Meddig?

„És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak? Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, a míg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, a kiknek meg kell öletniök, a mint ők is megölettek.” (János apostol Mennyei Jelenések 6:9-11)

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!

Talán 20 esztendővel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy Isten megengedi nekünk, hogy egy lebomló, megszűnő rendszer, a kommunizmus áldozatairól az év egy-egy adott napján méltósággal megemlékezzünk. Ma Isten kegyelméből ezt megtehetjük. Visszatekintünk azokra a milliókra, (tíz vagy százmilliónyi emberre) akik egy rendszer áldozatai lettek. Egy olyan megstrukturált bűnnek a taposó malmába kerültek be, ahonnan nem volt visszatérés, és sokszor nem is tudjuk, miért történt az, és miért kellett úgy lennie.

A felolvasott ige a mennyei istentiszteletre vezet bennünket, melyen a Bárány Jézus Krisztus feltöri a pecséteket, és egy-egy pecsét feltörésekor a történelem egy-egy nagy titkának feltárulkozására kerül sor. Olyan titkok ezek, melyek megértésére öröktől vágyik az ember. Jól elmondja ezt a Jelenések Könyve bevezető része is, amikor behozzák a hét pecséttel lepecsételt könyvet, melyben ott van minden titok, ott van elrejtve minden, majd elhangzik a kérdés: kicsoda méltó e könyv pecséteit megtörni, és e könyv beszédeit olvasni? És János, aki látja a mennyei istentiszteletet, magáról mondja: igen sírtam, mert nem találtam sem égen, sem földön méltót, ki megnyithatná e könyv pecséteit. Csak Jézus Krisztus méltó erre. S azt hinnénk, hogy amikor az ötödik pecsét feltöretik, választ kapunk a nagy kérdésre: miért. Vagy legalább arra a kérdésre, hogy kit, hogyan, mikor, milyen körülmények között. De egy szóban végül is most ez az igazán nagy kérdés: miért. Miért történhetett ez meg? Miért változhatott olyanná a világ, hogy a földgolyó egyharmadát elárasztotta, fogságban tartotta egy rendszer, mely első pillanattól azt hirdette magáról: gyilkolni fog. Hogy volt ez lehetséges? De milyen megrázó, hogy amire a történészek, történet-filozófusok, a kutatók, a politikusok – és meggyőződésem szerint – minden jó érzésű ember keresi a választ, hogy miért, erről most nem hallunk semmit. Azért nem hallunk semmit, mert ez a mi dolgunk. Nekünk kell tudni megmondani, miért történhetett meg mindez. Miért születhettek ilyen rendszerek? Miért hagyta ezt az ember? Miért nem volt elég erős, hogy ellenálljon? Ezeket a kérdéseket mi tesszük fel, és ezért nekünk kell rá felelni. A szentek és a mártírok nem ezt kérdezik. Ők azt kérdezik: meddig? Meddig még, Uram, hogy nem ítélsz? Meddig még, Uram, hogy nem vetsz ennek véget? És ez az igazi ősi kérdés. Mert amikor azt kérdezzük, honnét a rossz, miért van gonosz a világban, miért uralkodhat ez el, csak úgy teljes és jogos a kérdésünk, ha a szentekkel, a zsoltárosokkal, a nagy szenvedőkkel, a mártírokkal, a vértanukkal, az áldozatokkal együtt kérdezzük: meddig? Mert nem elég tudni miért. Hiszen azt tudjuk, hogyne tudnánk. Miért? Azért, mert az ember fellázadt Isten ellen. Azért, mert az ember önmagát akarja abszolúttá tenni. Azért, mert az ember önmaga istene kíván lenni. Ehhez princípiumokat keres, mert ami isteni, az princípium. Keresi ezt a vérben, és épült erre is őrült gyilkos diktatúra. Keresi ezt az osztályhatalomban vagy osztályuralomban, keresi a pénzben, keresi a végtelen szabadságban. Tudjuk a feleletet a miértre. De most a szentek és a mártírok azt kérdezik: meddig. Mégpedig azért kérdezik, mert az igazi emlékező, nemcsak visszafelé tekint, nemcsak az okokat, a helyszínt, a szereplőket, az áldozatokat és a tetteseket akarja látni, előre felé is tekint és azt is kérdezi: meddig még, és nekünk is így kell tenni ezen az emléknapon. S meglehet, nem tévedünk, ha a mai Magyarországon ezt még kérdeznünk kell. Meddig még? Meddig még a gondolat bénultsága? Meddig még, hogy ránk lehet pisszegni? Meddig még, hogy emlékezni sem lehet igazán? Meddig még, hogy ellegyintik a bűnt, és azt mondják, hogy az nem számított, nem is volt? Meddig még, hogy sokan úgy érzik 15 évvel a szovjet csapatok eltávozása után is, hogy csak odahaza, titokban önmagukkal beszélhetik ezt meg? Meddig még?

 Az emlékezők előre is tekintenek. Amikor azt kérdezzük, miért van itt velünk a rossz, azt is kérdeznünk kell: meddig? Ezért áll itt ez a kérdés, a Mennyei Jelenésekről szóló könyvben, amely Isten országa boldog elérkezésére tekint előre. Igen, addig, – hallatszik a válasz–, amíg be nem telik a titokzatos szám. Amíg be nem telik az Istenért, az igazságért, a Jézus bizonyságtételéért áldozatot hozni tudó és magukat is megáldozni kész emberek száma. Nem tudjuk mennyi ez a szám, nem is ezt kell nekünk tudni. Hanem azt, hogy egyszer betelik a szám, és egyszer véget ér. Egyszer véget ér az ember önistenítése, egyszer befejeződik, amit a bűneset óta hordoz magával az ember, mint gyógyíthatatlan betegséget, melybe újra meg újra visszaesik, hogy a másik istene akarjon lenni. De egyszer majd lesz olyan idő, amikor elég lesz az embernek, hogy ember. És nem kell azt éreznie, hogy a másik istenévé kell lennie akár oly módon is, hogy feláldozza a másikat. S ebben bizonyosak lehetünk, és azért mondhatjuk ezt, mert az önmagát megáldozó Jézus Krisztus óta nincs áldozat. Az önmagát megáldozó Jézus Krisztus óta – mert az Ő áldozata minden bűnt és vétket eltörölt – , már nincs áldozat a szónak abban az értelmében, ahogy a magát istenítő ember áldozatot kívánna. Milyen sokat lehetett hallani 30,40,50,70 éve, hogy némelyeknek meg kell halni, hogy legyen egy igaz, tiszta és jó rendszer. Aztán, hogy ezek a némelyek néhány milliónyian, százmilliónyian lettek, néha még ma is halljuk cinikus történészektől, ezek csak számítási kérdések. De mi hisszük, hogy Jézus Krisztus elvégezte a bűnért való áldozatot, és felszabadította az embert az igaz szeretetre, az igaz emberségre. Mi is joggal kérdezhetjük: mikor jön el, mikor az embernek elég lesz, hogy ember? Akkor és abban a pillanatban – emlékező Gyülekezet, kedves Testvéreim – amikor az ember megtalálja igazi Istenét. Ezért is kell ennek a számnak betelnie. Kik ők? Ők azok, akik az Istenért, az Istenről való bizonyságtételért szenvednek. Ők azok, akik nem hirdetnek nagy politikai programot, nem hirdetnek világmegváltó tanokat, nem szerveznek felszabadító hadseregeket, nem irányítanak mozgalmakat, csak azt mondják: az embernek van Istene, az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság Isten. Az embernek van Istene, és ez az Isten az, aki tökéletesen kiábrázolta magát Jézus Krisztusban. Mindezért emlékező Gyülekezet, kedves Testvéreim, amikor fejet hajtunk sok-sok millió ártatlan és igaz áldozat előtt, s miközben újra felvetjük mi is a kérdést úgy, ahogy a mennyei istentiszteleten elhangzik, és nem hangzott ünneprontásnak: meddig még, Uram? – akkor bízó szívvel tekintsünk a jövőbe. Isten az Ő csodálatos kegyelmével elrendezi, hogy elég legyen az embernek, hogy ember. S ha igaz és méltó a mostani ünnepünk, akkor a ti szívetekben már elrendezte. Ezért nemcsak az áldozatokról kell megemlékeznünk, nemcsak a tetteseket kell megneveznünk, hanem, ha igazán jól akarunk emlékezni úgy, hogy a jövőbe tekintünk, elkezdjük számbavenni azokat is, akik életeket mentettek, akik másokat megóvtak, akik a magukét áldozták másokért. Itt az ideje, hogy erről, a második vészkorszakról, a kommunizmusról oly módon is megemlékezzünk, hogy megtaláljuk benne az igaz embereket. Tisztelettel bejelentem, hogy a Dunamelléki Egyházkerület mozgalmat kezdeményez: alapítsunk díjat, emlékezzünk meg azokról, akik a nehéz időkben, az üldöztetésekben a maguk életét sem sajnálva óvtak, védtek, mentettek másokat. Miért? Mert ők is látták a jövőt, mert ők is tudták, hogy nem lesz mindig így. Mert ők is tudták, hogy Istené és Isten szeretetéé a végső szó. És csak azért érdemes élni. Meddig még, Uram? – kiáltanak a vértanuk, a szentek és mártírok. Meddig még Uram? – kiáltunk mi is sokszor látva elesett közállapotunkat, de halljuk a választ: addig, amíg a szám be nem telik, addig, míg neked nem elegendő, hogy ember vagy. Ha elég lesz az embernek, hogy ember, akkor megtalálta Istenét, Istenében a szabadságát, a szabadságban a szeretetet és a szeretetben a tökéletes igazságot. Ámen