Meg nem szégyenül!

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Amikor Pál apostolnak ezt a vallomásos levelét olvassuk, egyszerre több dolog van előttünk: látjuk Pál személyét, és látunk egy ismeretlen, mégis ismerős közösséget. Tudjuk, hogy a Rómában élő keresztyének jelentős része Pál honfitársa volt, akik a római-hellén világban ide-oda sodródtak, ám néhány egyszerű gesztussal azonosítani tudták egymást. Nekünk azonban sok más okból is közünk van hozzájuk. Pál ugyanis úgy ír nekik, hogy közben mindegyre egy nagy ügyre tér vissza. Ez pedig a hit. Ha nem a hitről, mégpedig a Jézus Krisztusba vetett hitről szólna a levele, akkor ez itt egy érdekes, antik irat volna, melyet egy-egy egyetem speciális szemináriumán talán szóba hoznának a kutatók. Ha nem a Kristusba vetett hitről szólna, lehetne valamiféle vallástörténeti emlék. Ám mihelyst a levélben foglalt szavakat halljuk (valaki hisz Őbenne, tudniillik Jézus Krisztusban, az meg nem szégyenül!), az üzenet a szívünk közepét találja el. Ezért engedjétek meg, hogy ma arról is szóljak néhány szót, hogy miért állítom én olyan bátran, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit kötötte össze Pált és a Rómában élő keresztyéneket, és ez köt össze minket és Pál apostolt, köt össze ma minket és a világ bármely táján élő keresztyéneket. Miért van ez így?

Pál egy régi próféciából idéz; már Ézsaiás próféta is jövendölt a Messiásról, Isten Krisztusáról, akiről azt mondja, hogy Isten Őt szegeletkőként adta, ám azoknak, akik nem hisznek, Krisztus a botránkozás köve (Ézsiás 8). Ezt a paradoxont maga Krisztus is elmondja, amikor egy titokzatos példázatban szőlőmunkásokról szól, és így fejezi be: Isten a lázadóktól elveszi a szőlőt, az áldást, az ígéretet, az örökséget, és másoknak adja: az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett szegeletnek kövévé (Lukács 10). Miért mondja ezt Ézsaiás próféta, és miért idézi ezt Krisztus? Részben azért, mert van benne egy mély emberi tapasztalat. Aki házat épít, annak számolnia kell a statika törvényeivel. Nyilván, Ézsaiás próféta nem építési ismereteket akar a tudtunkra adni, azokhoz nem kell Bibliát olvasni, hanem szellemi tartalmat közöl. A próféta üzenetének lényege az, hogy nincsen megalapozva népének élete. Isten azonban egy szilárd alapot ad Krisztusban. A próféta bizonyítékokat is sorol arra nézve, hogy Isten nélkül nincsenek szilárd alapok. Vagyis, ami látszik, s talán mutatós is, vagy életrevalóságnak tűnik, az valójában csak tákolmány, és az első próbatétel, az első nehézség, az első vihar el fogja fújni, porba fogja dönteni. Így summázza a próféta a diagnózisát: itt van az én népem, aki Istentől ígéretet kapott, Istentől szövetséget kapott, Istentől ígéreteket, áldásokat, örökséget kapott, ám ez az én népem rettentő módon fel van háborodva, amikor Isten jó rendjéről hall, és ilyeneket mond: jaj, törvényre törvény, szabályra szabály, rendelkezésre rendelkezés, jaj, sose látunk ki már ebből! - így dohogott Isten népe. Igen, ha az ember nem Istenbe vetett bizalomban él, akkor Isten jó rendjét valami borzasztó nagy nyűgnek nézi. Így teszünk sok esetben mi is: ahogy változnak a jogszabályok, a törvények, mi is háborgunk: na, már megint hozott a Parlament valami új törvényt! De a próféta ennél mélyebb gondról beszél, és tudok erre erősebb hasonlatot is mondani. Amikor a gyermekek lázonganak (szegény édesanyák, illetve drága áldott édesanyák!), sokszor éppen a legegyszerűbb, legelemibb jóravaló életszabályokat akarják felrúgni. Úgy érzik a gyerekek, hogy őrajtuk erőszakot tesznek, korlátozzák a szabadságukat. Igen, ma már a négyéves gyermek is tudja, hogy ő emberjogilag és gyermekjogilag feltétlenül szabad arra, hogy a saját életét megalkossa. Miért kell hát vasárnap sötétkék kantáros gatyát, meg a fehér zoknit venni? Miért délben van az ebéd, és miért kell sóskát enni? És miért kell este nyolckor ágyba menni? Bizony, a gyermek olykor tombolva kel minden jó rend, minden életrevaló ellen. Erről beszél a próféta. Saját népének mondja: kiáltoztok, lázongtok, és háborogtok, hogy törvényre törvény, szabályra szabály, rendeletre rendelet, pedig nem az a baj, hogy ne tudnátok ezeket a törvényeket megcselekedni, hanem az a baj, hogy megmásítottátok a szövetséget, sőt, ti a halállal kötöttetek szövetséget! Miért? Isten azt az ígéretet kapcsolja a törvényéhez, hogy ha valaki azt megtartja, vagyis törvénye szerint él, az élni fog, annak élete és áldása lesz, aki azonban nem aszerint él, az végzetes úton indul el. Így mondja a Mózes ötödik könyve: ímé, adtam elődbe két utat, életnek és halálnak útját. Az élet útján vannak útjelzők, az élet útján vannak táblák, néha még tilalomfák is, az élet útján vannak korlátok és vannak szabályok, de az élet útja az életre vezet. A halál útja pedig olyan, mint az az autósztráda, melyen nincsen semmiféle korlátozás, ahol mindenki azt csinál, amit akar. Talán emlékszünk, néhány esztendeje néhány vagány magyar motoros mozgalmat akart indítani, hogy töröljék el az autósztrádákon a korlátozásokat és a szabályokat, hadd lehessen fel-alá cikázni a motorokkal. Ekkor korszakalkotó ötletem támadt, bár nem jutottam el vele egyetlen politikushoz sem. Hozzanak egy törvényt, hogy Magyarországon egy évben egy napon mindenki fizesse be előre a rendőrségre az összes létező közlekedési kihágásért a büntetést, és azon a napon azt csinál, amit akar. Ám aznap, nyilván, aki normális, nem megy ki az útra. Mert aki élni akar, az szabályok szerint él, szabályok nélkül nem lehet élni. Igen, mondja Mózes ötödik könyve, van egy másik út is, ez a halál útja, s aki ezen az úton indul el, az a halálba fog megérkezni. S mit mondtak erre Ézsaiás próféta kortársai? Dehogyis. Ugyanmár, halál? Ugyanmár, elveszés, pusztulás? Hiszen mi magával a halállal kötöttünk szövetséget, nekünk haver a halál! A halál a mi szövetségesünk! És ha jön a nagy baj, a nagy veszedelem, akkor a halál, az elveszés, a megsemmisülés – a mi barátunk! - nem oszt ránk ítéltet, hiszen mi benne vagyunk a pikszisben. Ez az ember végzetes és veszedelmes ostobasága! Erről mondja Pál apostol itt, a Római levélben, a saját népe történetére visszatekintve: atyámfiai, én rajongok a saját népemért, és semmi mást nem akarok, mint hogy ők is üdvösségre jussanak, de látom a történetükben, hogy ők nem az Isten igazsága szerint akarnak üdvözülni, hanem a saját önigazságuk szerint. És lám, ez már nem is régi történet, ez nem két-háromezer éves történet, hanem mindenkori emberi történet. Önigazság szerint üdvözölni, nem kegyelemből! Nem Isten által, aki kegyelemben gazdag mindenkihez, aki Őhozzá folyamodik. 

De hogyan juthat el az élet teljességére az ember a maga érdeméből, ha a maga érdeme mindössze annyi, hogy szövetséget kötött a halállal? Ez az ember legnagyobb sikere! Mennyi, de mennyi jelét és tényét tudjuk ennek fölsorolni, hogy az ember szövetséget kötött a halállal! Kezdve onnan, hogy az egyik nép a másikra ront háborút hirdetve, - mert akkor is a halállal kötöttek szövetséget, hiszen azt mondják, inkább pusztuljon el a másik. Továbbá, az emberek önpusztító módon élnek, fölégetik maguk alatt az egész életüket, és önmagukra legyintve azt mondják: nekünk már mindegy. És e kettő közé, a másik elpusztítása és az önpusztítás közé mennyi minden belefér. Ha történész lennék, elgondolkodnék azon, hogy így is meg lehetne írni az emberiség történetét, és föltenném a kérdést, hogy miért vagyunk még egyáltalán, miért vagyunk még itt, ha az önmagunk érdeméből akarunk életet szerezni?! Ezért idézi Pál apostol Krisztusra utalva Ézsaiás prófétától az isteni ígéretet és buzdítást: aki Őbenne hisz, meg nem szégyenül. Mit jelent ez, hogy nem szégyenül meg? Aki föllapozza Ézsaiás prófétánál ezt a helyet, teljesen más kifejezést talál, mert ott így áll: aki Őbenne hisz, az nem fut. Pál apostol egy korabeli görög fordítás közvetítésével idézi ezt, melyben már görögre fordítva így áll héber mondat: aki Őbenne hisz, meg nem szégyenül. Van e kettő között valami különbség? A Biblia-tudósok szerint nagyon nagy különbség van itt, ám nekem mély meggyőződésem, hogy ugyanarról van szó. A bevezetőben azért mondtam olyan biztosan és szilárdan, hogy az Istenbe vetett hit az, ami minket egymással összeköt, mert a hit az, ami minket Istennel összeköt. Tehát: aki hisz, az meg nem szégyenül; aki hisz, az nem fut. Van-e a kettő között különbség? Nyilván van, ha eltekintünk attól, hogy az egyik kifejezés az emberi élét külső viszonylatait mutatja, a másik pedig a belső viszonylatait jelzi. Aki hisz, az nem fut. Szó szerint fordítva, aki hisz, az nem futamodik meg, aki hisz, annak nem kell felvennie a nyúlcipőt, aki hisz, az bátran mehet tovább, bármilyen veszedelem is éri, bármi is fenyegeti, bármennyire is úgy látszik, hogy vége van mindennek, egészen biztosan és szilárdan mehet tovább egyenesen. Mert aki hisz, annak van értelmes végső életcélja.

Hinni ezt is jelenti: Istenre hagyom rá az életemet, mert maga Isten ez a végső értelmes életcél. Aki hisz, az nem futamodik meg, mert Isten kegyelméhez közeledik. Hogy mondja a Zsidókhoz írt levél Krisztusról? Krisztus, a mi egyetlen főpapunk, halálával megnyitotta a szentélybe vezető utat, és így buzdít a levél: járuljatok azért a kegyelem királyi székéhez alkalmas időben való segítségül! (Zsidó levél 4. rész) Istenhez közeledni sohasem értelmetlen. Istenhez közeledni nem olyan, mint volt a pártállam idején, a hiánygazdaságban a sorba állás. Egyszer Kolozsvárra látogattam rokonaimhoz. Egyik nap a nagynéném hajnali háromkor felébresztett, hogy mennünk kell. Hová? Hova megyünk mi, decemberben, hajnali háromkor? Megyünk a húsbolthoz, megyünk sorba állni. Huszonnegyediknek értünk oda, megszámoltam. Reggel hatkor nyitott a húsbolt, és előttünk kettővel elfogyott a hús. Mondtam volt a nagynénémnek, kár volt reggel háromkor felkelni ezért, és mínusz tizenöt fokos hidegben kiállni a sort. Azt mondta: ki kell állni, mert meg kell próbálni, hátha sikerül. A hit azonban nem próba-szerencse. A nagy keresztyén gondolkodótól, Pascaltól olvashatni egy nagyon érdekes, igéző, de sehova sem vezető gondolatot. Pascal fogadást ajánl. Fogadjunk, hogy van Isten. Aki arra fogad, hogy van Isten, az biztos jól jár. Hiszen ha van Isten, akkor eleve jól jár, ha nincs, nos, akkor mi történt? Aki arra fogad, hogy nincs Isten, az pórul fog járni, ha mégis van Isten. Jobb tehát arra fogadni, hogy van Isten. De ez amolyan próba-szerencse hit, elme-játék, mert aki hisz, az bízik, és nem próba-szerencse alapon közeledik Istenhez, hanem abban a boldog bizonyosságban, hogy Krisztusban megnyílott az út a kegyelem királyi székéhez. És én, amikor Istennek imádságokban elmondom a kéréseimet, úgy mondom el, hogy ott van Istennek jobbján a megdicsőült Krisztus, az én kezesem és közbenjáróm! Ezért mondja maga Krisztus, hogy aki az én nevemben kér, az bizton kér. Ezért búcsúzik így a tanítványaitól: akármit kértek az én nevemben, megadja azt nektek az Atya (János evang. 14. rész). Aki hisz, az nem fut, hanem közeledik. Ezért nem szalad el a nehézségekből, a próbatételekből, a küzdelmekből sem, hanem szüntelenül közeledik Istenhez.

Értjük már, miért fordíthatja így Pál apostol: aki hisz, az meg nem szégyenül. Mert az nagy szégyen, ha kérünk és nem kapunk. Nem a kérés a szégyen. Van egy kedves versünk, meg van zenésítve, sokszor hallottuk, dúdoltuk Nagy László költeményét: "Nekem a kérés nagy szégyen/ Adjon úgyis, hogy nem kérem." De nem szégyen a kérés, egyáltalán nem. Sőt, éppen a kérés az, ahol leoldódik az emberről minden szégyen. Mi magyarok félig keleti nép vagyunk, a keleti ember fél a megszégyenüléstől, fél attól, hogy kér, de nem kap, hogy eljut valahova, de az orra előtt becsapják az ajtót, és ezt mi nem kudarcként éljük meg, hanem szégyenként. Mit mond az apostol? – aki hisz, az nem szégyenül meg. Miért? – mert levethet mindent, ami szégyellni való. Ez a Krisztus kegyelme. Levethetsz mindent, ami szégyellni való. Az a Krisztus kegyelme, hogy eltöröltetett mindaz, ami miatt nem állhatok oda Isten elé, mert félnem kellene, hogy rámpírit és elítél. És mi az, amivel a leginkább oda akarunk állani Isten elé? Hát ez az önigazságunk, nem!? Hogy mondja a magyar ember? Azért csak nekem is van valami méltóságom, azért már engem is tessék már meghallgatni, azért már nekem is járna valami ebből a nagy világból, mert most már eleget szenvedtünk. Néha összeszorul a szívem, amikor a Himnuszt énekeljük, vajon jól értjük-e a Himnusznak azt a sorát, hogy: megbűnhődte már a nép a múltat s jövendőt? Vajon, valóban alázattal, a kegyelembe vetett bizalommal énekeljük ezt, vagy önigazságként? Háthogy, úgymond, már bűnhődtünk eleget, szenvedtünk eleget, előre is megszenvedtünk, meg én is megszenvedtem, most már nekünk is, nekem is jár valami? Nem jár. Nekünk sem jár, magyaroknak sem jár, nekem se jár. A kegyelem ugyanis nem járandóság, hanem tisztán kegyelem. És az a csodálatos Isten nagy szeretetében, hogy Krisztusban levethetünk mindent, ami szégyellni való, mert aki hisz, biztos, hogy nem szégyenül meg, aki hisz, biztos, hogy célba érkezik, aki hisz, odajárulhat a kegyelem királyi székéhez. Aki hisz, eljut ahhoz az Istenhez, akiről ezt mondja – még egyszer olvasom az apostol szavát – gazdag a kegyelemben mindenkihez. Aki hisz, az boldogan hiheti, hogy nem jár úgy mint a sorban álló, akinek az orra előtt becsapják az ajtót, és kiírják, hogy nincs; aki hisz, az boldogan hiheti, hogy Isten bőséges szeretetéből neki is jut, aki hisz, az boldogan hiheti, hogy ha Istenhez járul, onnan, a királyi kegyelem székétől nem fordíttatik vissza. Ahogy a Mesterünk ígér: aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vettetik, aki énhozzám járul, semmiképpen el nem utasíttatik. (János 6,37) Ez a hit. Ez az a hit, amire az élő Isten hív bennünket, ez az a hit, ez az a boldog bizodalom, amellyel Istenhez járulhatunk, ez az a boldog bizodalom, amelyet Krisztusba vetünk, mert Isten ezt Őbenne alapozta meg, és aki Krisztusra helyezi az életét, aki Krisztusra épül, az szilárd és biztos alapot vett.

Ezért hát, kedves testvéreim, mi is igyekezzünk arra, hogy egymás hite által épüljünk, hogy Isten nagy igazságát, kegyelmét hitből hitbe, egymásnak mondva, egymást erősítve, egymásnak bizonyságot téve, egymást az úton bátorítsuk, buzdítsuk, mígnem a kegyelem királyi székéhez, a boldog életcélhoz, megváltó Istenünkhöz meg nem érkezünk.
Ámen