Megalapozott reménység

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A reménység nem szégyenít meg – mondja az apostol, és ez megdobogtatja szívünket. Ha szabad a gondolatot tovább vinni, így is lehetne mondani: reméljük, hogy a reménység nem szégyenít meg. Olyan mély és meghatározó üzenet ez, hogy előbb nem az igazi értelméről kell szólni, hanem arról, hogy hányféle módon fordítottuk már le, miképpen váltottuk aprópénzre ezt a csodálatos igét. S aztán, sajnos, arról is szólni kell, hogy sokszor miután aprópénzre váltottuk, már nem tudtuk visszaváltani valóságos értékére. Először hát engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szót szóljak arról, milyen félreértések kapcsolódhatnak ehhez a csodálatos üzenethez: a reménység nem szégyenít meg.

A legelső félreértés az a meggyőződés, hogy ha igazán remélünk valamit, igazán hiszünk valamiben, igazán drukkolunk valamiért, az bizonnyal be fog következni. Saját fülemmel hallottam egyszer egy igehirdetést – hogy szóljak erről is, bár nem válik dicsőségére az igehirdetőnek - , melyben a prédikátor efféleképpen buzdítgatta a gyülekezetét. Ilyenforma nyári vasárnap volt akkor is, nagyon-nagyon meleg. A gyülekezet szenvedett már a hőségtől, nem is tudták, miért vannak ott, kétséges volt számukra, hogy befejeződik-e időre az istentisztelet, ritkán jártak a villamosok, hogy aztán álljanak majd az izzó aszfalton a lüktető kánikulában. Nos, igehirdetőnk ennek az igének alapján azt mondotta nekik: kedves testvérek, gondoljatok csak erősen arra, hogy el fogjátok érni a villamost, és biztosan el fogjátok érni a villamost, mert a reménység nem szégyenít meg. No, ha nem menetrendszerintit, a következőt bizonyosan elérték a gyülekezet tagjai, de az apostol igéje egyáltalán nem erről szól. Komolyabbra fordítva, egy másik súlyos félreértése ennek az igének amúgy mély megfigyelésből és tapasztalatból táplálkozik, csak éppen mint következtetés helytelen. Mély tapasztalat, hogy ha az ember igazán akar valamit, személyiségét valóban áthatja egy cél,  akkor annak mindent alá tud rendelni – nemcsak önmagát, nemcsak a saját dolgait, nemcsak az életét tudja úgy rendezni, hogy azt a célt elérje, hanem másokat is tud ezzel az erővel mozgatni. Csak erős akaratúnak kell lenni! Nagyon sokan ezt az igét így értelmezik. Ám ez esetben az apostol azt mondta volna, hogy az erős akarat nem szégyenít meg. De ő nem az erős akaratú emberekről beszél, akik, ha valamit a fejükbe vettek, mindent, önmagukat és mindenki mást is ennek a célnak az érdekében tudnak állítani. Sokszor – valljuk meg őszintén – mi is így gondolkodunk erről az igéről, s mondjuk is magunknak: a reménység nem szégyenít meg, de közben csak arról van szó, hogy valamit nagyon-nagyon akarunk, valami után nagyon-nagyon vágyakozunk, valami fontos cél lebeg a szemünk előtt. S persze, reméljük, hogy megvalósul. De az apostol nem az erős akaratú emberekről beszél itt, hanem a reménységről. Mit is jelent hát ez az ige?

Először nézzük meg világosan az ige körülményeit. Az apostol arról szól, hogy Isten, s ezt most hangsúlyoznunk is kell: az igazi Isten, nem a képzelt Isten, nem valamiféle bálványistenség, ami kigondoltunk magunknak, hanem az igazi Isten egy fölfoghatatlan és szinte megérhetetlen kompromisszummal lép be az ember életébe. Azért kellett ezt így hangsúlyoznom, mert Istennel, az igazi Istennel az ember, a valóságos ember, nem a képzelt ember, nem a gondolat-ember, hanem a valóságos ember háborúságban áll. Elszámolni valónk van. Tudjuk persze, hogy ha sor kerül erre az elszámolásra, abból mi kerülünk ki vesztesen, hiszen mi vagyunk az adósak, mi rövidítettük meg Isten dicsőségét, és ennek minden következménye ott is van az életünkben. Ott van a sok-sok betegség, a rengeteg erőtlenség, a megszámlálhatatlanul sok kudarc, és ott van életünk végén a halál. Az ember ócska trükkje az, hogy mindezekért Istent akarja felelőssé tenni: a betegségért, kudarcokért, veszteségekért, gyengeségekért és a halállal határos életért. Mi ezért akarjuk Istent számadásra vonni! Miért vannak ezek, miért történhet ilyen, miért van az, hogy a világ tele van nyomorúsággal? És számadásra vonjuk az Istent.

Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy mindezek következmények. Ezért Isten a vele haragban, perben álló ember életébe egy kompromisszummal lép be. Így mondja az apostol ebben a részben is: „minekutána megigazultunk Jézus Krisztus által”. Ez az isteni kompromisszum. Minket, akik a magunk útján járunk, eltévelyedtünk, Isten ellen föllázadtunk – bár nem szereti a mai ember hallani, mondjuk ki egy szóval – minket, bűnösöket Isten igaznak nyilvánít. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor valaki a bíróság elé áll, rábizonyítják a bűnösségét, de a bíró nemcsak megkegyelmez neki, hanem igaznak is nyilvánítja. Bűnös - és nem bűnös! Hogyan? Úgy, hogy Jézus Krisztusért Isten kompromisszumot köt. Miért?  - Mert szeret bennünket, mert nem akarja a vesztünket. Mert nem akarja az ember végső elveszését, semmisülését és halálát. Nagyon fontos ez a körülmény, mert ez rögtön meg is határozza, mit ért az apostol „reménység”-en. Immár nem arról van szó, hogy én valamit kigondoltam magamnak, - ahogy divatos nyelven szokták mondani: egy életstratégiát, egy önmegvalósítási programot, amire érdemes rátenni a tétet, amibe érdemes befektetni, amiért érdemes mindent összpontosítani. A reménység itt arra vonatkozik, amit Isten ígér. A reménység, az igazi reménység: felelet. Így halljuk ezt a 9-10. versben: „minekutána azért most megigazultunk az Ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen Őáltala”. Ez az a reménység, amiről az apostol beszél. Megigazultunk, mentességet kaptunk, és megtartatunk.

Miért kell az apostolnak ezt mondani? Azért, mert a legegyszerűbb emberi tapasztalat is ezernyi bizonyítékot hoz arra nézve, hogy ha valaki lehetőséget kap újrakezdésre, sokszor nem tud élni vele. A gyereknevelés világából lehet a legegyszerűbb példákat hozni. Hányszor engedjük el a gyermeket -  mindenféle értelemben engedjük  - szankció és büntetés nélkül, noha dolgát nem tette. Miért? Mert reméljük, hogy ez a gesztus, ez a kedvezés, ez az elengedés elgondolkodtatja őt és meg fog változni, másmilyenné lesz. A legegyszerűbb hétköznapi példa, amikor a gyermek nem tanulja meg a kötelező feladatot, nem csinálja meg a leckét. Jól emlékszem egy kemény édesanyai pofonra, talán hatodikos vagy hetedikes voltam. Egész délután megírhattam volna már az iskolában is a leckét, de nem írtam meg, elmentünk focizni, valamivel eltöltöttük a napot, s aztán reggel korán, még reggeli előtt a konyhaasztal mellé kuporogva kezdtem a leckét írni. S kaptam egy jó pofont, azzal, hogy ezt a leckét előző nap délután kellett volna megírni. Mindennek meg van a helye és ideje. Persze, a mulasztásom nem az első eset volt, inkább az ötvenedik. De értsük mindannyian jól,  talán ebből az egyszerű példából is és mindenféle módon kiterjesztve: mély az az emberi tapasztalat, hogy lám, valaki lehetőséget kap újat kezdeni, másképp csinálni, az élete dolgait teljes mértékben átrendezni - és nem él vele. Talán a legmegrendítőbb történet Jézus példázata az adós szolgáról, aki kifizethetetlen összeggel tartozik az urának, adósok börtönébe kellene mennie, mert nem tud fizetni. Könyörögni kezd: „uram, adj még egy kis időt, mindent elrendezek” - és elengedi ő ura. Kifelé menve a kegyelem királyi székétől, találkozik egy szolgatársával, aki egy napi keresménnyel tartozik neki. Nekiugrik, fojtogatni kezdi. – Add meg azt, amivel tartozol. S ő is elkezd könyörögni – „kérlek, adj még egy kis haladékot, elrendezem és megadom neked!” De nem.  Rendőrt hívat, bíróság elé állítja, börtönbe csukatja. Pedig az imént még kedvezést kapott, az imént még kompromisszum köttetett vele, az imént még szabaddá tétetett. És ez a szabadság, ez a megkegyelmezés őt nem hatotta át, nem változott meg.

Most azonban azt mondja az apostol: a mi reménységünk az, hogy miután megigazultunk, miután Isten kegyelme fölmentett bennünket, meg is tartatunk. Megmaradunk ebben a kegyelemben, nem esünk ki belőle. Isten szeretete megőriz, formál, alakít, és minden jóra elvezet. Ezért is mondja mindjárt ennek a bevezető rész kezdetén: „megigazulván azért hit által békességük van Istennel, a mi Urunk, a Jézus Krisztus által, aki által van menetelünk is a hitben ahhoz a kegyelemhez, melyben állunk és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében, nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságban is…”  Ez nem harci ige, kedves testvérek, nem arról beszél az apostol, hogy ’kaszárnyába vonultam, háborúra készülök, és ahogyan dicsekszem az Isten szeretetével, a jó viszonyok között, dicsekszem az Isten áldásaival a békeidőkben, most dicsekszem a háborúságban is, mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy győzni fogok.’ Nem ez a reménysége az apostolnak. Itt a háborúság szó egészen mást jelent. Azt a legegyszerűbb és legközvetlenebb harcot – nem is harc ez az apostol szerint, hanem háború – amit saját magaddal vívsz. S azt mondja az apostol: dicsekszünk ebben a háborúságban is - két okból. Egyrészt azért, mert ha tapasztalod, hogy küzdelemben vagy saját magaddal, az már dicsekvésre ad okot. Ha nincs küzdelem, ha magaddal megbékélt ember vagy, ha nálad minden rendben van, minden el van rendezve, ez azt jelenti, hogy jóban vagy magaddal. Az nem rossz dolog, ha az ember jóban van magával, csak az a kérdés, hogy lehet-e. Jóban vagy magaddal, mint ahogy az ember jóban van azzal az idegenvezetővel, akit megkért, hogy mutasson neg neki valami  látványosságot. – Bízza rám magát, oda fogom vezetni – hangzott a felelet. De időnként feléled a gyanú az ember szívében, jó felé megyünk? – Bízza rám magát, jó felé megyünk! Kiértünk a városból. – Jó felé megyünk? – Bízza rám magát, jó felé megyünk! Aztán egyszer csak valahol a semmi teljes közepén vagyunk! Vagy mint a taxisofőr esete! – Kérem, vigyen ide meg ide! – mondjuk neki, s aztán elindulunk. – Erre kell nekünk menni? – kérdezzük aggódva egy idő után. Bízza rám magát, én tudom az utat! – így a magabiztos felelet. A legrövidebb úton fogunk odamenni. Aztán már Ferihegynél tartunk, aztán Cegléden, aztán már Szolnoknál. – Hova megyünk? De sokszor bízunk magunkban kedves testvérek, s mondja a lelkiismeretünk, a csalfa lelkiismeret: bízd rám magad! – Jó felé megyünk? – kérdezzük?  Bízd rám magad! – Biztos jó ez? – kérdezzük megint. – Bízd rám magad! Minden rendben lesz – így a lelkiismeretünk. De már tudjuk, hogy nem lesz jó semmi.

Kedves testvérek, most, hogy az apostol azt mondja, hogy háborúságban vagyunk, jó dolgot mond: arra mutat rá, hogy ha az embernek az isteni a vezérlő csillaga, az isteni rend szabja meg az ember útját, akkor küzdelmei lesznek, akkor küszködnie kell, mert a szíve másfelé vezetné, az érzései másfelé vinnék, mert a gondolatai más utat mutatnak. Ez harc! Ezért mondja legelöl az apostol, hogy dicsekedünk, ha háborúságban vagyunk. Nem azért, mert nagy katonák vagyunk, mert jó vitézek vagyunk, hanem mert eszerint Isten kegyelme munkálkodik az életünkben. Így is. Ó, igen, megadatik úgy is a kegyelem, hogy gyógyulást hoz, munkálkodik úgy is a kegyelem, hogy megvigasztal, munkálkodik a kegyelem úgy is, hogy minden elrendez, hogy észre sem vesszük – de így is munkálkodik a kegyelem. Nem hagy békén. Így mondja Augustinus a vallomásaiban: nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik. Amíg az istenihez el nem érkezik, amíg az istenivel nem találkozik, és amíg az Istenében örökké helyet nem talál, addig nyugtalan az ember szíve. Ez harc.

Másodszorra azért mondja az apostol, hogy dicsekedünk a háborúságban is, mert a háborúság békességes tűrés lesz, a békességes tűrés próbatétel, a próbatétel pedig reménységet. Aki harcol, annak meg kell tanulnia eltűrni mindazt, ami ezzel a harccal együtt jár. El kell tűrnie a harci viszonyokat. Nem szabad egy tapodtat sem engednie. Aki pedig tud tűrni, az kiállja a próbát, és aki kiállta a próbát, annak van reménysége. Kedves testvérek, ha tudtok tűrni, miközben önmagatokkal vagytok harcban, ha tudtok türelmesek és háládatosnak lenni, belátni, hogy ez a harc értetek folyik, a formáltatásotokért, a kegyelemben való megmaradásotokért, akkor megláttok valami mást is, mégpedig azt, hogy ebben a harcban nem vagytok egyedül. Ha a kegyelmet adó Isten szeretete, a hitet ébresztő evangélium indítja el ezt a harcot, ha az a belátás késztet küzdelemre, hogy nem maradhatok így, ahogy vagyok, másmilyenné kell lennem, meg kell változnom, akkor azt is átélitek, hogy Isten harcol veletek. Az Ószövetség egyik legtalányosabb története az, amikor a gyáva és csaló Jákob arra készül, hogy a kisemmizett testvérrel Ézsauval találkozzon. Jákob igen-igen fél, nem tudja, hogy Ézsau bosszút akar-e rajta állni, elveszi-e tőle mindenét, amit ő csalással vett el tőle? Éjszakán, még pitymallat előtt harcba keveredik valakivel. Nem is tudjuk, kivel. Egy angyallal, vagy magával Istennel? S ahogyan ott birkózik ezzel az ismeretlennel, meg kell értenie, hogy nem eresztheti el, amíg az meg nem áldja őt. Így is mondja neki: nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz. S akkor ez az ismeretlen megüti Jákob csípőjét, mitől ő egész életére sánta lesz, de a döntő és lényeges dolog, hogy megáldja Jákobot, s amikor megáldja, új nevet ad neki. A Jákob név azt jelenti: csaló. Ez volt egész élete, becsapta apját, Izsákot, becsapta apósát, Lábánt, csak egyvalakit nem csaphat be, akivel most birkózik. Istent. Meg kell változnia. És megváltozik a neve is, ez lesz a neve: sok nép atyja - Izrael. Ha háborúságban vagy, nemcsak magaddal küzdesz, hanem Istennel is, de Ő nem ellened küzd, hanem érted küzd. Érted küzd veled. Ezért mondja az apostol: dicsekedünk is, amikor háborúságban vagyunk, mert a reménység nem szégyenít meg. Immár ez a reménység nem az, amit magadnak kitaláltál, immár ez a reménység nem az, amit kikalkuláltunk a dolgokból. Ez a reménység a lehetetlen lehetőség. Az a lehetetlen lehetőség, hogy Isten erejéből, Isten kegyelméből másmilyen legyél, hozzá tartozz, és Ő veled legyen mindig és mindörökké. Megigazulván azért hit által – mondja az apostol – békességük van az Istennel. Ami urunk, Jézus Krisztus által, aki által van menetelünk a hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk is, mert a reménység nem szégyenít meg.

Ámen