Megharsan az Úr! - 3.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Reggel a rádióban, a Krónikában hallottam, hogy bemondták, ma délután 5 órakor az Uránia moziban kezdődik a Protestáns Hónap. Októberben a reformációt ünnepeljük különböző rendezvényeken, így ma az Uránia moziban protestáns est lesz érdekes kulturális műsorral. Majd folytatta a bemondó: és egyébként ma van az állatok világnapja is... Kétségtelen, ma van az Állatok Világnapja is, ám így a kettő, egymás mellett érdekes gondolatokat ébreszthet az emberben. Csak aztán félre ne értsük.  Az állatokkal meg a nevekkel nekünk, protestánsoknak, úgy látszik, sok gondunk van. Szegedi Kis Istvánról, a 16. század nagy reformátoráról, Dunamellék első püspökéről tudjuk, hogy ő bizony még börtönt is megjárt egy név miatt. Egy alkalommal arról prédikált, hogy mi dolog az, hogy különös nevet adnak az emberek gyermekeiknek, például ilyen név – mondotta – az Orsolya. Az Orsolya név a német Ursula szóból származik, ami közönségesen medvét jelent, és mégse illik tisztes karcsú hölgyeknek medve-nevezetet adni. Szerencsétlenségére ott ült a templomban egy Orsolya nevezetű vitéz és nemzetes asszonyság, aki rögtön be is vádolta őt a szolnoki pasánál, hogy hazaáruló lenne, így aztán Szegedi Kiss Istvánt a törökök lefogták és hosszú időt töltött tömlöcben, mígnem kiváltották.

Azért mondom ezt, mert Ámós próféta könyvében egy olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol a próféta bizony igen ridegen gúnyolódik. Itt nem félreértések forognak fenn, hanem Ámós gúnyolódik – s immár nemcsak korának vezető férfiain, hatalmasain, királyain, politikusain, hanem a vitéz és nemzetes asszonyokon is. Így szól a 4. rész eleje: „Halljátok meg e beszédet Básánnak ünői” – tehenei. Ugyanis Olyan mély a romlás a régi Izraelben, hogy az asszonyok is részt vesznek a nemzetpusztításban. Halljátok meg Básánnak tehenei, „akik Samária hegyén vagytok, a kik nyomorgatjátok a szegényeket, megrontjátok az ügyefogyottakat, és az mondjátok uraitoknak: Hozd elő, hadd igyunk!” Afféle családi mulatság immár megtaposni a szegényt, kiforgatni az ügyefogyottat, elvenni a kevéskéjét, hamissá tenni mindent, ami igaz és szent. Többek között ezért, és mindenféle más romlottságokért Isten most számadásra hívja népét, pert indít népe ellen, és ebbe a perbe két hites tanút idéz meg. A szakasz kezdetén ezt olvastuk: „Adjatok hírt Asdód palotáiban és az Egyiptom földében való palotákban, és így szóljatok: Gyűljetek össze Samáriának hegyein, és lássátok meg benne a sok háborgást és az elnyomottakat az ő kebelében.”

Asdód tengerparti filiszteus város volt, az Ötváros egyik legerősebb, leggazdagabb települése, az egész Földközi-tenger keleti medencéjében kereskedett, a régi Izraellel szüntelen háborúban állott. Filiszteus város volt, az ellenséges szomszéd nagy szimbóluma. Ők bitorolták sokáig a szövetség ládáját is. Egyiptomról nem kell külön szólni. Egyiptom volt, ahol Isten népe több száz éve fogságban élt, Egyiptom volt, ahonnan Isten népét Mózes kivezette, Egyiptom volt, aki Isten népére újra meg újra rátámadt és hódító háborúkat viselt ellene. Ha valaki a régi Izraelben kimondta az Egyiptom szót, arról mindenkinek az ellenség jutott az eszébe. Isten ebben a perben két hites tanút idéz meg: a filiszteusokat, Asdódot és Egyiptomot. A két ősellenség, mint Isten tanúja! A per tárgya bemutatása és  bebizonyítása annak, hogy Isten okkal feddődik népe ellen. Az okokról már a korábbi szakaszokban is olvastunk, amikor a próféta felsorolta Izrael hét nagy bűnét. Ezek a bűnök szociális bűnök, a legmélyebb korrupciónak mindenféle bűnei, a hamis istentisztelet bűnei, a szisztematikusan elkövetett igazságtalanságok rettenetes bűnei, a testvérárulás bűnei, a szegények kiforgatásának bűnei, minden, melyben még az asszonyok is részt vettek. Okkal bünteti hát Isten az Ő népét, okkal harsan meg az Úr, ahogyan felharsan az oroszlán kiáltása, okkal következik be az ítélet. Ám azt is hallottuk, hogy ameddig Isten nem jelenti meg titkát, megjobbító szándékát, ameddig népével kapcsolatos végső terveit ki nem nyilvánítja, addig nem tesz semmit. Ez a per ehhez a kinyilvánításhoz, a titok föltárásához, tartozik: ebben mutatkozik meg Isten szándéka, és itt tárul fel a bűn mélysége.

 A per nyitánya előtt Isten még néhány dolgot közöl a próféta által. Tudtul adja, hogy véget ér a békeidő. A bibliai feljegyzések szerint egy nagy békekorszak 35-40. esztendejében vagyunk. Izraelben II. Jeroboám uralkodik, aki 41 évig uralkodott, és uralkodása mindvégig békekorszak volt, a haladásnak, a nagy beruházásoknak, a meggazdagodásnak, a birodalom megnövelésének a korszaka. Ámós próféta II. Jeroboám uralkodásának utolsó éveiben lép fel és általa Isten ezt üzeni népének: „Ellenség jön s körülveszi e a földet, ledönti hatalmadat és feldúlatnak a te palotáid.” Ez a jövendölés valósággá lett, 20-25 esztendővel Ámós próféta fellépése után az asszír birodalom összeszedte erejét, megostromolta Izraelt és elfoglalta, ez Kr. e. 721-ben történt, és ezzel elveszett Izrael önállósága és szabadsága. Isten azt is kijelenti, hogy hiába népének elbizakodottsága és önáltató reménykedése, hogy már csak Isten fenyegetőzik itt! - ahogyan időnként megfenyegeti a szülő a rakoncátlan gyermeket, hogy majd kap a fejére, ha rosszul viselkedik, aztán úgy sem lesz belőle semmi. Azt mondja Isten: „És ledöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, és elpusztulnak az elefántcsont házak is!” Milyen gazdag Isten népe! Van téli ház, és van nyári ház is. A forró nyári időben fölmentek a hegyekbe, ott hűsöltek, ezek voltak a nyári lakok, a hűvösebb téli időben pedig lehúzódtak a tengerpart közelébe, ahol kicsit melegebb volt, ott volt téli lak, netán elefántcsonttal díszített – hát ily nagy gazdagság volt ott. A régi felfogás szerint pedig a gazdagság Isten áldásának a jele. Ez mutatja, hogy Isten szereti népét, megáldja, s bármihez hozzányúlnak arany lesz belőle, mint Midász király esetében, jó szerencsés lesz minden vállalkozásuk. Ám most, a romlottság mélyén Isten ennek ellenkezőjét jelenti ki. Ezután sorolja fel Isten panaszát. Négyszer hangzik el ítéletének megindoklása. Ime! Megvontam tőletek az esőt. Egyik város kapott esőt, a másik nem. Két, három város tántorgott egy városba el vizet inni, olyan nagy volt a szárazság, de mégsem tértetek meg hozzám – mondja az Úr. Aztán azt mondja: megvertelek bennetek szárazsággal és ragyával, a kerteket, a szőlőket, a fügefákat, az olajfákat megette a sáska, és mégsem tértetek vissza énhozzám – ezt mondja az Úr. Döghalált bocsátottam rátok, mint egykor Egyiptomra (és most ott áll Egyiptom és igazolja, így történt). Fegyverrel öltem meg fiaitokat, fogságra vitettem lovaitokat (ott áll Asdód, s igazolja így történt velünk, mikor egy háborúban mindent elveszítettünk, elvitték a lovakat is, ahogy a románok elvitték a kunhegyesi ménest 1919-ben) - és mégsem tértetek vissza énhozzám – mondja az Úr. Felforgattam közületek többeket, amint felforgatta Isten Sodomát és Gomorát (s ha lehetne, őket is hívhatná tanúul). És olyanok lettetek, mint a tűzből kikapott üszök, kis parázsdarab, ami már semmire sem jó, és mégsem tértetek hozzám vissza – ezt mondja az Úr.

Isten panasza népe keményszívűsége miatt azt mutatja, hogy népe elszakadt Teremtő Istenétől. Önállósította magát, nagykorúsította magát, ahogyan ezt mai nyelven mondják. Nagykorú az, aki a maga útján jár. A nagykorú Izraelnek nem kell Isten. Köszönjük szépen a Seregek Urának, hogy kiszabadított bennünket Egyiptomból, köszönjük szépen, hogy hordozott bennünket negyven esztendeig a pusztában, köszönjük, hogy bevitt bennünket az Ígéret Földjére, azt már nem nagyon köszönjük, hogy Tízparancsolatot is adott, az húzós dolog, nem nagyon tudjuk megtartani. De köszönjük szépen, hogy katonai, politikai és gazdasági sikerekkel megáldott bennünket,  köszönjük, hogy van téli palota meg van nyári palota, köszönjük, hogy van elefántcsont borítás a falakon, köszönjük, hogy Básán ünői ihatnak az ő urukkal a szegényektől elzsarolt javak fölött örvendve, Macbeth úr és Lady Macbeth köszöni, köszönjük szépen,  - de most már fel is út, le is út.

Mindeközben, ebben az évszázados szörnyű kalandban, melybe Isten népe belevitte magát, hiszen már az első részben is hallottuk, feddőzik Isten népével, mert atyái vétkét követte el, félrevezették atyái, mintegy örökölte a lázadást, az Istentől való elszakadást, mindeközben tehát Isten újra meg újra meglátogatta népét, figyelmeztette. Még egyszer: szárazság volt, felevett a sáska mindent, vereséget szenvedtek a háborúban, Isten fölforgatta városaikat, mint Sodomát és Gomorát, és sem ekkor, sem akkor, sem amakkor, semmikor nem tértek hozzá vissza. Keménynyakú nép ez, mint a reformátusok, mert mi is szeretjük azt mondani, hogy keménynyakú nép vagyunk. Csak aztán túlságba ne vigyük! Más ember felé még lehetünk is keménynyakúak, s minket senki sem fog arra kényszeríteni, hogy fejet hajtsunk előtte, de ne vigyük túlzásba. Isten előtt csak fejet hajtunk már, Istennek azért csak engedünk már?! Ha Isten megfedd és megdorgál bennünket, csak visszatérünk hozzá?! Vagy ránk is igaz, amit a próféta ebben a litániában mond: mégsem tértetek vissza hozzám!? Mégsem tértetek vissza hozzám! Mégsem tértetek vissza hozzám! Három a magyar igazság, egy a ráadás. Negyedszer: Mégsem tértetek vissza hozzám! Ezért hát ekképpen cselekszem veled Izrael népe – mondja az Úr.

És mégis van menekvés kedves testvérek. Rendkívül megrendítő az ige, melyet ennek a feddőzésnek a végén olvasunk: „Ekképpen cselekszem veled Izrael, minthogy pedig ekképpen cselekszem veled, készülj Istened elé!” Ezt az igét először nem Ámós könyvében olvastam, hanem kamasz koromban temetési igehirdetések gyűjteményének címenként: „Készülj Istened elé!” Az 1800-as években adták ki, csupa temetési igehirdetés van benne. Készülj Istened elé! Egy helyen olvassuk még a bibliában ezeket a szavakat, a Jób könyvében, amikor Isten megszólal a forgószélben, s azt mondja Jóbnak: Nahát, készülj elém, készülj a perre! És mondd el, amit tudsz. És kérdezz meg engem, hogy igazán cselekszem-e én. És majd megválaszolok neked. Készülj. De ugyanez az ige fejezi ki azt is, amikor a hadsereg készül a csatára. Fölcsatolják a vérteket, fegyvereket, sorba rendezik magukat, haditanácsot tartanak, a tisztek megtartják az eligazítást, a fővezér kilovagol a sereg elé, elmondja a buzdító beszédet, azután, nosza neki! Fölkészültek a csatára. Készülj szembenézni az ellenséggel, még pontosabban: erősítsd meg magadat, állj elő erővel. Készülj Istened elé. Immár nincs menekvése, nincs magyarázata, nincs mentsége Isten népének. Semmilyen jelet, semmilyen intést, semmilyen figyelmeztetést eddig nem fogadott meg, nem tért meg Urához. S tudjátok, ez azért tragikus, mert mindeközben a jólétnek és a békességnek minden adottsága megvan. Nem azért tért el Isten népe Urától, mert nagy lett volna a nyomorúsága. Azt még talán meg is tudnánk érteni, s el is tudnánk fogadni, hogy olyan nagy volt a baj, olyan nagy volt a nyomorúság, annyi probléma támadt, hogy megkeményedett a nép szíve és azt mondta, nem kérek többet ebből az Istenből. Soha nem áldott meg, soha nem vitte jóra a dogomat, abbahagyom az imádkozást, nem kell nékem az Isten. Ám, ahogy mondják, nagy a jólét és nagyot ugrik a pannon puma, és dübörög a gazdaság a régi Izraelben. Mégsincs hálaadás. Mégsincs megköszönése annak, hogy Isten jóval áldotta meg országát. Aztán, ha baj van, ha nyomorúság támad, az is kiderül, hogy ez az egész így merő illúzió, egy pillanat alatt ledönthető. S ekkor sem tér meg Urához! Hát akkor végül, készülj Istened elé, ott áll majd tanúként Asdód és Egyiptom, nézzük a párviadalt. S milyen csoda: ebben az ijesztő a szóban van, van a megmenekedés lehetősége is. Így szól Isten a próféta által: „Amint a pásztor az oroszlán szájából csak a két lábszárt menti meg, vagy a fül hegyét, akképpen menekülnek meg Izrael fiai.” Igen, Isten még a visszavonhatatlannak ítéletben is lehetőséget és menekülést készít. Ez a megtérés. Gyermekként Németországban voltam német szón. Egy házaspárral utaztunk, a férfi fogta az autó kormányát, az asszony tartotta térképet. Folytonosan egyeztettek. Aztán elbizonytalanodtak, de csak mentünk. Egyszer-kétszer meg is álltunk, de aztán mentünk tovább.  S megérkeztünk a végén a semmibe. Ahol nem „fel is út, le is út” volt, hanem nem volt út tovább. Hányszor kérdezte Isten az Ő népét: - Biztos, jó felé mész? Nem kéne megfordulni? Nem kéne arról az útról visszatérni? Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer? – s te nem tértél hozzám vissza! Ám ha az ember egy ilyen zsákutcába jut is, és a senki földjére kerül, akkor is van még egy lehetőség: teljesen vissza kell fordulni. A Biblia nyelvén ez a megtérés. Rossz úton vagy. Fordulj meg, jöjj vissza. Bementél a zsákutcába, és nincs tovább. Tolass vissza. Gyere ki, ne rösteld, ne szégyeld. Szó szerint ezt jelenti a megtérés. Magadnak éltél, pedig Istennek kellett volna élni. És most ott vagy a csőd kellős közepén. Fordulj meg, térj vissza. Igazságból hamisságot gyártottál, mert azt hitted, ez a kor parancsa. Fordulj meg, gyere vissza. Elhazudtad a jót, és már nem jön ki belőled semmi, ami igaz lehetne. Fordulj meg, térj vissza. Önállósítottad magadat, nagykorú lettél, úgymond. Pedig csak akkor lehetsz boldog, ha Isten gyermeke vagy és maradsz életed végéig. Fordulj meg, jöjj vissza.

Így fejezi be Isten a feddőzést: mert ímé, aki hegyeket alkotott és a szelet teremtette, aki megjelenti gondolatát az embernek, aki a hajnalt sötétséggé változtatja, a föld magaslatain lépdel, az Úr Ő, a Seregek Istene az Ő neve. A per ezen a ponton megváltozik. Eddig egy történelmi hadakozást láttunk. Isten tusakodik az Ő népével, hogy megmentse és megtartsa őket mindarra, amire elhívta őket. Most azonban minden kozmikus méretűvé válik. Aki az eget és a földet teremtette, aki a hegyeket alkotta, aki a szeleket előhívta, aki a hajnalt sötétséggé változtatta, - az Úr, aki ezt a panaszt mondja népe ellen. És ez az Úr az, aki azt is mondja: fordulj meg, térj vissza! Azt hallottuk a Zsoltárosnál: Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat, jó reggel készülök Hozzád és vigyázok. (5. zsoltár) Így is lehet Isten elé készülni. Szent szívvel, alázattal, örömmel és várakozással, tudva, hogy Isten semmilyen hamisságban nem gyönyörködik, nála nem lakhat a gonosz, de tudva azt is, hogy Isten kegyelme sokaságából engedi meg, hogy hozzá menjünk és leboruljunk nála. Milyen megrendítő, mikor azt mondja Isten: a hajnalt sötétségre fordítom.

Azt várjátok, hogy majd annak rendje-módja szerint mégiscsak kivilágosodik? Azt várjátok – gúnyolódik Ámós próféta – hogy igaz lesz, amit magunknak is szoktunk mondani nehéz helyzetekben: lesz ez még másképp? Lesz ez még jobban is? Úgy volna valóban, ahogy mostanában mondogatjuk magunknak, hogy ennél lejjebb már nem lehet? Éppen most számoltam meg, hányszor hallottam én ezt az utóbbi években: hogy ennél lejjebb már nincs! Megmondom, legalább hatvanszor hallottam. Kipattant az ügyeletes botrányt, jöttek az emberek: - ugy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Bevezették az új adótörvényt: úgy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Közzétették a GDP adatokat. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet? Átrendezték az egészségügyet. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet?  Törvényi védelembe iktatták a Benes dekrétumokat, úgy-e, ennél lejjebb nem lehet? Én már erre csak azt szoktam mondani, hogy dehogynem, a pokolnak nincsen feneke. Miben reménykedtek, miben bíztok? Hogy majd jön a hajnal, és kiragyog, mint most ez a gyönyörű őszi fény? Az ítéletben Isten a hajnalt is sötétségre változtatja. Egyen dől el a dolog: hogyan készülsz Istened elé? Úgy, hogy odacitál, mintegy horgon vonva, s ott áll Egyiptom és Asdód, két ősellenség, és somolyogva nézik megítéltetésedet, vagy úgy, ahogy a zsoltáros mondja: jó reggel, hozzád készülök és vigyázok. Mert aki áll – mondja az apostol – vigyázzon, hogy el ne essen. Ha Isten kegyelmet, áldást, bőséget, szabadságot, kegyelmet adott nektek, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. És aki eltévedt az Isten útjáról, térjen vissza Őhozzá. Jeleket, s ha kellett, ítéletet is tett Isten, hogy megtaláljuk Hozzá az utat. Boldog ember, aki nem ítéletre, nem elveszésre, nem perre, nem haragra, hanem kegyelemre áldásra, békességre készül az ő Istene elé.

Ámen