Még nem tudta

Egy ember egymaga tizenkét nagyszerű dolgot vitt végbe, míg fogságba nem esett. Széttépett egy oroszlánt, legyőzött harminc askeloni filiszteust, égő farkú rókákat küldött az ellenség gabonatábláiba, Étámnál legyőzte a ráküldött filiszteusokat, kiszabadította magát, mikor honfitársai át akarták adni az ellenségnek, egy szamár-állkapoccsal agyonvert ezer filiszteust, éjszaka elvitte Gáza városkapuját, csodás módon vízhez jutott, elszaggatott hét nyersbőr szíjat, eltépett két új kötelet, majd a szövőszék fonalát is, mely hajával együtt a falhoz volt szögezve. Majd immár vakon és fogolyként összedöntötte a Dágon templomát, ahol több ezer ellenség veszett oda. Hallva ezt a listát, érezzük, ezek félig hősies, félig kalandos tettek. Ma az a Sámson áll előttünk, akit valóban így jellemezhetünk a legjobban: bár hajtott végre nagy tetteket, mégis magános hős. Sámson történetét lapozgatva, rögtön feltűnik, hogy nem olvasunk arról, hogy lettek volna társai. Sámson magános hős. Még Éhud sem az, kiről hetekkel korábban hallottuk, hogy egyedül hajtott végre egy merész akciót. Viszont miután ezt végrehajtotta, Izrael fiai fölkeltek és elindították a fölszabadító háborút. Sámsonnál azonban arról olvasunk, hogy amikor már mindenki látja, hogy Isten Lelke van rajta, éppen a honfitársai akarják az ellenség kezére adni. Véghetetlenül magános ember tehát ő. Ha voltak társai, csak egy-egy pillanatra bukkannak fel, ha voltak a győzelmeinek ünneplői, mégiscsak a saját népe mond le róla, mert úgy érzik, miatta vannak bajban. Magános hős, magános alak. S ezt még az is jól mutatja, hogy amikor fogoly lett – ennek a történetét olvastam fel –, nem siettek a szabadítására, pedig akkor már húsz esztendeje Izrael bírája volt. Ő a törvényadó, ő a szabadító – s mégis, mikor fogságba esik, mintha semmi sem történt volna.

Hadd szóljak néhány szót először róla. Csodálatos módon született. Egy meddő házaspár kapta őt isteni ajándékként. Hosszú-hosszú évekig nem született gyermekük, majd angyal jelentette születését, de egyúttal kötelezte is a szülőket, hogy a gyermeket isteni szolgálatra ajánlják fel. S miután megszületett, valóban így is tettek, héber szóval: nazír lett belőle. Ezzel a szóval jelölték azokat a fiatalembereket, akik valamilyen – akár egy egész életre szóló, akár egyetlenegy feladatra való - elkötelezettségben fölajánlották magukat Istennek, és ezt külső életvitelükkel is kifejezték. A nazírok nem fogyaszthattak alkoholt, nem vágathatták le a hajukat és szakállukat, s többször böjtöltek, mint egyébként szokás volt. Ezekkel a külsőségekkel jelezték, hogy érinthetetlenek, Isten számára vannak fönntartva. Sámson esetében élethivatásról van szó. Édesanyja azt az ígértet kapta, amikor angyal jelentette, hogy gyermeke fog születni, hogy ez a gyermek kezdi majd megszabadítani Izraelt a filiszteusok kezéből. Fontos a megjegyzés: ő kezdi majd. Nem ő végzi el, de ő kezdi. A végső szabadítás Dávid korában következik be, száz évvel később. Tehát újra ott vagyunk, ahol a Bírák könyvének minden történetét kezdtük, ezzel kezdődik Sámson története is: Izrael gyermekei föllázadtak Istenük ellen, és azt tették, ami gyűlöletes az Úr szemében. Ezért Isten ellenséget hozott a nyakukba. Ez az ellenség azonban nem a hagyományos úton érkezik, nem keletről, a sivatagból, vagy délről, az Arab-félszigetről, s nem is észak-keletről, a babiloni folyamvölgyekből, hanem nyugatról, a tenger felől. A filiszteusok tengeri nép voltak, akik éppen a Bírák korában, tehát Krisztus előtt 1200 évvel rajzottak ki a Földközi-tenger északi medencéjéből, fölismerve, hogy egy nagy geopolitikai válság hatja át a régiót. A babiloni folyamvölgyek államai egymással hadakoztak, az egyiptomi birodalom szinte majdnem összeomlott a belső viszályok miatt. Egyiptom azonban ügyes politikával Izrael tengerparti részein letelepítette a filiszteusokat, városállamok alapításához segítette őket, s ezzel elhárította a maga feje fölül a veszedelmet, viszont nagy bajt hozott Izraelre, mert a filiszteus városállamok vazallus néppé akarták tenni Izraelt. Újra meg újra betörtek, háborúskodtak, s egészen az ország szívéig behatoltak. Most tehát sokkal nagyobb a veszedelem, mint korábban volt. Máskor kirontott a sivatagból egy nép, ám ha Isten szabadítót adott, néhány csatában sikerült őket visszaverni, és egy fél, vagy akár egy egész nemzedékre beállott a békeidő. Korábban mindenik bírónál azt olvastuk, hogy negyven évig bíráskodott – ez persze szimbolikus szám. A Biblia-tudósok vitatkoznak is, hogy ez alapján nem lehet kiszámolni a kronológiát, mert ha mindenik negyvenet egymás mellé teszünk, akkor sokkal hosszabb a bírák működési ideje, mint amit a történelem megenged. Ám kis bölcsességgel felismerhetjük, hogy a negyven év inkább egy emberöltőt jelez. A győzelem után egy nemzedékre békesség támad. Sámsonról viszont azt olvassuk, hogy csak húsz évig bíráskodott, Sámson ideje csak egy fél emberöltő, noha három sem volt elég a teljes szabaduláshoz - tudjuk, hogy száz évvel később, Dávid fejezte be a szabadítást Az ellenség nyomása tehát sokkal nagyobb, vagyis a büntetés mértéke sokkal nagyobb. Isten népe életében is sokkal nagyobb változásoknak kellene végbemenniük a teljes szabaduláshoz. Nem elég már csak felkiáltani, rimánkodni, és azt mondani, amit a múltkor is hallottunk, hogy csak még most az egyszer, Uram, könyörülj meg! – és akkor Isten megint megkönyörül. Mélyebben van már a baj.

Sámson,  ahogy a neve mutatja: nap-támadat, ő a napkelte, de nem a delelő. A neve azt jelenti: „napocska” – szép név ez, ahogyan egy édesanya elnevezheti kisfiát, akit oly hosszú idő óta várva várt. Sámson késői gyermek, drága ajándék, s a neve jelzi a szülők rajongó szeretetét. Sámson - napocska. Ő a család szemefénye. De ő lesz Isten népének szemefénye is, egyedül ő benne ragyogott a szabadulás reménye, a kegyelem valósága, az új kezdet lehetősége. S mégis magános, noha – ahogy mondottam – a legtöbb bíró nem volt az, a bíráknak mindig voltak társaik, mindig jöttek a törzsekből segítségre a csapatok. Ez a mi Sámsonunk azonban magános. És ez a magánossága a szeretetéhségében mutatkozik, leginkább a szerelem-éhségében. Bár nem értek a lélektanhoz, annyit sejtek, hogy sok minden összekeveredik Sámson szívében. Az Istennek felajánlott fiúcskában élte végéig uralkodik az egy-szem gyermek, a napocska, a család szemefénye, aki körbe volt szeretve az első pillanattól fogva. S az egykéknél az úgy szokott lenni, hogy mégis szeretetéhesek. Sosem elég, amit kapnak. Sámsonnál ez a szereleméhségben nyilatkozik meg. Zűrzavaros szívügyekbe keveredik. Én ma csak a Delilával való történetét olvastam föl, de elmondja a Bírák könyve korábbi szerencsétlen házasságkötését is. Kinézett magának egy filiszteus asszonyt, és a szülei aggályai ellenére úgy rendezte, hogy feleségül vehesse. Ám a házasságból nem lett semmi, mert már az esküvői lakomán csúnya bonyodalom támadt. Ekkor Sámson durcásan oohagyja a feleségül sem vett asszonyt, s mire visszatérne hozzá, addigra máshoz adták férjhez. Zűrös ügy ez. Ezek a nő-ügyek váltják ki Sámson életében a kalandokat is. Érzelmei kapcsán keveredik konfliktusba a filiszteusokkal, s mindig akkor kell verekednie, hadakoznia, a szorongatásból magát kivágnia, amikor a szeretet- de inkább szereleméhsége okán belekeveredik valamibe. Egy középkori biblia-magyarázó igen érzékenyen meglátta, hogy Sámsonnak ez a magánossága és szeretetéhsége voltaképpen Isten népét szimbolizálja. Igen. Évszázadokkal Sámson után Ezékiel próféta példálózott Isten népéről úgy, mint egy fiatal leánykáról, aki árván maradt, Isten meglátta, magához karolta, fölnevelte, de aztán felnővén ez a leányka mindegyre rossz párnára hajtotta a fejét – ahogy szokták volt ezt faluhelyen mondani. Parázna lett belőle. Mintha Sámson is ezt a különös sorsot fejezné ki: Isten népe mindegyre másnál próbálkozik, sosem a magáénál, akihez tartozik. Én vagyok hitvesed – üzeni Isten a prófétákon keresztül népének. S itt értjük meg, amikor a próféták paráznasággal, házasságtöréssel vádolják Isten népét. Isten az Ő népének a hitvese – ez vallási kijelentés. Sámson most a maga sorsában jelzi ezt. Szereleméhesen hol ebbe a szoknyába, hol abba a szoknyába kap, de sosem a saját népéből választ, s végül rajtaveszt. Legvégül Delilával keveredik kapcsolatba. Delila a filiszteus Mata Hari, aki jó pénzért vállalja, hogy megszerzi Sámson erejének a titkát. Érzik a filiszteusok is, hogy Sámson több, mint egy izmos fiúcska, akinek mindig szerencséje van. Nem arról van itt szó, hogy Izraelben body building klubot nyitottak, és ezek a nyámnyila zsidó fiúk úgy megizmosodtak, hogy most már ellenük is fel kell kötni a gatyát! Értik ők is, Sámsonnak titka van, nem magától való az ereje. Meg kell hát tudni a titkát. S mivel Sámson bolondul a szoknya után, talán majd Delila kiszedi belőle. Itt válik a mi Sámsonunk tragikus hőssé, amit két az ige két megjegyzése is mutat.

A felolvasott szakasz 16. és 17. versében ezt olvassuk: „Mikor aztán őt – tudniillik Sámsont – minden nap zaklatta szavaival – tudniillik Delila - , halálosan belefáradt a lelke és kitárta előtte egész szívét, és ezt mondta neki: borotva nem volt soha az én fejemen, mert Istennek szentelt vagyok.” Halálosan elfáradt a lelke Delila gyötretésétől… A görög fordítók Krisztus előtt száz évvel még értettek a lélektanhoz és így fordították, görögül mondom: oligopszüchozis, ami itt történik! Megrövidült Sámsonnak a lelke. Oligopszüchosz lett – fogyatkozott lelkű, kis-lelkű lett. Delila felőrölte. Az eredeti héber szót azonban nehéz pontosan fordítani. Az eredeti szó vágó mozdulatot fejez ki, mint amikor a metélőhagymát vágják, szépen fokozatosan apró kis darabokra, miről nekem a szecskázás jutott eszembe: Delila leszecskázta Sámson lelkét. Ahogy egyébként ez magyarul pontos is. Ebbe aztán halálosan belefáradt a lelke. Inkább meg akart halni, mintsem hogy hallgassa mindegyre a nótát: szeretlek téged, de te nem szeretsz, mert hazudsz nekem, amikor azt mondod, hogy szeretsz engem, hiszen nem mondod meg nekem, mitől van az erőd, íme, három ízben is becsaptál engem... Amúgy valóban szerelmi dolognak tűnhet ez.  Delila úgy próbálja Sámsonból kiszedni a titkot, mintha játszana vele. Mondd már meg nekem, mivel lehet téged megkötözni, s aztán megkínozni, mondd már meg nekem! Nos, testvérek, mondjuk ki, bár nem szószékre való, ez egy szadomazochista játék. Sámson pedig mond ezt, mond azt, mond amazt, ám minden esetben minthogyha csak pókfonal lenne rajta, kiszakítja magát a kötelékekből. Delila pedig egyre jobban gyötri őt. Sámson viszont nem fogja föl, hogy halálos veszedelemben van. Mert Delila nem játszani akar, hanem a titkot akarja tudni. Sámson végül halálosan belefárad, elunja a kelepelést, a gyötretést, a faggatózást, noha – még egyszer mondom – át kellett volna látnia a szitán, hogy Delila nem tréfálkozik, nem játék ez, nem egy erős embernek hízeleg a szeretője. Ez csalás, ez itt becsapás. És persze, mivel Sámson nem látja ezt, ő is játszik. Milyen gyenge ez a legyőzhetetlenül erős ember, nem tudja megőrizni isteni felhatalmazottságának a titkát! Ha meg lehetne fordítani, s volna értelme úgy is a páli igének, hát megfordítanám. Pál apostol azt mondja a 2. Korinthusi levélben, hogy a mi erőnk erőtlenség által végeztetik el, Sámsonnak az erőtlensége pedig éppen az ereje által végeztett el. Döbbenetes. Tragikus hős lesz belőle. De még inkább Jézust kell idéznünk, aki így int bennünket a Hegyi beszédben: ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé. Ne vitatkozz kocsmaasztalnál a Szentháromságról. Ne beszélj részeg cimborák között arról, hogy te hogyan szoktál imádkozni. Ne add ki magadat, mert ezek szent dolgok. Az, ami Sámsont megjelölte a nazírságában, vagyis hogy nem vágták le a haját, nem fogyaszthatott részegítő italt, s hogy bizonyos szertartásokat többször kellett megtartania, ezek szent jelek voltak az életében. Igen, majd ki fog derülni, hogy nem a hajában volt az ereje – ahogy mondani szoktuk! –, hanem a nazírságban, az Istennek odaszánt életben. Isten helyett másnak adta az életét, s ez lett a tragikuma. S látjuk ezt is, ahogy hangzik a második megjegyzés: kinyitotta a szívét. Így fordítja Károli: kitárta előtte egész szívét. Szó szerint fordítva az eredeti azt jelenti, hogy kitette az asztal tetejére a szívét. Az itt szereplő héber szót használja a Biblia akkor, amikor ajándékot vittek egy fejedelemnek és elé tették magasra, hogy lássa. Ugyanezzel fejezi azt is, amikor a bíróság előtt az ügyet a bíróság elé emelik. Sámson lelke belerövidült a gyötrettetésbe, halálra unta a dolgot, és átadta szívét Delilának.

Szívemet hozzád emelem – énekeljük a zsoltárban. Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé – mondja Jézus. Kihez emeled szívedet? Nagy kérdés ez, testvérek. S megrendítően jelzi azt is Ige, mikor beteljesedik a tragédia. Delila levágatja az alvó Sámson haját, elkezdi kínozni, már meg sem kell kötözni, rákiabál, ahogy szokott: rajtad a filiszteusok! A bódulatból fölriadó Sámson fölpattan, és azt gondolja, sőt mondja is: kimegyek, mint egyébkor és lerázom őket magamról! Mi az egy Sámsonnak? Szamár állkapoccsal ezer embert agyonvert egy délután. S ha úgy tartotta kedve, a hátára kapta Gáza kapuját, és harminc kilométerrel odább vitte - mint a legények szokták mostanság is faluhelyt, leakasztják a kaput, aztán odább viszik egy utcával. Mit volt neki összefogni háromszáz rókát, csóvát tenni a farkukra és belehajtani a filiszteusok búzájába!? Kimegyek és lerázom őket! Ám csak ennyit mond az Ige: „mert még nem tudta, hogy az Úr eltávozott tőle!” Mert még nem tudta.

Hogy mire tudunk vállalkozni, mibe megyünk bele hívő rutinból, mire tudjuk mondani: kimegyek és lerázom, elindulok és megcsinálom, mert mindeddig meg tudtuk tenni, mindeddig sikerült, s ez után is menni fog? - hát halld ez a koppanó mondatot, a megrendítő megjegyzést: nem tudta még, hogy elhagyta az Úr. Emlékszünk, a múltkori igére? Egy nemzedékkel korábban prófétát küldött Isten, aki megfeddette népét, nagy volt a baj és a veszedelem. Akkor ők megint Istenhez folyamodtak, hogy segítse őket, szánják már igazán bűnüket. Ám Isten azt felelte: most már nem segítek, elég volt, menjetek azokhoz a hamis istenekhez, a bálványokhoz, akikkel felcseréltetek engem, s próbáljátok ki, hátha azok megszabadítanak benneteket. Így mondtam akkor: lám, Isten is fellázadt. Most pedig úgy kell mondanom, micsoda megrendítő dolog, lám: Isten is elhagyta Sámsont. Nemcsak Sámson hagyta el Istent, nemcsak ő mondta fel a Istenével való szövetségét, nemcsak ő játszotta ki a szent élet, az érinthetetlen személy titkát, nemcsak ő szórta a gyöngyöket a disznók elé, hanem megtörtént itt az is, amit Jézus szavának a másik fele mond, azok megtapossák a gyöngyöt, és ellenetek fordulva megszaggatnak titeket. Ez történik. Nem tudta még, hogy elhagyta az Úr.

Pedig, testvérek, Sámson tudhatta volna az előtte járt nemzedékek, az előtte élt bírák történetének hosszú sorából, hogy nem szabadna ezt tennie. Nem szabadna azt hinnie, hogy az Úr úgy volna velünk, hogy zsebben van, az Úr úgy volna velünk, hogy a hajamban van, az Úr úgy volna velünk, hogy néhány rutinos mozdulatban van, az Úr úgy volna velünk, hogy majd megyünk hozzá, ha baj van, és azt mondjuk neki, Uram, könyörülj, és a Ő könyörül is. Sámson az előtte járt nemzedékek életéből tudhatta volna ezt. Tanuljuk meg mi is az előttünk járók életéből, hogy nem így van ez. Továbbá tudhatta volna Sámson a saját törzsének sorsából is, hogy nem lehet játszani. Dán törzséből való volt, s régen, a honfoglaláskor ez a törzs telepedett le délen, a tenger mellé. Nos, éppen Sámson idejében kezdődött meg a filiszteus betelepedés, és Dán törzsének ott kellett hagynia szálláshelyét, északra kellett költöznie, pedig Isten nekik is megígérte a honfoglaláskor, hogy ami isteni sorsvetés által az övék lesz, az örökös részük. És mégsem. Lám, el kell indulni. Lám, elveszítik földjüket. Sámsonnak tudnia kellett hát, hogy népe ítéletet alatt nyög, mert azt tették, amit rossznak lát az Úr. Sámson azonban azt hitte, hogy ereje mindörökre az övé, hogy Isten azért adott neki erőt – és egyedül neki! –, hogy játszadozzon a filiszteusokkal. Milyen szörnyű lesz majd olvasni, hogy fordítva történt: ővele, a vak emberrel játszanak majd a filiszteusok. De leginkább azt felejtette el Sámson, hogy az Úré a szabadítás. Nem Sámsoné. Nem a hadseregé, nem a törzseké, nem az okosságé, nem az ügyességé, nem az odaszentelt nazíroké! Az Úré a szabadítás.

Sámson tragikus hős. Mi nem tudjuk gyorsan visszaforgatni az idő kerekét, hadd tudja meg, másképp is lehetett volna. Egy nagy tudós szerint a görög és a bibliai tragédiában mégis van valami különbség. A görög tragédiát az jellemzi, hogy érezzük, nem lehetett másképp a dolog, s ez töri össze a lelkünket, ez vezet el a katarzishoz. Nem lehetett másként, úgy kellett lennie. Milyen megrendítő. A bibliai tragédia azért tragédia, mert azt érezzük, hogy nem kellett volna úgy lennie annak, ami megtörtént. Úgy lett, igen, nem tudunk az időgépben visszamenni, s változtatni. De Sámson történetében is azt érezzük, hogy lehetett volna másképp. Hogy hol ez a pont, ahol ez a másképp mutatkozik, arra talán a zsoltár előbbi szava tanít meg a legjobban. De ez a Bírák könyvének lényeges üzenete is. Sőt, életünk minden megrendítő mozzanatából megérezhetjük, megtudhatjuk ezt: az Úré a szabadítás. Sámson magának akarta a dicsőséget, noha neki csak a kegyelemmel kellett volna élnie. Sámson megfordította a dolgot, dicsőséges akart lenni, aki mindent megengedhet magának, és ezért elveszítette a kegyelmet is. A dicsőség mindig később van. Előbb a kegyelem, a kegyelem teljessége, a kegyelemben való átformáltatás, a kegyelemben élő lélek istendicsőítő engedelmessége. S majd a boldog és új életben vár ránk a dicsőség! Tanulhatunk Sámson történetéből? Igen, testvérek, tanulhatunk, hogy fölöttünk és rajtunk ne az a szó legyen igaz, hogy lehetett volna másképp! Hanem az legyen igaz, hogy úgy lett, ahogy az Úr akarta, úgy lett, ahogy az Úr rendelte - bűnből megváltásba, halálból életre, kegyelemből dicsőségbe.

Ámen