Majdnem—mégsem

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az Apostolok cselekedeteit olvasva Pál apostol útját követjük. Észrevettük, hogy a többi apostol eltűnt a szemünk elől, csak utalásokat hallunk róluk, és már csak Pált látjuk, és a munkatársait. Illetve nem is egészen őt, hanem – ha szabadna ezt mondani – azt az utat látjuk, ahogyan személyén keresztül Isten ígérete beteljesülő módon eljut Rómába. Ahogy ezt az utat követjük állomásról állomásra, az Ige minket is teljes körűen bevon azokba a helyzetekbe, sőt azokba a zűrzavaros viszonyokba, amelyekben mégis mindig megláthattuk Isten hűségét. Láttuk, hogy Pál nem magának találta ki, hogy neki Rómába kell jutnia, neki királyok és fejedelmek előtt kell az evangéliumot hirdetnie, nem önmagáról állapította meg, hogy minden apostol közül ő a legrátermettebb, s őneki való feladat ez. Minderre ő megrendítő nehéz helyzetben kapott Istentől biztatást, ígéretet. Még pontosabb így mondani: erre őt választotta ki Isten, ez az ő feladata, neki ezt kell betölteni.

Aztán azt vettük észre, hogy a helyzet, amiben az apostol van, éppen nem arra mutat, hogy közeledne Rómához. A helyzet, amibe ő belekeveredik, azt mutatja, hogy éppen egyre távolabb kerül ettől a céltól, egyre zűrösebbek a viszonyok, egyre több az akadály, egyre több a nehézség, - és mégis Lukács evangélista mindig megmutatta számunkra Isten nagy hűségét és célravezető kegyelmét is. Ma egy döntő szakaszhoz érkeztünk el, s ebből olvastam fel egy rövid részletet. Most dől el – emberileg szólok -, hogy Pál apostol megreked-e Kis-Ázsiában, vagy tovább visz útja Rómába, most dől el, hogy felmentik-e az ellene felhozott vádak alól. Hallottuk a múltkor, hogy Félix, a korrupt római prokurátor évekig vizsgálati fogságban tartotta Pál apostolt, azt remélve, hogy Pál megvesztegeti őt. Ma, két év vizsgálati fogság után, eldől, hogy marad minden így, vagy szabad emberként mehet Rómába. Nem kicsi a tét.

És most is van módja Pál apostolnak – emberileg szólunk –  a menekülésre, most, amikor az új prokurátor, Festus, és a negyedes fejedelem, Agrippa együtt hallgatják meg, őt a római polgárt. Két nagy ember hallgatja meg őt. Külön-külön is elrendezhetnék a dolgot. És mondhatna az apostol a maga mentségére valamit, amivel kihozná magát ebből a lehetetlen helyzetből. Mondok néhány lehetőséget: ezeket nem magam találom ki, ezek benne vannak az igében. Maga Agrippa is azt mondja a meghallgatás után: ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna. Emlékszünk a jeruzsálemi eseményekre. Pált meg akarták lincselni, a jeruzsálemi a helyőrség parancsnoka nem tudja, mi tévő legyen, kiadja Pált vagy sem, és akkor Pál fölkiált: római polgár vagyok, a császárra apellálok, s innentől kezdve római törvényszékre tartozik a dolog! Most itt megállapítják, hogyha nem hivatkozott volna erre Pál, ha nem apellált volna a császárra, akkor szabadon kellett volna engedni. Hát most miért nem vonja vissza ezt? – és máris szabad. Csak ennyi. Hát meddig tart egy bíróságon egy vallomást visszavonni, meddig tart egy jogigényt visszavonni, meddig tart azt mondani, hogy nem tartok igényt erre vagy arra a jogszolgáltatásra – és akkor abban a pillanatban szabad és mehet. Vagy éppen hivatkozhatna az apostol arra is (itt kitűnő alkalom!), hogy őt hogy mi dolog ez az eljárás,  hát hol a pax romana, a nagy római béke?! A római birodalom többek között azon alapult, hogy ki-ki gyakorolhatta a maga vallását szabadon, ha megadta a császárnak a köteles tiszteletet, ha befizette az adót, ha tisztességes, jó állampolgár. Rómában vallásszabadság volt, csak a császárnak kellett egy kicsit hódolni, meg az adót befizetni. Hát mi dolog, hogy Pált a hite és a vallása miatt zaklatják? Tessék csak őt szabadon engedni! Mondhatná Pál azt is, hogy amiben forog, az felekezeti belügy – ne tessenek a zsidók dolgába beleavatkozni, nem is jó abba beleavatkozni. Ez ki is derül,  hiszen Festus felkiált egy adott ponton, hogy bolond vagy te Pál, a sok tudomány az agyadra ment. Pál prófétákat, meg zsoltárokat idéz,  - mit ért ebből egy római? Ez valami obskúrus, felekezeti vita, döntsék el ők maguk. És abban a pillanatban az apostol szabad. Vagy mondhatná azt, hogy a vádak, amiket felhoztok ellenem, mind hamisak, és tételesen meg is cáfolhatná az összes ellene felhozott hamis vádat.

De most is azt látjuk, ami bennünket mindig megdöbbent Pál apostol esetében, hogy nem ezt mondja, nem ezt hozza föl maga mentségére, hanem azt az igazságot mondja – ahogy ő nevezi: azt az igazi és józan beszédet , amely hihetetlen indulatokat, érzéseket, hamis vádakat, fölfordulást kavar. Miért? – Azért, mert amit Pál mond, az nem a maga igazsága, amit ő mond, az nem egy ember mély, belső, elvehetetlen meggyőződése, nem valami tudomány, amiért harcolni kell, nem valami filozófiai iskola, amiért ki kell állni. Pál Isten igényét jelenti be újra meg újra. Egészen megdöbbentő, amikor ilyeneket a maga mentségére: én először is Damaszkuszban, a megtérésem után rögtön, aztán Jeruzsálemben, Judeában, a pogányoknak, Kis-Ázsiában, Európában, ahol megfordultam, mindenkinek ezt hirdettem: bánják meg bűneiket és térjenek meg, és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetben. Ez az ő magamentsége.

Nem tudom, érzékeljük-e kellően ezt a drámát? Mintha valakit ma Magyarországon bíróság elé állítanak valami vallásgyakorlási ügyben, ő pedig felszólítaná a bírót: tessék megtérni. Sőt, az ügyészt, meg a bírósági jegyzőt, meg a tisztiszolgát, meg a smasszert, aki odavezeti – mindet. Feltehetőleg, ma is azt mondaná a bíró, hogy itt valami elmebetegség forog fenn. Pedig nem az! Ez az igazi és józan beszéd, - ebben él az apostol, ez a küldetése, ezt mondja, s ezért vádolják őt, ezért akarják megölni, mert Isten igényét jelenti be az emberrel szemben. Sőt, egészen pontosan fogalmazva, bejelenti, hogy Istennek igénye van az emberre, Isten akar az embertől valamit, akar még az emberrel valamit, mégpedig, amit Isten akar, az egész, teljes - totális. Mert ezek a kifejezések: térjenek meg, bánják meg bűneiket és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetekben, ezek az egész ember életének a megfordulását jelentik, az életváltást jelzik. Belső keresztyén szóhasználatban ez az újjászületést. Abszolút teljes és új élet – ez akarja Isten. S emiatt van a konfliktus.

Pál apostol az abszolút isteni igény és az emberi lázadás ütköző zónájában áll. De minden keresztyén ott áll, testvérek, mert minden keresztyén ember, aki hitben Istene kezébe tette le az életét, azonnal ütköző zónába kerül, mert egyből – ha szabad ezt mondani – isten-szaga lesz. Ismerjük jól a népmesét, amikor elbújik a kis királyfi az óriás házában, és megérkezik az óriás, és  mondja: asszony, emberszagot érzek! Igen, csak elő kell jönni, csak elő kell bújni, kiderül az igazság. Érzik-e rajtunk az Isten-szagot? Így mondja Pál – persze, sokkal szebben: mi Krisztus jó illatja vagyunk. Érzik-e ezt rajtunk? Mert, ha érzik, akkor nincs mese, ütközőzónába kerülünk, abban a pillanatban azt is érzik rajtunk, hogy a mi életünk transzparenssé lett, átvilágít, átsugárzik rajta egy isteni igény. Isten igényt tart az emberre, - nemcsak ezt vagy azt akar tőlünk – tedd meg ezt, tedd meg azt, néha szól, néha hallgat, néha megdicsér, néha megfed – Isten téged akar. Ez a megtérés lényege. Azt hirdettem – mondja Pál – megtérésem pillanatától kezdve, hogy az emberek térjenek meg, és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetekben.

Ezzel a maga-mentegetéssel – ha ugyan ez maga-mentegetés – azonnal, egzisztenciálisan is többszörösen nehezebb helyzetbe kerül, s erről is szólni kell az ige kapcsán. Először is bolondnak titulálják. Ez kétértelmű, mert jelentheti ez azt is, hogy ez egy bolond ember, tartsunk tőle lépés-távolságot. De jelenthet egyfajta lekezelést is – szép, szép, amit mondasz, Pál, de nem tudjuk mi ezt igazán komolyan venni, ez csak a te mániád. A görög szövegben a mánia szó áll, ezt mi is használjuk a köznapi beszédben, de használja a pszihológia, sőt a pszichiátria is, ha valaki megszállottá válik, egy-ügyűvé válik a szó legszorosabb értelmében: nem érdekli semmi más. Ezt mondja Festus Pálnak: mániás vagy, bolond vagy, elvette az eszedet a sok tudomány. Itt egy nagyon finom szó áll, Pálra alkalmazva különösen. Hadd szóljak erről is. Pál egyik fő szellemi tétele így hangzik: a betű megöl. Ezen ő a törvény betűjét érti, azt a folyamatot, melyben az isteni szándék, a próféta élő szava, a szívből, a lélekből kiáradó isteni igazság betűvé válik, rideg törvénnyé válik, mely rögzül, és elszakad attól az élő valóságtól, ahonnan származik, s ekkor gyilkossá válik. A betű megöl. És most mit mond neki Festus? Görögül mondom: grammata, a sok betű megöl, Pál. Nagy pofon ez annak az apostolnak, aki mindig azt hirdeti, hogy a betű megöl. Most azt mondja neki valaki, nem öl az meg, csak bolonddá tesz. Persze, Festus még nem tudja, amit Pál már tud: a betű megöl, a Lélek azonban megelevenít. És hogy mennyire ez a helyzet, az éppen Pál beszédéből derül ki, amikor azt mondja, hogy nem vagyok bolond, hanem igaz és bölcs beszédeket szólok. S itt az, hogy beszédeket szólok, ez görögül csak még egyszer fordul elő az egész Apostolok cselekedeteiben, sőt az egész Újszövetségben, Péter apostol pünkösdi prédikációjánál. Tehát azt mondja Pál, hogy amit én prédikálok, amit én mondok, amit én előadok, az nem értelmetlen beszéd. A görög szó itt annak a tagadása, hogy valaki nyihog. Azt mondja Pál: én nem nyihogok, nem artikulálatlan hangokat hallatok. Talán emlékeztek, az Apostoli Hitvallás magyarázatánál idéztem a híres francia filozófust, Paul Ricoeurt, hogy a hit nem artikulátlan beszéd, hanem értelmes megnyilatkozás, a szíven, a lelken, az elmén átszűr előadás, amit a másik ért. S most azt mondja Pál is, hogy nem nyihogok itt össze-vissza, nem csaholok, nem ugatok, nem csipegek neked, hanem józan és igaz beszédet mondok. Mert ő már tudja, hogy a Lélek az, aki megelevenít, s nem lett ártalmára Pálnak a sok betű, nekünk sincs ártalmunkra a sok betű, sem az igeolvasás, sem kinyilatkoztatás tanulmányozása, ha és amennyiben a Lélek azt életté teszi bennünk. Erről szól most az apostol.

De, persze hát bolondnak titulálják, nem veszélyes bolondnak, csak ártalmatlan bolondnak. Őt nyugodtan az ki lehetne engedni OPNI-ból, ismerünk is efféle ártalmatlan bolondokat, kik mennek az utcán, beszélnek maguknak, artikulálnak, valami nagy dráma kellős közepén vannak, jófajta bolondok ők. És ti azok vagytok, a  papotokkal együtt, mert az mindig ugyanarról beszél, ő is csak ilyen ártalmatlan bolond, csak mondja, mondja, mindig mondja a szívre ható módon! De Pál nem fogadja el ezt a „felmentő” minősítést. Igen, Festus itt felmentést akar adni Pálnak, s milyen megdöbbentő, Pál nem fogadja el. Bár ezzel is szabadon lehetne bocsátani. Pál nem kíván ezzel a lehetőséggel élni, hanem azt feleli, hogy igaz és józan beszéd, amit mond. Ekkor bekapcsolódik a másik jelen levő főember, Agrippa, aki szintén dönthet Pál ügyében, hiszen politikai beosztás szerint az ő jurisdictiojá-ba esik Pál, aki tarzuszi ember. Pál őt is megszólítja, bizonykodik és így szól Agrippához: amiről én beszélek, arról tud a király is, akihez most bátran szólok, mert nem gondolom, hogy őelőtte ezek a dolgok ismeretlenek lennének, mert amit én hirdetek, amit én tanítok, nem zugolyában (nem titokban) lett dolog. És úgy-e, te is hiszed ezt, Agrippa király? – fordul a jelen levő királyhoz. Én nem tudok ilyen törvényszéki helyzetet elképzelni, hogy ül a bíróság, tárgyalnak egy ügyet és a bevádolt ember egyszer csak odafordul a bíróhoz, és azt mondja neki: - De bíró úr, hát maga is hisz benne, bíró úr, maga is ezen a meggyőződésen van, - egészen elképzelhetetlen szinte ez a helyzet. Válaszol is rögtön Agrippa, és azt mondja Pál apostolnak: majdnem rá veszel engem, hogy keresztyénné legyek.

Hadd szóljak még erről néhány szót. „Majdnem” - ez a szó több jelentésű a magyarban is, de az a szó, amit Agrippa király mond, talán háromféle módon is fordítható szabatosan, s mind a három komolyan veendő, mind a három lehetőség. Azt egyik fordítás így hangozhatna: kissé már engemet is keresztyénné tettél. Ez nagy tapasztalata a keresztyéneknek, mert ha egy keresztyén ember igazán szól, igazán szól a hitéről, a saját igazi énjét éli a másik ember felé, igazi keresztyén gesztusokkal viszonyul a környezetéhez,  Krisztus illata van, akkor a másikat óhatatlanul is egy kicsit keresztyénné teszi. Az elmúlt héten Pápán prédikáltam, s az egyik este a dunántúli püspök meghívott vacsorázni, Pápán beültünk egy füstös kis kocsmába (már nem sokáig lesznek füstösek a kocsmák), ott vacsoráztunk, majd jöttem hazafelé, megérkeztem késő este, fölakasztottam a kabátomat a fogasra, s a gyerekeim néztek rám furcsa szemmel, hogy az apjuk valami rossz helyen járt, mert penetráns, jó magyar kocsmaszaga volt a kabátomnak. Még reggel is szellőztetni kellett utána. Átveszi a másik, ha te keresztyén vagy, Krisztusillatú vagy, ezért igaz, amit itt Agrippa mond, hogy kicsit már keresztyénné is tette őt Pál. De tudjuk, hogy ez nem elég, ebből nem lesz keresztyénség. Ezért jó a magyar fordítás: majdnem keresztyénné tettél, majdnem – azaz, hogy mégsem. Mondjuk az atlétára: majdnem átugrotta a 2,12-öt, s ez azt jelenti, hogy mégsem ugrotta át. Majdnem elérte a vonatot, tehát mégsem érte el a vonatot. Majdnem megcsinálta, és befejezte, tehát nem csinálta meg és nem fejezte be.

A másik jelentés így hangzik: ha így folytatod, kevés van már hátra Pál, hogy keresztyénné legyek. Kevés van már hátra, hagyd is abba, kérlek. Mert, ha még egy percig mondod, még meg is győzöl. Ez is keresztyén tapasztalat, hogy amikor a mi élő, eleven hitünk keresztyén életgyakorlatunk megindít embereket, közel viszi őket az Isten igényének a megérzéséhez, s ott vannak abban a drámai helyzetben, hogy dönteniük kell, be kell lépniük a kapun, keresztyénné kell lenniük, akkor az utolsó pillanatban megvetik a sarkukat. És nem lépnek be. Tuszkolnánk be a másikat az Isten országába (jusson eszünkbe Jézus szép példázata a királyi menyegzőről: menjetek el és gyűjtsetek be az útfélről, a kerítések mellől, hajléktalan szállókról, akárhonnan, teljen meg a terem!), és így szólnak rá: te figyelj, ha így folytatod, még a végén én is keresztyén leszek. Mintha ezt mondaná Agrippa. De ne felejtsük, majdnem azaz mégsem. Itt is ez azt jelenti, mégsem.

És talán úgy is lehet ezt az igét érteni, hogy önmagára mondja ezt Agrippa: nem sokon múlott, hogy keresztyénné legyek. Mi az a nem sok? Mert itt görögül az oligo szó áll, ami keveset, kicsit jelent. Mikor viszik Jézushoz a pusztába azt a néhány darab kenyeret, meg halat, azt mondja neki az egyik tanítvány, hogy van itt egy kevés, de mi az annyinak?! Mi az a kevés, mi az a kevés, ami még hiányzik, mert ha az a kevés hiányzik, akkor nincs meg az egész sem. Székely faragó emberek tudnak úgy alkotni hihetetlen bonyolult szerkentyűket, hogy az egészet össze lehet tenni és végén az egészet csak egyetlen egy kis faszeg tarja össze. Egy ponton, az a lelke, az a nyitja, azon forog minden. Nem sok az, de ha az nincs meg, akkor hiába állt össze az egész, hiába van összerakva, hiába van minden a helyén, szétdől a szerkentyű.

Mi ez a kicsi, ami emberileg szólva tűnik kicsinek és kevésnek? Talán jobb retorika kell, néhány nagyszerű gesztus, hitelesebb, jobban felfényezett keresztyénség, több mosoly, piaci logika? Mi ez a kevés? Az a kevés, amit Agrippa ki sem tud mondani, az a kevés: Jézus Krisztus. Ezt hirdeti, ezt a Krisztust hirdeti Pál, és ezen a Krisztuson múlik minden. Nem a Pál nagy igazságát kell átölelni, nem keresztyénség szép rendjébe kell bemenni, és belépni és keresztyénné lenni, nem alaki eligazításról van itt szó, - az a majdnem, az a kevés, tulajdonképpen a minden. Krisztust hirdeti Pál, azt a Krisztust, akinek szenvednie kellett, ahogy mondja – olvasom a kulcsigét: azt a Krisztust hirdetem, akiről a próféták és Mózes is megmondották, hogy benne fog ez beteljesedni, hogy Neki szenvednie kell, s mint halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni ennek a népnek és a pogányoknak. Krisztus az, akinek szenvednie kell, aki nemcsak valami keveset hordozott el a bűn terhéből, hanem teljesen azonos lett a mi sorsunkkal. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, - és a bűn (ez a majdnem!) a mi oldalunkon, hogy mégsem. Ez a bűn, ez a mégsem. Lám, Isten szól, Isten szeret, Isten hordoz, Isten kivezet a zűrzavarból, fölhozza ránk áldó napját, és mi mégsem. Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve ezt a mégsem-et. Aztán azt mondja az apostol, hogy Jézus Krisztust hirdeti, aki a feltámadásból az első, vagyis, aki nem maradt az élet innenső oldalán. Nem maradt a halálban. Értjük ezt a szót, hogy majdnem? – ez a halál, a halál a mégsem. Mert most így kell fordítani - mégsem, ez a halál, a mégsem. Élni akarok – mégsem. Meg akarok gyógyulni – mégsem. El akarok jutni valamire – mégsem. Tudom, mert minden ember tudja minden idegszálával, hogy van élet a halál után – mégsem ragyog föl nekem, mégsem érzem ennek az eljövendő életnek az előzőét. Ez a halál. Ezt győzte le Krisztus.

És végül azt mondja: Jézus Krisztust hirdetem, aki maga világosságot fog hirdetni mindenkinek, ennek a népnek és a pogányoknak. Nemcsak fényt villant Krisztus, hanem az Ő igazsága mindig mindent átragyog, árnyék nélkül. Ez az árnyék a majdnem, ez az árnyék a mégsem, és én úgy csodálom az embert, hogy amikor Krisztus világossága fölragyog, olyan fantasztikus módon árnyékba tudja magát húzni, olyan fantasztikus módon talál sötétet az ember a krisztusi és isteni világosság dacára, és abba beleáll. Egyből tudom, hogy hol van ez az árnyék, amikor az ember önmaga árnyékába áll, és önmaga árnyékát nézi, mert egyébként minden ragyog körülöttünk.

S az a megtérés, kedves testvérek, amikor nem az árnyékodat nézed, hanem belenézel a krisztusi világosságba, nem húzódsz a magad árnyékába, hogy mégsem, hogy úgysem, hogy kicsin múlott, hogy nem megy az nekem, nem lehetséges. Ezt a megtérést, ezt hirdeti az apostol. És ezért mondja a végén nemcsak az ott levő Agrippa királynak, hanem az ott levő Festusnak, az ott levő Berenikének, az ott levő főembereknek – mondja bátor szavakkal: kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is. (Ezt nem Gyurcsány Ferenc mondja!) Nagyon is. Ez az evangéliumi nagyon is. Igen, nagyon is, és nem csak te, hanem mindenki, aki itt van, kívánom, fogadja el, higgye ezt a krisztusi igazságot, azt a krisztusi valóságot. Mert akkor már nem ott vergődik, ahol a majdnem és mégsem ugyanaz, hanem ott van, ott él Istennél igazán, és teljesen. Ezt kívánom én is, testvérek, nektek is.  S majd meglátjuk, hogy Isten, valósággá tette, amit Pálnak megígért. Pál nem majdnem jutott el Rómába, Pál nem majdnem lett nagy emberek, királyok és vezetők evangélistája. Isten betöltötte szavát, s amit Isten nekünk ígér evangéliuma által, arról hiszem és remélem, hogy bennünk sem úgy marad meg, hogy majdnem igaz lett, hanem teljesen és egészen igaz lesz. Hogy mondja éppen az apostol? Istennek minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné. Erre a Krisztusra tekintsetek, Őhozzá forduljatok, Hozzá térjetek, és teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket.
Ámen