Maradj velünk!

   Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, igen erős ellentmondást látunk a felolvasott történetben, és talán az evangélista szándékosan is nagyítja ezt az ellentmondást. Jézus fogadtatása Názáretben és Jézus fogadtatása Kapernaumban. Jézus Názáretben, ahogy a korábbi részben olvastuk, nem igazán sikeres. Megjelenik abban a városkában, ahol felnő, ahol a családja él, ahol mindenki ismeri. Szombatnapon a zsinagógában felnyitja a próféciás tekercset Ézsaiás könyvéből, felolvassa a messiási jövendölést, és azt mondja, most teljesedett be az írás fületek hallatára, szemetek láttára. Tudjuk, mi lett ennek a folyománya, a Názáret-beliek először ámuldoznak Jézus szaván, a belőle megnyilatkozó erőn, aztán mivel mégiscsak ismerős Jézus, merthogy ő Józsefnek, az ácsnak a fia, ott nőtt fel közöttünk, hát valami jelet, bizonyítékot, csodát kérnek tőle, hogy azok a szavak, amelyeket Ézsaiás próféta könyvéhez fűzött a beteljesedés kapcsán, a számukra is igazolt kijelentések legyenek. De nem történik csoda, ahogy Márk evangélista megjegyezte: nem is tudott ott csodát tenni az ő hitetlenségük miatt. Ennek aztán a vége egy felgerjedés lesz, Jézust meg akarják lincselni, kituszkolják a városon kívül, és egy szakadékba akarják lökni.  Ezután Jézus Kapernaumba megy, a Galilei tenger partjára, egy kis halászvároskába, és azt olvassuk, hogy nemcsak beszédében hatalmas, elálmélkodnak igehirdetésén, az Isten országa jó hírének a meghirdetésén, hanem csodatevő erők áradnak ki belőle, ördöngösök gyógyulnak meg, súlyos, már agonizáló betegek kelnek új életre, nagy az ámulat. Tömeg gyűlik Jézus köré, szinte minden lépését nyomon követik, ragaszkodnak hozzá. Ennek a jelenetsornak a végén olvassuk azt, hogy egyik reggel, napkeltekor Jézus egy magános helyre megy, mint tudjuk, imádkozni, mert mindig kereste az egyedüllét alkalmait, de a tömeg utána megy, felkeresik, hozzámennek és tartoztatják őt, ragaszkodásukat fejezik ki, hogy ne menjen el tőlük. Erről szeretnék néhány szót szólni.

              Érezzük mindannyian, nagyon erős az az ellentét, hogy míg a saját városa kilöki Jézust, a Kapernaumiak, akik talán nem is igazán ismerték őt korábban, ragaszkodnak hozzá. Akár meg is állhatnánk itt a történet elbeszélésében, az egész jézusi életmű elmondásában. Jézus azt mondja Názáretben, hogy senki sem próféta a saját hazájában, húsz kilométerrel arrébb, Kapernaumban, ott már bizony próféta. Saját hazájában kiközösítik, kivetik, megvetik, mi több, meg akarják lincselni, itt pedig ragaszkodnak hozzá, kérve kérik, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Ennél több nem kell. Mondhatnánk azt is, hogy ez az ellentét tökéletesen érzékelteti a be nem fogadott zseni sorsát. Ezer történetet tudnánk mi magunk is mesélni, mi magyarok is hasonlók vagyunk Názárethez, aki itt születik, aki itt lett zseni, aki itt tör nagyra, itt sarjad föl benne valami tehetség, annak bizony eleve számolnia kell azzal, hogy sokra nem fogja vinni. Afféle Hortobágy-poétája lehet csak belőle, akiről Ady mondja versében: káromkodott vagy fütyörészett. Pedig lehetett volna belőle szent énekes bárhol, másutt a világon. S ezer történetünk van arról is, hogy elnyomott tehetségek, mellőzött zsenik, mihelyst elhagyják a határt, átlépik, már a határ után egy méterrel kiderül róluk, hogy zseniálisak, tehetségesek, rátermettek, ügyesek. Aztán évek, évtizedek múlva, természetesen, amikor már híres emberek, megkezdődik a magyar hajlongás, s jó messziről, itthonról hajlongunk nekik, dicsőítjük, magasztaljuk őket, várjuk őket haza szeretettel. Elmondjuk, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekünk, hiszen ezen a sívó homokon sarjadtak fel, a mi iskoláinknak köszönhetik, hogy olyan tehetségesek lettek, meg a csodálatos magyar génbank termelte ki belőlük a fantasztikus nagy tehetséget. De vajon így volt az akkor, amikor elmentek, el kellett menniük, amikor háttérbe szorították őket, tehetségüket megkérdőjelezték, sőt visszafordították ellenük? Ezer ilyen esetet tudunk. Sem a hazájában, sem az otthonában, legkevésbé rokonságában, sehol-sehol a zseni meg nem marad. Magyar közmondás ez, kedves testvérek: senki sem próféta a maga hazájában.

              A szomszédban viszont nagyszerű, a szomszédban viszont próféta. Mondhatnánk azt is, hogy Lukács evangélistának nem is volt más célja ennek az apró mozzanatnak a feljegyzésével: kimentek a magánosságot kereső Jézushoz és kérve kérték, unszolták őt, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Ennyi az egész. Érzékelteti, hogy milyen rettenetesen nehéz körülmények között indult el Jézus evangéliumi szolgálata. Süket füleket talál otthon, ahogy pestiesen szokták mondani: nincsen hinterlandja. Nincs hátországa, nincs otthonról semmi megtartó, bizonyságtevő erő. Másutt az evangéliumban azt olvassuk, hogy olyaddig megy ez, hogy mikor hírét veszi Jézus családja a Jézussal és Jézus körültörténő különös dolgoknak, elmennek érte és haza akarják vinni. Az evangélista finoman sejteti, mintha a családban az a gondolat verne gyökeret, Jézus meghibbant, hisz nem normális, amik történtek. Elég is hát a szóból, elég csak annyit mondani: otthon nem volt sikeres, a szomszéd városokban, Kapernaumban és környékén sikeres volt. S itt is pontot is lehet tenni Jézus evangéliuma kezdetére. Tanulságos, elgondolkodtató eset.

              Azonban azt hiszem, mélyebb értelme van Lukács evangélista azon megjegyzésének, hogy kimentek hozzá s unszolták, ne menjen el tőlük, maradjon velük. Valami már itt megnyilatkozik abból, amit Jézus nem látott Názáretben, amit számon kért az övéin. Megnyilatkozik, ám különös, mondhatni fonák módon. Először is megnyilatkozik az, hogy már vannak olyanok, akik Jézus isteni hatalmát felismerik. Ám különös, mondhatni ironikus, hogy a démoni világ ismer rá először az isteni hatalomra. Ez visszavezet bennünket Jézus megkísértésének történetéhez. Milyen érdekes, hogy nem a várakozók, nem az Isten országa felé nyitottak, nem az óhajtva-óhajtók azok, akik először megrezdülnek, amikor isteni teljhatalommal közeledik a Megváltó. Hanem a démoni világ. Keveset beszélünk erről, túlságosan is racionalista korszakban élünk, s próbáljuk a magunk számára a démonokat, az angyalokat az ész számára elfogadható kategóriára fordítani. Én azonban nem akarom lefordítani, kedves testvérek. Az isteni világ ellenségei, az Isten ellen fellázadt angyalok, a bukott angyalok és a démoni világ rezdül először, mégpedig kétségbeesetten rezdül, tiltakozva rezdül, amikor Jézus megjelenik.

               Nem lefordítani akarom ezt, hanem folytatni. Milyen érdekes, hogy amikor az isteni erők közel érkeznek az emberhez, hozzánk, akkor bennünk először nem a jóság rezdül meg, először nem az igazság rezdül meg, nem is a szeretet rezdül meg, hanem a vétek és a bűn, az Isten elleni lázadás. Bajban lévőnek érezzük magunkat. Ekkor úgy érzi az ember, hogy az, ami őt Istentől elválasztotta, s mindaz, ami szuverenitást, önhatalmúságot, istenrangúságot ígért, az veszni-dőlni fog. Gondolkozzunk el ezen. Érdemes elgondolkozni azon, hogy amikor Isten megérinti világunkat, akkor először bennünk a rossz rezdül meg. Koncentrálja az erőit, összpontosít, nem hagyja magát.  Ismerek egy fiatalembert, aki gimnazista korában, egy nyári táborban egy evangélizáció nyomán megtért, boldogan átadta szívét Jézusának, s úgy döntött, megváltoztatja az életét, újat kezd, hiszen megtalálta a Szabadítót és a Megváltót. Sugárzott róla az öröm. Aztán eltelt néhány nap, s ebben a fiatalemberben a rossz, a rosszra való hajlama, a jellemének egyébként meglévő torz vonásai koncentrálódtak, s ötszörös, tízszeres erővel kezdtek el működni benne. Azt szokták mondani,  hogy az ördög a legnagyobb és a legbuzgóbb templomjáró. Ő mindig itt van. Ha te nem vagy itt, az ördög akkor is itt van. Ha üres a templom és a pap maga prédikál, akkor is ott van a templomban. (Remélem nem a papra tetszik érteni, hogy akkor is ott van a templomban egy szál magában az ördög.) A kocsmában nincs ott. Oda nem kell elmennie, ott már minden rendben van az ő szempontjából. Tudjuk, hogy ki vagy, Jézus - kiáltoznak a démoni lelkek, a démoni lelkek által megszállt emberek. Tudjuk, hogy azért jöttél, hogy elveszíts minket. Mi közünk Hozzád, Embernek Fia? Ha végigolvassuk ezt a pár sort, megdöbbenünk azon, hogy első alkalommal Krisztus méltóság-jelzőit, istenségének nevén nevezéseit a démoni világ mondja ki. Tudjuk, hogy Te vagy Istennek ama szentje, mit akarsz tőlünk, Embernek Fia?! - kiáltoznak Jézussal szemben.

              De ugyanakkor a kapernaumiakban is megrezdül valami, és ez az, ami miatt ragaszkodnak Jézushoz. Egy nagy küzdelem, egy nagy szellemi küzdelem kezdődik itt. Nem akarnak immár magukra maradni, megízlelik Jézusban az isteni jót. Nem akarják, hogy eltávozzon közülük, jó vele lenniük, jó az, ha Jézus velük van. Megnyilatkozik bennük is valami, amit a szó legmélyebb értelmében hitnek nevezünk.  Ó, nemcsak az a hit,  így mondom, nemcsak az a hit, minek értelmében elhiszünk egy felsorakoztatott tételsort. Nemcsak az a hit ez, hogy el tudjuk mondani közösen az Apostoli Hitvallást, s mélyen, igazán rábólintunk, hogy hisszük, hogy az úgy van, ahogy mondjuk, ahogy kijelentjük, hogy ez igaz. Itt most valami egészen más, mélyebb dimenziója mutatkozik meg a hitnek. Valaki azt mondja a bibliatudósok között, hogy ez itt csodahit, a kapernaumiak el vannak káprázódva attól, hogy Jézus csodákat tesz. Lám, Simon anyósát is meggyógyítja, ördögök mennek ki az emberekből, újra kezdődhetnek az életek. Egyszóval, csodahit ez. Ez rezeg bennük, ezért akarják továbbra és továbbra is a csodákat. Biztos, hogy van ebben is valami. Biztos, hogy a hitünknek van egy ilyen dimenziója is, ne szégyelljük hát. Hányszor éled fel bennünk, lüktet bennünk ez a hit, amikor imádkozunk, és Isten segítségét kérjük megoldhatatlan helyzetekben. Ne szégyelljük, hogy csodát remélünk. Igen, vannak olyan helyzetek, körülmények, vannak olyan állapotok, amikor isteni intervenció nélkül elveszettek vagyunk. Miért szégyelljük mi, modernek,  hogy amikor összekulcsoljuk a kezünket, s azt mondjuk, hogy Istenem, segíts meg engem, Istenem, adjál gyógyulást, Istenem vigasztalj meg, Istenem vezess ki ebből a helyzetből, hogy akkor csodáért imádkozunk?! Vajon miért másért? Valóban, megáll ez itt, a kapernaumiakra is. Más valaki azt mondja,  hogy valamiféle gyermeki lelkesülés nyilatkozik itt meg, talán éppen az, amit Jézus Názáretben várt volna az övéitől, amikor felolvasta a prófétai tekercseket, és azt mondta, most lett ez teljes, a szemetek láttára. Lám, itt felbuzog mégis ez a gyermeki hit. A ragaszkodásnak, a követésnek, az odaadásnak az a gyermekekben valóban felülmúlhatatlan készsége és képessége ez, amit úgy irigyelünk a gyermekekben, hiszen ahogy idősödünk, őszülünk és kopaszodunk, megy ki belőlünk.                Gyermekkoromban odahaza, Sárbogárdon, egy nyáron gyermek-evangélizáció volt a templomban. Sok gyerek összegyűlt a faluból. Ez még a régi átkosban volt, amikor az iskolaigazgató ott állt a Tompaköz sarkán, és felírta, hogy melyik gyerek megy hittanra, meg istentiszteletre, s mindig azok feleltek hétfőn az iskolában. (Én is mindig feleltem hétfőn, mert én voltam a pap gyereke, úgyhogy vasárnap délután nagyon kellett tanulni.) De egyszóval volt mégis gyermek evangélizáció, s a szolgálatot végző lelkipásztor mindenféle kellékeket csinált, a gyerekek koronát ragasztottak papírból, meg kis kardot csináltak, szintén papírból, ők lettek a Jézus katonái és serege. Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt! Mi vagyunk a Jézus serege. Egyszóval nagyon belelkesedett ott mindenki. Aztán mikor véget ért az evangélizáció, a gyerekraj végig a falu főutcáján ment hazafelé, egy része kitartott a vasútig. Aki ismeri Sárbogárdot, az tudja, hogy a templomtól a vasútállomás vagy négy kilométerre van, elég nagy ramazurit rendezett a gyereksereg. Jézusnak énekelve, papírkarddal kardozva, legyőztük a gonoszt, az ellenséget. Természetesen másnap hívatták a lelkipásztort, hogy miféle ellenállási mozgalmat szervezett ő itten a faluban. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy milyen hamar könnyen tud a gyermek fellelkesülni. Ezt egy gyermekszíndarabnál, vagy bábszínháznál is lehet látni. Vagy ha  megfigyeljük a gyermekeket, miközben a televízión a rajzfilmeket nézik, láthatjuk mennyire bele tudják magukat élni. A gyermek teljesen átéli a jeleneteket, maga csinálja szinte az egészet. Talán valami ilyesmiről lehet szó ott, Kapernaumban, mondják némelyek, ilyen gyereki módon ragaszkodnak Jézushoz: ne menj el tőlünk, maradj velünk, jó veled lenni. Te vagy az a személy, akinek az életéből, a személyiségéből, a dolgaiból kisugárzik valami, ami feltölt bennünket, ami energiát ad nekünk, ami értelmes mederbe viszi az életünket, jó a közelségedben lenni.

              Folytathatnám még a sort, hogy miféle hitek jelenhettek itt meg. Egy biztos, a Kapernaum-beliek rezonáltak. A Jézusból megnyilatkozó isteni erő az ő életükben, személyiségükben rezonanciát vált ki. Ez pontosan úgy van, ahogy egy teremben elhelyeznek két hangszert, az egyiknek leütik egy megadott hangját, s megfelelő körülmények között a másik hangszeren a húr elkezd rezonálni. Az isteni világ hatalma elkezd rezonálni az emberi lélekben. S ennek a rezonanciának az az összecsendülése, hogy Isten azért küldi Jézust, hogy velünk legyen. Így hallottuk a karácsonyi üzenetet: Immánuel, velünk az Isten. Most, amikor rezonálnak a Kapernaum-beliek, mit mondanak? Maradj velünk, ne menj el tőlünk. A lélekben megcsendül valami. Valami, ami lehet, hogy csak sejtelem, lehet, hogy csak egy vágy, lehet, hogy csak egy érzés, tudjuk is egészen pontosan.

              De ne szégyelljük, kedves testvérek, csak azt tudom mondani, magunkban sem, amikor az isteni közelségében megrezdül bennünk valami. Olyan zenebonás, lármás, tülkölős, csörömpölős, csattogós lett a mai világ! Ma már az emberi lélek gyógyítói azt javasolják sok esetben, hogy vonuljunk félre és tartsunk csend-kúrát. Most már ilyen is van: csend-kúra. Mit jelent ez? Tessék kikapcsolni a televíziót, nem szabad hallgatni a rádiót, a zenei és hanghordozó eszközöket, minimálisra kell csökkenteni a környezetünkkel való érintkezést, ha pedig olyan környezetben élünk, ahol nagy a kültéri zaj, valahova el kell menni, erdő szélére, egy hegy tetejére, kizárni a világot, és csendben maradni. Aztán, akik még mélyebben akarják ezt a csend-kúrát gyakorolni, azoknak meg kell tanulni bizonyos technikákkal a belső hangokat is elnémítani. Mert sokszor az az érzése az embernek, hogy azért engedjük magunkra zúdulni a külső világ zajait, mert ha azok nem lennének, akkor a belső világ zajai törnének ránk. Látunk is embereket,  akik teljesen ki tudják kapcsolni a külvilágot, nekik mindegy, hogy mi történik körülöttük: lehet világháború, égzengés, tömegbaleset, bármi, csak mennek az utcán, s beszélgetnek saját magukkal. Belül. Jönnek belülről a hangok. Én nem azt akarom mondani, hogy teljes csend-kúrát kell gyakorolnunk, csak azt szeretném javasolni, hogy engedjük ebben a lármás, kívül-belül lármás világban, s magunkban ezt a sejtelmet megrezdülni, és ha ez megrezdül, ezt a sejtelmet ne szégyelljük. Ahogyan a Kapernaum-beliek nem szégyellték, sőt, utána mentek Jézusnak és kérvén kérték Őt, hogy maradjon velük.

 Jézus azonban tovább megy. Érdemes lenne egyszer Lukács evangéliumát végigolvasni annak az egy szónak a mentén,  ami itt szerepel a felolvasott részben, hogy tudniillik: ne menjen el tőlük. Elmenni.  Ez a szó, az evangéliumban egy utat rajzol fel, és ez az út Názárettől, Jézus városától egészen Jeruzsálemig tart, sőt Jeruzsálemtől Emmausig, majd Emmausból vissza Jeruzsálembe, aztán Jeruzsálemből a megdicsőülés után egészen fel, az Atya jobbjáig. Ez a Jézus útja, és ezen az úton Jézusnak végig kell mennie. Az az emberi igény, az az emberi vágy, ami felgyullad Kapernaumban, a szívük rezdülése volt. Ragaszkodnak is Jézushoz. De ahhoz, hogy értsük, hogy teljesen felfogjuk, ki az a Jézus, akit Isten elküldött, ki az, akiről ezt halljuk Karácsonykor: Immánuel, velünk az Isten, ki az, akiben Isten belép a világunkba és odalép mellénk, hogy átalakítsa, átformálja, megváltsa az életünket, nos mindezt megérteni csak akkor válik lehetővé, ha azon az úton, melyen Jézus végigmegy egészen Jeruzsálemig, a halálig, a sírig, a feltámadásig, majd az Atya jobbjáig, mindvégig követjük Őt. S ha végig követtük Őt, ha átéreztük feltámasztó hatalmát, teljes isteni dicsőségét, bűnökből, pokoltól megmentő kegyelmét, akkor imádságunk-kérésünk: maradj velünk, ne menj el tőlünk, maradj velem, ne menj el tőlem, valóban igazi mélységű lesz.

              Itt és most kedves testvérek, csak arról hallottunk, hogy néhányakban megrezdül valami. Adja Isten Szentlelke, hogy Jézus közelségében bennünk is megrezdüljön a hitnek ez a képessége és kézsége, s ebből a megrezdülésből gondolat, a gondolatból imádság, az imádságból kérés, a kérésből pedig teljes életforma, életút legyen. Ne távozz el tőlünk, maradj velünk, én is Teveled akarok maradni minden napon.
Ámen