, a bűnnek, az irigységnek, az elnyomásnak, az igazságtalanságnak a magvetéséből, és most halálos, fájdalmas, keserű gyümölcsöt hoz. Nem örömének fog a templomban zengeni, hanem siratóének. Kiegészíti ezt még egy jól ismert képpel is – melyről korábban is hallottuk, amikor azt mondja, hogy azon a napon gyászruhába öltöznek az emberek, megkopaszítják fejüket, és úgy fognak sírni, mint aki egyetlenegy fiát siratja. A gyermek is gyümölcs, az anyaméh gyümölcse, s ha meghal az egyetlenegy gyermek, minden elveszett. Nincs folytatás, nincs reménység. Megrendítő ennek az egyetlen egy képnek, a kosár érett gyümölcsnek az üzenete most, ebben a helyzetben.

Mindazáltal, van másik és még ennél is mélyebb értelem itt, hiszen a próféta e látomások kapcsán, szinte mintegy visszatekintve, röviden összefoglalja korábbi jövendöléseit is, feddőzésének, ítéletének lényegét. Igaz, most már nem nyitja nagyra a legyezőt, nem mutatja be környező népeket, nem folytatja le a perrendtartást saját népe ellen, nem idéz meg rá tanúkat, akik igazolják, hogy Isten népe becstelenül, igazságtalanul, elnyomó módon élt. Most rövidre fogja, az esszenciáját adja a próféciájának, amikor a harmadik versben ezt mondja: „Halljátok meg ezt ti, kik a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására!” Ez a próféta jövendölésének a tengelye, ez Istennek a panasza népe ellen: a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására.

Ezután igen érdekes dolog következik, mondhatnám, a templomos népnek egyfajta Röntgen-átvilágítása, és ezt nagyon alázatosan kell hallgatnunk. Kedves testvérek, ha lenne valami lelki hangfelvevő-készülék, mely föl tudná venni, hogy mit gondolunk magunkban akár csak egy istentisztelet alatt, megrendítő lenne. Milyen gondolatok suhannak át ilyenkor rajtunk? Például: legyen már vége! Miért éneklünk ily sokat? Miért beszél már megint a papunk ilyen hosszan? Most már elkezdte ismételni magát! Már az előbb is elmondta, értettük, tudomásunkra szolgált. A múltkor is erről prédikált. Hazaérek ebédre? Lekésem a buszt? Vagy éppen beugrik egy gondolat, hogy miképpen is kellene a dolgokat rendezni, intézni? És még mennyi minden! A próféta azt mondja: Isten leleplezi népét. „Ti, akik így szóltok, mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk és a szombat, hogy megnyithassuk a gabonás-házat, hogy megkisebbítsük a vékát és megnagyobbítsuk az árát, és hamis mértékekkel csalhassunk…” Nem tudom, érzékelitek-e ezt a félelmetes nagy drámát! Ott van Isten népe a templomban, hálaadó éneket énekel az áldott aratásért, a bőségért, Istennek a kegyelméért, jóságáért, zengik a zsoltárt, mely Isten könyörületességét, irgalmasságát hirdeti, hallgatják a törvényt felolvasását. Milyen egyszerűen és világosan elmondja a törvény, hogy miképpen kell irgalmasnak lenni, hogyan kell hűségesnek lenni, hogyan kell Isten szeretet-parancsolatát megtartani. És eközben – miközben tehát nemcsak hallják, hanem éneklik és imádkozzák is Isten dicsőségét - azon jár a fejük, hogy mikor lesz már az egésznek vége. Tudniillik az istentiszteletnek, tudniillik a szombatnak, meg az Újhold-ünnepnek, vagy az aratási ünnepnek. Mennének haza gabonát árulni, de még inkább vékát kisebbíteni, árat növelni, hogy legyen még egy kis infláció, meg csökkenjen csak a gazdaság teljesítménye és a reáljövedelem. Ez kell csinálni- kisebb véka, nagyobb ár! Dübörög a gazdaság, menni kell hát! Mi az, hogy a vasárnap munkaszüneti nap? A fogyasztás nagy templomaiban dolgozni kell! Emberi jog az, nem? Mindenki úgy ünnepel, vagy úgy nem ünnepel, ahogy akar! Dolgozni kell! Mit keresünk mi még itt egyáltalán, és miért olyan hosszú ez az ünnep, és miért tiltják a  bibliai törvények a szombatnapi munkát, hogy megszentelhessük az Úr napját? Miért parancsolnak nekünk ünnepet, miért van három napos országos ünnep? Boltok bezárva, üzletek bezárva, minden bezárva, nem lehet a vékát kisebbíteni, az árat emelni! De e mögött ez áll: miért nem lehet a szegényre törni, miért lehet a föld szegényeinek kiirtására törekedni? Miért nem lehet azzal foglalkozni, hogy megvegyük a szegényeket pénzen?  Milyen isten ez az Isten? Föltartóztat bennünket a munkánkban, - miért nem áll félre?

 Nem tudom, szeretett gyülekezet, érzékelitek-e ezt a hihetetlen és feloldozhatatlan ellentmondást! És nem tudom, hogy érzitek-e Isten keménységét mindezzel szemben? Régi, ószövetségi kifejezéssel élve: ezzel nem lehet mást tenni, ezt ki kell vágni! Aki már szenvedett olyan bőrbetegségben, fekélyben, daganatban, amire nézve reménykedett, hogy majd elmúlik, csak ráfújunk, bekenjük egy kis ezzel-azzal, és elmúlik, de nem múlt el, bizony nem lett vége másképp, ki kellett vágni! Így szól az Ószövetségben a legsúlyosabb, a visszavonhatatlan ítélet szava: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elrákosodott ágat, ahogy le kell égetni a falevelet, ha eltetvesedett: vágattassék ki. Tudtok más megoldást? Ezt kérdezi a próféta látomása. Tudtok más megoldást?  Lám, az Isten tiszteletét, az Úr igazságát zengve, az Ő irgalmát énekelve irgalmatlanságon törjük a fejünket. Kiben van hát a baj? Istenben? Ő igazságos, Ő szabadító, és azért rendelte a szombatnapot is, hogy az ember kiegyenesedhessen, az ember ember lehessen, és ne legyen termelő gép és rabszolga. Legyen méltósága az emberi életnek. Isten szerető szívű, megáldja a szántó-vető munkáját. Mit látsz Ámos? – kérdezi az Úr. Egy kosarat tele érett gyümölccsel. Megvont hát tőlünk Isten valamit? Igazságtalanul ítélt rajtunk? Cserbenhagyott bennünket, ígéretet adott és szavát megszegte volna? Mért Ő nekünk valaha hamis mértékkel? Vagy mondta volna, vagy fogja mondani a 2007. év végén, hogy sok szépet ígértem nektek, gyermekeim, ám, sajnos, a nemzetközi gazdasági helyzet miatt ígéreteim infláción mentek keresztül? Mond ilyet Isten? És te mit mondasz, és mit gondolsz magadban? Milyen gondolat fut át rajtad? Hogy vagy ott az Istent magasztaló közösségben?

A próféta, immár, nagyon röviden és véglegesen elhárít minden lehetséges magyarázatot, minden lehetséges kifogást. Igen, tragikusan igaz, hogy Isten népe az ő Istene színe előtt sem óhajt megváltozni. Az csak egy dolog, hogy képmutató, hogy mást mond, és mást gondol. De nem is akar megváltozni. Óh, milyen nagyszerű lenne az istentisztelet, ha közben ezt gondolnák az atyafiak: mikor múlik el végképp minden bűnöm, mikor múlik el szívemből az indulat, mikor adhatok már túl végre az irigységen, a hamis vágyon, hogy a másikat pénzen megvegyem, mikor szabadulok meg végre az emberi életnek minden nyomorúságától? – úgy volna méltó az istentisztelet. De belerendül a föld is – mondja Ámós próféta - és megdagad a népek búsulása és bánata, ahogyan tavaszon a Nílus, amikor Afrikából elindul a hegyekből a víz és Egyiptom folyója 8, 10, 15 méter magasat megemelkedik – így gyűlik föl a népek szomorúsága és bánata, hogy az áldó Isten, a szerető Isten, az igazságos és könyörülő Isten sem tud mást mondani, mint azt, hogy vágattassék ki!

Kedves testvéreim! A látomást egy látvány egészíti ki. Ez nem a próféta látomásának része, hanem egy ismételődő esemény, amit mi is nagyon gyakran látunk, amikor televíziók híradóit nézzük. Látjuk, ahogy éhező ezrek, százezrek és olykor milliók vándorolnak. Amikor Szudán legújabb-kori történelmének legborzasztóbb és legsötétebb eseményeit közvetíti a híradó, szinte föl sem tudjuk fogni, mi az, amikor százezrek és milliók menekülnek a háború és az éhség elől, és akár száz kilométereken keresztül is vándorolnak, hogy élelmiszerhez jussanak. Vagy amikor természeti katasztrófa, árvíz, földrengés, sújt egy-egy vidéket, ahol elveszett és beállt a legelemibb szintű szükséglet, teljes hiánya, éhség és szomjúság uralkodik! Azt mondja Isten a prófétával: „eljön az idő, eljönnek azok a napok, amikor ínséget bocsátok erre a földre, ­de nem kenyér után való éhséget és nem víz után való szomjúságot, hanem az Isten beszédének hallgatása után, és vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig.” Micsoda megrendítő kép az, amikor éhező embereket látunk, és tehetetlenek vagyunk, mert hihetetlen és felfoghatatlan. Sőt, a megöregedett, a maga jólétében kényelmességbe, felületességbe, meg a más kontinensek kizsákmányolásába is belefáradt vén Európa mennyire szorong mostanában, hogy új népvándorlás indult a 21. század elején. Igen, egy új népvándorlásnak a korszakában vagyunk. Csónakon, és határon szökve, kamionokba rejtve és ki tudja, milyen rejtekutakon százezrek és milliók jönnek. Honnan? Mi, büszke európaiak azt mondjuk, hogy azért jönnek ide, mert nem akarnak dolgozni. Dehogy, hiszen dolgozni jönnének. Olykor azt mondjuk, azért jönnek ide, mert elirigyelték tőlünk a jólétet. Nem hinném. Az éhség elől jönnek, és az életüket is kockára teszik, lélekvesztőkön eveznek át tengereket. Megtesz ilyet az, akinek jól van dolga? Megtesz ilyet az, aki mikor kinyitja a vízcsapot, legfeljebb csak azért moroghat, mert langyos a víz, és nem azért, mert nem jön belőle semmi? Megtesz ilyet az, akinek a háza előtt ha kinyitjuk a kukáját, a csiri-csáré csomagoló papír mellett nincs is más benne, mint kidobált száraz eledel? Már a kutyának sem adunk száraz kenyeret, kedves testvéreim, csak csapi-csöpit, s nem tudom mit. Drágább, mint egy öregember napra való élelme. Gondoljátok, hogy akik onnan jönnek, ugyanabból jönnek ide, amiben ott vannak?

Nos, a próféta megjegyzését a szemünk elé tudjuk képzelni. Eljönnek azok a napok, amikor vándorolni fognak tengertől tengerig, északtól délig. De nem kenyér és nem víz után – hanem Isten beszédének hallgatása után. Csodálatos ígéret ez, kedves testvérek. Fölfoghatatlanul nagy ígéret, mert már mindenen túl vagyunk. Már hallottunk megalapozott panaszt, hallottunk perben elhangzó vádbeszédet, hallottunk siratóéneket, hallottuk a földet fölmorajlani, hallottuk az égő erdők ropogását, hallottuk a lezúduló sáskarajt, amely a maradékot is fölemészti. S most halljuk az éhezőknek és szomjúhozóknak a csoszogását, ide-oda való kétségbeesett vándorlását – s nincs már mit mondanunk –, és ez az a pillanat, amikor azt mondja Isten: az én igém hallgatása után támasztok éhséget és szomjúságot. Éheztél-e már Isten igéje után? Akkor tudod, hogy miről beszél a próféta. Töltötte-e el lelkedet véghetetlen és kielégíthetetlen epekedés, mert nem volt tanács, nem volt eligazító szó, nem volt vigasztalás, nem tudott senki semmiben megerősíteni, és hiába idézted a régi emlékeket? Az éhező ember sem tud jóllakni azzal, ha fölidézi, milyen volt az, amikor egy jót evett. Az Isten igéjével élő ember sem tud jóllakni azzal, hogy fölidézi: - Jaj, négy éve hallottam egy csodálatos prédikációt, vagy amikor konfirmáltam, kaptam egy nagyszerű áldást, és de megtöltött az! Bizony, újra meg újra hallani kell az igét, újra meg újra be kell fogadni az igét! És ha valami mégis változhat, ha talán mégis van kegyelem, ha mégis volna síron és elveszésen túl is menekvés, akkor ímé, itt a kegyelem lehetősége! Micsoda hatalmas dolgot ígér Isten: eljön az idő, amikor nem kenyér után éheznek, és víz után szomjúhoznak, és nem kenyér és víz után járnak föl, akár földrészeket is, hanem, hogy hallgathassák az én beszédemet! Ebben hangzik Jézus szava: én vagyok az életnek kenyere! Milyen csodálatosan összefügg az, amit Jézus mond az ötezer ember megvendégelése után, amikor kenyérszaporító akarják tenni Őt, hisz ilyet kéne klóónozni, és több ezerrel betelepíteni a világot, s aztán nem lenne kenyérszükség, nem lenne éhség, szomjúság, nem lenne nyomorúság. Hát persze, meg lehetne ezt oldani, - de megoldódna az ember alapvető nyomorúsága? Az hogy Isten szava, teremtő igéje nélkül él? Azt mondja Jézus: ti sem azért jöttetek utánam, mert valami nagy jelet láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből. De én olyan kenyeret akarok nektek adni, amelyből ha valaki eszik, soha meg nem éhezik, és soha meg nem szomjúhozik. Mondják is: - Add nekem azt a kenyeret, mindennapon add nekünk ezt a kenyeret. Ekkor mondja Jézus: - Én vagyok az!

Éhes a lelked? Szomjas a szíved? Hosszú-hosszú ideje vándorolsz tengertől tengerig, északról délig, keresel és fülelsz, hátha valahol szól az az ige, szól az a szó, jön valami vigasztalás, enyhület, valami buzdítás, hátha a megsötétedett horizonton fölragyog valami, mint az eltévedt embernek az éjszakában valahol egy távoli fény és arra elindulhat? Én vagyok – mondja Jézus. Engem hallgassatok. Mert aki engem hallgat, Istent hallgatja - így mondja Jézus. És én vagyok az, én vagyok az élet kenyere, mely mennyei módon van bepecsételve, Isten által van bepecsételve. Nem hamis mértéken mérték, nem kevesebb lisztből gyúrták, nem inflációs pénzen vásárolták, hanem igaz, szent és örökkévaló. És ez a Jézus mond mást is. Mit mond? – Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok. Ha éhezőnek kenyeret adtál, ha szomjazónak vizet adtál, ha mezítelent felruháztál, velem cselekedted meg. Ma arra hív bennünket a próféta megrendítő látomása, csodálatos ígérete és annak jézusi beteljesülése, hogy a szívünk-lelkünk az ünnep napján, az Isten templomában azon forogjon csak egyre, amit a mi Istenünk kér tőlünk: légy irgalmas, légy könyörületes, töltsd be a szeretet törvényét mindenkor.

Ámen