Meggondolt akarat

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mögöttünk levő vasárnapokon az akaratról, előbb az Istennek átadott akaratról, aztán az Istennek meghódított akaratról szólt az igehirdetés. Azt láttuk, akár az átadott akaratról volt szó (Péter apostol esetében), akár meghódított akaratról volt szó (József testvérei esetében), hogy az emberi eltökélésnél, a mély és megfontolt elszánásnál nagyobb erő, nagyobb hatalom az isteni jó, vagyis Isten akarata. És láttuk azt is, hogy Isten csodálatos módon, emberi életekbe beleavatkozva, a történelem menetébe beleavatkozva, de máskor csak a lelkünkkel beszélve fordítja a mi akaratunkat az isteni jó felé. A mai ige nyomán közelebb jövünk – de még nem jutunk el teljesen! – az akaratnak és a szabadságnak a kérdéséhez is. Egy pillanatra látni fogjuk, hogyan tartozik össze ez a kettő, miért nem szabad a kettőt összekeverni, és miért szoktuk a kettőt összekeverni, és miért indulunk el gyakran e miatt végzetes utakon, vagy jutunk zsákutcákba.

Mielőtt Jézus példázatát részletesen taglalnám, néhány előzetes megjegyzést kell tennem. Először is, ebben a példázatban nem a magunk akaratáról beszélünk. Így kérdezi Jézus: "mit gondoltok, a két testvér közül melyik teljesítette az atya akaratát?" Itt egy másik akarat jelenik meg. Korábban már elmondtam, hogy mind a lélektant, mint a szociológiát, mind a jogtudományt, s egyáltalán az emberi életnek minden területét rendkívüli módon izgatja az a kérdés, hogy mi a különbség aközött, amikor én akarom az akaratomat mások fölött érvényesíteni, és aközött, amikor én találkozom egy nálam erősebb akarattal, vagy egyáltalán valami más akarattal, mely engem késztet, mozdít, motivál, valamilyen irányba fordít. Most tehát a példázatbeli atya akarata áll a középpontban. A mi pozíciónk ebben a tekintetben az engedelmesség vagy az engedetlenség. Az atya valamit kér a fiúktól. A régi keleti világban vagyunk. Itt, amíg az atya meg nem halt, és a gyermekek teljes jogú birtokosai nem lettek az atyai örökségnek, addig függőségi viszonyban voltak az atyával. Az atya parancsolhatott nekik, az atya házában éltek, az atya függelmi rendjében állottak. Elég a múltkori igét fölidézni, azt a drámai jelenetet, amikor Jákob pátriárka meghalt, és a testvérek, akik azt tették Józseffel, amit tettek (eladták Egyiptomba rabszolgának), a temetés után kupaktanácsot tartottak és azt mondták: meghalt atyánk Jákob, hátha most József megfizeti nekünk mindazt a rosszat, amit neki tettünk. A testvérek azt hitték, hogy József csak azért nem állt bosszút, mert Jákob  atyai tekintélye visszatartotta őt ettől. De a mai világban is érzik még ez, a gyermek engedelmeskedni tartozik a szüleinek. Még akkor is, nagyrészt másképp van már a világ, s elég hamar megkezdődik a gyermekek felszabadítása. Évszázada már, hogy nagy mozgalom indult a közoktatásban, a szellemi életben, kulturális dimenzióban, s különösen a popkultúrában, mely ezt célozza. S azt látjuk, hogy miközben a gyermekeink már tíz, tizenegy évesen önálló életet élnek és saját akaratuk van (azt csinálnak, amit akarnak?!), aközben – ezt a lélektan bizonyítja – nem tizenöt, tizenhat évesen nő be a gyermekek feje lágya, hanem harminc, harmincöt évesen. Pár évvel ezelőtt készült egy szociológiai felmérés, melynek során a húszéves nemzedéket kérdezték. Kiderült, ők nagyon jól érzik magukat édesanyjuk pendelyébe kapaszkodva, akár harminc éves korukig is. Pár hónapja pedig Olaszországról jelent meg egy nagy felmérés. Kimutatták, hogy az olasz férfiak jelentős hányada harminc, harmincöt, negyven éves él otthon, nem házasodnak, nem keresnek maguknak hitvest, jól érzik így magukat. De közben tíz-tizenegy éves korukban már úgymond felnőtt gondolataik vannak. Különös és zavaró kor a miénk, s egyáltalán más, mint a régi. Ezt azért mondom, mert a példázat megértéséhez ezt a különbséget figyelembe kell vennünk: engedelmesség vagy engedetlenség az atya akaratával szemben.

A másik általános megjegyzés már inkább a mi korunkra esik. Ma igen erőteljesen érezzük, hogy különös kapcsolatban áll egymással a szabadság és a kényszerítés. Ha akaratról és engedelmességről beszélünk, ennek meg kell nézzük ezt a másik oldalát is, kényszerítés és szabadság. Ez nagy lélektani, társadalmi, pedagógiai, civilizációs kérdés. Szabadság és kényszerítés. Idéztem a múltkor Ferdinand Tönniest, a nagy német szociológust, aki már a 19. században meghatározta ezt a dilemmát. Az akaratról szólva, egyrészt Wesenwilléről, másrészt Kürwilléről beszél. Wesenwillén az ember spontán, természeti lényéből fakadó akaratát érti, és szembeállítja vele a szervezett társadalomból, főleg e törvények felől érkező impulzusokat.  Nem tudom, ha ma élne ez a nagy tudós, mit mondana? Talán az első szava az lenne, hogy egész kultúránkat egy rettentő képmutatás hatja át. A 20. század ugyanis különös fejleményt hozott, amit úgy lehetne talán összefoglalni, hogy mindent a szabadság kérdésére vezettek vissza, és ugyanakkor a mindenre kiterjesztették a szabadságot. Nem dolgom, hogy  a szószékről országokat és államokat bíráljak,  most mégis meg kell tennem. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma minden évben kibocsát egy jelentést, melyben minden országról értékelést közölnek. Ebben első helyen áll az a kérdés, hogy az adott ország hogyan áll a szabadságjogokkal. Demokratikus-e a berendezkedés, s a törvények milyen szabadságjogokat biztosítanak. A szabadság a mérőfok. De a népek nemzetközi tanfelügyelője, Amerika ugyancsak gyakran félrenéz. Ahol sok az olcsó olaj, vagy ingyért adnak területet katonai bázisnak, ott nem olyan nagy ez a szabadság-szigor. S persze ugyanebben az Amerikában történt, én magam hallottam húszegynéhány évvel ezelőtt, hogy egy híres prédikátor, aki a politikát is befolyásolta, nevesül Billy Graham, azt találta mondani, hogy a Szovjetunióban nagyobb a vallásszabadság, mint az Egyesült Államokban. Később bocsánatot kért – méltányoljuk! Mégis, azért sok képmutatás kapcsolódik ide. S fölidézhetjük az 1930-as éveket is, amikor a nyugati világban állandóan gyalázták a középkort, a középkori a csuhásokat, a klérust, a papokat, a kényszerítő rendszereket, s persze ebbe mindig belevették az inkvizíciót, és közben magasztalták Sztálin Szovjet-Oroszországát. Különös valami ez. Zavarban  is vagyunk, és ez civilizációs zavarodottság, mert egyrészt a szabadságra vágyó ember iszonyodik, ha bármi kényszerítés jelenik meg, de mi tegyen, ha maga a kényszer, az önkény emeli piedesztálra a szabadságot, mint mindenek fölött valót!? Vagy fordítva, megfeledkezhetünk-e arról, hogy még a szabadság-mámoros világban is vannak a kényszerítésnek szerkezetei és társadalmi intézményei?! Mondok néhány példát: a karon ülő csecsemő nem maga dönti el, hogy sárgarépa főzeléket fog-e enni, vagy tejbepapit kap az édesanyjától, vagy hogy este már nyugovóra kell térnie, s ha nem nyugszik, a szájába dugnak egy cumit, hogy maradjon csendben. Testvérek, ez kényszerintézkedés. Az ötéves kisgyermek sem maga dönti el, hogy az óvodából melyik általános iskolába viszik a szülei. Egyszer szülőkkel beszélgettem emlékeztetve őket arra, hogy be lehet íratni a gyermeket hitoktatásra, eljött az ideje. A szülők rám néztek, nagy szabadságharcos tekintettel: hadd döntse majd el a gyermek maga, hogy akar hittanra járni vagy sem – mondták hétéves gyermekükről. Magyarán ők eldöntötték, hogy nem akar a gyerek hittanra járatni, csak nem merték nekem megmondani. Mert mit dönt el a hétéves gyermek? – lehet, hogy ma egy kicsit többet, mint régen, mert ezzel udvarolunk a gyermekeknek. Én egykor vasárnap bizony nem döntöttem el, hogy felveszem-e vagy sem a sötétkék kantáros rövid gatyát meg a fehér zoknit, s hogy megyek-e templomba. Nem döntöttünk mi erről. Meg abban sem döntöttünk, hogy a sült csirkéből a két combot ki kapja, heten voltunk testvérek, a két kicsi kapta. S nem kényszer-e az utcasarkon a STOP tábla? Dehogynem. Akkor is meg kell állni, ha nem jön semmi. Nem kényszer-e, hogy maximum 130-cal lehet az autósztrádán menni, miközben senki nincs az autósztrádán, s az én felelősségem, ha a falnak megyek?! Nem kényszer-e az adó? Hát, ha rajtunk múlna, egy fillért nem fizetnénk. De adózni kell. Nem kényszer-e az, hogy egy magyar ember egy másik magyar emberrel magyarul beszélget? Ugyan egyszerű adottság, mégsem kezdhetek el neki hottentotta módon beszélni, csak mert én úgy akarok beszélni. Mindenféle adottságok, meghatározottságok, mozgások vannak, amelyek kényszerítenek bennünket. Nos, szabadság és kényszerítés, mindkettő itt van ebben a történetben.

Aztán azt is el kell mondanom, hogy az akarat mindig rendet is rak, mindig valamilyen rendet szab maga körül. A példázatból csak egyetlenegy szót emelek ki, és itt most ez rakja a rendet. Persze az is rend, hogy van egy családfő, van egy szőleje, családi gazdasága, a gyerekek pedig ott élnek a házban. De itt az adja a rendet, hogy ideje van munkának. Hogy mondja az atya? Azt mondja a fiának: eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Ma. Ha hangsúlyossá akarnánk tenni, akkor így is lehetne fordítani: eredj fiam most, és munkálkodjál az én szőlőmben. Nem holnap, vagy holnapután, nem akkor, amikor te is jó belátásra térsz és rádöbbensz, hogy ha nem dolgozol, nem lesz gyümölcs! Hanem: ma munkálkodj a szőlőmben. Ma kell munkálkodni. Az akarat tehát rendet rak. Abból lehet megfigyelni, kiben mekkora akarat-potenciál lakozik, hogy más környezetbe kerülve milyen módon kezd viselkedni. Az egyik szélsőség az, hogy neki úgy van jól, ahogy ott van, és gyorsan alkalmazkodik hozzá. A másik szélsőség az, hogy elkezdi a dolgokat átrendezni, mert neki nem jó úgy, ahogy ott van. Aki szíves vendéglátó és sokféle vendége volt már, megfigyelhette ezt. Jön egy vendég, leül a szék szélére, és semmit nem csinál. Ha mondjuk néki, egy kicsit beljebb ül, ha kérdezzük, mond valamit, ha fölszólítjuk, illedelmesen megteszi. Nem éppen akaratos ember. S van olyan vendég is, aki megérkezik, s máris kérdezi: miért itt van a fogas, amott sokkal jobb helyen lenne, erre a székre üljek, vagy ez a házigazda széke, kapok már kávét? – s hozzákezd rendet rakni az életünkben. Az akarat (a más akarata vagy az én akaratom) világot rendez maga köré.

És végül a környezetről is hadd szóljak, testvérek. Virágvasárnap után mondja el Jézus a példázatot. Megtisztította a templomot, Isten prófétai Igéjét hirdette mondván: az én házam az imádság háza, ti pedig azt latrok barlangjává tettétek. Jaj, mit tett a templommal az emberi akarat? Átrendezte pénzváltó hellyé, bankká - forogjon a pénz. Ez az Isten akarata? Ez az imádság háza? Másnap Jézustól megkérdezik: mondd meg nekünk, milyem hatalommal teszed Te ezt? Viszontkérdezi Jézus: Keresztelő János milyen hatalommal hirdette a megtérést, a megváltozást? Magától, vagy Isten küldte őt? Nem mernek rá válaszolni. Ha ugyanis azt mondják, Istentől volt, máris jön a kérdés: miért nem engedtetek Isten akaratának, miért nem engedtetek a szent kényszernek, miért bújtatok el holmi álszabadság mögé, vagy éppen álrend mögé? De ha azt mondják, hogy Keresztelő János is csak emberi gondolatokat mondott, maga-csinálta próféta volt, agyonverik őket az emberek, mert Jánost mindenki prófétának tartotta. Csapdában vannak, s azt mondják: nem tudjuk. Ekkor Jézus elmondja ezt a példázatot, melynek végén megtudják, hogy cselekedte atya akaratát. Aki engedett az atyának.

Két fiú áll előttünk, két akaratember. Ezt mondja az atya az egyiknek: menj el ma az én szőlőmbe, és munkálkodjál. Ő pedig ezt mondta neki: nem megyek. Kivételesen bírálat alá kell vegyem a Károli fordítást, mert szó szerint a görög szövegben ez áll: nem akarok. Igen, annyiban jó a fordítás, hogy a lelki mozgást végigvezeti: ha nem akarok, tehát nem is megyek. De szó szerint itt ez van: nem akarok, nem fogok, nem jó ez nekem, nincs a megfontolásaim között (latinul: nolo). Majd (folytatja Jézus) a fiú meggondolta magát és elment. Az egyik angol fordítás így adja vissza, és ez még jobban közelít a lélektani részhez: megbánta. Azért tetszetősebb ez, mert itt pontosan arról van szó, hogy összetett mindent, összerakta a gondolatokat, az akaratokat, és ennek a végeredménye megfontolás lett, a megfontolásból pedig az, hogy mégis elment. Azt mondta, hogy nem akarok elmenni, aztán történt vele valami, végbement benne a saját akaratának, az atya akaratának az egyberakása, ami persze nem 24 órás, dokumentált eseményben történt, hanem egy másodpercben - mégis! És aztán elment.

A másik azt mondja, kihangsúlyozva (s itt nagyon pontos a magyar fordítás!): én elmegyek, uram! Ő már hallotta, mit mondott a másik. A másik azt mondta: nem megyek, nem akarok. Ő viszont azt mondta: én igen. Beh tudjuk ezt mondani, kedves testvérek: én, ego! Volt itt valahol följebb, a hegyoldalban, nem tudom, megvan-e még, egy fittness szalon, ez volt rá írva: Egocenter. Én. Én elmegyek. Egy kis dicséretet be lehet zsebelni, egy kicsit el lehet különbözni a nem akarótól, az engedetlentől, a szabályok felrúgójától. Én, én elmegyek. Mintha a tékozló fiú bátyjának a panaszkodását hallanánk, csak fordítva. Amikor a kisebbik  otthagyja a bűnt, és visszamegy az atyai házhoz, örömünnepet tartanak, a nagyobbik meg kinn áll a sötététben, s nem akar bemenni. Kijön hozzá az atya, kérleli. Ekkor a nagyobbik rákezd a panaszra: én soha parancsodat meg nem szegtem, én mindig a te házadban vagyok, én mennyit dolgoztam, és soha egy kecskefiat nem adtál nekem! Ego, ego, ego. Milyen hangsúlyos ez: én elmegyek. S itt van a megrázó fordulat. Szó sincs arról, hogy meggondolta magát, és nem ment el, hanem csak ennyi történik: nem ment el. Meg sem gondolta magát, már amikor mondta, hogy elmegy, akkor tudta, hogy nem fog elmenni.

Most tehát, testvérek: szabadság vagy engedelmesség? Így éli meg a modern ember a kérdést. Ebben küszködünk, vergődünk. Ha engedelmeskedem, nem vagyok szabad, ha szabad vagyok, akkor nem szabad engedelmeskednem, - s mindez az én körül forog. Magam körül forgok, önmagunk körül forgunk.  De csodálatos ez a szó, hogy meggondolta, vagy ahogy az angol fordítja: megbánta, vagy ha egészen ki akarnánk a görög szót bontani, ami itt a szövegben van: mindent egymás mellé tett. Nagyon találó ez a szó: megfontolta. Megfontolta, a serpenyőbe tett mindent, fölmérte a szavai súlyát, a következményeit, mi lesz ebből? Mi lesz ebből, hogy én nem akarok, - hova fog az vezetni? És azt kell most örömmel hirdetnem, hogy Isten csodálatos világában, amikor mi az isteni akarattal találkozunk, amikor Istentől impulzusok, felszólítások és parancsok érkeznek, és ezek mind így szoktak érkezni: ma, nem holnap! Egy amerikai teológus régebben írt egy könyvet, s címéül egy szép spanyol szó választott. Latin-Amerikában nagyon szeretik használni, manana - holnap, holnap, majd, majd. Mint Pató Pál: ej, ráérünk arra még. De hogy mondja a Zsidókhoz írt levél? Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint egykor, az elkeseredéskor, a pusztában. Isten szent akarata, a jó rend, a szeretet parancsa nem így szól: szeresd az Urat, a te Istenedet holnap, szeresd felebarátodat, mint magadat, majd, ha ráérsz. Ma és most! És milyen csodálatos, hogy az engedetlen válasz (nem akarok, nem megyek!) után van egy kis idő. A meggondolás ideje. Ez lehet, hogy csak egy momentum, pár perc, vagy valami, ami eltérít a rossz útról. Ne vegyétek hát zokon, ha Isten nem enged meg nektek valamit, amiért egyébként nagyon hosszú ideje imádkoztok.  Isten kitesz egy sorompót, valami akadályt, és fölbukunk benne, s máris tele a szívünk dohogással, haraggal, Isten elleni lázadással! Vajon nem a megfontolás ideje ez? Nem az a mi történetünk, hogy nem mi kértünk, hanem Isten kért tőlünk valamit? Eredj el, munkálkodj az én szőlőmben,  légy engedelmes a szent életben! Olyan felháborító engedelmeskedni ennek: szeresd Istent és szeresd felebarátodat? Olyan borzasztó? Elvész a szabadságunk? Pedig láttuk, hogy a szeretetben találjuk meg igazán a szabadságot, mert Istenben a szabadság és a szeretet összetartozik, egymástól elválaszthatatlanok, a szabad Isten szeretetéből teremtett bennünket és szeretetre teremtett bennünket. Hol másutt találod ezt meg? Fontold meg, gondold meg, mérlegelj! Számítsd ki, ha tetszik. Ahogy ez a fiú kiszámította, és mégis elment. A másik pedig megfontolás nélkül rávágta, hogy igen, megyek, és nem ment. Melyik töltötte be az atya akaratát? – kérdezi Jézus.

Én is kérdéssel fejezem be az igehirdetést, de ehhez két idézetet szeretnék idecsatolni, mind a kettő Shakespeare-hoz kapcsolódik Az egyiket jól ismerjük, Hamlet mondja, ki rosszra, bosszúra készül készül: a lelkiismeret mindünkből gyávát csinál. A másik fordítás szerint (mert így is lehet fordítani): a megfontolás mindünkből gyávát csinál. Mintha azt mondaná Hamlet (vagy Shakespeare?), hogy aki okoskodik, aki megfontol, az előbb-utóbb annyi szempontot lát maga előtt, hogy elgyávul, és nem meri férfiasan, bátran megtenni, amit meg kell tennie. Ám van egy másik idézet is, ez nem Shakespeartól való, de Shakespeare emlékművére írták fel szülővárosában. Így szól: "mint angyal jött a bölcs megfontolás, kiűzve vétkes Ádámját belőle." Mint angyal jött a bölcs megfontolás… Az akaratokról beszélünk,  s hiszem, hogy az a bölcs megfontolás, amit itt az egyik testvér esetében hallunk, angyali érintés, ez isteni munka bennünk, ez Isten ihletése a szívünkben és a lelkünkben. Isten unszolása ez, Isten szent kényszerítése, hogy mégis tegyük a jót. Mert nem gyávát csinál belőlünk a megfontolás, vagy ha gyávát csinál belőlünk, akkor a rosszra csinál belőlünk gyávát, a jóra viszont bátrat csinál. Idézhetem még egyszer, amit a múltkor idéztem Pál apostoltól: iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Gyávaság-e hát az engedés, testvérek? Szabadságvesztés-e az engedelmesség? Aki isteni erőket igényel, és fölsóhajt és imádkozik Istenhez, hogy adjon erőket, annak Isten elküldi Szentlelkét, és a Lélek ott elkezd rendet rakni. A nemakaromból, a nemmegyekből, megyek lesz, az engedetlenségből engedelmesség lesz, a gonoszra hajló szívből szeretni képes szív lesz. Nos hát, testvérek, gyávaság-e az engedés? Vagy inkább bölcsesség az engedés? E kettő közül mit gondoltok, melyik teljesíti az Atya akaratát?
Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, megvalljuk, hogy elrontjuk szabadságunkat, a csodálatos ajándékot, mit Tőled kaptunk. Önfejűen, megfontolatlanul, lázadva zátonyra kormányozzuk életünk hajóját. Köszönjük, hogy elküldötted Krisztusodat, aki tökéletesen betöltötte minden akaratodat. Add, hogy az Ő útján járva megtapasztaljuk a bölcs megfontolás, az akaratodnak való engedelmesség csodáját. Köszönjük, hogy Szentlelked erejében Te magad formálod lelkünket, s igazítod akaratunkat akaratodhoz. Segíts bennünket a Krisztus útján járni.

Köszönjük azt is Mennyei Atyánk, hogy ezen az úton gyógyító és szabadító erőket kapunk Tőled. Így imádkozunk beteg és szenvedő testvéreinkért, gyógyulásukért, szabadulásukért, megőrző és megtartó kegyelmedért. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért. A halál oly gyakran elrejti előlünk a végső és boldogító célt, elsötétíti a szemhatárt, a halál utáni élet boldog valóságát. Ragyogtasd föl gyászoló testvéreinknek Krisztus világosságát, írd szívükbe a feltámadás reménységét, az örök élet dicsőségét, így vigasztald és bátorítsd őket.

De megvalljuk Mennyei Atyánk nemcsak a gyász, nemcsak a fájdalom és a betegség rejti el előlünk a boldogító életcélt, hanem a gondjaink, a küzdelmeink, a fáradtságunk, a vereségeink. Kérünk hát, taníts bennünket Igéd és Szentlelked által látni, mindig mindenben szent akaratodat keresni, s boldog gyermeki szívvel betölteni azt, hogy együtt, közösen is mondhassuk majd imádságunkban igaz és teljes szívvel: legyen meg a Te akaratod. Legyen az meg életünkben, szívünkben, egész valónkban.
Ámen