Maradj velünk

Jól ismert, szép dicséretünket azért választottam ma estére, mert az első strófájából: „Maradj velem, mert mindjárt este van, / Nő a sötét, ó el ne hagyj, Uram!” (511. dicséret).  Nyomban érezzük, azt hozza tovább, amit az emmausiak mondtak a feltámadott Jézusnak: maradj velünk,  mert immár beesteledett. Ámbár aztán az ének másra futtatja ki a mondandóját. S többek között az a tiszte a teológusnak, hogy jelezze, ha irányváltást vagy melléfogást lát: maradj velünk, mondják az emmausiak, mert mindjárt este van; gyere be, szállj meg nálunk, ne légy védtelen, mert fedél nélküli jövevény vagy. Hiszen ezt mondják neki az úton: csak te vagy jövevény?! Ha pedig jövevény, be kell fogadni. S ha jövevény létedre jó dolgokat, evangéliumot hirdetsz nekünk, még inkább maradj velünk! És nem is akarok erről többet szólni, eleget beszélünk róla mostanában, hogy hány és mennyiféle jövevény-befogadó ideológia szállong manapság, és vitatjuk, hogy minden jövevényt be kell-e fogadni. De adjon nekünk Isten csak egyetlen ilyen jövevényt: maradj velünk, szegd meg nekünk a kenyeret, hirdesd nekünk a feltámadás evangéliumát! Mindezt úgy mondom el, hogy tudom, ezzel háló előtt halászok.

Ma még azt olvassuk, a Kalauz szerint, Lukács evangéliumában, hogy miképpen mondja el az evangélista Krisztus temetését. Közli: hol volt az a sír, milyen volt az a sír, és nem volt még benne senki. Tudatja: korábban hogyan helyezték el benne Jézust, hogyan figyelték ki ezt az asszonyok, aztán hogyan készítették el a fűszerszámot, hogyan tartották meg a szombatnapi nyugodalmat, és készülődtek a holttest bebalzsamozásra. És éppen ilyen részletességgel mondja el Lukács evangélista a feltámadást is. Minden körülmény, minden apró mozzanat számít, mert aki valósággal fogantatott, valóságos ember lett, valósággal halt meg, az valósággal támadott fel. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a mi hitünk, hiábavaló a prédikálásunk, és hiábavaló a Doktorok Kollégiumának munkája is, és minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Minden teológia e körül forog; a többi lélektan, társadalom-tan, történelem, irodalom, biológia, kémia, mind-mind fontos tudomány, módszer, hermeneutika, filozófia. Számunkra minden a kereszt és a feltámadás körül forog. Ahogy Luther mondja: ez a vera teológia, ez az igaz teológia. Feltámadott, bizonnyal feltámadott. A feltámadott Krisztus az emmausi tanítványokat korholja: balgatagok (más szóval: tudatlanok)! Éppen ahogy Pál mondja a galatáknak: balgatag galaták, visszaestek az evangéliumból, a kegyelemből, az érdemet mentő világba?! S még inkább ez a balgatagság az, ami az ember általában, aki tudatlan, és menthetetlen, ha nem fogadja be az evangéliumot.

Menthetetlen vagy azért, ó, ember bárki is légy, mondja Pál a Római levélben. Aztán azt mondja:  köteles vagyok a balgatagoknak hirdetni az evangéliumot, az isteni megmenekülés egyetlen útját. Az egyetlen utat. És rest szívűek –  mondja Jézus. Mert a rest szív nem rezdül semmi jóra. Nincs készsége egzisztenciálisan rezonálni. Nem tud hinni, ahogy a próféták mondják. Pedig éppen a próféták szava nyomán ébredt a tanítványi remény. Az is, amit az emmausiak mondanak: azt hittük, hogy ő fogja megváltani Isten népét, hogy ő a Krisztus, aki helyreállítja az országot, és elhozza a szabadítást, behozza életünkbe Istent, akinek hátat fordított az ember.  Most itt, a gyász-munkában minden elszáll, mintha semmi sem történt volna. Illetve, ami történt – a kereszt, a halál, a temetés –, az mindent elsöpör, ami történt.

Mit tegyen a doktor, ha teológus? A teológus  hivatása: tanulni és tanítani, ha doktor. Annyi a dolgunk: elmondani, érvelni, és még inkább odafigyelni. Bulliger azt mondja Lukács evangéliumához fűzött kommentárjában, hogy: csodáljuk a mi feltámadott Krisztusunk türelmét, mert bár súlyosan megfeddhetné és megróhatná a tanítványokat, mégis, inkább: instituit reos rectius et melius ut salvifiant. Vagyis nem azért tanítja őket jobbra, igazabbra, helyesebbre, többre, hogy okosabbak legyenek, hanem azért, hogy megmeneküljenek, hogy üdvösségük legyen, hogy megszabaduljanak. Azért tanítja őket, hogy kivezesse őket a gyászból, a halálból, a lesújtottságból, a reménytelenségből. Ezért minden teendőnk fölött annyi a dolgunk, hogy leginkább hallgassuk Őt, Krisztust, amint önmagáról bizonyságot tesz. Még egy szót Bullingerről. Kommentárjában  a proto-evangéliumtól (1Mózes 3) kezdve szemelvényesen sorolja az igéket, és az ígéreteket, a Paradicsom Kerttől kezdve Ábrahámon, Mózesen, Dávidon, a prófétákon, a síró Jeremiáson, a cethal gyomrából kikelő Jónáson át, egészen Dánielig:  "oh, ti balgatagok és rest szívűek elhinni mindazt, amit a próféták megmondottak!" Ám Jézus itt most önmagáról tesz bizonyságot, úgy hogy a próféták és atyák jövendölését a feltámadás dicsőséges titkáig vezeti. Teszi ezt azzal az egyszerű mozdulattal, ahogy veszi a kenyeret, hálákat ad és megszegi. Hogyan énekeltük az imént? Maradj velünk..., mert míg velünk vagy, addig gerjedezhet a szívünk. Maradj velünk, mert míg velünk vagy, addig édes szó és igaz a próféták ígérete. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, nem teher a Mózes szent törvénye. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, lesz, aki áldással szegi meg kenyerünket. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy, szilárd a reményünk és erős a hitünk. Maradj velünk, mert amíg velünk vagy: élünk!

S aztán azt mondja az Üdvözítő, mikor elküldi tanítványait: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! 

Ámen