Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt héten – estére járt már, egy késői tanácskozás után – valaki eljövőben megkérdezte tőlem, hogy miről fogok vasárnap prédikálni. Azt feleltem neki, hogy a világosságról. Felmutatott a nem is igazán sötét égboltra, és legyintett egyet és azt mondta: ugyan, mit lehet a világosságról prédikálni egy teljességgel megsötétedett korban? Hozzátettem, hogy nem olyan sötét ez a kor, mert olyan nagy ez a felszíni fénysugárzás – ahogy mostanában mondják, a felszíni fényszennyezés – hogy sem az igazi világosságot, sem az igazi sötétséget nem észleljük, és nem látjuk. Budapesten, ha valaki este kimegy egy főútvonalra, s feltekint a csillagos égre, bizony nem fog csillagot látni, csak a fényszennyezést fogja látni. De e beszélgetés után megszeppentem, mert ha egy kedves atyafi ilyen nagy szkepszissel viszonyul ahhoz, hogy a fényről, a világosságról mondjunk is valamit, ennyire sötéten látja a világot, mert ilyen sötét lett a világ - s láttam, amikor a bevezető mondatot mondtam, hogy többen is bólogatnak itt a gyülekezetben is -, akkor én most mit mondhatok itt, kedves testvérek? Megszeppentem, de nem változtattam meg a gondolatomat. A világosságról és a sötétségről, a régi és az új parancsolatról, a szeretetről és a gyűlöletről fogok szólni, ma ezekről beszél a felolvasott ige.

Döntő mód azonban azokról a kis, egyszerű módhatározó szavakról fogok szólni, melyek ugyan az eredeti szövegben talán nincsenek is benne, de a görög igéknek a logikája és a magyar nyelv adottságai megkívánják, hogy ezeket a határozószavakat oda mondjuk az igékhez. Kettő ilyen áll itt, a „még” és a „már”. Először is arról kell szólnunk, hogy az apostol, aki a szeretett gyülekezetének írja ezt a levelet, és a szeretetről írja ezt a levelet, szeretné az övéit, a gyülekezet véneit, fiait, gyermekeit újra emlékeztetni arra, hogy egyetlen törvény van, mely öröktől adott és mindig fennmarad: ez a szeretet törvénye. Most, ebben a szakaszban súlyos szavakat mond. Először is azt mondja, hogy amiről ő beszél, amit a gyülekezet szívére köt, az nem új. „Nem új parancsolatot írok néktek, testvéreim” – mondja az apostol. Hanem azt, amit régóta, mindig hallottatok, amióta az evangéliumot hallgattátok. Amióta Istenről, az igaz Istenről hallottatok, mindig ezt a parancsolatot hallgattátok. Nem is értjük igazán, miért van szükség arra, hogy az apostol ilyen megkülönböztetést tegyen. Úgy gondolnánk és valószínűleg magunkra is úgy gondolunk, hogy – hiszen ez evidens, ez oly nyilvánvaló, hogy ha elindul valaki a keresztyén élet útján, a szeretet beszéde hívja meg rá, a szeretet igéje kíséri és a szeretet végső valósága várja az út végén. Mi szükség arra, hogy azt mondjuk, hogy ez nem is új, hanem régi is? De aztán a következő versben azt halljuk, hogy az apostol azt mondja: mégis új parancsolatot írok néktek. Bibliamagyarázók kutatják ennek az okát, sokféle nagyon szellemes és valószínűleg megalapozott magyarázatot fűznek ehhez. Most csak egyet szeretnék hangsúlyossá tenni, a bevezetőben jelzett szavak a még és a már értelmében. Az a parancsolat, amelyet kezdettől fogva hallottunk, a régi parancsolat, amely már akkor hangzott, amikor Isten minket megszólított, amely már akkor hangzott, amikor mi még meg sem születtünk, amely már akkor hangzott, amikor Isten elhívta első pátriárkaként Ábrahámot, akire az üdvösség ígéretét bízta rá. Amely már akkor hangzott –és ez is kiderül a levél soraiból – amikor isten így szólt: legyen világosság, mert Isten szeretetéből teremtette a világot. S ez a parancsolat mégis új.

 Mert még nem értjük kellőképpen, mert még nem járta át teljes egészében a szívünket, mert még nem adtuk át magunkat teljes valónkkal ennek a parancsnak. Mert úgy gondoljuk, hogy valami újat is kellene hallani. Ilyen is a világ. Nemrégiben vitatkozás volt tudós és tiszteletreméltó emberek között, akik a  római katolikus egyház jövendőjét vitatták, bár egyikük sem volt római katolikus. Ez is divatban van már, hogy úgy vitatkozunk a szomszédról, hogy őt meg se kérdezzük, hogy mit gondol, úgy akarunk valakinek a jövőjéről dönteni, hogy mi majd megmondjuk, mi lesz az az új és az a jó, amit neki végig kell vinni, és aztán számon kérjük tőle. Ebben a beszélgetésben is előkerült, mintegy vezérelvszerűen, hogy a mai ember csak abban lát értéket, csak azt tudja fontosnak tartani, csak az izgatja, ami új. Az újnak önmagában véve értéke van. Majdnem így is lehetne az axiómát felállítani: az új egyenlő az értékkel, és ami érték, az új. Aki azt mondja, hogy volt ott régen is valami, volt száz évvel ezelőtt is, ötszáz évvel ezelőtt is, ezer éve is valami, meg a világ teremtésekor is volt valami, az legjobb esetben konzervatívnak számít, rosszabb esetben fundamentalistának. Az a lényeg, hogy új legyen, mindegy, hogy mi, mindegy, hogy mi annak a tartalma, mindegy, hogy merre vezet, csak új legyen, vagy legalábbis annak tűnjön. Bizonyos vagyok benne kedves testvérek, hogy annak a szeretetközösségnek a tagjaiban, akikhez János apostol írja a levelet, a tagoknak a szívében ott élt ez az érzés, hiszen ez egy örökös emberi érzés – valami újat akartak hallani. Hogy mennyire így van ez, azt az óegyházi történet igazolja, mely szerint az öreg, nagyon fáradt, már-már haldokló János apostolt, aki járni is alig tudott, bevitték az antiochiai gyülekezetbe. Körbeülték az öreget és megkérdezték tőle, hogy mi a szellemi hagyatéka, mit hagy rá a gyülekezetre, mi az a nagy mondanivaló, amit az utódok, a következő nemzedék magával vihet. S akkor az öreg János azt mondta: szeressétek egymást! – Ezt már hallottuk, volna-e még valami mondandód? S akkor az öreg János másodszor is azt mondta: szeressétek egymást! – Na, jól van hát, az öreg egy kicsit szenilis, egy rugóra jár az agya, ilyenek az idősek, fejükbe vesznek valamit, nem is akarnak, és nem is tudnak mást mondani, ezt már ismerjük! Tartottak egy kis szünetet – színezem a történetet – és megkérdezték, hogy ezt már hallottuk, ezt már mondottad, mondj még valamit, valami újat. – Szeressétek egymást, ha valami újat akartok kedves testvérek hallani. Ha azt akarjátok, hogy valóban valami újdonság – és ebben az értelemben valami, ami megújít benneteket – hasson reátok, halljátok az öreg János apostol szavát: szeressétek egymást! Régi parancsolatot írok nektek – mondja az apostol – és mégis új parancsolatot írok nektek. Így folytatja a gondolatait: mert aki azt mondja, hogy a világosságban van és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van.  Járjuk körbe, kedves testvérek, a már-t és a még-et, a szónak, az igének ebben az értelmében is.

 Sokszor hajlamosak vagyunk, nem is tudom, miféle pesszimizmustól vezéreltetve, arra gondolni, hogy az új, az Isten szeretete, az Isten világossága úgy ragyog fel a világban, mint ami egészen váratlanul, nem is remélt módon, szabadító, váltságot hozó módon érkezik el, hiszen a világ – így ítél sokszor az ember – öröktől fogva a sötétségben van. Mindig sötétség volt a világban, mindig nyomorult volt az ember, mindig megpróbált önmaga fölé emelkedni és mindig önmaga alá zuhant. De amikor azt mondja az apostol: de aki azt mondja, hogy világosságban van és mégsem a szeretet törvénye szerint él, hanem gyűlöli atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Ezzel ő nem azt akarja mondani, hogy sötétséggel kezdődött a világ, sötétséggel folytatódott, hanem azt akarja mondani, hogy minden még abban az állapotban van, amelybe került az ember, amikor kiesett az Isten szeretetéből – vagy kikűzdötte magát onnan? Valahogy kikeveredett az Isten szeretetéből. Mégsem ez az őseredet. Ezt a még-et megelőzi az öröktől tartó már, a világosság már kezdettől ragyog, a világosság már kezdettől itt van, a szeretet törvénye, parancsa, az Istenszeretet akarata már mindig is megvolt. Ehhez képest ez a még az csak a lázadás szava, ehhez képest ez a még csak azt jelzi, hogy még mindig nem jutottunk oda, még mindig nem jutottál oda, nem jutottam oda, hogy megértsem, belássam, szívemet Isten akarata előtt feltárjam, még mindig nem érkeztem el oda, hogy magamat teljesen Őnéki adjam és engedjem, hogy az Ő szeretete átjárjon. Akkor következik be minden élet, az életünk, az életed, az én életem is, az én életem nagy-nagy tragédiája, amikor ebből a mégből, a lázadásból, az Isten akaratának való ellenszegülésből a mi számunkra örökös már lesz. „Én már nem tudok megváltozni” – de sokszor mondjuk ezt. „Én már nem tudok másmilyen lenni, én már nem tudom az Isten megváltoztató szeretetét érzékelni sem, elfásodott a szívem”. Vagy, ahogy a Biblia szokta mondani: kőkemény lett a szívem. Énnekem erre már nincs esélyem, én már minden jó lehetőséget eljátszottam. Mennyi, mennyi, mennyi végzetes önfelmentés! És abban a leleplező szóban is, amelyre azt mondja az apostol, hogy aki azt mondja: világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, még mindig a sötétségben van. Én már nem is tudok igazat mondani, én már csak ilyen gyenge erőfeszítéseket tudok tenni. Elönt talán a szeretet érzülete, egy kicsit igyekszem is, de már nem megy. Akkor válik végzetessé, halálossá és tragikussá ez a még, ha az ember ebben megmarad, ha az ember megköti magát benne, ha az ember nem akar ebből kimozdulni.

És végül, kedves testvérek így zárja az apostol ezeket a gondolatait: aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad és nincsen benne botránkozásra való, aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, sötétségben van, sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit. Van a márnak és a mégnek egy harmadik aspektusa is,  ez az evangélium boldogító szava, nevezetesen az, hogy ami kezdettől fogva volt már, amely úgy hirdettetik a számunkra, mint amely a világ teremtése óta fenn van, mint amely minket is születésünktől fogva és minden életrezdülésünktől fogva felkarol, tart, megsegít – ez úgy is szólhat hozzánk, mint még. Más vonatkozásokban János apostol leveleiből és a többi apostol leveleiből is kiderül, egészen határozottan és markánsan például Pál apostol leveléből: még vár az Úr, még tűr, még kegyelmi időt ad, még hívogat. Hova hívogat? Miért hívogat? Azért, mert már kezdettől fogva fennáll az Ő szeretete. Aki – mondja az apostol – gyűlöli atyjafiát, sötétségben van, sötétségben jár, nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította szemeit. A bevezetőben elhangzott, hogy a ma embere vagy a mindenkorok embere csak azt tekinti értéknek, ami új és ami új, azt minden feltétel nélkül értékesnek tartja. De hát mit tart értékesnek és mit lát egyáltalán? – mondja az apostol, hiszen, aki a sötétségben jár, az nemcsak azért jár sötétségben, mert beborult körülötte minden, mert megváltoztak a külső feltételek, mert elromlott a világítás a Böszörményi úton és felhők takarják a csillagokat, mert elfogyott az utolsó gyertya és már gyufát sem lehet gyújtani. Azt mondja az apostol: ne csaljátok meg magatokat testvéreim, mert aki sötétségben jár, az nem lát, és nem a sötétség miatt nem lát csak, hanem azért is, mert a sötétség megvakította az ő szemeit. És itt nem azt az igét használja, hogy valaki úgy vakul meg, hogy külső körülmények miatt nem lát, sötétségbe kerül. Itt azt a szót használja az apostol, hogy megvakult, valóságosan. Nem azért nem lát, mert sötét van, hanem azért nem lát, mert vak. Ne áltassátok magatokat. Milyen célt tudunk mi meghatározni, ha belső szellemi, lelki sötétségben vagyunk? Mit tudunk mi értéknek tartani egyáltalán, ha nem látunk semmit abból, hogy ez a világ miből is áll össze, mi is tartja fönn ezt a világot, milyen újat tudunk meghatározni, hogyha nem értjük, nem látjuk, nem fogjuk föl, hogy az, ami a világot összetartja, előreviszi, és boldog célig vezeti, az már kezdettől fogva ragyogott. Mintha az evangéliuma első szakaszára utalna vissza az apostol, ahol azt mondja: a világosság a sötétségben ragyogott és a sötétség nem fogadta be őt. Ha ezeket a gondolatokat és szavakat nem értjük oda az evangélium elejéhez, nem is értjük, hogy miről beszél János apostol, mi az, hogy a sötétség nem fogadja be a világosságot? Hiszen, ha fölragyog a világosság, akkor elűzetett a sötétség. Ez így van, fizikailag is így van. Agusztinusz, a nagy egyházatya mondja, amikor a bűnt magyarázza, hogy a bűn a jónak a hiánya, a privatio boni. S ezt a legjobban úgy értjük meg, hogy árnyék csak ott lehet, ahol fény van, sötétség is csak ott lehet, ahol fény van, mert világosság előbb van, mint sötétség. Ha fölragyog a világosság, elűzetik a sötétség. Miért mondja azt az apostol, hogy a sötétség nem fogadta be? Ki tudja szorítani a sötétség a világosságot? Erről beszél az apostol: hogyha a sötétség megvakított bennünket, hiába ragyog fel a világosság, hiába vesz bennünket körbe Isten áldó napfénye, Isten megmentő szeretete, csodáinak megannyi jele, már érzéketlenek vagyunk arra, hogy befogadjuk azt. De – mondja az apostol – aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad és nincs benne botránkozásra való. Aki szereti az ő atyjafiát, világosságban marad és az ő életében ez a már, már a világosságban van, már a világosságban jár. Már a világosságban jár – azt is jelenti, hogy ez maradandó. De van egy harmadik szó is, kedves testvérek, mely nem is módhatározó, hanem az állandóság igéje. Ebben oldódik fel, ebben egyesül a másik kettő, ebben válik számunkra is boldogító, megtartó tartalommá a már és még. Így mondja az apostol: marad. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad. Nem már, nem még, hanem mindig. A marad szónak ugyanis, a megmaradásnak, ez a módhatározója: örökre és állandóan. Jézus arra kéri a tanítványait búcsúbeszédeiben: maradjatok meg énbennem. János apostol most arra bíztat bennünket a szeretetre, a világosságra, a kezdetre, a maradandóságra és a boldogító célra emlékeztető levelében maradjunk meg mi is a Jézus szeretetében, szeressük atyánkfiát, mert ez az a parancsolat, amely már kezdettől hangzik és ez az a parancsolat, amely a mi üdvösségünkért, megjobbulásunkért, megtérésünkért és megváltozásunkért még mindig hangzik. Halljátok meg Istennek ezt a hívó szavát, adjátok életeteket az Ő kegyelmes kezébe, hogy benne, szeretetében, kegyelmében megmaradva boldog emberek lehessetek. Ámen.