Megállni és ellenállni

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt napokban Pál apostolnak az Efézusiakhoz írott levelét olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint. Ahogy szakaszról szakaszra haladtunk előre az ige olvasásában, bizonnyal sokaknak föltűnt, hogy amilyen nagyszerű panorámával, nagyívű, - nyugodtan mondhatjuk - transzcendens kép-sorozattal kezdi az apostol a levelet, úgy jutunk lejjebb és lejjebb, és válik egyre inkább hétköznapivá az apostol mondanivalója. Az ötödik részben már a házasságról van szó, meglehetősen prózai dolog, a hatodik rész elején pedig már arról van szó, hogy a cselédek, a szolgák, a háziurak, a főnökök és a beosztottak hogyan viszonyuljanak egymáshoz.

              Mondhatná valaki, nem valami nagy út, a mennyeknél kezdeni, és végül eljutni egy irodai rendszabályhoz. Transzcendens magasságokból indulni, és végül eljutni oda, hogy vajon le kell-e dolgozni a nyolc órát, ahogyan azt a munkakönyv előírja. Sok biblia-tudós és biblia-kritikus éppen ezért is hajlik arra, hogy azt mondja, ezt a levelet nem írhatta az apostol, mert Pálnak éppen fordított a logikája. Ha például előveszzük a Korinthusi levelet, vagy a Galata levelet, vagy a Filemonhoz írt levelet, azokban azt látjuk, hogy mindennapos, hétköznapi problémákból indul az apostol, lett légyenek azok a gyülekezet belső életének a kérdései, vagy mindennapos emberi problémák és gondok, és ezekből kiindulva jutunk följebb és följebb. Gondoljunk például a Korinthusi levélre, amely azzal kezdődik, hogy a korinthusi gyülekezet nagy megosztottságoktól szenved, huzavonák, civakodások, perlekedések között őrlődnek. Olyanokon vitatkoznak, hogy lehet-e a bálványáldozati húsból enni, vagy sem, milyen távol is van tőlünk ez a probléma – de aztán ez a levél a 13. részben a szeretet himnuszával folytatódik, a 15. részben pedig a feltámadásról beszél. Egyre följebb és följebb. Az Efézusi  levelet olvasván pedig az az érzése az embernek, hogy egyre lejjebb és lejjebb haladunk.

              Bár sokszor kívánjuk, hogy az evangéliumot aprópénzre váltsuk, hogy annak a hasznát a mindennapi életben is meglássuk, gyakorlatilag is tudjuk alkalmazni, mégis vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, jó lenne ott maradni a magasságban. Valahogy úgy, ahogy a tanítványok is a megdicsőülés hegyén. Ott szerettek volna kunyhót építeni, egyet Jézusnak, a másikat Mózesnek, a harmadikat Illésnek, és elidőzni az isteni magasságban. Főleg akkor érzi az ember ezt a belső késztetést és vágyat, hogy ott maradjon a magasban, amikor az élet hétköznapi dolgaiban rengeteg baja, küzdelme, nyomorúsága van, sőt még inkább, amikor úgy tűnik, hogy ezekben a küzdelmekben vesztésre áll. Most azonban az apostol a levele befejező soraiban újra emlékezteti az efézusiakat és a levél mindahány olvasóját, így minket is, hogy miről is van itten szó tulajdonképpen, mi a tétje a keresztyén életnek és a keresztyén hűségnek: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében, mert nem test és vér ellen van tusakodásunk.” Ez a tét. Ez a küzdelemnek, ez minden harcnak a tétje. Két kifejezést használ az apostol, mintegy szójátékszerűen, e küzdelem tétjének a megértetésére, s mind a kettőt ismerjük is, csak az a baj, hogy ketté is szoktuk választani. Ma arról szeretnék szólni a felolvasott igeszakasz fényében, hogy ez a kettő összetartozik. Az egyikre ezt mondja az apostol: Arra kérlek benneteket, hogy vegyétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok. A másik ige pedig azt mondja: Vegyétek föl az Isten fegyvereit, hogy ellenállhassatok.

              Megállni és ellenállni. Ez a kettő nem teljesen ugyanaz. Érezzük és tudjuk is mindannyian. Van egy szép magyar közmondás: Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Megállni. Milyen nagy keresztyén erény, kedves testvérek, megállni. Megállni az ütések alatt, megállni a kísértések közepette, megállni, és nem megfutni. Megállni, és nem föladni. Egy másik, újszövetségből vett kifejezéssel így is lehet ezt visszaadni: Megállni, ott maradni, a terhek, a problémák, a csapások, a küzdelmek alatt ott maradni. Alatta maradni. Kitartani. Nem kifutni a terhek alól. Gyerekkoromban láttam. Férfiak dolgoztak a szomszédban, istállót építettek, és egy nagy gerendát kellett beemelni a helyére. Régi módon dolgoztak még, először vállra kapták a gerendát, aztán néhányan a falon próbálták azt úgy fölemelgetni. Az egyik atyafi, nem bírván a terhet, kiugrott a gerenda alól, és az összes többi is, aki tartotta, összerogyott. Ezért mondja, kedves testvérek, az apostol a 18. részben: Minden imádsággal, könyörgéssel imádkozván minden időben, ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért. Ugyanis a keresztyén állhatatosságnak, megállni tudásnak nem csak önmagunkra, saját magunkra, csakis kizárólag magamra nézve van tétje. Minden szentekért kell gyakorolni az állhatatosságot. A gyermekeinkért, a hitvesünkért, a testvéreinkért, az egyháztagokért, ha kell, akkor ennek a népnek minden tagjáért. Megállni, mondja az apostol, nem kilépni a terhek és a csapások alól, magamért is, meg mindazokért, akik az enyémek – ez a nagy feladat. Pontosabban, ez az egyik feladat. A másikat így fejezi ki az apostol: Ellenállni. Ez más. A megállásban, az eltűrésben, az elhordozásban az ember jórészt passzív. Nem üt vissza. Nem enged egy tapodtat sem. Ott van, ahova az Isten állította, azt hordja, amit az Isten rátett, úgy él, ahogy élnie kell, s talán nem is akar ebből a helyzetből kitörni, mert tartania kell, hordania kell a terheket a többiekért is. Az ellenállás aktív. Az ellenállásban az ember szembefordul azzal, aki, vagy ami megtámadja őt, és ellencsapásokat tesz. Megpróbálja elhárítani az ütéseket, megpróbál győzelmet aratni.

              A keresztyénség kétezer éves története során - nyugodtan mondhatjuk - mindig óriási vita dúlt ezen a kettőn. Mégpedig nem elvi vita, hanem élet-vita. Megállni vagy ellenállni. Elhordozni vagy szembefordulni. Amikor Hamlet Shakespeare drámájában monologizál: Lenni vagy, nem lenni, mikor nemesb a lélek, mikor nemesb, ha eltűri balsorsa minden nyűgét, nyilát, vagy ha síkra száll…, és szembeszáll minden ellenféllel, minden bántással, minden gyötrelemmel? Nos, a mi Hamletünk a keresztyén dilemmán meditál. Eltűrni, elhordozni vagy szembeszállni? Ez a tét, kedves testvérek.. És azért kell így beszélnie az apostolnak, mert az ő korában, a levélírás idején a keresztyénség mellett és a keresztyénséggel rivalizáló módon két nagy szellemi irányzat sarjadt már föl. S ha néhány szót szólok ezekről,, rögtön érezzük, hogy ez nem kétezer évvel ezelőtti dolog, ez bizony nagyon is mai dolog. Az egyik irányzatot gnózisnak nevezték; ez egy különös, szellemi fermentum volt. Azt jelenti a gnózis szó, hogy tudás, ismeret. S azok, akik ezt a bizonyos tudást, titokzatos isteni tudást megszerezték, azok már beleláttak a mennyei világ titkaiba, azok megkapták a mennyei világ minden eszközét, armatúráját, fegyvertárát, hogy ebben a világban, a nagy harcban eligazodjanak – ezt hirdették a gnosztikusok. Okos, mindenre kész, taktikus harcosok lettek, akik kívülről-belülről megismerték az ellenséget.

              Ki az ellenség? Itt sorolja az apostol: Fejedelemségek, hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei. Hadd mondjam most ezeket görögül, mert ezek a görög szavak még a magyarba is áthangzanak. Azt mondja az apostol: Archoi, arché. Az archeológia szót mindannyian ismerjük. Kiismerem az ellenséget a maga eredőjében, a kezdetében, az arché-jában. Aztán azt mondja az apostol, hogy: Ekszouszia, hatalom, szó szerint ezt jelenti a szó. Kiismerem az ellenség erejét és gyengéjét. Aztán azt mondja, hogy: Kozmokrátor, világbíró, vagyis az egész világot birtokló, világhatalommal rendelkező. Lett légyen bármekkora ez az ellenfél, egész világra kiterjedő uralommal, totális diktatúrával, bármivel, én kiismerem a gyenge pontjait, mondja a gnosztikus. S aztán azt mondja, hogy: Pneumata, gonosz lelkek. Nos, majd megismerem a gonosz lelkek minden nevét, minden származását, minden eredőjét, és e tudással győzök, mert ez a tudás hatalom. Ezt a mondást ugyan nem a gnosztikusoknak tulajdonítjuk, hanem egy középkori bölcsnek, de a tudás hatalom, mondták a gnosztikusok is, és tudás kell az Isten gyermekeinek, hogy ellenállhassanak, hogy harcolhassanak, hogy győzhessenek.

              Volt azonban egy másik irányzat, amelyik azt mondta, hogy nem bírunk mi el a sors erőivel, a sors hatalmasabb, mint mi vagyunk. Merő önáltatás azt gondolni, hogy kiismerjük a levegőbeli hatalmasságok minden erejét, titkát, manőverét, manírját, és majd egy okos, szellemi taktikával legyőzzük. Dehogyis, a sors, a végzet több, mint az ember, az több, mint a család, több, mint a nemzet, több, mint az egész emberiség. A sors kozmokrátor, világot birtokló hatalom, az győz le mindent. Mit tehetünk? Csak egyet. Sztoikus nyugalommal elhordozzuk. Pontosan a keresztyénség színrelépésének idején virágzott fel a sztoikus filozófia, amelyik nem is igazán filozófia volt, nem bölcselkedés volt, hanem magatartás, magatartás-filozófia volt. Légy férfi! Viselj el mindent! Ne panaszkodj! Ne sírj! Miért bánt, ha a mulandó dolgok eltűnnek az életedből? Miért gyötrődsz, ha betegség ér? Ha gyász köszönt az életedben? Ha elveszítesz valakit? Az, az igazi, ha az ember férfiasan, rezzenéstelenül helytáll, megáll! Mert csak így lehet kifogni a sorson.     Nem szívesen idézem ide, de elmondom. Édesanyám mesélte, hogy gyerekkoromban, mikor megátalkodott kis kölyök voltam, és sor kellett keríteni a fegyelmezésre, az nem a többiek szemeláttára zajlott, hanem mindig a kamrában fakanállal. Meséli édesanyám, hogy általában hamar abbahagyta a fegyelmezésemet. Mert míg a többiek igen hamar sírva fakadtak, csak ki kellett húzni a konyhában a sublótfiókot a fakanálért, már kitört a zokogás, addig én meg bizony, kaptam, de közben vigyorogtam pimaszul, úgyhogy édesanyám csakhamar föladta. Nos, valami ilyesmi a sztoicizmus, kedves testvérek. Üt a sors? Bánt a sors? Az arcába vigyorgok! Majd csak abbahagyja. Majd csak rájön, hogy nem tud velem kibánni, nem tud rajtam kifogni. Ez az igazi! Megállni. Maga a szó is, amelyből a sztoicizmus származik, sztoa, tulajdonképpen szójáték. Ezek a filozófusok Athénben kezdték a működésüket, az athéni Akropolisz oszlopcsarnokában, azt hívták sztoának, ahol álltak az oszlopok. Ám minden görögül tudó és beszélő ember értette a sztoa szóból, hogy megállni. Csak állni rezzenéstelenül. Nos hát értjük a tételt. A mi jó keresztyéneink ott Efézusban, és itt ma is,  úgy tűnik alternatíva előtt állnak: Vagy sztoikus leszek, amire rászórnak egy kis keresztyén pepperónit, egy kis keresztyén sót, borsot, paprikát, egy kicsit megöntözik keresztvízzel, s máris az övék - de igazából véve mégiscsak sztoicizmus is. Megállni rendületlenül. Belevigyorogni az ördög arcába. Üssél csak, úgy se mész velem semmire!

              Vagy gnosztikusnak lenni. Amit szintén le lehet locsolni egy kis pneumatológiával, egy kis szentháromságtannal, egy kis angyaltannal, egy kis keresztyén ezotériával, de csak gnózis az. Tudom én minden gyengédet, s már be is kerítettelek! Nos hát, kedves testvérek, az apostol oly igazán egyértelművé teszi a számunkra, hogy megállni és ellenállni egy és ugyanazon dolog. Ez a mi életünkben, a Krisztus-követők életében sosem választható ketté. Sosem különíthető el egymástól. És, hogy miért így van ez? Hát halljuk, hogy mik azok a fegyverek, amikbe fel kell öltözni. Annak okáért - mondja az apostol - vegyétek föl az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok… és mindeneket elvégezvén megállhassatok. Ellenállhassatok és megállhassatok. „Álljatok hát elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel és fölöltözvén az igazságnak mellvasába.” Az az öv, amire a keresztyén ember minden fegyverét fölaggatja,  az igazság. Minden fegyverem az igazságból való, attól függ, az által lehet csak kéznél. Aztán az a mellvért, amellyel minden csapást elháríthatok, az igazságosság, a méltányosság, a tiszta, helyes és jó ítélet. Majd folytatja az apostol: Vegyétek föl a harci csizmát is, mely régen inkább saru volt, tehát felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével. Hogy lehet egy harcosnak úgy a csatába menni, hogy békességbe öltözik, békességben jár? Hogy lehet úgy harcra készülni, hogy evangéliumot, örömhírt hirdet az ellenségnek is? Hogy lehet úgy csatába menni,  hogy igazságos akar lenni a csatában? A csatában nincs igazság. A csatában erő van. A csatában dulakodás van. A csatában trükkök vannak. A csatában minden csalás és minden szabálytalan megengedett, mert győzni kell. Ha valaki elolvassa a nagy csaták történetét, azt fogja észrevenni, hogy a nagy hadvezérek sohasem voltak korrekt úriemberek. Mindig azért győztek, mert be tudták csapni az ellenfelet. Megtévesztették. Körbe kerítették. Trükköket alkalmaztak. Mi magyarok is milyen büszkék vagyunk arra, hogy amikor nyilainktól rettegtek, milyen fantasztikus hadicseleket alkalmaztunk. De ez nem volt tisztességes dolog,  a lovagiasság szabályai szerint. Futott a jó sok magyar lovával el a csatából, ment utána az ellenség, hogy "győztünk, győztünk", s akkor jöttek a nyilak. Megadták magukat a magyarok? Menekülőre fogták? Dehogyis! Ez volt trükk!

              De ez a csaták világa. Ez a világ világa. Ha a keresztyén ember harcol, az igazsággal harcol, az igazságossággal harcol, a békesség evangéliumával harcol. „Mindezekhez fölvévén a hitnek pajzsát, mellyel a gonosz minden tüzes nyilát megolthatjátok, az üdvösség sisakját is fölvegyétek és a léleknek kardját.” Egy tökéletes hadifelszerelésben előálló harcost láthatunk. Megvan minden eszköze, és minden eszköze lelki eszköz. Mert lelki a hitnek a pajzsa, lelki az üdvösség sisakja és lelki, mert hiszen a Léleké, a lélek kardja.

              Milyen elgondolkodtató, azt mondja az apostol, hogy a hit pajzsát vegyétek föl. Megvéd a hited. Megvéd a hited. Egészen megrendítő ezt egy olyan korban hallani, amikor az embert legtöbbször és leginkább a hite miatt éri támadás. De ha a hited miatt ér támadás, mivel mással védheted meg magadat, mint a hiteddel? Ez a tét. Ez ennek a harcnak az igazi tétje. A hited miatt ér támadás. És vedd föl az üdvösség sisakját. Mi másért ér támadás, mint azért, hogy tiéd az üdvösség. Leteszed a sisakot, mert az ellenség megtámad és csúfol, hogy mi ott a fejeden az a bóbitás, forgós valami, az a Krisztus-kalap? Minek az oda neked? Járjál csak hajadonfőtt. De ne járj hajadonfőtt! Hagyd magadon az üdvösség sisakját! Sőt, így mondja az apostol, hogy vedd föl! Vagyis az efézusiak már ezt az egész armatúrát letették az arzenálba. Ezek már mind ott lógnak a szögön. Ott rozsdásodnak. Vedd elő, és vedd föl!

              És „végezetre a lélek kardját, mely az Isten beszéde.” Egyetlen egy támadó fegyvere van a keresztyén embernek. Egyetlen egy, mert az összes többi védekező fegyver. Az összes többi, amiről eddig szó volt, csak a megállást, csak a helybennállást szolgálja, csak azt szolgálja, hogy ne kelljen elfutnunk, megsemmisülnünk. De van egy támadó fegyver is. Az Isten beszéde. A Lélek kardja. És ez az, az isteni beszéd, ez az, az isteni Lélek, ez az a kard, amely elhatol a szívek megoszlásáig is. Ez az a kard, amelyik elválasztja az igazat és a hamisat. Ez az a kard, amelyik, ha kell, igen, kivágja és kimetszi a te életedből is és a másik életéből is a gonoszt, a nem oda valót, az istentelent. És ez az a kard, egyedül ez az a kard, a Lélek kardja, amellyel ellencsapást lehet tenni. Az ördög, a hamis világbírók, a gonosz lelkek minden támadásával szemben. Egyedül ezzel lehet győzni. Mert hiszen, kedves testvérek, amikor arról van szó, hogy megállni vagy ellenállni, mégsem csak arról van szó, amiről a mi sztoikusaink és gnosztikusaink beszélnének, hanem arról, hogy tudunk-e győzni. Mert a győzelem, végül is a kérdés. Aki megáll, az még nem győzött. Aki ellenáll, az még nem feltétlenül nyerte meg az ütközetet. Győzni csak az ige kardjával lehet, az Isten beszédével. Olyan korban élünk, amikor észre sem vesszük szinte, szinte észre sem vesszük, csak sokszor sajnálkozva, utólag, hogy kibeszélnek belőlünk mindent. Tessék ezt szó szerint érteni. Kibeszélnek belőlünk mindent. Végignézünk egy talk-show-t, végignézünk egy vidám beszélgető műsort, meghallgatunk egy rádióműsort, vagy elolvasunk egy újságcikket, meghallgatunk néhány hatalmast, amint prelegál, és azt érezzük utána, hogy üresek vagyunk. Kiürít bennünket a mai világ beszéde. Kibeszél az belőlünk mindent.

              Ne hagyjátok hát a lélek kardját, a beszélő és a szóló Istent, mert ez a beszélő, szóló, igét adó Isten ad nekünk győzelmet, és tart meg bennünket, és teszi az életünket tartalmassá. Egy folyamatosan, újra meg újra kiüresedő, kiürülő és a másikat is kiüresítő korban élünk. Nem is tudjuk, mi lesz ennek a vége. Nem is tudjuk, mi lesz a vége annak, amikor majd nem lehet ilyen szavakat kimondani, hogy igazság meg igazságosság meg békesség meg üdvösség meg szeretet, mert ezeket a szavakat kiüresítették, és a mi lelkünkből is kibeszélték. Ám az Isten beszéde nem csak győzni tudó beszéd, hanem teremtő beszéd is. És ahol igazságnak, igazságosságnak, békességnek, örömnek, szeretetnek hiánya van, ott ezt a hiányt Isten beszéde bepótolja, ott ezeket a nem létező és vágyott lelki tartalmakat az Isten beszéde újra megteremti. Nemcsak harcról, hanem alkotásról, életről, teremtésről és újjáteremtésről is szó van.       

Végezetre hát: Legyetek erősek az Úrban és hatalmasak az Ő erejében, minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal, megállással és ellenállással és könyörgéssel minden szentekért. Ámen.

              Teremtő igédet, újjá szentelő, megszentelő és újjáteremtő Szentlelkedet add nékünk Mennyei Atyánk, hogy küzdelmeinkben, harcainkban, kísértéseinkben megállhassunk, s végigvihessük azt a jó harcot, amelyre elhívtál. Megállva és ellenállva és a Te szent hatalmadban győzelmet aratva tarts meg minket.. Így könyörgünk, Mennyei Atyánk, a Te ajándékaidért, az igazságért, az igazságosságért, a békesség evangéliumáért, a hitért, az üdvösségért és a lélek kardjáért, mert nekünk ezek nincsenek meg. Ezeket csak Tőled kaphatjuk, s köszönjük, hogy Te kész vagy nekünk ezeket adni. Kérünk, Mennyei Atyánk, minden keresztyénért harcaiban, küzdelmeiben, próbatételeiben. Áraszd ki megerősítő Szentlelkedet ránk. Könyörgünk anyaszentegyházunkért, a mi református egyházunkért, adj nékünk bölcsességet, testvériességet, tudjuk úgy hordani terheinket, hogy a másikét is hordjuk. Tudjunk úgy magunkért harcolni, hogy a másokért is harcolunk imádsággal, és állhatatossággal. Könyörgünk népünkért, e határokon belül és azokon túl. Erősíts, buzdíts, vigasztalj bennünket minden küzdelmünkben, hogy megállhassunk és megmaradhassunk. S kérünk magunkért, akik itt vagyunk, s hallottuk igédet. Add nékünk vigasztaló erőidet, ha gyászban járnánk, s újíts minket a feltámadott Krisztussal. Újítsd meg bennünk szereteted hatalmát, ha súlyos terheket hordoznánk. Erősítsd karunkat, lelkünket, szívünket. S legfőképpen azt kérjük, a Te igéd magvetése hadd teremjen életünkben bőséges gyümölcsöt nevednek dicsőségére. Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy kérésünket el sem mondtuk, Te azt már atyai irgalmadból meghallgattad. Legyen Neked ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen