Meggondolta

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A felolvasott szakasz néhány megjegyzést igényel, a megelőző történetből néhány jelenetet fel kell idéznünk. Az pedig a virágvasárnapi történet, illetve azon belül az, ami a jeruzsálemi templomban lejátszódott. Jézus a templomban fölforgatta az ott ülő, pénzzel és áldozati állatokkal kereskedők székét és asztalait, majd a hozzá vitt betegeket meggyógyította, és mindeközben az ott levő gyerekek folyamatosan kiáltozták a virágvasárnapi üdvözlő szót: Hozsánna, a Dávid fiának, dicsőség a magasságban az Istennek. Azt olvassuk erről a szakaszról, hogy mindez igen fölháborította, - pesties kifejezéssel – kiborította a véneket és a főpapokat. A mai ige története egy nappal később játszódik, s ekkor kerül sor a kikérdezésre: ki adta Jézusnak ezt a hatalmat, és egyáltalán, miféle az a hatalom, melynél fogva Jézus ezeket a nagy dolgokat teszi? Hogy jól értsük az összefüggést, mely messzebbre is mutat, mint a konkrét esemény, hadd idézzek föl egy esetet, ami nemrégiben velem történt, de azt hiszem, másokkal is megtörtént már. Az autómmal tolattam, és – régi Trabantos lévén - elfelejtettem, hogy az új autókon mind a két oldalon van visszapillantó tükör, tehát nem kell forgolódni, elég csak a tükröt nézni. Így hát tekertem a nyakamat hátrafelé, ám elvétettem a távolságot, nekimentem egy fának, s az egyik visszapillantó tükör ripityára törött. Próbáltam gyorsan összeragasztgatni, mert visszapillantó tükör nélkül nem lehet közlekedni, anélkül eleve veszélyben vagyunk. Ami itt történik, az egy efféle visszapillantó tükör. Jézus szíves és kemény szóval egyaránt arra emlékezteti a vezetőket, a felelősöket, hogy összetörték a visszapillantó tükröt, és nem látják, nem értik azt, ami néhány napja, néhány hónapja vagy néhány éve történik, és úgy próbálnak az élet dolgaiban, sőt az Isten dolgaiban kiigazodni, minthogyha erre a visszatekintésre nem lenne szükségük.

Abból indulunk hát ki, hogy a Jézusnak feltett kérdés isteni hatalomra vonatkozik. Ez a nem a kíváncsiság kérdése, mert itt nem arról van szó, amit sok esetben valóban olvasunk az evangéliumokban, hogy ugyanis Jézus csodatettei, tanítása, megnyilvánulásai nyomán csodálkozó kérdést tesznek föl: „kicsoda ez?” Kicsoda ez a Jézus, aki lecsillapítja a háborgó tengert, ötezer embert vendégel, meggyógyítja a betegeket, Istennek nagyszerű igazságát hirdeti? Itt most ez a kérdés nem így hangzik, hanem talán úgy, ahogy egyszer nekem is megütötte a fülemet. Egy fontos emberről beszélgettek más fontos emberek, akik nem voltak vele barátságban, és mikor szóba került az illető, a beszélgető partnerek közül az egyik gunyorosan megszólalt: „az meg ki?” Ebben az van benne – érjük jó!l -, hogy senki. De még inkább benne van a Jézus hatalmát firtató kérdésben az is, amit mégsem lehet ilyen elintéző cinizmussal, hiszen Jézus személyesen van ott. Itt már szembesülni kell vele. Amikor még Galileából jöttek a hírek, hogy az a názáreti Jézus ezt teszi, azt teszi, az a názáreti Jézus ezt meg azt mondja, akkor talán lehetett még ilyen cinikusan kérdezni: „az meg ki?” „Jöhet Názáretből valami jó?” (János 1:47) Ki az a galileai parasztpróféta? Ugyan már!? De most Jézus itt van, s a jelenléte mindent fölforgat, tettei fölháborítják a nép vezetőit, nyugtalanná teszik őket.  Aztán annak is sok oka van, hogy mi váltja ki ezt a nyugtalanságot, mi ennek az összeütközésnek a mutatója. Viszont a mai ige tovább is vezet minket. Megkérdezik hát Jézustól: - Milyen hatalommal teszed te ezeket? Ez egy szent hely, itt akármit tenni nem lehet, itt akármit mondani nem lehet, ennek a szent helynek vannak őrei, ennek a szent helynek van egy törvényes életrendje. Ha itt valaki akar valamit, kérjen engedélyt a felelősöktől. Igazolja magát. S ekkor Jézus fölteszi a visszapillantó tükröt, és azt mondja az atyafiaknak: - Nézzetek bele – vagyis előbb én is kérdezek valamit, és ha arra válaszoltok, majd én is megmondom, kitől kaptam ezt a hatalmat és mi ez a hatalom. És ezt kérdezi Jézus: vajon, a Keresztelő János keresztsége Istentől volt, vagy emberektől?

Keresztelő János híres ember volt. Talán híresebb, mint Jézus. János egy egész országot átjáró mozgalomnak volt a szellemi vezetője. Erről részletesen olvashatunk is az evangéliumokban, de ha nem hiszünk az evangéliumoknak, elolvashatjuk Flaviusnak, sőt még Tacitusnak a feljegyzéseit is. Valóságos népmozgalom volt, ami Keresztelő János körül kialakult, egy nagy spirituális, megtérési mozgalom. Azt olvassuk az evangélium elején, hogy még Jeruzsálemből is kimentek a pusztába Keresztelő Jánoshoz. Lehet, hogy még az itt álló vitafelek között is volt, aki egykor ott állott a Jordánnál, amikor így mennydörgött rájuk Keresztelő János: - „Viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy elkerüljétek a bekövetkező veszedelmet?”(Lukács 3:7) Igen, kimentek hozzá írástudók és farizeusok is, meg papok is, de mentek katonák, főemberek is, meg szegények, mind-mind mentek Keresztelő Jánoshoz. Halála, hogy ti. Heródes lefejeztette, megrázta az egész országot. Tehát Jánosról tudtak Jeruzsálemben, és most Jézus megkérdezi: - mondjátok meg, kitől volt János keresztsége, honnan volt a mozgalom, honnan volt mindaz, amit Keresztelő János mondott és tett, Istentől vagy emberektől? Nahát, mindjárt tanakodni kezdenek, és azt mondják magukban, hogy ha azt mondjuk, hogy a mennyből volt Keresztelő János hatalma, szolgálata, üzenete, akkor nagyon nagy bajban leszünk, mert Jézus rögtön megkérdezi tőlünk - Akkor miért nem hittetek neki? Ha meg azt mondjuk, hogy ez csak emberi dolog volt, s olyan mindig volt és mindig lesz a történelemben, hogy néhány nyugtalan ember előáll, mond valamit, az emberek meg a maguk nyomorúságában, keserűségében odacsapódnak hozzá, ám ahogyan a nyári zápor jön és megy, van és nincs, olyan volt a Keresztelő János dolga is, nohát, ezt nem mondhatjuk, mert az emberek rajontak Keresztelő Jánosért, prófétának tartották őt. Akkor nekünk végünk. Így hát a sancta ignorantiát választják, s azt mondják: nem tudjuk. Mire Jézus így felel: akkor én sem mondom meg néktek, honnét van az én hatalmam.

Ekkor jön az a fordulat, amiről ma részletesebben kell szólanunk. Jézus ugyanis nem hagyja abba a kérdezést: „De mit gondoltok ti?” És elmond nekik egy nagyon egyszerű történetet, melyben, túl a tanmesén és a teljesen nyilvánvaló tanulságon, igen mély dolgokat mond ki Jézus. A történet egyszerű. Egy embernek két fia van. Odamegy az elsőhöz, és azt mondja neki: - Menj ki fiam, munkálkodj a szőlőben! Erre azt feleli ez a fiú: nem megyek. Aztán meggondolja magát, és mégis kimegy. Odamegy az apa másik fiához is, és azt mondja neki: - Menj ki fiam, munkálkodj a szőlőben! Ő viszont azt mondja: megyek, de aztán nem megy. Melyik cselekedte meg az atya akaratát? – kérdezi Jézus. Számunkra is nyilvánvaló a válasz: az első. Ám egy pillanatra álljunk meg a történetnél. Valami nagyon finom, s egyben megrendítő, és az ember Istennel való dolgát bámulatosan megmutató kifejezés áll itt, egy apró különbség az egyik és a másik fiúra nézve, ami nem abban van, hogy az egyik igent mondott, és nem ment, a másik pedig nemet mondott és mégis kiment, hanem  - figyeljük meg még egyszer alaposan! -  másban mutatkozik. Azt mondja az első: - Nem megyek, de aztán, meggondolva magát elment. Majd a másikról ezt olvassuk, hogy azt mondta, én elmegyek uram, de nem ment el. Ott hiányzik ez a kis mondat, hogy „de meggondolta magá.t” Csak azt mondta, hogy megyek, de amikor mondta, már akkor is tudta, hogy nem fog menni.

Bizony, kedves testvérek, megrendítő az, amire Jézus rámutat: milyen könnyen mondjuk az Istennel való dolgunkban azt, hogy igen. Rávágjuk: igen. Sok oka van ennek. Jók akarunk lenni, szépnek akarunk látszani, s amúgy is, Istennek nem lehet nemet mondani. Hogy is lehetne? Annál nagyobb felségsértés, lázadás nincs, hogy Isten arra késztet, buzdít, bátorít bennünket, hogy tegyünk meg valamit, és mi erre azt mondanánk: - Uram, nem, ne haragudj, nem! Ez nekünk lehetetlen. Jézus jól megmutatja ezzel, mintegy visszapillantó tükörben, hogy mi itt az egész probléma. Idézzük fel, mi történt virágvasárnapon a templomban? Idézzük fel, milyen szent és áldott hely a templom? Idézzük fel, milyen csodálatos rendje van ennek a templomnak? Idézzük fel, hogy ott álltak Jézus tanítványai egy alkalommal és mondják a Mesternek: - Látod, Mester, ezeket a köveket, látod ezt a csodálatos épületet, látod a Te népednek ezt a fantasztikus odaszántságát s látod, miképp vetítik vissza Istennek a dicsőségét? Hogyne látnám, hogyne lenne ez így – mégis, minden, ami a látszatban, felszínen, a megfoghatóságban, a szertartásban, a szent életben, a magatartásban: igen, igen, igen, és semmi más, csak igen, az valójában nem. Miért?

Amikor Jézus felborogatta a templomban a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit, szó szerint - valóban jól fordítja Károli Gáspár – fölforgat mindent. Ott minden fölfordul. Tudnunk kell azonban, hogy a történet gyógyítással folytatódik! Így vannak Isten világában az összefüggések, ahogyan ezt ott látjuk: először össze kell törni valaminek, először a sarkából ki kell fordulni valaminek, először értelmetlenné kell válnia a „szép és jó” rendnek, amit felépítettünk, kialakítottunk, hogy aztán lehessen gyógyítani. Volt egy osztálytársunk gimnazista korunkban, a kollégiumban mindig mutogatta a balkezét, mely egy biciklibalesetben ripityomra tört. Az alkarja egészen ki volt púposodva az egyik helyen – rosszul forrt össze a csont. Aztán másodikban, amikor újra kezdtük az évet, mutatta a kezét: nézzétek, egyenes a csont. Mi történt? Az történt, hogy az orvosok összetörték újra a csontot – elmondta, hogy kalapáccsal törték össze - s aztán szépen összeillesztették, rendesen megkötözték, sínbe tették, és rendesen forrt össze a csont. Az jelenik meg itt, az Isten és az embernek a világa úgy-ahogy, épp ahogy össze van forrva. Egyben van. Az a nagy törés, az a nagy repedés, ami az ember bűne, Isten elleni lázadása miatt Isten és az ember között bekövetkezett, valahogy összeforrt. Ám most jön Jézus, és ripityomra töri az egészet, hogy újraforrassza. Összetöri az egészet, hogy újra egészséges és egész legyen. De éppen ezért érthető is, hogy ezek az emberek fel vannak háborodva, talpig meg vannak rendülve, el vannak bizonytalanodva, súlyos és komoly kérdéseket kell föltenniük. Erről is hadd szóljak néhány szót. Miért is ne lenne ez így, hiszen nemzedékek, évszázadok, ezer évek óta, mióta világ a világ, mi mindig úgy vagyunk, hogyha magunkba vagyunk, hogy elrendezzük magunknak a világot, és az mindig hordoz magában egy különös és megingathatatlannak, megváltozhatatlannak látszó emberi viszonyulást. Így hangzik ez, egy filozófus könyvének címéből idézem: megtanulunk együtt élni a rosszal. Ha valakit vigasztalni kell, és nem tudjuk reménységgel vigasztalni, azért még maradnak szép szavaink és kedves gesztusaink, hogy megtanuljon együtt élni a rosszal. Ha valaki borzasztó dolgokba keveredett és nem lát belőle kiutat, s már-már elsüllyed és elvész - mit tehetünk? -, segítünk neki megtanulni együtt élni a helyzettel. Hány ilyesmit lehetne sorolni? A saját életünkből is. Megalkudtunk a rosszal, beletörődtünk. Aztán valahogy úgy-ahogy, épp-ahogy odaigazítjuk az életünket hozzá,  vagy azt az életünkhöz, mert élni kell.

És most mi történik? Ott, a szent helyen, ahol ezek a nagy alkuk megköttettek, ott a szent helyen, ahol már nem lehet tudni, hogy a szertartás, az Isten-dicsőítés, az Isten-magasztalás azt szolgálja-e, hogy megnyíljon az ég úgy, ahogy a Dávid zsoltárában hallottuk, és Isten kiárassz megújító kegyelmét, vagy pedig ez az egész csak egy szép máz? És hol másutt, ha nem a szent helyen, hol másutt, ha nem az imádság órájában, hol másutt, mint ahol áldozatot adunk az ég és a föld Urának, állhatunk bele igazán abba, hogy ez már csak így van?! Tiszteletes úr, – mondta nekem valaki egyszer, amikor azt ajánlottam, hogy imádkozzunk reménységgel őérette – az én életem már el van rontva, azt már nem lehet helyrehozni, az már csak úgy marad. Az én bűneim – mondhatja bárki közülünk –  már úgy el vannak temetve bennem, ahogy a kutya, ha kap egy csontot, s kiszalad a kert végébe, kapar egy kis gödröt, beteszi oda a csontot, rákapar valamit, meg a másodikat is, meg a harmadikat is, aztán a végén azt sem tudja, hol van a csont, nos, így van az én sok bűnöm, ott van, ahol van, jobb azt nem bántani. Nem kell a fekélyeket fölvágni, undorító, borzasztó, rettenetes dolgok azok – de a szent hely, az igen! Mert onnan talán mégis jön egy kis erő, hogy elhordozzuk ezt. Ám Jézus ezt nem akarja. Nem akarja, hogy gyermekei, követői, tanítványai, sőt, hogy bárki is ebbe beletörődjön, és csak annyi legyen minden bölcsességünk, annyi legyen egész szent életünk, hogy megtanultunk együtt élni a rosszal. Ezért olyan megrendítő a két fiú példázatában az, amit az egyiknél hallunk, hogy azt mondja, hogy igen, de aztán kiderül, hogy az az igen már ott, abban a pillanatban nem volt. Nem gondolta komolyan. Csak mondta, mert úgy illik. Óh, hányszor van az így, kedves testvérek! Igent mondunk, és nem gondoljuk komolyan, engedünk az Istennek, – úgymond – rábólintunk, tetszik nekünk, mégsem lesz belőle semmi. Idézzük föl Pál apostolt a Római levélből, ahol Isten megigazító kegyelméről beszél, és azt mondja, hogy előttem az Isten törvénye, mely szent és megkérdőjelezhetetlen és jó. Továbbá, mondja az apostol: gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint. Éjjel és nappal az Isten törvényéről gondolkodom, örömömre van nékem, ha Isten törvénye előttem van, mert az igazság beszéde az, a tökéletesség beszéde, a boldogság forrása az. Majd hozzáteszi: „De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? (Róma 7:23-24) Ezt tudjuk, kedves testvérek.

Ám térjünk rá az első fiúra, hiszen Jézus őt állítja elénk. Azt halljuk, hogy az első fiú az apa kérésére csak egyszerűen annyit mond: „nem megyek”. Ő engedetlen, és vállalja is ezt. Neki az atya szava semmi, ő nem ér rá, neki Isten beszéde semmi, ő ezt nem tartja szükséges és fontos dolognak. Hagyja őt békén az Isten! De aztán – halljuk az Igében – meggondolta magát. A görög szót így is lehetne fordítani: „végiggondolta” magát. Eleitől a végéig átgondolta az életét az életét. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy mi van a háta mögött. Meg talán tudta azt is, hogy mi van előtte, és azt is, hogy mi van benne. Végiggondolta magát, meggondolta magát  - és elment. Majd így kerekíti be Jézus a példabeszédet (melynek kérdésére, természetesen nem tudunk más feleletet mondani, mint hogy: igen, az első cselekedte meg az atya akaratát): „bizony mondom néktek, a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazság útján, és nem hittetek néki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek néki; ti pedig, akik ezt láttátok, azután sem tértetek meg, hogy hittetek volna néki.” Mit mond Jézus? Jézus azt mondja, hogy eljött Keresztelő János és olyanok tértek meg a prédikálására, Istenhez hívó szavára, akikről józan ésszel, mindenféle bölcs emberi tapasztalat szerint azt mondanánk, hogy azok soha. Merthogy kutyából nem lesz szalonna. A vámszedő, a finánc, a pénzember, a Mammon rabszolgája, meg a parázna, bujakóros – ugyan mikor fog megtérni? Nem tértek meg 1990-ben sem, pedig jaj, de özönlöttek a rendszerváltozáskor, de sokan mondták, hogy itt változás lesz, itt úgy-e nekünk is szabad megtérni?! Jól emlékszem, 1990-ben volt a Ráday Kollégiumban egy egyházi megújulási konferencia, álltunk ott fiatal papok a folyosón, és jött egy békepap. Tudjuk, kik voltak a békepapok: akik tszcs-t prédikáltak, szocializmust, kommunizmus dicsőségét. Nos, jött felfelé a lépcsőn, mire odaállt az egyikünk elébe, nem állta el az útját, csak úgy elébe, s megkérdezte tőle: - Te mit keresel itt? – Mire ő azt mondta: – Miért, nekem nem szabad megtérni? Tátogtunk a meglepetéstől, s magunkban azt mondtuk: jobb lenne, ha nem térnél meg, lenne nekünk életünk végéig kire haragudni, lenne nekünk pofozó-bábúnk, mert de jó is az, kedves testvérek! Eljött Keresztelő János és megtértek azok, akikről soha nem gondolnánk, hogy megtérhetnek, meggyógyultak azok, akikről kiállítottuk a diagnózist: halálos beteg, megváltoztak azok, akiket megváltozhatatlannak gondoltunk. És ti még ezt látva sem tértetek meg! Milyen kemény beszéd ez!

Ám, kedves testvérek, a mi Urunk, Jézusunk kegyelmes Megváltó! Mint mondottam, ez a példabeszéd semmi egyéb, minthogy újra fölteszi a ripityomra tört visszapillantó tükröt. Nézzél bele, aztán meglátod az életedet visszafelé. S meglátod, hogy Isten hányszor volt irántad elnéző, meglátod, hogy Isten hányszor engedett tovább. Meglátod azt is, hogy Isten hányszor bocsátotta meg neked, hogy bár igent mondtál, de az igen semmire volt jó, mert nem úgy éltél. Megláthatod, hogy hányszor – megint csak pestiesen szólva – fényezted magadat, jelentetted, mutattad, hogy te ebben az élet s halált eldöntő dologban jártassággal, tapasztalattal, bölcsességgel rendelkeztél, s ez nem volt igaz. Most mégis itt vagy és élsz, és hirdeti neked a Szentlélek Isten a megváltozásnak, a megtérésnek, a megújulásnak az evangéliumát.

Testvérek, hamarosan véget ér idei böjtünk, húsvét már közel Szabad nekünk Isten kegyelmi erejéből a Dávid bűnbánati zsoltárát is, végigolvasnunk, szabad ebbe a csodálatos visszapillantó tükörbe belenézni. S aztán nem elfelejteni, amit abban láttunk. Mert abban nemcsak magunkat látjuk, s nemcsak azt, amit a kemény szó nyomán magunkra is kell vennünk, látván, hogy mások megváltoztak és megtértek, s mi mégsem tértünk meg, hanem látnunk lehet azt a kegyelmes Istent is, aki mindezideig türelemmel, szent szeretettel és irgalommal hordozott bennünket. Őhozzá hív bennünket ma is Jézus. Menjünk hozzá alázattal, töredelemmel, de boldog reménységgel, mert Ő a megváltozásnak, a szabadításnak, a gyógyításnak Istene. Boldog ember, aki benne remél, boldog ember, aki szavának hisz és hittel hozzá megy, hogy tőle életet, gyógyulást, új lehetőséget kapjon.

Ámen