Megharsan az Úr! - 4

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ámós próféta könyvének korábbi részében hallottuk, amint a próféta Isten ellenállhatatlan parancsára hivatkozva, azt mondja: Ha üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. Azért szükséges ezeket a szavakat felidéznünk, mert most egy olyan képet fest a próféta, melynek középpontjában a ma olvasott  megjegyzés áll: „hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.” Mély és megrendítő emberi tapasztalat, hogy vannak olyan idők, vannak olyan korszakok, amikor az eszes, vagyis a bölcs hallgat. Nemcsak azért hallgat a bölcs, mert ismeri jól a mondást és ismerjük mi is: ha kinyitod a szádat, beverik a fejedet – ez a legkevesebb –, hanem azért is, mert nincs kihez szólnia. Azért hallgat, mert hiába is mondaná az igazság beszédét, az, mint a falra hányt borsó visszapereg, vagy éppen kiforgatják szavait, vagy elcsavarják, vagy hallatlanná teszik. Ismerünk ilyen korokat és helyzeteket. Lehet, hogy ma is ilyen korban élünk. Attól nem kell félnünk, hogy ha megmondjuk az igazat, beverik a fejünket – szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar. Na, de éppen ez ennek a kornak a nagy rettenete, hogy mindenki azt mond, amit akar. Vagyis egymás mellé lehet helyezni igazságot és hazugságot, egy szintre lehet állítani a becsületes beszédet és az aljas beszédet, és még a kétszer-kettő igazságán is lehet vitatkozni. Olyan korban élünk, mint amiről a próféta is beszél, hogy szinte nem is marad más nagy feladat az ember számára, mint a mindenkori első feladat: helyreállítani az evidenciákat: hogy a kettő meg kettő négy, ami igaz, az igaz, ami hazug, az hazug, ami tiszta, az tiszta, ami alávaló, az alávaló – na, de ha olyan korban élünk, amikor az ilyan beszédet kiforgatják, hallatlanná teszik, akkor talán igaza van a prófétának, ha azt mondja: gonosz idő ez, és a gonosz időben a bölcs hallgat.

De ezen túl is van még oka annak, hogy a próféta ezt a megjegyzést teszi, hogy ugyanis ő maga is szívesebben hallgatna, ha Isten lelke nem kényszerítené szólásra. Ez az ok az ötödik részből derül ki, ahol így kezdi próféciájának ezt a szakaszát Ámós próféta: „Halljátok meg e beszédet, a melyet síródalként (siratódalként) szólok ti rólatok, Izraelnek háza!” Majd a következő részekben egy siratódalt hallunk, melynek nagyon meghatározott a formája, - a szerkezetéről is, a ritmusáról is föl lehet ismerni, úgy, ahogy fel lehet ismerni négyütemű nyolcast, vagy a disztichont, vagy a szonettet. Ez is egy irodalmi forma, és a régi Izraelben igen ismeretes volt. Egy példát hozzak csak erre: ugyanebben a versformában van végig megírva Jeremiás próféta siralmas könyve. Aki ezt az éneket fölcsendülni hallotta, akárcsak távolról, a szövegét nem is értve, a ritmusából kitalálhatta, hogy sirató dalt hall. Most tehát sirató éneket mond a próféta. És amikor sírni kell, akkor – ezt mindannyian tudjuk -, jobb is, hogyha a bölcs meg az okos hallgat. Egyszer egy temetésen föltűnt a gyászolók között egy nagyon okos ember, a médiumokban is szerepel időnként, és arról híres, hogy mindenről tud valami okosat mondani. A temetés véget ért, odaléptem mellé, s ahogy jöttünk el a sírtól, megkérdeztem tőle, mit tudna mondani most. Ekkor azt mondta: semmit. Bizony, a halállal szemben elnémul az ember, a halállal szemben minden bölcsesség elvész, akkor nem tudunk okosat mondani, akkor legfeljebb csak sírni, vagy siratni tudunk.

 És van egy egészen konkrét oka is annak, hogy a próféta sirató éneket mond, mert nem tud mást mondani. A következő versben azt olvassuk: „Bizony így szól az Úr Isten: Amely város ezerrel indult ki, százzal marad csak meg, amely pedig százzal indult ki, tízzel marad csak meg Izrael házául.” A régi római birodalomban, a római hadseregben volt szokás a szigorú, brutális és embertelen fegyelmezés. Ha a hadsereg vereséget szenvedett vagy meghátrált a csatában, a büntetés tizedelés volt. Fölállították a légiót, a cohorsokat, és sorsolással minden tizedik katonát kisorsolták, és kivégezték. Megtizedelték őket. Ezzel az iszonyú barbár, embertelen büntetéssel akarták a többieket, a kilencven százalékot rákényszeríteni arra, hogy a következő csatában vitézül álljanak helyt. Itt azonban nem tizedelésről hallunk, hanem arról, hogy csak a tized marad meg. Amely város kiment ezerrel – tudniillik a csatába – csak százzal tér vissza. És aki száz katonát állított ki a háborúra, csak tizet tarthat meg maradékul. Beállott az a történelmi katasztrófa, amely negyven évig elkerülte Isten népét. Többször utaltam arra, hogy Ámós próféta egy hosszú, negyven esztendős békekorszak végén lép fel. A szónak abban az értelmében volt ez békekorszak, hogy bár a határokon háborúk voltak, odahaza békesség honolt, mert Izrael sorban megnyerte a háborúkat. Hódít, hódít, hódít és majdnem a régi nagy salamoni ország dicsőségét éri már el, mikor megjövendöli a próféta, hogy a következő hadi vállalkozás teljes kudarc lesz. S mint amikor hazatér a vert sereg, hazatér az éppen csak a maradék, ahogyan azt az előző részben hallottuk már, ahogyan a pásztor az oroszlán szájából csak két lábszárat tud megmenteni, vagy amilyenképpen kikapnak valamiféle elparázslott darabot a tűzből, mintegy üszögöt – így marad meg Istennek a népe. Nem lehet mást mondani, csak siratóéneket.

 És ezzel egyben fordulóponthoz is érkezünk Ámós próféta könyvében. Az első szakaszban Isten mennydörgését hallgattuk,  - megharsant az Úr mintegy ellenállhatatlan erővel és mindent átható módon. Aztán legutóbb arról hallottunk, hogy Isten egy pert folytat népe ellen, melyre a két ősellenséget idézi meg tanúnak, a filiszteusokat és Egyiptomot, és egy súlyos vádbeszédet mond el saját népe ellen. De most mindennek vége. Ha valamit lehet mondani, ha valamit lehet szólni még, ha hang hallatszódhat, az csak a siratóéneknek a hangja lehet. Minden maradék esély elveszett. Egyrészt, ahogy a próféta mondja: Isten népe katonai vereséget szenved, megkezdődik a politikai összeomlás, s alig másfél évtized múlva, az eddig csendben szunnyadó asszír birodalom újra fölkel, hadsereget indít Izrael ellen, megostromolja Samariát, a fővárost, majd 10-15 évig tartó folyamatos háborúskodás nyomán az északi országrész népét leigázza, megsemmisíti, a politikai, gazdasági szellemi elitet fogságba viszi, több száz kilométerre kerül a nép vezetése - és Izrael nem kel fel többé. Elesett – mondja Ámós próféta – „elesett, nem kel fel többé Izrael szűze végigterült a földön és nincs, aki felemelné.”

A próféta egy másik nagy csődre is utal, egy másik nagy vereségről is szól, mely nem katonai-politikai természetű, hanem belül megy végbe, ezt nevezzük most az egyszerűség kedvéért vallási csődnek. A próféta már a korábbi részben is gúnyosan utalt arra, hogy az északi országrész elkülönülten él a déli országrésztől,  Júdától, ahol áll a templom, ahol Istennek áldozatot lehetne bemutatni, ahol a törvényt újra meg újra kihirdetik. Ám kétszáz évvel korábban, amikor kettészakadt az ország, I. Jeroboám király északon épített egy külön szentélyt, mely húsz kilométerre volt Jeruzsálemtől, pár kilométerre a határvonaltól. Szándékosan ide építette a szentélyt, mert akik északról Jeruzsálembe mentek volna templomba, azoknak a Béthelen átvezető úton kellett menniük. Megépítették hát Béthelben az új szentélyt, majd kiálltak Béthel kapujába és kezdték mondogatni a templomba menő zarándokoknak: miért mentek ti Jeruzsálembe, itt van az Úr háza?! Miért kellene nektek fölmenni a másik országba, ellenséges vidékre, itt van az Isten háza, tartsuk itt az istentiszteletet! S ebben a bétheli szentélyben véghez is vitték, amit a törvény csak előírt. Áldozatot mutattak be, a szertartási törvényt megtartották, fogadalmakat tettek, hálát adtak az Istennek. Így beszél a próféta a negyedik részben: „Menjetek el Béthelbe és szaporítsátok a vétkeket. Vigyétek el reggelente áldozataitokat, és harmad-naponként tizedeiteket. Kovászosból gyújtsatok hálaáldozatot, ajánljatok önkéntes áldozatokat, híreszteljétek: mert így szeretitek Izrael fiai.” Ám ez a külön szentély, ez a külön templom nemcsak azt jelzi, hogy Isten népe kettéhasadt, hogy egy másik helyen, egy hamis templomban is istentisztelet van, hanem azt is, hogy az északi országrész, Izrael, akit most a próféta elsirat, titkon abban reménykedett, hogy történjen, ami történik, menjenek úgy a dolgok, ahogy mennek, lepje el az országot egészen nyakig a korrupció, merüljön el Isten népe a legförtelmesebb bűnökbe, mégis csak van egy templomunk, mégis van szentélyünk, mégis bemutatjuk az áldozatot, mégis elvisszük a tizedet, mégis megtartjuk a fogadalmakat, - tehát végül is minden rendben van. Nem kell sok idő, és Jeremiás próféta szinte ugyanezt mondja el Jeruzsálemben. Akkor már nincs északi ország, akkor már Béthel is megsemmisült, akkor már csak Jeruzsálem van, csak oda lehet menni. S így beszél Jeremiás próféta: Ide jöttök, és azt mondjátok, hogy az Úr temploma ez, eljöttünk, áldozatot mutatunk be, megszabadultunk!? Mitől szabadultunk meg? A bűn terhétől? Minden vétketektől? Eljöttök, részt vesztek az istentiszteletben, megtisztultok, mehettek haza, minden le van rendezve, bocsánatot kértetek Istentől? És Isten megbocsát? – ahogy a 19. század egyik nagy cinikusa mondotta, mert neki az a mestersége? Hát eljöttök. Füstöltök Istennek jó illatot, megszagolta a Mindenható, jaj de finom vanília-illata van, levágtok néhány ökröcskét, folyik a vér, dőlt a zsír, dobtatok a perselybe egy kicsit – s azt mondjátok: megszabadultunk?! Megbocsátott Isten – ez a mestersége? És otthon? Akit kizsaroltatok, akitől váltságdíjat szedtetek, akinek a kezéből kicsavartátok azt a keveset is, ami van? Otthon, otthon – ott mi van? Megy minden tovább?A próféta sirató éneke azt mutatja meg, hogy így élni: halál! Így élni, kedves testvéreim, végső elveszés és nem fogja semmi megóvni, sem a katonai erő, sem a vallási hatalom, sem a Seregek Urának ereje ezt a végső korrupcióba merült népet! És azért nem, mert hiába a szép beszéd, hiába a templomban hangzó gyönyörű ének, hiába a nagyszerű áldozat, hiába a csodálatos kultusz,  - ha irgalmatlan a szív. Emlékszünk még Isten perbeszédére? Ott azt mondja: - Ezért hát ekképpen cselekszem veled, Izrael! Akképpen, amiképpen élsz!

De hogyan lehet, hogy a próféta, aki siratóéneket mond, halottat sirat, mégis így szól a halotthoz: engem keressetek és éltek!? A halotthoz már nem szólunk, a halottat megsiratjuk, tisztességgel eltemetjük, esetleg emlékét megőrizzük, vagy ha nagyon rossz az emléke, megpróbáljuk széppé tenni, ha szép és igaz az emléke, akkor még inkább fölragyogtatjuk – de hogyhogy a próféta a sirató ének ritmusában hirtelen megszakítja a sírást és így szól népéhez: „Így szól az Úr Izrael házához. Engem keressetek és éltek. És ne keressétek Bételt, Gilgálba se menjetek, Beérsebába se menjetek. Gilgál fogságba megy, Bétel semmivé lesz. Az Urat keressétek és éltek!”

Úgy lehetséges ez, hogy a próféta sirató éneke egy bekövetkezendő vagy bekövetkezhető helyzetet mutat meg. Így lesz ez Izraellel! Mindent el fog veszíteni, ha csak… minden megsemmisül, hacsak…minden elvész, hacsak meg nem keresi, és meg nem találja Istenét. Ám azért beszélhet róluk halottként, mert igaz erre az esetre is az apostol szava: Tik, akik halottak voltatok bűneitek miatt! Ha az ember bűnben él, akkor csak mímeli az igazi, a valódi életet. Nem vettétek észre milyen szomorú, buta, ostoba, célnélküli, pantomim az élet, ha bűnben vagyunk! Minden olyan, mintha élnénk. Fölkelünk, végezzük a dolgunkat, szólunk, teszünk, házasodunk, szeretünk, gyermekeket nevelünk, harcolunk, küszködünk, sírunk és nevetünk - és az egész csak egy buta árnyjáték. Mert a bűn abból eredt, és mindig abból fakad, hogy az ember nincs a helyén, és nem a dolgát teszi, hanem más helyébe akar állni, és annak dolgát akarja tenni. Olyanok lesztek, mint az Isten – mondta a kísértő. Utánzás a bűnös élet. Ostoba, sehova se vezető, értelmetlen árnyjáték. Ezért mondhatja nyugodtan a próféta: Te, Izrael, aki ürömmé változtatod az ítéletet, az igazságot földbe tiprod, te, aki gyűlölöd azt, aki feddőzik a kapuban, utálod azt, aki feddhetetlenül beszél, eltiprod a szegényt, vesztegetést fogadsz el tőle, bár faragott kőből építesz házat, nem laksz abban. Bár gyönyörűséges szőlőt plántálsz, nem iszol azoknak borából. Szinte biztos, hogy szüreti időben mondta a próféta a sirató éneket, mert így fejezi be az utolsó szakaszt: „És minden szőlőben siralom lesz, mert átmegyek te közötted, ezt mondja az Úr.” Mi dolog az, hogy amikor szüret van, és megvidámodnak a szívek, mert gazdag és áldott volt a termés, örülnek a gazdák, szüreti bál van, vagy - ahogy a mi falunkban még mindig – szüreti felvonulás, cifrában, szépben felvonul a fél falu, és valaki megáll a sarkon, és sirató éneket mond? Ünneprontás ez, ugye! Ünneprontás leleplezni, megmutatni, hogy minden ünnep, minden istentisztelet, minden vigasság, minden cselekmény, minden felkelés és lefekvés, minden kibontakoztatása az életnek csak a valódi és igazi élet üres mímelése, hazug árnyjáték. De így kell beszélnie a prófétának, hiszen hallottuk, olyan nép ez, aki gyűlöli azt, aki igazat mond, utálja azt, aki tisztán és feddhetetlenül beszél, olyan nép ez, aki nyomorgatja az igazat, kész a vesztegetésre és elnyomja a szegényt a kapuban. Talán ez a végállomása a végromlásnak: elnyomni szegényt a kapuban! A régi Izraelben a városkapu volt a bíráskodás helye. Nem volt külön törvényszéki épület, a törvénytudók, a bölcsek, az ítélethozatalra jogosultak, a peres és panaszlott felek a kapuban intézték a jogi ügyeket. Azt mondja a próféta, hogy már ez sincs meg: elnyomjátok a szegényt a kapuban. Aki szegény, s nem tudja a bírót megvesztegetni, nem tud váltságdíjat fizetni, nem tud gabonaajándékot vinni, azt elnyomjátok. Az a szavát nem hallathatja. Ha ez így van, akkor az öröm, vigasság, mulatság, szent ének a templomban, zsoltár, zsolozsma semmit nem ér, semmit nem ér. Az egész merő hazugság. Bűnben élni annyi, mint hazugságban élni.

Ezért hát holtakhoz szól a próféta. De szól, mert Isten megkeresi a holtat és az elveszettet, és a próféta szaván keresztül keresi meg, hogy új életet adjon neki. „Keressétek az Urat és éltek” – mondja a próféta. Keressétek az Urat – mondja a következő versben –, hogy hátha megkegyelmezne, majd így folytatja: keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, amint azt mondogatjátok. Mert ennek az egész nagy bekövetkező történelmi katasztrófát az fogja abroncsba, ami összefogja, és együtt tartja ezt a borzasztó világot, ez pedig az a hivatkozás, amit Jeremiás prófétánál is olvastunk, amikor a hamis istentiszteletet ostorozza. Már Ámós korában is hivatkoztak erre: velünk az Úr! Immánuel! Ismerjük ezt a szót? Velünk az Úr! Mi is énekeljük: Jövel, jövel Immánuel! Velünk az Úr. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézzük a zsoltárt és énekeljük gyönyörű harci énekünkben. Velünk az Úr. Velünk az Úr? – valóban, kedves testvérek? Azt mondja a próféta: ha Őt akarod keresni, először állítsd helyre az igazságot. Jézus sem beszél másképp. Eljössz – mondja Jézus – a templomba és bemutatod hálaáldozatodat? Menj először haza, békülj meg a te felebarátoddal, majd jertek el mind a ketten és akkor mutasd be a te hálaáldozatodat. Velünk az Úr? -  valóban, mindig mindenben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy buta finánc, akit egy üveg konyakkal le lehet kenyerezni? Azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint a korrupt rendőr, aki megfog gyorshajtásért, kacsintunk egyet, majd elmegyünk vele félre, zsebébe nyomunk valami baksist és megszabadultunk? Isten a szegények pártján áll, Isten az elnyomott oldalán áll! Sőt, Ő a szegény és Ő az elnyomott. Bizony, bizony, mondom néktek – mondja Jézus –, ha valaki egy pohár vizet ad szomjazónak, kenyeret ad éhezőnek, ruhát a mezítelennek, velem cselekedte azt. Kivel hát az Úr, kedves testvérek?

Így, amikor azt a kérdést vetjük föl, hogy miképpen keressük az Urat, elmondja a nekünk is próféta. Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek. Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót. Állítsátok vissza a kapuban az igazságot, akkor talán megkegyelmez a Seregek Istene. A jót keresd, és a jót szeresd és állítsd vissza az igazságosságot. Ennyi az egész. Mondhatnánk, azért többet vártunk volna Ámós prófétától! Például, nagy teológiai igazságok kinyilatkoztatását, hiszen ilyeneket is mond: aki a Fiastyúkot és a Kaszáscsillagot teremtette, aki reggellé változtatja a homályt, és a nappalt éjszakává sötétíti, aki előhívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére, az Úr annak neve…, no hát róla szóljon valamit a próféta, róla, aki szelek szárnyán suhan, aki világegyetemeket teremt. Ezt az Istent kell nekünk keresni, az ég és a föld alkotóját, mindenek teremtőjét. Őt kell keresni, Őt kell megtalálni, Őt kell keresi mindig, mióta világ a világ. S ennek a végén, idetesz Ámós egy olcsó kis morálprédikációt? Hogy a jót szeressétek, jót keressétek!? Hallottuk ezt már eleget, mondta nekünk az öreg pap is, meg a fiatal is, ezt tanultuk hittanórán is, ebből konfirmáltunk, ezt tudjuk kívülről! Tudjuk valóban, kedves testvérek? Akkor miért nincs igazság a kapuban, akkor miért lehet a szegénytől megvesztegetést elfogadni, akkor miért szorul össze az ember szíve mai is, ha dörren a próféta szava: faragott kőből, szép kvadrát-téglából vagy 38-as porotonból építettek magatoknak házakat, de nem fogtok abban lakni, és gyönyörűséges szőlőket fogtok plántálni, de nem isztok azoknak borából!? És miért kell a prófétának sirató éneket mondani, ha tudjuk a jót, ha ismerjük, s már-már unjuk is szinte? Nem inkább az az igazság, hogy aki a jóra törekszik, az igazságot keresi, és a gonoszságot gyűlöli, az bizton megtalálja az ő Istenét?! Mert Isten ott van, ahol a jó van, Isten ott van, ahol igazságosság van, mert Isten ott található, ahol tisztaság van, mert Isten nem lakozik ott, ahol bűnben él az ember!

Az előző alkalommal hatalmas igét hirdetett a próféta: készülj Istened elé! Nagy hívást fogalmazott meg a maga útján járó, zsákutcába tévedt, semmiben elvesző Isten népének: térj vissza hozzám! Most ugyanezt mondja más szavakkal: keress engem! Szeresd a jót, keresd a jót, és gyűlöld a gonoszt. Isten nagy titka az, hogy amikor sirató éneket kell mondani, amikor nincs más, minthogy megírjuk előre saját nekrológunkat, akkor az Ő szavában megnyílik mégis az ember számára az út az élethez. Keresd az Urat, és élni fogsz, mert benne van az élet. S hogy Ámós siratóéneke, ez a megrendítő prófécia valóban kegyelmet hordoz, azt egy nemzedékkel későbbi próféta társa, Ézsaiás fogalmazza meg a nagy nemzeti katasztrófa kellős közepén. Így szól Ézsaiás igéje: „megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztek, és megtalálni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek.” De ti keressétek az Urat, mert Ő Jézus Krisztusban eljött, megkeresett és megtalált benneteket. Keressétek az Urat és élni fogtok.

Ámen