Meggyógyul a víz

„És visszatérített a ház ajtajához, és íme, víz jött ki a ház küszöbe alól napkelet felé, mert a ház eleje kelet felé nézett, és a víz aláfolyt a ház jobb oldala alól az oltártól délre. És kivitt engem az északi kapu útján, és elhordozott engem a külső úton a külső kapuhoz, mely napkeletre néz, és ímé, a víz ott forrt ki a jobb oldal alól. Mikor kiment az a férfiú napkelet felé, mérőzsinórral a kezében, ezer singet mérve; és átvitt engem a vízen, a víz bokáig ért. És ismét ezret mért, és átvitt engem a vízen, a víz pedig térdig ért. És ismét mért ezret és átvitt engem s a víz derékig ért. És mért még ezret, a folyó pedig olyan volt, hogy nem mehettem át rajta, mert magas volt a víz, úszni való víz, folyó, mely nem lábolható át. És ezt mondta nekem: Láttad-é, embernek fia? És visszavezetett a folyó partján. És mikor visszatértem, ímé, a folyó partján igen sok fa volt mindkét felől. És azt mondtanékem: ez a víz a keleti tájékra folyik ki, és a lapályra megy alá, és a tengerbe megy be, a tengerbe szakad, és meggyógyul a víz. És ahova ez a folyam bemegy, ott élni fog minden élő állat, amely benne nyüzsög; és bőséggel lesznek halak, mert ez a víz bement oda, és azok meggyógyulnak, és él minden, ahova ez a folyó bement. És halászok állnak majd rajta Éngeditől Énegláimig: varsák kivető helye lesz; nemük szerint lesznek benne a halak, mint a nagy tenger halai, nagy bőséggel. Mocsarai és tócsái pedig nem gyógyulnak meg, hanem só helyei lesznek. És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája nevekedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnét a szenthelyből árad ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók.” Ezékiel 47,1-12

Kedves testvérek! Az elmúlt alkalommal elmondtam, hogy Ezékiel próféta a fogság prófétája volt. Papnak készült, de sosem gyakorolhatta a papi tisztet a jeruzsálemi szent helyen, mert fogságba vitték, később a szent helyet is lerombolták, mire beállhatott volna a lévitai szolgálatba. Így benne a két szolgálat, a papi és a prófétai tökéletesen kegyelemben egyesült. A pap az, aki a nép esedezését viszi Isten elé, az oltárhoz járul, és mint a nép reprezentánsa a népért és önmagáért is könyörög,  kegyelemért és áldásért esdekel, közbenjár.  A próféta is közbenjáró, de ő Isten szavát hozza a néphez. Őt az Úr küldi, a szájába az Úr ad igét, ígéretet, ítéletet, és kegyelmet – fenyítéket is és áldást is. Nos, Ezékiel prófétában ez a kettő a papi és a prófétai szolgálat egyesül. Különös áldás ez a nagy keserűségek, a száműzetés, a hontalanság, a reménytelenség idején, mert így benne egyszerre is szólal meg a papnak a panasza is, de a prófétának az ígérete is. Múltkor a megrendítő látomást olvastuk a csontok megelevenedéséről. (Ezékiel 37. rész.) A feltámadás látomásában így szól a nép (illetve a pap): elveszett a mi reménységünk, kivágattunk, szétszórt csontok vagyunk (37,11). De ugyanennek a papnak, aki próféta is, jövendölést is mondania kell, Isten ígéretét: megújítalak és visszaviszlek benneteket a ti földetekre (37,14). Ezt a nagy látomást követően írja le a próféta, hogy milyen lesz majd az új templom, mert lesz újra templom, miután letelik a fogság ideje. Bővebben olvashatunk erről a Krónikák könyve végén, az Ezsdrás és Nehémiás könyvében, és Zakariás próféta könyvében. Ezékiel erről is kap egy nagy látomást: milyen hosszú, milyen magas, hány kapuja lesz, hol lesznek a szentély előterei, hol lesz az oltár, milyen lesz a szentély, kik láthatják el a templomi szolgálatot, hogyan kell az új templomban viselkedni, és így tovább. És amikor mindennek a végére ér, újra a templom bejártánál találja magát, ahol azt látja, hogy a templom küszöbe alól forrásvíz fakad föl. És ez a forrás kiárad a templomból, a víz elindul lefelé a Jeruzsálem magaslatairól a Holt-tenger felé. És máris a látomás első megdöbbentő részénél vagyunk.  Ugyanis ennek a forrásnak a vize nem szárad fel el. Sőt, ezer singet haladva átviszi az angyal a vízen a prófétát, és a víz először csak bokáig ér, aztán  a következő szakasz után már térdig, aztán derékig, végül pedig már csak úszva lehet átmenni. Vagyis folyamatosan és igen gyorsan mélyül a víz. Ez meg hogy van? Ha valahol magában fakad egy kis forrás és lesz belőle egy kis erecske, az víz az eltűnik, ha nem csatlakozik hozz még víz más forrásból. Azt a kevéske vizet elnyeli a föld. Ha pedig erős a forrás, és vize eltalál egy másik érhez, a kettő is csak vékonyan csordogál, ha nem talál patakot vagy folyót. Hány ilyet látni, mikor erdőt járunk. Valahol fölfakad a víz, aztán eltűnik. Itt viszont azt olvassuk, hogy ez a víz, mely a templom alól fakadt, folyamatosan mélyült. Ráadásul hihetetlen gyorsasággal mélyül: egy könyök 40-45 centiméter, tehát megyünk 400-500 métert, és már bokáig ér, megyünk még egy fél kilométert, és már térdig ér, megyünk még egy kilométert és már úszni kell. Ez egy csodaforrás! Ezzel a látomással azt üzeni Isten, hogy a szent hely, a templom az, ahonnan ki kell áradnia az áldásnak.  Egyszer egy istentisztelet végén valami csörömpölés volt az előtérben, ami roppantul megzavart. Elénekeltük a himnuszt és kimentem az úrasztalától. Jöttek kifele a gyülekezeti tagok, kérdezve: tiszteletes úr, hol maradt az áldás? Igen, áldásért, jövünk templomba. De hogyan visszük tovább?  Megsokszorozzuk-e? A próféta szent látomása szerint a templom alól fölfakadó forrás, amelynek vize egyre mélyül, nemhogy elfogyna, a templom isteni rendeltetését fejezi ki: az áldásért van templom. Azért kell templomba járni. S ezt egy rendes református ember eleve tudja. Ezért keresünk templomot akkor is, ha éppen távol vagyunk lakóhelyünktől.

Továbbá, azt mondja a próféta, hogy ez a víz egészen a Holt-tengerig folyik, és megnevezi a helyet is, ahol beleömlik majd a tengerbe.  Ez Éngedi-nél van, vagyis a Holt-tenger közepénél és nem a Jordán torkolatánál ömlik be ez a víz. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miután a templom felől érkező víz beárad a Holt-tengerbe, meggyógyul a sós, keserű és életre alkalmatlan víz. Csodálatos ígéret ez, szép ige, írja be mindenki a szívébe: meggyógyul a víz!

Úgy kellene fordítani: meggyógyíttatik a víz. Ez itt divinum passivum. Mert Isten fakasztja föl a forrást, Isten mélyíti ezt a kis erecskét nagy folyóvá, Isten viszi el a Sós-tengerig (vagyis a Holt-tengerig), melyben nincsen élet, és Isten gyógyítja meg a halott vizet. A prófétai iratokban a Holt-tenger a halálnak, az elveszésnek a jelképe. A Jordán folyó messze északról indul, ez táplálja a Genezáreti-tavat, mely még élettel teli, de aztán ahogy halad tovább a Jordán, Jerikónál már egyre inkább telítődik ásványi anyagokkal, üledékkel, és végül a mélyföldi medencében, amelynek már nincsen lefolyása, halott vízzé válik. Tehát a Jordán élő vize, amely északról belefolyik, halott vízzé lesz. Amikor Illés próféta átadta Elizeusnak a prófétai tisztet, a jerikóiak azt mondták neki, hogy ne menjen be Jerikóba, mert ott ihatatlanná lett a folyóvíz. Visszaduzzadt a Holt-tenger. Ma is látni ilyen környezeti katasztrófát eleget. Mindenki emlékszik arra, amikor ipari szenny jutott a Tiszába, és elpusztultak a halak, de még a parti növényzet is. Nem kell hát sok képzelőerő, hogy tudjuk, hogy milyen az, amikor meghal a víz és meghal benne minden. Elizeus próféta meggyógyította Jerikónál a vizet, ez volt az ő első prófétai csodája. (2Királyok 2) De csak Jerikónál gyógyította a vizet. Most azonban Ezékiel próféta azt látja, hogy ez a templomküszöb alól kifakadó, onnan a Holt-tengerig végig áramló víz, az áldás még a Holt-tengert is meggyógyítja. Éngedi pedig halászkikötő lesz, és a partvidékén sót szárítanak majd.  Tehát élet támad.   

Ez a látomás így elvisz bennünket a múltba is, egészen a teremtés történetéig, és elvisz minket a jövőbe is. És ezt a harmadik csoda mutatja meg nekünk. Ahogy a próféta és angyal mennek visszafelé, folyásiránnyal szemben, a forráshoz, az angyal azt mondja Ezékielnek: látod, itt a folyó két partján mindenféle fák, növények nőnek, és mindenféle ennivaló gyümölcsöt teremnek, egészen felfokozott módon, minden hónapban, és ezek a gyümölcsök eledelre valók, leveleik pedig orvosságra. Azt olvassuk Mózes első könyvében, hogy Isten az embert a paradicsomkertbe helyezte, mégpedig oly módon, hogy Édenből folyóvíz jött ki, és ez a folyóvíz táplálta a paradicsomkert fáit (1Mózes 2,10). Ez az első kép. Vagyis itt most egy nagy újrateremtő aktusról van szó. Hol van az Édenkert? Ott van az Éden, ahol a szentek szentje. És hol van a szentek szentje? Ott, ahol meghasadt a kárpit, amikor Jézus Krisztus halálával életet szerzett nekünk, amikor halálával és feltámadásával legyőzte a halált, megtörte az ősi átkot, és bemenetet nyitott nekünk Isten kegyelmi királyi székéhez. S ez már a jövő!

Ide kapcsolódik egy másik kép. Amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból, és elérkeztek a Veres-tengerhez, nyomukban az üldöző egyiptomiakkal, ott a kétségbeesés kellős közepén Isten megnyitotta előttük a Vörös-tengert Mózes által. Száraz lábbal keltek át a túlsó partra, az utánuk jövő hadsereget pedig elnyelte a víz.  Mózes ekkor diadaléneket énekelt Isten magasztalására (2Mózes 15). Erről énekeltünk a 77. zsoltárban is: Isten minden nép előtt megmutatta szabadítását. Nekünk magyaroknak ezt jelenti 1956 csodája. Isten megmutatta minden nép előtt, hogy ha akarja, ad szabadítást. Ha akarja, ad üdvösséget. Igen, az Úrnál van a szabadítás. És az Úrnál van a gyógyítás is. De emlékezzünk arra is, hogy éppen csak bezárultak a Vörös-tenger hullámai, éppen csak elmúlt a veszély, a nép máris kiabálni kezdett, hogy a víz, amit ott találtak Márá pusztaságában, keserű víz, ihatatlan. És nekitámadtak Mózesnek: miért hoztál ide bennünket? Szomjan halunk. (2Mzes 15,23) Jaj, kedves, zúgolódó magyar testvér! Épp csak három napja vagy szabad, máris zúgolódsz?! Harminc éve vagy szabad, és újra valami rabigát vennél a nyakadba?! Tudom, a magyar panaszkodni szeret, megsértődni szeret, zokon venni szeret! De szeret rab lenni? Ó, szegény Petőfi Sándor! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a válaszunk: rabok? Mózes ott Márá pusztaságában meggyógyította azt a keserű vizet! Ez pedig azt üzeni: én az Úr vagyok a te szabadítód, és én az Úr vagyok a te gyógyítód. Mert a gyógyítás egyben a szabadítás is, és a szabadítás mindig gyógyítás is.

De mást is jelent ez a szó. Illés prófétára utaltam már. Ő volt az, aki egyszer nagy istenítéletet tett, a hamis papok, a hamis próféták, a Baál papjai, a Baál prófétái, a hamis isteneket behozó Jézábel királynő nagy serege ellen (1Királyok 18). Azt mondja a történet, hogy a Baál próféták építettek mindenféle oltárt (tudnék mindegyiknek nevet adni: haladás, béke, barátság, unió). Aztán várják rá az isteni tüzet, de az nem jön. Ekkor Illés próféta megépítette az Úr lerombolt oltárát (1Királyok 18,30), de ha szó szerint kellene visszaadni, így kellene fordítanom: Illés próféta meggyógyította az Úr lerombolt oltárát. Mert a gyógyítás az is, mikor összeillesztik, átkötözik a széttört csontokat, és azok összeforradnak. És gyógyítás az is, amikor egy szétdúlt építményt helyreigazítanak. Illés próféta meggyógyította az Úr lerombolt oltárát. S vajon, mi áll a templom közepén?  Az oltár és a szentek szentje. Amikor az első templom megépült, Salamon király Isten elé állt imádságában, hálát adni azért, hogy elvégezhette azt nagy vállalkozást, amit még apja, Dávid király kezdett el és szeretett volna befejezni.  Isten kegyelméből ő, Salamon vihette véghez. És ahogy Isten előtt áll és imádkozik, ott dobog a szívében a kérdés, hogy mi végre is a templom? Azért, hogy legyen nekünk is? Ne csak a katolikusoknak legyen nagy katedrálisa!? (Elnézést kérek a katolikusoktól, mondhattam volna anglikánt is.) Nekünk is legyen!? Hat csoda van a világon, legyen egy hetedik is, a Salamon temploma? Mert ez fellendíti a nemzetgazdaságot, munkát az iparosoknak, a fuvarosoknak, a tervezőnek, mindenki valami kis pénzhez jut, nőni fog a GDP? Azt mondja az Úr Salamonnak: a templom a könyörgés helye, ha eljön az én népem, és alázatosan bűnbánatot tart, én megkegyelmezek neki, és itt is úgy kellene fordítani, meggyógyítom. Így történt ez Ezékiás király idején (2Krónika 30,20) Ugyanaz a szó áll itt, mint amit Ezékiel mond: beárad a folyó a Holt-tengerbe, és meggyógyítja a vizet. Aki elnyeri az Isten bocsánatát, azt Isten meggyógyítja.  Ha kell, megszabadítja, mert a rabság is betegség.

És ez a szó, egészen személyesen is szól hozzánk. Eddig mindig népről, gyülekezetről, egyházról, nagy sorsközösségekről szóltunk. De én itt, ebben a nagy kollektívumban mi vagyok? Egy pontocska, egy kezdőbetű, egy szám.  Jób könyvében azt olvassuk: Ímé, boldog ember az, akit az Úr megdorgál, azért a Mindenható büntetését ne utáld meg, mert ő megsebezte, be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak (Jób 5,17). Amikor a barátai próbálják a tragédiájába, a gyászába, a betegségébe, a magára hagyottságába szinte belefeketedő Jóbot vigasztalni, Jób keményen azt mondja nekik, hogy: ti nem tudtok megvigasztalni. Ti a hazugság mesterei vagytok, haszontalan orvosok (Jób 13,4). Hazugsággal nem lehet gyógyítani. Hazugsággal nem lehet vigasztalni. Haszontalan orvosok vagytok, mert csak bölcselkedtek, filozofáltok, teologizáltok, mentegetitek Istent. Tanítsatok meg arra, hogy ne utáljam meg Isten kezét! Ne utáld meg az Isten kezét, mert ha összezúz, meg is gyógyít. Ha megdorgál, meg is vigasztal.

És végül kedves testvérek, a próféta látomása elvisz bennünket a jövőbe is. Nem csak az elvesztett Édenről olvasunk felfoghatatlanul szép dolgokat, és nemcsak a próféta látomásában láthatjuk a szinte elképzelhetetlent, hanem az Újszövetség jövendölő könyve, a Jelenések könyve végén is ezt olvassuk a mennyei Jeruzsálemről: „és megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, Istennek és a báránynak királyi székéből jött ki. Az ő utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl az élet fája volt, mely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozván gyümölcsét és levelei a pogányok gyógyítására valók.” (jelenések 22,1-2) Amit a pátmoszi látnok, a száműzetésbe kényszerített János lát, az ugyanaz, amit Ezékiel próféta látott, és ugyanaz, amit a szentíró, Isten Lelke sugallatára leírt a paradicsomkertről. Összefoglalva: meggyógyul a víz!

Azért vagyunk együtt alkalomról alkalomra, hogy áldást nyerjünk, és áldást vigyünk, áldást sokszorozzunk. Megáldalak és áldás leszel - mondja az Úr Ábrahámnak (1Mózes 12,2). Azért vagyunk itt, hogy az élet vize általunk is eljusson a halott világhoz. Isten áldása nélkül bármi erőt, bármi igyekezetet, bármi emberi orvoslatot árassz is a világba, úgy jársz, mint a Jordán vize, amelyik beleömlik a Holt-tengerbe és meghal. De Isten áldása a halottat is föltámasztja és a holtvizet is meggyógyítja. Azért vagyunk itt, hogy az áldások gyümölcseit és az áldások gyógyításra való leveleit megosszuk ezzel a megtört, hazugságba, bűnbe, önáltatásba, istenkedésbe, romlásba hullott világgal. Ha így lesz, meggyógyul a víz. Ámen.