Még kemény volt a szívük

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy nagy csoda előzi meg a felolvasott történetet, az ötezer ember megvendégelésének a csodája. Márk evangélista beszámolója szerint ez a csodát még ennél is nagyobb dolgok előzik meg, hiszen előtte arról, hogy Jézus elküldte tanítványait, felhatalmazta őket Isten országa jó hírének a hirdetésére betegek gyógyításával, ördögök űzésével. Aztán a tanítványok erről be is számolnak, s ujjongva mondják: Uram, a te nevedben még az ördögök is engedelmeskednek nekünk! Olyannyira meghatározó, mindenhova terjedő ezeknek nagyszerű dolgoknak a híre, hogy Heródes király megrémül, mert azt hiszi, hogy annak a Keresztelő Jánosnak a tanítványai indultak most szét az országban, hirdetik a nagyszerű üzeneteket, akit ő nemrégiben lefejeztetett. Sőt Heródes úgy vette, hogy maga Keresztelő János támadt föl a halálból, olyan erőket erőkről szólnak a hírek. Viszont már az ötezer ember megvendégelésének a csodájánál olvashatunk arról, hogy van valami különös, kemény ütköző-pont Jézus és a tanítványai között. Amikor a tanítványok közben járnak nála, hogy hagyja el a tanítást, későre jár – vagy ahogy a régi fordításban mondja: nagy idő van –, hadd menjenek, hogy vegyenek maguknak valami élelmiszert, akkor Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti. Itt már érzünk valami ütközést: adjatok nekik enni ti! A tanítványok ekkor megértik – vagy meg kellene érteniük – hogy ha nem teszik le Jézus kezébe azt, amijük van – vagyis ha nem teszik le önmagukat Jézus kezébe -, akkor hiába korábban a sok-sok csoda, hiába a nagyszerű dolgok, hiába Isten országának jó híre, hiába a népmozgalom, hogy ezrek és ezrek mennek utánuk! Hiába mindez, ha én magamat nem teszem le a mesterem kezébe, s Ő ezt nem áldhatja meg, akkor újra beleütközünk abba a lehetetlenségbe, amiről a felolvasott történet is szól.

Itt sok mindent ki lehetne emelni, ki lehet emelni, hogy éjszaka van és ezt nemcsak valóságosan, hanem szimbolikusan is érthetjük. Éjszaka kell elindulni, a sötétben nem látszik a túlsó part, s ezen az éjszakán ellenszél fúj, és mindaz, amit a tanítványok a hajóban végeznek, igyekezve a túlsó partra - ahogy Márk evangélista megjegyzi: csak küszködés. Hiába merítik az evezőt, hiába húzzák a lapátot, merő küszködés az egész. Talán még szó szerint is lehet ezt fordítani – mert megengedi az itt álló szó, hogy így fordítsuk: tortúra az egész. Ugyanebből a görög eredetiből származik a görög hóhér kifejezés. Ez tortúra, szenvedés, hiábavaló dolog. Az éjszaka közepén, szembe szélben a túlsó part felé evezni - ez reménytelen vállalkozás. Mégis – mivel menniük kell, hiszen a Mester megparancsolta – igyekszenek. Jézus kényszerítette tanítványait, hogy a hajóba szálljanak, s menjenek el előre a túlsó partra, Bethsaida felé, míg Ő a sokaságot elbocsátja. Elbocsátja a sokaságot, majd felmegy a hegyre magában imádkozni.

Hajóban vagyunk. A hajó sok mindent jelképez. Jelképe az anyaszentegyháznak, de jelképe az emberi életnek is, az életünk kicsiny lélekvesztő. A Mester pedig kényszerít bennünket, hogy beüljünk és menjünk, és menni kell, és evezni kell, - de csak küszködés és kínlódás az egész. Mintha nemcsak azt néhány órát jellemezné ez, amit Márk evangélista leír, hanem jellemezne életeket, jellemezné az életünket, a közösségeink életét, az egyház életét is. Mennyit kínlódunk, mennyit küszködünk, mennyit szenvedünk, mennyi az önkínzás, mennyi a gyötrődés, mennyi a vergődés és nem tudunk előrébb jutni, mert szél szembe fúj. És érdekes módon, mindig, mindig szembe fúj a szél.

Olyan varázs ez, mint amit talán mindannyian átélhettünk már, amikor körbeálljuk a tábortüzet, és érdekes módon bárhova húzódunk mindig reánk csap le a füst. Mindig szembe fúj a szél, mindig arról fúj szembe a szél, amerre a Mester parancsolja, hogy menjünk. Én nem tudom, hogy a keresztyénség valaha is jó hátszéllel repített volna előre történelme során. Merthogy mindig van valami, ami megnehezíti az előrejutást, mindig van valami, ami okán nehézségekbe ütközünk, s úgy érezzük, csak küszködnünk. Itt most fizikailag élik át a tanítványok ezt a rettenetet, a nehézséget, ezt a küszködést. De az evangélista az okot is elmondja. Azt olvassuk: s látta Jézus, amit vesződtek az evezéssel, merthogy a szél szembefújt velük. És az éj negyedik szakában hozzájuk ment a tengeren járva, el akart haladni mellettük, ők pedig látván Őt a tengeren kísértetnek vélték és felkiáltottak, mert mindnyájan, akik látták Őt, megrémültek. Aztán elmondja az evangélista, hogy miért éreztek így: ők pedig magukban szerfölött ámuldoztak és csodálkoztak, mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük még meg volt keményedve. Hogy a szél szembefúj, az külső ok. Amikor előszámláljuk a küszködéseinket, szenvedéseinket, gyötrelmeinket, kudarcainkat - mert hát ugyan mennyit lehet széllel szemben menni? szinte tapodtat sem! -, akkor mindig meg tudjuk nevezni, sőt, egy szóban össze tudjuk foglalni az okot: az ellenszél. De mondhatunk 21. századi okokat: az emberek közönyössége, jaj, milyen erős szél az emberek közönyössége, abban nem lehet előbbre jutni. Mondhatunk, hogy világias lett a 21. század embere, magának élő, önző. Micsoda ellenszél ez! Mondhatjuk azt is, hogy a 21. század, ha nem is olyan nyíltan, nem olyan erőteljesen, nem olyan harsányan, nem annyi intézményt működtetve, de mégis csak keresztyén-ellenes. A keresztyénség értelmét tekintve egészen bizonyosan ilyen a világ, hiszen nézzük csak meg, miként él, mit hirdet, miben él a mai világ, a mai ember!? Élj magadnak. Vedd el a másikét. Nem kell a másikkal törődni. És egyébként is, Isten sincsen, legfeljebb vélekedésekben. Mélyen, alapvetően keresztyénellenes a mai világ. Mondom még egyszer: lehet, hogy nem olyan nagy ez az orkán, nem röpít ki minket a hajóból, nem csapnak föl tíz méteres hullámok, de a sugallatok, az áramlatok, az irányzatok, nos, ezek hatnak. S Krisztus ide küld bennünket, itt kell beülni a csónakba, itt kell evezni, itt kell a túlsó partra érni. De, kedves testvérek, valljuk meg őszintén a tanítványok példáján okulva is, hogy belül van a baj.

Így mondja Márk evangélista: mert nem okultak a kenyereken. Mit kellett volna a kenyereken okulni? Mindenek előtt azt kellett volna a kenyereken okulni, hogy Jézus Krisztus kezében, Jézus Krisztus hatalmában megváltozik az ember élete. Jézus Krisztus erejében nincsenek lehetetlen feladatok. Nekünk minden feladat lehetetlen, Jézus Krisztusnak semmi sem az.

Aztán, a tanítványok okulhattak volna abból is, hogy nemcsak feladatról, nemcsak valamilyen elintézendő dologról van itt szó, hanem róluk, magukról. Milyen csodálatos, amikor azt olvassuk az előző szakaszokban, hogy megérkeznek a tanítványok, jelentik Jézusnak, hogy milyen nagy dolgokat tettek. Minden sikerült nekik, ördögöket űztek, betegeket gyógyítottak, Isten országának a jó hírét hirdették, s már lehet látni, hogy a dombon át jönnek a tömegek Jézushoz. Csupa siker, csupa nagyszerűség. Olyannyira benne vannak ebben a munkában, hogy Jézus azt mondja nekik: menjünk el egy félreeső helyre, legyetek egy kicsit magatokban, mert – jegyzi meg Márk evangélista – még enni sem tudtak. Micsoda nagy munkában voltak ők, micsoda óriási szenzációk voltak ott, micsoda tömegek gyűltek oda! Enni sem volt idejük. Aztán, amikor meglátják azt a sok embert, s megszánják őket, Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti – és ezen az egyetlenegy kis ponton fölborul minden, De itt értünk meg: adjatok nekik enni ti. Jaj, felehetnék: hát mi sem ettünk még! Hogy-hogy mi adjuk nekik enni? Egy pillanat alatt kiderül, hogy kemény volt a szívük, nem értették a csodákat, s hogy a Jézus tanítványságában csak azt lehetséges megtenni, csakis abban lehetséges sikerrel eljárni, amit Jézus megparancsolt. Ehhez Ő megadja megsegítő erőit. Most ott ülnek a hajóban, az éj negyedik szakában, közvetlenül a virradat előtt, mikor legsötétebb az éjszaka, de már virradó van, már sejlik valami. Hát akkor hány órát töltöttek el evezéssel? Tudjátok, milyen széles a Genezáreti tenger, kedves testvérek? Négy, öt kilométer. Azt még gumimatracon tapicskolva, egy hároméves gyerek is átevezi egy éjszaka. Milyen tökéletesen jelzi Márk evangélista, hogy egy egész éjszakát végigküszködtek, végigeveztek, és egy métert nem haladtak előre. Mert a szívük meg volt keményedve, mert valami hiányzott.

Sok okot felsoroltunk már, hogy mentsük őket, s magunkat is. Talán még azt is lehet mondani, hogy iegn-igen, küszködtek, mert magukban voltak, mert nem volt ott Jézus a hajóban. És ha Ő nincs ott, akkor hiába evezni, hiába vitorlát feszíteni, hiába irányzékot meghatározni, hiába küszködni, úgyis csak körbeforgunk abban a szélben a magunk elveszett élete körül. De vajon így volt-e ez, testvérek? Hiszen a történetben nem azt olvassuk, hogy a tanítványok voltak egyedül, hanem ezt olvassuk: és amikor beesteledett a hajó a tenger közepén volt, Ő pedig egymaga szárazon. Jézus volt egyedül. Ő maradt ott a parton imádkozni, Ő maradt ott a parton egyedül együtt lenni az Atyával, szokása szerint. Ő maradt ott, hogy hálaadást és könyörgést vigyen Mindenek Ura elé. A tanítványok lettek volna egyedül? S amikor aztán Jézus közeledik és megy el ott a csónak mellett, megrémülnek, kísértet vélnek látni, így kiált hozzájuk a Mester: bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Ez a három buzdítás tartja össze az egész keresztyén életet. Talán mi emberek, így kiáltanánk oda a másiknak, aki küszködik, kétségbe van esve, s azt sem tudja, miben van, vagy valami természetfeletti tüneményt lát, hogy ne félj! De Jézus így kezdi: bízzatok. Majd így folytatja: én vagyok. És a végére hagyja: ne féljetek. Ez a sorrend: bízzatok, én vagyok, ne féljetek.

Ami a tanítványok esete rámutat, hogy ha ez a három hiányzik, kemény marad a szív, mert nem bíznak, nem ismerik fel Jézust, és félnek. Nemcsak a félelem, hanem a csüggedés, a kétségbeesés, hitetlenség is megkeményíti a szívet. S marad valóban a végére a félelem, mely következmény és ok is egyszerre. Ez megkeményíti az életet, s érzéketlenné tesz arra, hogy fölismerjem, valójában mi történik velem. Mi történik itt? Az történik, hogy a Mester hozzájuk igyekszik, az történik, hogy közeledik a Szabadító Úr, az történik, hogy közeledik az a Jézus, aki ötezer embert vendégelt meg, az a Jézus közeledik most feléjük, aki az életek szabadítója, betegek gyógyítója, halottak föltámasztója. De nem ismerik fel! Mert kemény a szívük, mert félnek s ezért félnek, mert nem bíznak. Ha azt mondtuk, hogy az életünk, és emberi közösségeink – jelesül egyébként a mi egyházunk is – egy kis lélekvesztőhöz hasonlítható, amelyik mindig szembeszélben hányódik, és mi mindig csak a szembeszél szavát halljuk – nem lehet, nem lehet, ezt mondja a szembeszél, menj vissza, ahonnan elindultál, ezt mondja a szembeszél, minek próbálkoznál, úgyse jutsz semmire, ezt süvölti szembe a szél -, akkor halljuk csak most ezt a jézusi szót: bízzatok, én vagyok, ne féljetek.

Márk evangélista még egy fanyar megjegyzést tesz itt, de ezzel még inkább erősíteni akar bennünket, és nyitott szívűségre, bizalomra, teljesebb látásra buzdít. Azt mondja: de mihelyt kiszálltak a hajóból, azonnal megismerték Őt!  – de nem a tanítványok, hanem akik ott voltak a parton! Micsoda kontraszt ez, testvérek! A tanítványok, kiket Jézus hívott el, s történetesen egy részüket a hajóból hívta el, a tanítványok, kik a Jézus nevében csodákat tudtak tenni, a tanítványok, kik az imént még kapták Jézustól a kenyeret és az nem fogyott el és tizenkét teli kosár maradt, a tanítványok a közeledő Jézust, ott a tengeren nem ismerték meg. Kísértetnek vélték, valami rettenetes életvesztő jelenségnek. De mihelyt partra értek, akik ott voltak, azonnal megismerték Őt. És az egész környéken befutván kezdték a betegeket nyoszolyákon ide-oda hordani, amerre hallották, hogy Ő ott van, és ahova bement a falvakba vagy a városokba, majorokba, a betegeket letették a piacokon és kérték Őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék, mert valahányan illették, meggyógyultak. A tanítványok nem, - mindenki más igen és azonnal. Mert a tanítványok szíve meg volt még keményedve. De ez a szó, hogy bízzatok, majd az önazonosítás, hogy én vagyok, és a buzdítás, hogy ne féljetek, meg tudja nyitni a mi szívünket is. Adja Isten Szent Lelke, hogy abban a sokféle hányódásban, vesződésben, kínlódásban elsüllyedéshez közel érve is, kétségbeesve is, amikor úgy érezzük, hogy teljes mértékben egyedül magunkra vagyunk hagyva, elérkezzen a szívünkig a mi Megtartónk szava: bízzatok, én vagyok, ne féljetek, - veletek vagyok. Hallottuk a keresztség sákramentumának szereztetési igéjében: Imé, én veletek vagyok minden napon a világnak végezetéig. Nyissuk meg szívünket, s küszködés és vergődés helyett fogadjuk boldogan megtartó Krisztusunkat, aki bizton elvezérel bennünket arra a célra, melyre ő maga rendelt.

Ámen