Megfordítások

25 esztendővel ezelőtt, néhány esztendei előkészület után, megtörtént az, amit a zsoltár énekel: a tenger hátra állott, és a Jordán vize megfordult (114. zsoltár).  Át lehetett menni. Isten nemcsak szabadságot adott, hanem megfordította a világot, hiszen 25 évvel ezelőtt világfordító dolgok történtek, és sokak örömére, akik még annak idején, 1951, az államosítás előtt a Baár-Madas növendékei voltak, és évtizedekig szívükben és imádságban hordozták, hogy újra indulhasson az iskola, és azok is, akik az 1980-as évek végén elkezdtek azon fáradozni, hogy – akkor még úgy gondoltuk – a gyengülő pártállam megteszi ezt a gesztust és visszaadja az iskolát, nos, mi mind azt láttuk, hogy a tenger hátra állt és a Jordán vize megfordult. Azért idézem a zsoltárt, mert a Márk evangéliumából olvasott ige így foglalható össze: ez a megfordítások textusa. Jézus elkezdi tanítványainak mondani: az Ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, ítéletre adják, megölik, és harmadnapra feltámad. Aztán olvassuk azt a jelentet, ahogyan megfordul minden, és Jézus faggatni kezdi a tanítványokat, vajon min vitatkoznak útközben? És nagy csend lesz. Az evangélista itt ugyanazt a szót használja, amit a 4. részben, amikor Jézus lecsillapítja a háborgó tengert.  Azt mondja: hallgass el, és elhallgat a tenger. Most a tanítványok hallgatnak el. A szívükben is vihart dúlt: ki az első, ki a nagyobb, ki fog majd jobb- és balkéz felől ülni Jézus Krisztus országában? Az evangélista szorgosan odaírja ezekhez a szakaszokhoz, hogy a tanítványok nem értették, hogy miről beszélt Jézus, amikor a megváltás titkára tanította őket. Nem értették ezt a megfordítást, hogy az Ember Fia meghal és feltámad. Nem értették, mit jelent az, hogy hátrál a tenger, és megfordul a Jordán. Nem értették, hogy ez egy mindent meghatározó isteni döntés és munka, ahogy Jézus mondja: az én Atyám most is munkálkodik, és én is (János 5,17). Nem értjük talán mi sem ezt az isteni munkát. Augustinus azt mondja vallomásaiban, miután megtért a sok küzdelem, gyötrelem, vergődés, csapongás és kitérő után, és élni kezdett az Isten világában: föltündökölt szívemben az igazság. Bizony, sok megfordításnak kell történnie, hogy ez a pillanat elkövetkezzék. És ezért ad Isten nekünk lehetőséget arra, hogy iskolánk legyen, hogy majd a tanítványok viharos vitáinak lezárulta után, végleg megváltozzon a szemléletünk, mert mélyebb belátásra jutottunk. Milyen érdekes! Jézus nem azt mondja a tanítványoknak, hogy hallgassatok. Ezt a tengernek mondja. A tanítványokat kérdezi: ti miről vitatkoztatok? Ajánlom minden pedagógusnak itt, a Baár Madasban ez a módszert!  Nincs ennél jobb elhallgattatni a nyüzsgő diákszívet! Kérdezni őket. Igen lehet asztalra lehet csapni, kiabálni, hallgassatok; úgyse fognak hallgatni. Meg kell őket kérdezni, ahogy Jézus megkérdezte a tanítványokat: ti miről vitatkoztok? S elhallgatnak, ahogy elhallgatott a háborgó tenger.

És itt a következő megfordítás. Azt halljuk, hogy Jézus valami olyat csinál, amit nem nagyon szokott. Leült. Na igen, sokszor ült asztalhoz, a Hegyi Beszédnél is leült a domboldalra, meg a hajóban is beült, és úgy tanította a sokaságot! De most nem így ült le. Úgy ült le, mint bíró, vagy inkább, mint király a trónszékre. Beült az ítélőszékbe székbe, és odahívta a tanítványokat: gyertek, ítéletet mondok. És ezzel rendet tett, és megfordította azt, ami nekünk olyan természetes. Mert azt mondja, hogy aki első akar lenni, az legyen az utolsó, és legyen mindeneknek szolgája – nem rabszolga, hanem önkéntes szolga –, álljon be a sor végére, legyen diakónusa mindenkinek, és várja meg, míg mindenki megette a magáét, és ahogy falun szokás majd a végén az édesanya is ehet, miután leszedte az asztalt. Aki első akar lenni, legyen az utolsó. 

És ezután jön a nagy megfordítás, amiért ez az ige ma igen fontos mindannyiunk számára. Odahívott egy kisgyermeket, középre állította, vizuális oktatásban részesítette a tanítványokat, megmutatta azt a gyermeket, ölébe vette a gyermeket, és azt mondta a tanítványoknak: aki egy ilyet befogad az én nevemben, az engem fogad be. Nem is engem, hanem azt, Aki engem elbocsátott. Ez itt inkognitó. Ez itt álruha. (Elnézést kérek minden gyermektől, a kifejezésért!) Különös mozzanat, szokatlan helyzet, ebbe rejti el magát Jézus. Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, az engem fogad be. Kétezer év után nehéz erről beszélni, hiszen sokat jártunk Jézus iskolájába, ráadásul a keresztyén kultúra az egész emberiségre mély és gyökeres hatást gyakorolt, így a gyermekekre mi ebben a hatásban tekintünk.  Sőt, azonosítanunk kell magunkat a gyermekekkel, mert nekik van egyenes bemenetelük az Isten országába. Ha meg nem térünk, és olyanok nem leszünk, mint a gyermekek, mi sem megyünk be az Isten országába (Máté 18,3). Ez meghatározó lenyomat. Szinte nem is értjük, hogy mit demonstrál itt Jézus, vagy mit nem értenek a tanítványok. De abban az időben nem olyan sokat számított a gyermek. A gyermek állt a sor végén. Vannak még ennek mai is nyomai. Ha a szülők fontos dolgokról beszélnek, kiküldik a gyermeket a szobából. Egy tanítványom mondta, hogy ő bizony rávette a szüleit, hogy írassák be őt német nyelvtanfolyamra. Az iskolában angolt tanult, de ő németül is meg akar tanulni. Mondtam neki, ez nagyon jó dolog, hogy egy gyermek mindjárt két nyelvet akar tanulni. De miért? Azért, felelte, mert, ha a szülei nem akarják, hogy ő értse, miről beszélgetnek, akkor elkezdenek egymás között németül beszélgetni. Jézus volt az, aki megtanított bennünket tisztelni a gyermekeket, ám a fontos dolgokból a gyermek ma is ki van zárva. És most itt fontos dolgokról van szó. Ki a nagyobb? Hogy jön el az Isten országa? Mit jelent az, hogy az Ember Fiát megölik, és harmadnap feltámad? Ezek döntő kérdések. És most Jézus bevon a körbe egy gyermeket, odaállítja középre, és azt mondja a tanítványoknak: ha egy ilyet befogadtok, engem fogadtatok be. Akkor bennem jártok. Akkor azt fogadjátok be, Aki engem küldött, az Atyát. Mert az ő szívükben olyan egyszerűen tud fényleni az igazság!

És végül még egy megfordítást látunk itt. Ennek is különös jelentősége van a mostani időkben.  A tanítványok közül János különös ellenvetést tesz itt. Mintegy tereli a témát. Azt mondja: voltak itt mindenféle emberek, akik ördögöt űztek, de miután nem követtek minket, mi eltiltottuk őket. Milyen érdekes! Nem azt mondja, hogy nem követtek Téged, hanem azt, hogy: nem követtek minket. Ez már egyházkritika az evangéliumban! De oda tudjuk tenni mi magunkat a mások meg Jézus közé, azzal, hogy minket kell követni, és ha minket követnek, akkor követik Jézust. Nem akarok most belemélyedni ebbe. Csak halljuk, mint mond Jézus: »Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem. Mert aki nincs ellenünk, mellettünk van.« És itt jön a megfordítás, ezzel folytatja Jézus: aki inni ad egy pohár vizet az én nevemben, bizony mondom, el nem veszti az ő jutalmát. Igen ez is egy megfordítás. Meghökken az ember, mikor olvassa. Mi azt tanultuk Jézustól, hogy nekünk kell adni – a szomjúhozónak egy pohár vizet, az éhezőnek kenyeret, és a beteget meg kell látogatni, a börtönbe zártakhoz el kell menni. És ha a legkisebnek adtok egy pohár vize, mondja, az én nevemben, nem vész el jutalmatok (Máté 10.42). Egyértelmű.  Ezt ismerjük. Nincs mit vitatkozni. Annyira kategorikus, annyira elháríthatatlan, amit Jézus mond, hogy kezdhetnénk is ezen a szép ünnepen arról szónokolni, hogy miképpen vergődik a mai Európa, s miért áltatják magukat sokan azzal, hogy jól van, jól van, elszaladunk, viszünk a menekülteknek egy pohár vizet, és eleget tettünk a jézusi parancsnak.  És ha sok pohár vizet kell adni, sok kenyeret fel kell szelni, sok otthonnak meg kell nyílnia, sokat kell ezért áldozni - megtesszük, meg tudjuk tenni (wir schaffen das). De itt nem ez a lecke, hanem a megfordítás! Azt mondja ugyanis, hogy ha majd nektek ad valaki egy pohár vizet az én nevemben nevében, mert a Krisztuséi vagytok, ő sem veszíti el jutalmát. Nektek ad, kedves pedagógusok, nektek, kedves Baár-öregdiákok, nektek, kedves növendékek, szülők, nektek, tanítványoknak, Krisztus követőknek egy pohár vizet. Hogy van ez? Mi azt gondoltuk, hogy nekünk már megvan a bőség, megvan az áldás és a tehetősség, nem kell hát mérlegelni, oda kell menni, és adni kell nekik egy pohár vizet –, erre tanít minket Jézus Urunk. De most az mondja Jézus: nektek. Neked adnak, ha szomjas vagy, neked, ha éhes vagy, neked, ha mezítelen vagy, neked, ha börtönben vagy, neked, ha beteg vagy, neked, ha jövevény vagy, neked adnak, ha a sor végén állsz, neked, ha a legkisebb vagy, neked, ha nincsen semmid. A Krisztus iskolájába járóknak ezt is meg kell tanulniuk. Megtanulni elfogadni egy pohár vizet. Elgondolkodtam azon, hogy negyedszázada, amikor félig-meddig titkos és bonyolult egyház-diplomáciai tárgyalások, manőverek folytak, hogy miképpen lehet visszakapni a Baár-Madast, és hogyan kell ezt politikailag kiegyensúlyozni, és hogyan kell ezt kommunikálni, és hogyan nem szabad nyilvánosan szólni róla, ugyan mi volt ez az egy iskola? Minden iskola az az állam kezén volt. Mi az nekik, egy iskolát odaadni?! Egy pohár víz! Még annyi se. Egy száraz kenyérhéj, vagy még annyi se.  Nos, 25 évvel ezelőtt meg kellett tanulni, milyen nagy ajándék az, hogy Isten ad egy iskolát, ad egy keveset, neked az utolsónak. Ha első akarsz lenni, legyél az utolsó. És majd jönni fog valaki, és ad neked egy pohár vizet. És úgy kell elfogadnod, azzal a hálával, örömmel, Isten dicsőítéssel, mint akinek előtte egy pohár vize sem volt. Milyen csodálatos megfordítás ez! És milyen nehéz! De talán egy a lényeg, amit a zsoltáros mond a szabadítást és a honfoglalást magasztalva: a tenger hátra állt, a Jordán ketté nyílt, a vizek megindultak visszafelé, hogy Isten népe elfoglalhassa az ő jogos örökségét. Legyen ezért dicsőség Istennek! Lasú Vivendi Dóé! Azok tudnak igazán dicsőítést mondani, akik ezekben a jézusi megfordításokban, a valódi Jézus-iskolában megélik, amit a nagy keresztyén, Augustinus mondott: föltündökölt szívemben az igazság. 25 év nem sok idő. Remélem, egyszer, amikor majd a 25 mögé oda lehet írni egy nullát, vagyis évszázadok múlva, itt, a Duna parton, a Pozsonyi úti templomban boldogan fognak emlékezni arra, hogy 250 éve indult újra a Baár-Madas. De szerintem akkor ezt nem így fogják mondani, hanem azt mondják majd: 350 éve alapították a Baár-Madast. Mert nem fog már számítani az az elmúlt 40-50 esztendő. Aki pedig a tanítványnak, a Krisztus-követőnek ad egy pohár vizet a Krisztus nevében, annak jutalma soha el nem töröltetik.

Ámen