Megharsan az Úr! - 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nem szószékre való, mégis ide tartozik, hogy nemrégiben az egyházi bíróság egy lelkipásztort fegyelmezett súlyos erkölcsi eltévelyedés miatt. A lelkipásztor először azzal védekezett, hogy ezt a vétket mások is elkövették már, ilyen a világ, ilyenné lett minden, miért bántják őt. Amikor azonban látta, hogy nem menekedhet meg az ítélet elől, azt hozta föl – lévén egyébként egy nagyon szigorú, polémikus kegyességi iránynak egyik megbecsült tagja –, hogy bizonyára azért bántják őt, mert ő ehhez a kegyességi irányzathoz tartozik. Nos, lehet így is védekezni. A bíró azt felelte neki,  hogy ha ezt így gondolja, hogy ugyanis azért esik súlyos ítélet alá, mert egy kegyességéről, szigorúságáról, erkölcsösségéről híres, kritikus kegyességi irányzathoz tartozik, legyen úgy, azért lesz súlyosabb az ítélet.

Múlt alkalommal Ámós próféta könyvének bevezető részét olvasva, arról a megrendítő hangról hallottunk, melyet a próféta így ír: Megharsan az Úr! Egy olyan átható hangról szól a próféta, mely elől senki nem térhet ki, nem dughatja be a fülét, nem tehet úgy, mint mintha nem szólana. És ez a hang különös módon – de jogosan, láttuk – egy olyan korszakban harsan meg, mely korszakot békeidőnek lehet nevezni mindenféle szempontból. Elmondottam, hogy mind az északi ország, mind a déli ország történelmének páratlan korszakát éli, a déli és az északi király is közel ötven esztendeig ül a trónon, béke honol, nincsenek politikai felfordulások, nincsenek puccsok, és ez a két uralkodó igen ügyesen kihasználja, hogy a két nagy birodalom, Egyiptom és Asszíria éppen erőgyűjtéssel van elfoglalva, nem indul hódító útra. Így a környező kis országokat, kis népeket sorban maguk alá gyűrik. Továbbá azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy az északi országrész királyának, Jeroboámnak a birodalma olyan nagyra nőtt, hogy már-már az egykori dicső nagy ország, a salamoni ország méreteit érte el. Leírja a Krónikák könyve, hogy mennyi minden történt ez alatt az ötven esztendő alatt, mennyi minden épül, mennyit gyarapszik az ország, micsoda nagy hódítások történnek, megerősödik a hadsereg, meggazdagszik mindenki. Ugyanakkor – és ezért harsan az Úr – ezt a békeidőt mindenhol korrupció hatja át.

Most nem akarom újra felolvasni az Izraelre eső hét nagy vádat, csak kettőt említek meg ezek közül, és ez a kettő mutatja ennek a korrupciónak a mélységét. Hiszen, a múlt vasárnap, amikor hallottuk ezeket a panaszokat, vádakat Isten népe ellen, mondhattuk, hogy de hiszen mindig így volt ez, és szinte azért rendített meg bennünket az ige, mert azt kellett látnunk, hogy talán ma sincs másképp. Mégis lehet, hogy a figyelmünk elsiklott két megjegyzés fölött, és éppen ez a két megjegyzés vezet el bennünket a problémának az igazi mélységéhez. A 7. és 8. versben ezt halljuk, Isten a próféta által Izrael ellen szól: „zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett, és elítéltek borát isszák az ő istenük házában.” Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a romlottság, az elnyomás, a másik fölött való uralkodás behatol a legszentebb szférába is, elérkezik az oltárhoz, ott van a templomban is. Tessék elképzelni a templomot, ahol az oltár előtt vagy az úrasztala előtt mindenféle kellemes kelmék vannak lefektetve, és azok, akik azokat zálogba kapták –lehetnek ezek fogadalmi zálogok is -,  a szent papság dorbézol rajta, azokból vetnek maguknak ágyat, ott élvezik ezt a helyzetet az oltár körül. Vagy tessék elképzelni, hogy az elítéltek borát, kiktől bírói ítélet nyomán lefoglalták a nedűt, pincéjükből elszállították, nem a bíró, nem a smasszer, nem a rendőr, nem valaki kedvezményezett, mondjuk a finánc, hanem a papok isszák fel. Hihetetlen mélységű a korrupció ez. Isten népének szívéhez érkezik el a halálos betegség, gennyes tályoggá lesz, szörnyű fertőzés, mely hihetetlen mélységig jutott már el. És, lám nincs Isten életében olyan pont, olyan hely, olyan alkalom, ahova kihúzódhatna – most nem tudok jobb szót –, kihúzódhatna az ember és azt mondhatná. „Ott kint az utcán igen, meg a munkahelyen, és a cégnél, meg a politikában, és a közéletben, meg mindenütt egyebütt, a társadalom különböző szféráiban borzasztó dolgok történnek. De az Úr házában nem!” Az Úr háza szent, az oltár szent, a papok tiszták, oda kimenekülhet az ember, kihúzódhat, enyhhelyet kap, megnyugszik, elrendezi magában a sorokat, a világhoz való viszonyát, Istenhez való viszonyát.

Ám most a próféta azért harsogja Isten ítéletét, mert már ez sincs. Sőt, tovább kell mennünk. Azt hittük, hogy ennél mélyebb mélység már nem létezik, ennél borzasztóbb dolgot már nem lehet hallani, hogy részeg röhögés zeng Istennek a templomában, ennél borzasztóbb dolgot nem lehet látni, hogy a pap nem palástot vesz magára, hanem  fogadalmi zálogruhában ad jelmezbált, de van ennél mélyebb mélység is! Ezek a szent szférák: a templom, a kultusz, az istentisztelet, a vallásgyakorlás, ahogyan Kálvin János fogalmazza Institutio-jában, egyetlen latin szóval: externa, vagyis külső dolgok. Isten azért rendelte az egyházat, hogy mintegy külső, gyámolító eszközként bennünket a megnyert üdvösségben megtartson, és abba elvezessen. Az egyház, az egyház intézményei külsődleges dolgok. Segítenek bennünket. Egyszer valaki, az ateista liga egyik prominens tagja, azt mondta nekem vitatkozás közben: tiszteletes Úr, a vallás csak egy mankó! Sajnálkozva mondta ezt. Én erre azt feleltem: Igen! S mivel én sánta ember vagyok, bice-bóca vagyok, kell egy mankó, s nem is vitatkozom, és nem akarom azt mondani, hogy a vallás, az egyház, a templom, a kultusz csodák csodája, maga az Isten országa lenne. Nem. Externa: külső. Így van. Ám milyen dolog az, mikor kezünkbe adnak egy botot, mondjuk egy idős embernek, ő rátámaszkodik, és azt összetörik. De nem ez az igazi mélység!

Ennél még mélyebb dolog, amit a 11. és 12. versben hallunk. Így szól Isten: „Hordoztalak benneteket a pusztaságban”, ahogy egy édesapa vagy egy édesanya hordozza a gyermekét. Sőt, „prófétákat támasztottam fiaitok közül és nazirokat ifjaitok közül.” A próféta nem pap. A próféta nem az végzi, az ószövetségi időkben semmiképpen nem, amit a mózesi törvények elrendeltek a papságnak. A papok a templomban szolgálnak, énekelik a zsoltárokat, mondják a dicséreteket, bemutatják az áldozatot, teszik, amit Isten szakrális szentségi törvénye előír. A próféta azonban Isten szavát szólja. És Isten szava nem externa, nem valami külsődleges dolog. Isten szava teremt mindent. Szólt az Úr, legyen világosság – világosság lett – kezdődik a teremtés könyve. Majd ezt olvassuk János evangéliuma elején: ige (az isteni szó, a logosz) testté lett. Minden ebből a szóból való, minden az isteni igéből van. A próféta tiszte pedig az, hogy ezt a szót szólja. „Támasztottam prófétákat!” Nehogy az ami egyébként külsődleges, egy idő után feleslegessé váljon. Majdnem azt mondanám, hogy akikhez most Ámós próféta szól, azok egytől-egyig, ízig-vérig reformátusok. Mi reformátusok nagyon csínján bánunk a külsődlegességekkel. Nekünk nem kell cicoma, pompa, nem kell fényesség, nálunk az egyházi esztétika sem számít, nekünk az ige számít. A mi templomfalainkon nincsenek festmények, a templomok nincsenek tele szobrokkal, nincs telefújva a templom aranyfüsttel, nem kell itt azzal ülni az istentiszteleten, hogy ha netalán unalmasan prédikál a tiszteletes úr, akkor majd a Szegények Bibliáját nézzük a falon,  - szép, 18. századi barokk festmények, megszámoljuk prédikáció közben, hogy hány redő van Pál apostol palástján. El lehet így is tölteni az időt, de nem véletlen, hogy a katolikus istentiszteleten a nézelődés a legnagyobb bűn. Nálunk én ilyet nem mondhatok, hogy mit nézelődtök kedves testvérek jobbra, balra, mit forgatjátok a fejeteket? Éppen nekünk szól, ízig-vérig reformátusoknak az Ámós szava, mert azt mondja: prófétákat is adtam. Azért adtam prófétákat, hogy ne feledkezzetek meg arról: nem a külsődleges dolgok számítanak. Vagy, ha azokról megfeledkeztek, azokat hanyagoljátok, nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége is mindennek. Az isteni szó teremt, alkot mindent. Isten szavából van az Ő törvénye, Isten szava rendelte el az igazságot, Isten szava hívja meg az Ő népét üdvösségre és örökéletre, és Isten újra meg újra prófétákat küld, ad, hogy a népét szava által vezessék.

Sőt, kedves testvéreim,  nazirokat is ad. A nazir szó különös kifejezés, héber szó, nem is nagyon tudjuk magyarra fordítani. Azokat a fiatalembereket jelenti, akik odaszánták magukat szent életre. Egy nevet mondok, s abból mindenki tudja, hogy miről van szó: Sámson nazir volt. A Bírák könyvében olvasunk róla. Nem vágatta le a szakállát, a haját, nem ivott bort, asszonytól tartózkodott. Mi úgy gondoljuk, hogy hosszú hajában volt az ereje, hiszen amikor Delila leitatta, s részeg álomba merült, levágta a haját, jöttek a filiszteusok, elfogták az erőtlen Sámsont. De nem a hajában volt az ereje, hanem az engedelmességében volt. Tehát a nazirok voltak azok a fiatalemberek, akik odaszánták magukat az Istennek való abszolút engedelmességre. Mintegy a saját életükön példázták, hogyan kellene Isten népének élni. Adtam prófétákat, élő isteni szót - és adtam élő példákat. Mert úgy-e, azt szoktuk mondani: - Jaj, mondja a Tiszteletes Úr a szószéken, meg van írva az igében, hallottuk százszor is – na, de hogy kell azt csinálni? Emlékszem, egyszer egy idős lelkész meghallgatta az igehirdetésemet, utána odajött, megfogta a kezemet, félrehúzott és azt mondta: - Tiszteletes Úr, ez gyönyörű volt, minden igaz volt, csak egy hiányzott az igehirdetésből. Hát, ha szép volt, mi hiányzik belőle? – kérdeztem. Annak megtárgyalása, hogy mindez hogyan lehetséges – felelte ő. vÍme, Isten ad prófétát és ad szent embert. A próféta elmondja, hogy mi az Isten akarata, a nazir pedig az életével kiábrázolja. S mit olvasunk? „De a nazirokat borral itattátok meg, és prófétákra ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!” Régen esett, szomorú történet, egyszer egy gyülekezetbe fiatal lelkipásztor érkezett. A gyülekezet szeretettel fogadta, a presbitérium pedig összeállt, s meghívták vendégségbe, ahol leitatták! S boldogan élvezték, hogy berúgott a pap. S mondogatták: fölavattuk! A nazirokat borral itattátok meg! A prófétákra pedig ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!

Kedves testvérek, ez a kifejezés, hogy ne prófétáljatok, nem azt jelenti, hogy hallgassatok. Lehetne így is értelmezni: jön a próféta, szólná Isten igéjét, de rákiabálnak: hallgass! De nem ezt mondják. Sokkal drámaibb – figyeljük mennyire pontos Ámós szava –: ne prófétáljatok! Beszélni beszélhettek, locsogni locsoghattok, értekezni értekezhettek, nyilatkozni nyilatkozhattok, elhatárolódni elhatárolódhattok, ítélni ítélhettek, - mindent lehet. Beszélhet ma is az egyház! Vagy nem beszélhet? Dehogynem beszélhet. Néha ugyan mondják: hallgasson az egyház, hallgassanak a papok, ne szóljanak bele a világ dolgaiba. S ha csak erről lenne szó, nem is bánnám, hogy ránk kiabálnak, hiszen úgyis fogunk beszélni, úgyis bele fogunk szólni, úgyis mondjuk a magunkét. Amíg élek, beszélek. De itt nem ez hangzik!És valójában sohasem az volt a kérdés, hogy beszél-e az egyház vagy nem beszél, hanem hogy prófétál-e? Azt mondja-e, amit Isten rábízott, azt az üzenetet adja-e tovább, amit Isten mintegy reákényszerített? Ahogy Jeremiás próféta mondja: Isten tűzként a csontjaiba zárta és nem tud mást mondani. Ez a kérdés.vVannak hamis próféták is, természetesen. Ézsaiás próféta mondja róluk: ők a saját szívük gondolatát mondják. Udvari próféták ők. Voltak idők, amikor a királyok hamisították meg a prófétaság intézményét. Volt idő, a mikor a négyszáz próféta tartózkodott a királyi udvarban és abból éltek, hogy a király akaratot állították be Isten szavának. S aki a királyi akarattal ellentétesen szólt, elhallgattatták. S hamarost olvasni fogjuk, Ámós is ezt kapja: Ne prófétálj!

Ámós próféta szava mindennek a gyökerét érinti, a teremtő isteni igét, ebből sarjad és támad minden, ebben elevenedik meg és életet kap minden,  ez szab mindennek és mindenkinek igazi életrendet, ezt kell a prófétának hirdetnie, prófétálnia. De így kiált Isten népe a prófétákra: ne prófétáljatok. Ha kiált az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna?! – felel Ámós próféta. Könyve bevezetőjében arról olvasunk, hogy ő nem volt próféta. Ezt a mesterséget ő nem tanulta, nem élt az egyik vagy a másik király udvarában, s még csak úgynevezett kultuszi próféta sem volt, a templom körül is voltak ilyenek is, nem foglalkozott jövendőmondással, nem kutatta a sorsok titkait. Ámós pásztorember volt. Tékoából jött föl Izraelbe, mert szólt az Úr, és őt választotta ki arra, hogy szólja ezt az isteni igét. És ahogy Ámós mondja, ha egy pásztorember meghallja az oroszlán üvöltését, félelem tölti el, mert az azt jelzi, hogy zsákmányra jön a vad. Hogy elragadozza a nyájat. Vagy talán őt magát. S ha az oroszlán üvölt – ki ne félne, s tovább, ha az Úr szól - ki nem prófétálna? De azt is elmondja, hogy Isten mintegy előre szól. Ezt olvastuk a könyv bevezetőjében is, hogy a próféta két esztendővel a földindulás előtt, egy nagy földrengés előtt, illetve egy bekövetkező történelmi katasztrófa előtt lép föl, mond feddő ítéletet, mutatja meg Isten népének eltévelyedését. Itt pedig még azt olvassuk: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, amíg meg nem jelenti titkát, az Ő szolgáinak, a prófétáknak”. Üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. De semmit nem tesz, amíg titkát meg nem jelenti.

Mi ez a titok? Először is azt kell elmondanom –  röviden visszatérve az ítéletes beszédekre –, hogy Isten népe ebben a borzasztó, elhordozhatatlan erkölcsi, szellemi, spirituális fertőben, melybe belevitte magát, úgy gondolja, ami történt: titok. A külsődleges dolgok pedig eltakarják és elleplezik. Nem tudja azt senki. Tudja azt valaki, hogy bent a templomban, bezárt ajtók mögött dorbézolnak a papok, tudja azt valaki – miként a múlt alkalommal olvastuk –, hogy az egyik ügyfél megkeni a bírót, és az hamisan ítél? Tudja azt valaki, hogy kivonul a hadsereg, körbezár egy falut és mindenkit, aki abban a faluban él, fél perc alatt elviszi rabszolgának? Tudja ezt valaki? Nem írnak róluk az újságok. A médiumok nem tudósítanak. Ha a régi Izraelben bekapcsolták volna a televíziót, arról láttak volna híradót, hogy szőr nőtt a kopasz tigris hátán, hatvanhat pöttyel született a jegesmedve, milyen édes luftballon-eregetés volt egy főtéren. De amit az Úr megítél – tud erről valaki? Ezek jól elrejtett titkok. A bűn szeret titokban maradni, elrejtezni, sőt, magát szentséges dolgok mögé rejteni. De sokat feddőztek a próféták Isten népével, mert látszat-szentség mögé rejtették bűneiket. És milyen igaz, amikor Péter apostol feddi Istennek, nehogy a szabadság a gonoszság palástja legyen. De sokszor látjuk mi is, amint előállnak emberek, és igazságosságról, méltányos társdalomról szónokolnak, testvériességről prelegálnak, szolidaritásról beszélnek, pattognak a szólamok a politikai kampányokon - és nem kell sok idő, rájövünk, hogy mindezzel csak takargatják a dolgokat. Emlékszünk, volt egyszer egy kampány Magyarországon: Lopj-stop! - kiabálták néhány évvel ezelőtt. Milyen sokan hitték: végre jön egy politikai erő, stop minden lopásra, nem lesz lopás. S mára kiderül – már bocsánatot kérek! –, hogy a János vitéz rablótanyája ehhez képest a szentek gyülekezete.

De nem ezt a titkot jeleníti meg az Úr! Nem azt leplezi le, mely egyébként oly nyilvánvaló, s csak a bűnös ember hiszi, hogy eltakargathatja. Nem azt a titkot tárja föl Isten, mely már olyan, mint egy fekély, Isten népének szívéig érkezett el – s ugyan, kedves testvérek, eltitkolhatja egy gyermek, hogy beteg? Ha látjuk, hogy láztól csillog a szeme, máris kérdezzük: kisfiam, van valami bajod? S hiába mondaná, hogy nincs, mi már mérjük a lázát, fektetjük ágyba! Lehet a betegséget elrejteni? Másról szól most az ige. A görög fordításra támaszkodva, így szólna: mert nem cselekszik az én uram, az Úr, amíg meg nem jelenti az Ő paideiá-ját. Ez a paideia magyarul a pedagógia. Így is fordíthaó: fenyíték, vagy: jóravaló tanács, vagy jobbító szándék. Nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát nyilvánosságra nem hozza. És ebben van a kegyelem, ebben van a megoldás. Amiről eddig hallgattunk, elintézhető azzal, hogy egyetlen mozdulattal félresöpörjük. Egyszer láttam egy családi veszekedést, rettenetes és szörnyű volt. Olyan indulatok dúltak ott, hogy még a lelkész jelenléte sem tartotta vissza, a férj megragadta a konyhaasztalon az abrosz, st egy mozdulattal lerántotta. Szétrepült minden, az egész teríték. Hát ezt kéne tenni! Ebben az Izraelben, hét szörnyű bűnnel, az istentiszteletet, a szentséget meggyalázó bűnök közepette, a próféták száját beverő és a szent fiatalokat korrumpáló nép körében ezt kellene tenni! Rájuk kell borítani mindent.

De nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát, paideia-ját, a fenyítéket nyilvánosságra nem hozza. És éppen ezért ez a titok, vagy tanács nem elrejtett sohasem. Szemben a bűnnel, amely mindig rejtőzni akar, mindig a sötétséget keresi, az éjszakában bujkál, mindig valamivel magát leplezi, s mindig másnak akarja magát mutatni, jónak, szépnek, igaznak, nagyszerűnek, ezzel szemben tehát Istennek ez a titkos tanácsa sohasem volt titkolt tanács. Nem így kell a titkot értenünk. Mert mindig nyilvánvaló volt. És ez az ember Istennel való életének a nagy drámája. Hogy ugyanis ahhoz igazítjuk-e az életünket, ami öröktől nyilvánvaló volt? Ugyanis Isten akarata felölünk öröktől nyilvánvaló. Sohasem volt elrejtett akarat az Övé. Magának teremtett bennünket. Szent életre akar bennünket vezetni. Isten Őt dicsőítő gyermekeket akar látni ebben a világban. Ez sohasem volt titok. S mégis milyen rettenetes, hogy most ebben a drámában a prófétának azt kell mondania: titok. Mintha valami elrejtett dolog volna, mintha valami titkos isteni tanácsülésen eldöntött dolog volna, és most jött el az ideje, hogy Isten kimondja. Pedig nem így van, hiszen azt hallottuk: „Pedig én hordoztalak benneteket, pedig én adtam nektek prófétákat, én támasztottam közületek nazirokat…” vagyis: én állítottam föl törvényes rendemet. Mikor? Most, ebben a pillanatban? Nem. Hanem a teremtéskor, majd a pusztai vándorláskor, majd a szövetség megújításának megannyi alkalmával. Minden istentiszteleten, melyen felolvasták a törvény tekercseit, és mindig, ha próféta prófétált. És ma is így van ez. Titok az Isten akarata? Mondhatja ezt közülünk valaki, hogy sohase hallottam, tiszteletes Úr, miről tetszik most szólni?! Mondhatja valaki: én sohasem hallottam a tízparancsolatot, sohasem hallottam arról, hogy Isten az ég és a föld teremtője, magának teremtett bennünket, Jézus Krisztusban megváltott bennünket és szent életre hívott – ezt sohasem hallottam!? Micsoda újdonság hangzik itt a budahegyvidéki szószéken! Vagy hallottad mégis? Mindig is hallottad? Csak a bűnöd, a vétked, az Istentől való elhajlásod eltakarta, és most már úgy kell róla beszélni, mint valami titokról, mely most tárul föl? Milyen megrendítő ez. Ámós leleplezi népét, ki istenes rend mögé rejti bűneit, s ezzel éppen a jó rendet rejtik el.

Hát ezért harsan meg az Úr, ezért üvölt az oroszlán, ezért kell egyértelműségekkel szembesülni. Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással, ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nem fogott semmit, tőrbe esik-e a madár a földön, ha nincs neki tőr vetve ? S ha megharsan a kürt a városban, nem riad-e meg a nép, ha riadó szól, mindenki tétlenkedik tovább? A fenyíték, melyet Isten most kinyilvánít, éppen az, amiről a Zsidókhoz írt levél is szól: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja. Megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” Így erősíti ezt meg Ámós próféta: „Csak titeket választottam meg magamnak a föld minden nemzetségei közül, ezért büntetlek meg titeket gonoszságotokért.” Mert csak titeket választottalak, nektek kedveztem, hordoztalak benneteket, közületek támasztottam prófétákat és nazirokat. Azért fenyítelek meg benneteket, mert csak titeket szerettelek. És ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: boldog ember az, aki elfogadja a fenyítéket. Boldog ember, aki hallhatja Istennek igéjét, ahogy a Timótheus levél mondja, mert Isten igéje ihletett és alkalmas az igazságban való megjobbulásra. Itt is ugyanez a szó szerepel: paideia. Semmit nem tesz az Úr, amíg megjobbító akaratát ki nem nyilatkoztatta. Meg akar jobbítani benneteket az Isten, meg akar menteni benneteket az Isten. Ezért megfedd és megró benneteket. Ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveitek, sőt, a lecsüggesztett kezeket, az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, hogy Isten kegyelméből senki el ne szakadjon. Ne szakadj el ettől a kegyelemtől, mert ebben van a teremtő, megváltó, megszentelő ige, Isten élő és igaz szava.

Ámen