Megfordította sorsát

Még egyszer szól az Úr. Pedig szólt már Jóbnak a forgószélből kétszer is. Jób töredelemmel, alázattal válaszolt. Győzött Isten. Ez elég is lenne, itt be kellene rekeszteni a történetet. De a könyv végén egy történeti záradék áll, Jób sorsának elrendezése.  Ám előbb még egyszer szól az Úr. Megrendítő összefüggés van itt. A barátok azt mondták, ha Jób megalázza magát, Isten helyreállítja életét. Jób megalázta magát, megbánta és visszavonta szavait. Jöhet az áldás. De Isten még előbb újra szól, éspedig Jób barátaihoz. Megfeddi őket, áldozatot követel, és Jóbnak is kell segítenie ebben az engesztelésben, mert az Úr csak az ő személyét fogadja el.  Imádkozzon Jób azokért, akik nem szóltak Isten felől igazán. Egyszóval, Isten igazolja Jóbot. A vitatkozás során többször kifakadt Jób, mikor nem talált a barátainál vigasztalást: keserves vigasztalók vagytok! Óh, bárha Isten igazolna előttetek is! Ők ugyanis azon a nyomon haladtak, hogy Jób nyomorúságnak valami lappangó bűn, egy ifjúkori véteknek, vagy éppen a büszkeség, a csapások, rettenetek között tanúsított dac az oka. A világ rendje az, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a bűn büntetése. Ez pedig olyan, mint valami láncreakció. Ezért betegségekből, csapásokból, kudarcokból és nyomorúságokból lehet mintegy visszafelé következtetni az indító okra, a bűnre. Jób azonban Isten után kiált, hogy igazolja őt, mert a vigasztalói a vádlóivá lettek. S lám, most milyen csodálatos módon igazolja őt Isten a barátok előtt: menjetek el szolgámhoz, Jóbhoz, ő járjon közbe érettetek, mert egyedül az ő személyére tekintek (42,8). Amit Jób elmond értetek imádságában, csak azt fogadom el. Merjünk bátran közbenjárni másokért! Bátran kérj másokat, hitvest, gyermeket, barátot, még a papot is, hogy járjon közbe érted, és ha téged kérnek, bátran imádkozz másokért! Imádkozzatok egymásért, mondja az apostol, mert nagy ereje van az igaz ember buzgó esedezésének. (Jak 5,16) Jób pedig igaz ember volt.

A barátok tehát, akiket az Úr nevesít is, Isten ítélete alá estek. Nem szóltatok igazán rólam! – mondja az Úr Elifáznak (42,7). Sokféle módon lehet visszaadni a súlyos ítéletet, hadd említsek meg néhányat, hogy jobban értsük, mindig az összefüggésből világlik ki a pontos tartalom. Dávid az egyik esdeklésében az ellenségeiről panaszkodik, és így írja le őket: „nincsen a szájukban egyenesség, nyitott sír a torkuk.” (Zsolt 5,9) Egyenesség -  ez eredetiben ugyanaz a szó, mint amikor azt mondja Úr Jób barátainak: nem szóltatok felőlem igazán. Ellenségeim szájában nincs egyenesség, mondja Dávid, tőrbe csalnak, a torkuk nyitott sír. Az ellenség sokszor barátnak álcázza magát. Nem is az az igazi ellenség, aki teljes hadifelszereléssel ront nekem, hanem az, aki oda édesget a gödör szélére, aztán belelök. Iskolás korunk egyik galád „játéka” volt, hogy valaki leguggolt a társa háta mögött, a másik meg mosolyogva odalépett, figyelj, mondani szeretnék valamit, aztán meglökte, ő pedig átbukott a mögötte kuporodón és hanyatt dőlt. Jön a bűn-barát, mosolyog, egy kis mozdulat, és én már a sírgödörben vagyok, mert hanyatt estem a szerencsétlenség-baráton. Nincs szájukban egyenesség. Mintha azt mondaná Isten Jób barátainak: amit rólam mondatok, az nem volt egyenes beszéd. Barátnak mutattátok magatokat, de ellenségei lettetek Jóbnak. A nyolcadik zsoltárt sokszor idéztük Jób története kapcsán. „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, kicsoda a halandó, hogy törődsz vele!” – kiált fel Dávid (Zsolt 8,4-5. A jól elrendezett világegyetem szépségén ámul.  Mintha azt mondaná az Úr Elifáznak: nem beszéltetek rólam rendesen. Nem a világ jó rendje szerint szólatok rólam. A 90. zsoltár, amit református zsoltárnak nevezünk, ezzel a könyörgéssel ér véget: „kezünk munkáját tedd állandóvá!” (Zsolt 90,17) Mintha azt mondaná az Úr Jób barátainak: nem beszéltetek rólam maradandó érvénnyel. Hosszú hónapok óta olvassuk, magyarázzuk a barátok szavait. Nos, ki emlékszik ezek közül valamelyikre? Ha most idézgetni kezdeném szavaikat, talán egy-két mondatra azt mondanánk: ismerős valahonnan; de a legtöbbet mintha most hallanánk először. Pedig olykor, bocsánat a szóért, még fel is turbóztam a barátok szavait, némelyiket úgy dicsértem, hogy egyenest dogmatikakönyvekbe lehet foglalni. Több ízben a barátok egyik-másik gondolatából indultunk, mintegy csodálatos ösvényen Isten dicsősége felé. De most azt mondja az Úr: amit mondtatok, abban nincs semmi érvényes, semmi maradandó.  Hát lehet a világteremtőről, a gondviselőről úgy szólni, hogy abban nincsen semmi maradandó? Lehetetlent vittek végbe a barátok; amit Istenről mondtak, nem ér semmit. Ezt lobbantja most az Úr a barátok szemére. Az Ószövetség régi görög fordításában egy közismert szó adja ezt vissza: nem mondtátok el rólam az igazságot! Az alétheia szó azt jelenti, hogy valami előkerül a feledés homályából. Az igazság ellentéte a hazugság, de még inkább a valóság elfeledése. Az igazság mindig történik: feltárul a valóság. Ilyen igazság-pillanat, amikor eszembe eszembe jut, hogy mit mondjak a szenvedő barátomnak, ami érvényes és megvigasztalja.  Eszembe jut az a szó, amivel megfordíthatom a dolgok menetét, kibékíthetek összeveszett embereket, megnyugtathatok háborgó szíveket. Az az igazság, amikor azt mondja a tékozló fiú, miután magába szállt: „felkelek és hazamegyek az én atyámhoz, és azt mondom neki...” (Lk 15,17) Nos, így szól az Úr a barátokhoz: ti egy szót sem szóltatok a valóságról. A ti szavatokban íze, nyoma nem volt annak, amit Krisztus mond magáról: „én vagyok az út, az igazság, és az élet.” (Jn 14,6) Ezért azt mondja az Úr: mutassatok be engesztelő áldozatot, Jóbot pedig kérjétek meg, hogy mondjon imádságot értetek! Ti kérjétek meg Jóbot, ti legyetek alázatosak és ti kérjétek meg őt, akit folyton azzal vádoltatok, hogy nem elég alázatos. Én azonban igazolom Jóbot, az én szolgámat. Micsoda megaláztatás ez a pökhendi barátoknak! Egy régi magyarázat szerint huszonhét napig tartott Jób és a barátai beszélgetése. Egy hónapon keresztül ölelték aztán ölték, gyötörték és sulykolták Jóbot, hogy bűn lappang benne, hogy a csontjait átitatta kevélység és átpártolt a gonoszokhoz. Most aztán el kell menniük, és meg kell kérniük Jóbot, hogy legyen szíves, imádkozzon érettünk, mert azt parancsolta az Úr, és kijelentette, hogy egyedül csak Jób személyét fogadja el! Nem a barátok vezették Jóbot Istenhez, hanem Jób vezetheti őket az Úr elé!

Sőt, azt mondja az Úr, azért tegyétek ezt, nehogy valami szörnyűt cselekedjem veletek! Egy mai fordító így adja vissza: nehogy ostobaságotok szerint bánjak veletek. Nehogy az történjen veletek, amit ti akartatok beadni Jóbnak, ahogyan ti értelmeztétek a sorsát! Hogyan magyarázták? Azt mondták, hogy Isten a megfizető igazság szerint bánik az emberekkel, kivel-kivel, amint megérdemli. Mintha azt mondaná most az Úr: bánjak hát veletek úgy, ahogy azt ti megérdemelnétek? Hiszen egyetlen egyenes szót nem szóltatok rólam, egy igazságot nem mondtatok rólam, a valóság nem tárult föl a beszédetekben. A torkotok nyitott sír volt. Bánjak veletek így? Talán ezért mondja Jakab apostol is, aki Jóbot példaként állította elénk, hogy „ne legyetek sokan tanítók, ezeknek súlyosabb ítéletük lesz.” (Jak 3,1) Mert a tanítókat Isten a szavaik szerint fogja megítélni. Hát áldozzatok, és kérjétek Jóbot, hogy imádkozzon értetek, járjon közben értetek (ha már ti nem imádkoztatok érte, és nem jártatok közbe érte), mert csak az ő személyét fogadom el, hogy rettenetest ne cselekedjem veletek. Az eredeti szövegben nincs ott ez a szó, hogy „csak”. Szabatosabb lenne így visszaadni: őt fogadom el, nehogy ostobaságotok szerint bánjak veletek! De sok fordító nyomatékkal illeszti ide a kizárólagosítást: csak. Csak a Jób személyét fogadom el, mondja az Úr, csak az ő közbenjárása jut fel hozzám. Ez adódik a helyzetből is: ugyan, ki volna ott abból a vitatkozó csapatból, aki érvényeset mondott volna?! De egyetemes is az ige. Jób Jézus Krisztusnak az előképe, az állhatatosságában, a szenvedések elhordozásában, az isteni boldogító cél fölragyogtatásában mindenképpen. A középkoriak latin kifejezést is alkottak erre: Iobus Christus. A krisztusi Jób. Jézus azt mondja: „amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek a mennyei Atya” (Jn 16,23) És ezt mondja az apostol: „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus!” (1Tim 2,5). Mi pedig valljuk, hogy Jézus örökérvénnyel mondta a kísértés próbáján levő Péternek, tehát mondja nekünk is: „imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” (Lk 22,23) És kinek másnak a nevében esdekelhetnék én? Ki mást állíthatok oda Isten elé, hogy az ő személyére tekintve legyen hozzám irgalmas, és ne úgy bánjon velem, ahogy az én ostobaságom [hazug okosságom] azt megérdemelné? Kérjétek meg Jóbot, az én szolgámat, hogy imádkozzon érettetek, mert csak az ő személyére tekintek – mondja itt az Úr. Az Úr szenvedő szolgája pedig Krisztus, „aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8,34)

A történet vége pedig azzal kezdődik, hogy Isten eltávolította Jóbról a csapást. Így fordítja Károli Gáspár. Az újabb fordításokban így áll: megfordította az Úr Jób sorsát (vagy: jobbra fordította Jób sorsát). Még egy helyen, Mózes törvényében is megtaláljuk ezt a kifejezést, amikor Isten azt ígéri, hogy a megtérőt hazahozza a fogságból (5Mózes 30,3). Méliusz így is fordítja különlegesen: megfordította Jób fogságát az Úr. Vagyis kihozta az Úr Jóbot a fogságból. Igen, valaki fogta Jóbot, kézre kapta, megkötözte, megnyúzta. Aki megbilincsel, azt tesz veled, amit akar, ide-oda lök, nem vagy szabad ember. Emlékszünk a történet elejére? A kísértő azt követeli, hogy hadd tegye próbára a szent embert, akinek már-már díszhely van elkészítve Isten csodálatos tróntermében. Bőrt bőrért! Vegyél el tőle mindent! Verd meg! És akkor szembe megtagad téged! – mondja az Úrnak. Erre azt mondja az Úr: a kezedben, csak az életét kíméld. (2,6) A kezedben. Most pedig Isten kiveszi Jóbot a kísértő kezéből, és hazahozza. Megfordítja a sorsát. Mi magyarok jól értjük ezt a szót is: sors, jelzi az életünk irányát. Ha balsorsunk van, akkor süllyedek. Bár még itt vagyok, de csak mint a falevél az ágon, október elején, már fonnyadok, lepergek, elfúj a szél. Ha jó sorsom van (jól megy a sorom), akkor előre megyek, fölfelé tartok. A sorsfordulat azt jelenti: eddig a rossz mélyére tartott az életem, de most vége a próbatételnek, a kísértésnek, vége az elevenen nyúzásnak, mikor még a barátok is csak nyomtak tovább le a kemény sorsba! Hátra arc, elindulunk a jó felé. Lám, kiderül, hogy Jóbnak vannak testvérei, kiterjedt rokonsága, jó szomszédai. Hol voltak ők eddig, a fogság napjaiban, mikor Jób ki volt dobva egy trágyadombra, világ csúfja lett, és leköpték a csúfolódó kiskamaszok? Hát nem volt egy testvér, egy jó barát, hogy odaálljon mellé és megvédje? Nem volt. Ez a rossz sors. A kísértő fogságában magad vagy, mint a kisujjad. De megfordítja az Úr Jób sorsát. És jobban megáldotta élete végét, mint a kezdetét, kétszer annyit adott neki, mint amit elveszített, újra gyermekei születtek, hét fia és három csodaszép lánya, és 140 évig élt Jób, és élettel betelve halt meg.

Szép mese! - mondja erre a mai ember, s legyint. Sokaktól hallottam ezt: szép mese a Jób könyvének vége, de csak mese. Minden jó, ha jó a vége - így érnek véget a mesék.  Mese ez, testvérek? Ezért aztán nem kell nekünk? Egy magyarázó azzal intézte el a Jób könyvének a végét, hogy a kegyes szentíró csak azért fércelte oda ezt a kis mesét, hogy mégis kerek legyen a történet. A modern ember világszemlélete szerint nincsenek sorsfordulatok, mert úgymond a siker kétséges, a jó álságos. Legyintsünk hát Jób sorsfordulatára, vagy tekintsünk merő véletlennek – mondják sokan. Jób történetének értelme azonban nem a függő módban tárul fel – mondom én. A függő mód ez: minden jó, ha a vége jó. Nincs itt semmiféle „ha.” Hanem azt mutatja: jó a vége! A vége a jó! Mert az út végén Isten várja Jóbot, az út végén Isten vár bennünket. Meghagyom meseszerű, fölfokozott dolog, hogy hétezer juha volt, most lett tizennégyezer. De ha ez nem jó, akkor miért remélünk halál után feltámadást? Ha nem tetszik, hogy jó a vége, ha nem mond semmit, hogy Isten áll az út végén, ha legyintesz rá, hogy Isten egy csapásra megfordítja a sorsot, és kihoz a fogságból, akkor miért remélsz feltámadást? Bizony, jó volt az, hogy Isten kiszabadította szenvedő szolgáját a kísértő fogságából és hazavitte! Lám, máris ott vannak a testvérek, a rokonok, a szomszédok: hazahozta az Úr Jóbot! „Mikor hazahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.” - énekli a zsoltár (Zsolt 126,1-3). Minden szabadítás (a Jóbé is, és a szent népé is) előképe a nagy szabadításnak. Mert ha elfogadtuk, amit Isten Jóbra nézve mondott, hogy csak őrá tekintek, csak az ő közbenjárása kedves a számomra, és azt mondtuk erre, igen, hiszen Jób előképe Krisztusnak, akkor ebben a sorsfordításban is Krisztusnak az előképe! A nagy szabadítás Krisztusban van, aki föltámadott a halálból! Isten nem hagyta őt a halál fogságában! Megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállt a poklokra, harmadnap feltámadt a halottak közül. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor nincs halottak feltámadása. És akkor nyomorultabbak vagyunk minden embernél – mondja Pál (1Kor 15). Akkor fölösleges a Jób könyvét olvasnod. Öleljük hát magunkhoz Jób könyvének végét. Öleljük magunkhoz a 14 ezer tevét, a 6 ezer juhot, az ötszáz szamarat, a tíz gyermeket, a népes ajándékozó, vigasztalgató rokonságot! De leginkább öleljük magunkhoz ezt a sokat szenvedett embert, Jóbot, aki a próbatételben állhatatos maradt, és meglátta próbatételének végcélját, megtapasztalta, hogy igen irgalmas az Úr (Jak 5,11). Öleljük magunkhoz a jót! Ámen.