Magyarázta nekik

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai napon Jézus mint írás-magyarázó áll előttünk. Jézus Krisztus a prófétákat és Mózest magyarázza, a jövendöléseket és a törvényt vagyis mindazt, amit őfelőle megírtak. Először azonban arról szeretnék néhány rövid szót szólni, miért ír az ember. Az ember szimbolikusan gondolkodó szellemi lény, ahogy egy filozófus mondta: az ember szimbolikus állat, aki elvonatkozottan is tud gondolkozni, s tud gondolatai kifejezésére elvonatkoztatott, de általános érvényű jeleket alkalmazni. Ilyen jel a betű is, és a betűk határozott rendbe foglalása, az írás. Az írás jelrendszer, és olykor sokkal többet is ki tud fejezni, mint amit élő szóban elmondhatunk.

Az emberiség történetéből azt is látjuk, hogy már a legrégebbi időkben is remény is kapcsolódott az íráshoz. A latin közmondás fejezi ki ezt a reményt a legtömörebben: a szó elszáll, az írás megmarad. Tehát nemcsak azért ír az ember, mert szimbólumokkal, jelekkel tömörebben vagy lényegbevágó módon kifejezheti magát, hanem azért is, mert reméli, hogy, ami le van írva, az megmarad, és ami megmarad, az már talán nem képezheti vita tárgyát. A magyar pásztorok azért alkalmazták a rovást, mert a két egymás mellé tett fadarabra rávésett rovátkák mutatták meg vitathatatlanul, hogy mennyi birkával tartozott a pásztorember a számadáskor. Ennél jelentősebb, hogy leírták a törvényeket is, mert le kellet írni őket, hiszen a szó elszállt, az írás megmaradt. Így van ez ma is. Akik valaha is voltak bírósági tárgyaláson, láthatta, hogy éppen azért csűrik-csavarják ott a törvényeket, mert azok le vannak írva. De leírták a legszebb költeményeket is. Homéroszról, a vak költő fejből tudta az egész Iliászt és Odisszeát, mégis leírták, nehogy elvesszen a nagyszerű remekmű.

Az írás tehát reménységet hordoz. Azért írunk, hogy megmaradjon az, ami fontos, lényegbevágó, döntő. Emlékszünk, az év első felében egy olyan történetről szólt az igehirdetés, mely a régi Izraelbe vezetett, amikor Jeremiás próféta jövendölő tekercseit elégette az Isten ellen lázadó király. De a próféta magához hívatta íródeákját, Bárukot, és újra lediktálta neki az isteni jövendöléseket. Miért? Hogy ne vesszenek el, hanem megmaradjanak, hogy megmaradjon az isteni szó, az isteni üzenet. Különösen fontos volt ez a rögzítés abban az időben, amikor Isten próféták által szólt, hiszen Isten prófétai üzenete nemcsak egy adott pillanatra volt érvényes, nemcsak egy nemzedéknek szólt, hanem ugyanúgy, ahogy a törvényei örökidőre mutatták meg Isten akaratát. S mi ezt a régi világot nagyon jól értjük ma. Ma, az internet korában, amikor egy szempillantás alatt információk özöne zúdul ránk képi és írott formában, azzal védekezünk ösztönösen, hogy ezeknek 99 százalékát azonnal el is felejtjük. Vajon ki tudja, mit látott-olvasott egy napilapban címlapján egy hónappal ezelőtt? Azt hiszem, egyikünk sem emlékszik rá. S ki tudja felidézni, hogy hat évvel ezelőtt mi szerepelt az újságokban, hat éve november 9.-én, mondjuk a második oldal a bal alsó sarkában? Senki nem tudja. Ezek az információk jönnek és mennek. Ám Isten szava nem az unatkozó és kíváncsi olvasónak íratik, nem az információra éhes és attól ugyanakkor megcsömörlött embernek szól, aki napi hírfüggőségben él, s akár reggeli fölött az asztalnál, akár a sarokba húzódva, akár a villamoson, vonaton, akár a számítógép monitora előtt, mindig csak olvas-olvas. Szinte betegek lennénk, ha nem jutnának el hozzánk írott információk. A legjellemzőbb, hogy a betű még a képernyőre is visszatért, s beszélgető műsorok, sportesemények nézése közben a képernyő alján lévő kis sávban olvashatunk. Az isteni szó mindenkori érvénnyel szól. Szólt egykor annak a nemzedéknek, kiknek Jeremiás prédikálta az igét, szólt az ostromlott Jeruzsálembe bezárkózott királynak, de szól az utánuk következő nemzedékeknek is.

 Olyannyira, hogy amikor távolodott az élő isteni szó közvetlen vonatkozása, ahogy jött az egyik nemzedék a másik után, megkezdődött a szövegek magyarázása is. Hiszen a nyelv él, a nyelv változik, a történelmi körülmények is változnak, és egy öt-hat nemzedékkel később élő generáció már nem feltétlenül ugyanúgy hallja az isteni üzenetet, ahogy a korábbiak. A magyarázás igényéhez pedig kapcsolódik egy bizonyos fajta előzetes csalódottság is. Az írás reménye az, hogy az írás megőrzi azt az érvényességet, közvetíti azt az erőt, amely az üzenet leírásakor, az első hallgatóknak-olvasóknak megmutatkozott. A csalódás, hogy ez mégsem teljes mértékben történik így. Mi ez a csalódottság? Ez nem az írástudók csalódottsága. Az írástudók öröme eleve az, hogy az írást értelmezni kell. Ebből élnek. Jézus korában is voltak írástudók, s az volt a mesterségük, a becsületük, hogy egy-egy nehéz helyzetben, vitatkozás kiváltó körülmény közepette, amikor összecsaptak az érvek és az indulatok, az írástudókhoz fordulhattak, és megkérdezhették őket: mit mond az írás? Mi van megírva? Ez mind a mai napig így van, a törvény magyarázói, kiket általában jogászoknak nevezünk, aztán az egyéb szövegek magyarázói, kiket bölcsészeknek és teológusoknak nevezünk, a nemzetközi szerződések magyarázói, kiket diplomatáknak vagy politikusoknak nevezünk, mind-mind ebből élnek. A magyarázat a mesterségük. Ugyanakkor a köznapi ember némi csalódottsággal vagy rezignáltsággal veszi tudomásul, hogy egy-egy szövegből és magyarázatából, nem az a közvetlenség érkezik, amit egy leírt dokumentum, kinyilatkoztatás, tanítás kapcsán várhatunk. S ennek a csalódásnak a mélyén egy mélyebb csalódás is rejtőzik. A Lukács evangéliumából felolvasott történet két tanítványról szól, az emmausi tanítványokról, akik rettenetesen csalódottak. Csalódottságukban vitatkoznak egymással. Arról vitatkoznak, hogy miképpen kellene értelmezni azt, ami Jeruzsálemben történt. Jézust elfogták, megfeszítették, meghalt, elhelyezték a sírban, aztán eltűnt. Hogy kell ezt értelmezni? Amikor Jézus hozzájuk lép, azonnal jelzi, látszik rajtuk a csalódottság, így szólítja meg őket: miért vagytok szomorú ábrázattal? Mint amikor a temetésről megy hazafelé az özvegy meg az elhunyt orvosa. És fölbugyog az özvegyből a csalódása, az orvosban meg a tehetetlenségének tudata, és egymást okolva keresnék a magyarázatot arra, amit nem tudnak elfogadni. Az emmausi tanítványok úgy érzik, hogy nem aszerint történtek a dolgok Jézussal, ahogy meg volt írva. Nem az következett be, amiről Jézus megannyi alkalommal kijelentette tanítványainak: amiképpen az meg van írva, amiképpen a próféták megmondották. Ha föllapozzuk az evangéliumokat, s összegyűjtjük, legalább százszor olvasható ez a megjegyzés: ahogyan a próféták megmondották, amiképpen meg volt írva, hogy beteljesedjék az írás. Maga Jézus is sokszor mondja: amint megíratott. Megíratott a régi időben Mózesnél és a prófétáknál. Látjátok, a régiek azért írták meg, és a nemzedékek azért őrizték, azért olvasták fel és magyarázták, mert Isten jövendölte. És Isten jövendölése azért íratott meg, hogy ezek Jézus Krisztusban beteljesedjenek. Azt halljuk a felolvasott szakaszban, hogy Jézus így szól hozzájuk, miután elmondják a csalódottságukat, a bánatukat, a kétségbeesésüket: balgatagok és restszívűek mindazok elhívésére, amit próféták szóltak, avagy nem ezeket kellett-e szenvednie Krisztusnak és úgy menni be az Ő dicsőségébe. És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva magyarázta nékik az írásokba fogva, amit Őfelőle megírattak.

Aztán azt olvassuk, hogy megérkezvén Emmausba, Jézust beinvitálják, asztalhoz ültetik, s amikor Jézus, hálát adva, megszegi a kenyeret és adja nekik, lehullik a szemükről, mintegy pikkely a homályosság, és fölismerik Őt. Jézus eltűnik, de ők igyekeznek vissza Jeruzsálembe elmondani a többieknek, hogy Jézus él, látták őt, és ezt mondják: vajon nem gerjedezett-e bennünk a mi szívünk, amikor szólt nékünk az úton, és amikor magyarázta az írásokat? Nem gerjedezett-e a szívük? Jézus, mint írásmagyarázó áll előttünk. Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus áll előttünk, Róla olvasunk, az Ő szavát halljuk, akkor egy páratlan tüneményt látunk! Mert egyrészt valóban – és ez hihetetlenül fontos – Jézusban Isten teljes és tökéletes kijelentést adott. Így mondja Ő maga: aki engem látott, az Atyát látta, aki engem küldött, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, aki engem küldött. Ha tudni akarjuk, hogy kicsoda Isten, hogy milyen Isten és hogy miképpen van Istennek és embernek a dolga, és hogy Istennek és embernek a dolgában van elrejtve a boldog élet titka, akkor Jézusra kell nézzünk.

 Másrészt, ugyanilyen fontos, hogy Jézus írásmagyarázó is volt. Számos helyen megemlékeznek erről az evangélisták, most csak néhányat hadd idézzek föl. A példák segíteni fognak bennünket annak megértésében, hogy miért gerjedezett a tanítványok szíve, mikor Jézus az írást magyarázta nekik. Gondoljunk, például, a Hegyi Beszédre. Milyen tökéletesen magyarázza Jézus a törvényt! Ezt mondja: Megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: magatokért bosszút ne álljatok…, ha valaki megüti a te jobb orcádat, tartsd oda a te balorcádat… megmondatott a régieknek, hogy ne paráználkodjál, én pedig azt mondom néktek, ha valaki asszonyra tekint kívánságnak okáért, már vétkezett – magyarázza Jézus a törvényt. Szigorúan. Mondhatni, kérlelhetetlenül. Még csak azt a mentséget sem hagyja meg nekünk, hogy úgymond: Uram, ugyan nem tudtuk megtenni a törvényt, de akartuk. De hogyan magyarázza Jézus? Így kezdi: boldogok a szegények, mert övék az Isten országa, boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják. S az egész törvénymagyarázatot úgy fejezi be, hogy buzdítja a tanítványait az Istenben való feltétlen bizodalomra. Aztán emlékszünk arra is, hogy nem sokkal megfeszíttetése előtt Jeruzsálemben mindenféle fogós kérdéseket tesznek föl Jézusnak, mintegy provokálva Őt. Egy alkalommal Jézus így felel: tévelyegtek, mert nem ismeritek az írásokat! S hogy még egyet idézzek, Lukács evangélista jegyzi fel: a tizenkét éves Jézust elvitték szülei Jeruzsálembe, s mikor onnan mentek hazafelé, nem találták Jézust. Sokáig keresték, mígnem megtalálták a templomban, ahol az írástudók és törvénymagyarázók között ült a tizenkét éves gyermek, és magyarázta az írásokat azoknak ámulatára. Mikor pedig a szülei korholták, hogy miért tette ezt velünk, akkor azt mondja: - Nem tudjátok, hogy nekem az én Mennyei Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom? Jézus, mint írásmagyarázó. Bizonyos vagyok benne, testvérek, hogy amikor az emmausi tanítványok Jeruzsálembe igyekeztek vissza, immár nem igéket vágtak egymás fejéhez. Nem vádolták egymást, hogy mi történt, hogyan történt, s miért történhetett meg, hanem egymásnak is mondták az örömet: hát nem gerjedezett a szívünk, amikor az írásokat magyarázta nekünk?! Hogyhogy nem ismertük föl, hogyhogy nem vettük észre, nem éreztük meg azt, hogy Ő az! S ekkor már nemcsak abban a mozdulatban azonosították Jézust, ahogy a kenyeret megszegte és nekik adta, hanem ebben ismerték föl döntő módon. Gerjedezett a szívük! Attól ugyanis, ahogyan Jézus a törvényt és a prófétákat, vagy a Szentírást magyarázta. Talán emlékeztek is valamire, talán átsuhant a szívükön, hogy ismerős ez a hang, ismerős ez a mód, ismerős ez a világosság, ismerős ez a határozottság, - mert senki úgy nem tanította a törvényt és a prófétákat, ahogy Jézus. Senki mellet nem lehettek olyan boldogok, mint Jézus mellett, amikor az írásokat magyarázta nekik. Hát gerjedezett a szívük! Pedig, akár éppen – mai nyelven szólva – le is fagyhattak volna, hiszen Jézus dorgálással kezdi a magyarázatot: balgatagok és restszívűek mindazok elhívésére, amit a próféták szólottak. És elkezdve Mózestől, minden prófétától fogva, magyarázta nékik minden írásukban, amik Őfelőle megírattak, hogy ezeknek így kellett lenniük.

Mit jelent ez ma, legelőször ezt szeretném kiemelni. Jézus az egyetlenegy olyan írásmagyarázó, aki soha, semmit Isten igéjéből nem hagyott el. Nem tudok olyan írásmagyarázót, akiről ezt elmondhatnánk. A legnagyobbakról sem. Ha valaki föllapozza egy könyvtárban Augustinus egyházatya írásban fennmaradt prédikációit, ezek száma több ezer, mert szinte az egész Szentírást végigmagyarázza, előbb-utóbb meg fogja állapítani, hogy ez a nagy egyházatya ezt meg azt hangsúlyossá tett, más mellett meg elment. Ha valaki leveszi a könyvtár polcairól Kálvin János latinul kiadott összes művét, ötvenkét vastag kötetet, több tízezer oldallal, azt fogja látni, hogy bár Kálvin János szinte a teljes Szentírást végigmagyarázta, ám azzal ahogyan a Jeremiás könyvét magyarázza, vagy ahogyan Lukács evangéliumát magyarázta - a legnagyobb becsülettel és igyekezettel, és ezért a legnagyobb bibliamagyarázók közé tartozik, s ezt ma már a római katolikusok is elismerik és idéznek is tőle, nem röstellik! – hagy el az írásokból. Jézus azt mondja: az írásokból egyetlen egy pont és vesszőcske sem veszhet el, és Ő mindig így magyarázta Istennek az igéjét. Jézus a tökéletes írásmagyarázó.

És ez azért fontos, mert maga az írás is tökéletes. Én ugyan sokat olvasom a modern biblia-kritikusokat, akik mindenféle magyarázatokkal állnak elő, okoskodván például azon, hogy Lukács evangélista miképpen írhatta le az evangéliumot, hogy kacsintgatott volna a római császárra, mert kedvező színben akarta feltűntetni a keresztyéneket, és hogy azért írta le az evangéliumot, hogy jó színben tüntesse fel a keresztyéneket, - ezek szép vagy kevésbé szép elméletek, kedves testvérek, de ha arra szolgálnak, hogy csökkentsék Lukács evangéliumának értékét, és azt sugallják, hogy az csak egy apologetikus pamflet, akkor én már nem tudok ezekkel mit kezdeni. Jézus tökéletesen magyarázza a tökéletes írásokat. És itt, talán a legfontosabbat értjük meg. Mi volt a tanítványok baja, az emmausiaké is? Miért voltak elcsüggedve, noha jöttek az asszonyok a sírtól s jelentették: feltámadott, angyal szólott nekünk úgy, ahogy karácsony éjjelén is szólt az angyal: él, föltámadott, előttetek megy Galileába, úgy lett, amint meg van írva és úgy lett, amint Ő mondotta néktek!? Nem hittek, kedves testvérek. S azért nem hittek, mert ők is csak válogatva olvasták a Szentírást. Egyszer ezzel a címmel adtak ki egy Bibliát Amerikában: Reader’s Digest Bible. Olyan húszoldalnyira sikerült a szerkesztőnek lecsökkenteni a terjedelmet. S hogyan digesztálták, rövidítették, szemezgették a tanítványok a Bibliát? Hát úgy, ahogy ezt már Péter megtette ott a Cézária-Filippi útján, amikor Jézus elmondta: fölmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Emberek Fia elfogatik, főpapok kezébe adatik, megfeszítik, s harmadnapon feltámad. Ekkor megragadja Péter, rákiált Jézusra, szinte megrázza: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! Az a Péter mondja ezt, aki az imént még a Megdicsőülés hegyén Mózest is hallotta, és Illést is, minden próféták reprezentánsát, akik a Jeruzsálemben bekövetkezett dolgokról beszélgettek Jézussal. De, kiált most: mentsen, Isten, uram, ez nem fér bele, ez nincs benne az írásokban. Hogy a Messiás gyenge, hogy a Messiást elfogják, hogy a Messiást megköpdösik, hogy a Messiást elárulják, hogy a Messiást keresztre feszítik és meghal, ez lehetetlen! S mennyi mindent gondolunk mi is lehetetlennek, amikor az írást olvassuk. Ugyan oda van írva, s jól van, jöjjön egy okos Biblia-tudós, és mondja meg nekünk, hogy kétezer éve, meg ötezer éve talán úgy is volt, a kortörténetbe tartozik, régi múlt igazság, ránk már nem áll meg. Vagy ha csak kinyitjuk Mózes második könyvében a Tízparancsolatot, mely egyetemes és mindig érvényes, és azt mondjuk magunkban, hogy ez itt tíz, de nekem elég lesz ebből nyolc is, vagy nyolc és fél, vajon nem hagytunk-e el az írásokból?. Vagy, ha elolvassuk Jézus szavait a boldog és tökéletes életről, az imádkozás szükségességéről, az Istenbe vetett bizalomnak a mindennapi életben megmutatkozó valóságáról, kiterjedtségéről, s azt mondjuk: hát igen, ezeknek az egyszerű galileai parasztoknak így kellett beszélni, de mi itt, a modern 21. században nem teljesen így gondoljuk, vajon nem hagyunk-e el valamit?. Mi történik az emmausi tanítványokkal való beszélgetésben? Azt mondja Jézus: így kellett ezeknek lenni - és magyarázta nekik az írásokat Mózestől a prófétákon keresztül. Mert így kellett lenni. És így teljesedett be. És így mutatkozott meg, hogy az írás, mely tökéletes, azt üzeni, hogy Isten Jézus Krisztusban tökéletes üdvösséget, szabadulást és váltságot szerzett. A Szentírást olvasva mindannyian tudhatjuk, nem is az a tét, nem is az a nagy kérdés, hogy tökéletes-e az írás vagy kevésbé tökéletes, minden szava igaz-e, vagy valami nem igaz benne, vagy csak egykor volt igaz! Ez a tét, mely a középpontban áll, hogy igaz-e vagy nem az, amit Isten az ember boldogságára, üdvösségére, örök életére nézve kijelentett? Ez megáll-e vagy nem? Tökéletesen úgy van-e, vagy nem? Ez a kérdés. Ez az, amit el kell dönteni, és ez az, amit az írásmagyarázó Jézus újra meg újra elénk állít. Nem csoda, hogy fölgyullad az emmausi tanítványok szíve, vagy – ahogy ők mondják – gerjedezik a szívük, s visszhangzik benne a tökéletesség beszéde, a tökéletes írás tökéletes magyarázása ott, Jézus szavából.

Legvégül azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak ezt látjuk most itt, hogy ugyanis Jézus ugyanúgy, ahogy földi szolgálata során mindig, most is az írást magyarázza, hogy soha Isten igéjétől egy hajszálnyira el nem tért. Azt is látjuk – szabadjon így mondanom -, hogy nemcsak magyarázza, mégpedig tökéletesen az írásokat, hanem Ő maga az írás tökéletes magyarázata. Ő maga az írás tökéletes magyarázata.

Nekünk, keresztyéneknek – ahogy Kálvin János mondja - Isten szemüveget ajándékozott, ez a Szentírás. Hogy milyen a világ, kicsoda az ember, kicsoda Isten, azt a bűne miatt rövidlátóvá lett, vaksi ember - noha az egész világegyetem Isten dicsőségét hirdeti, Isten dicsőségét mutatja - nem látja meg és nem veszi észre. Föl kell tenni ezt a szemüveget. Ahogyan a rövidlátó ember sem tudja a betűt olvasni, ha nem teszi föl a szemüvegét – én is kapkodom itt a szószéken, hol föl, hol le a szemüvegemet, ha olvasni akarok, bizony föl kell tennem. De van még egy másik vonatkozás is. Ebben a szemüvegben olyan lencse van, melynek fókusza, vagy más kifejezéssel élve, a szkópusza, az iránya, a meghatározott gyújtópontja nem más, mint maga Jézus Krisztus, aki születésében, földi életében, halálában, feltámadásában, mennybemenetelében és dicsőségében a tökéletes írásmagyarázat. Mit mond az emmausi tanítványoknak? Balgatagok és restszívűek, mindazok elhívésére, amit a próféták szóltak… avagy nem ezeket kellett-é szenvednie Krisztusnak, s úgy menni be dicsőségébe. És elkezdvén Mózestől és minden prófétától fogva magyarázta nékik minden írásokban, ami Őelőtte megírattak.

Régi mondás, idéztem: a szó elszáll, az írás megmarad. De az is igaz, hogy az írás élet nélkül csak halott beszéd. Az is igaz, hogy ami meg van írva és nem kel ki a papírról, nem kel ki a betűkből, nem lép elénk életként, az halott dolog. Hiába van megírva valami, ha én nem aszerint élek, hiába van egy igazság feltárva és bemutatva, ha én nem alkalmazom magamat ahhoz. Hiába a legnagyobb bölcsesség, ha könyvtárak poros polcain rejtőzik olvasatlanul. Az írás lapjairól, Mózesből és a prófétákból az élő Jézus Krisztus lép elénk. Ő a tökéletes írásmagyarázat. Nemcsak tökéletes írásmagyarázó, hanem személyében, egész valóságában Jézus a tökéletes írásmagyarázat. Ezeket kellett szenvednie és így kellet dicsőségébe bemennie. A megfeszített és feltámadott Krisztus önmagában az írás tökéletes megmagyarázása.

Mit akart Isten? Miért hívta el Ábrahámot? Miért adott Mózesnek Tízparancsolatot? Miért adott országot Izraelnek? Miért küldött prófétákat? Vagy másképpen szólva: miért engedte Isten, hogy az történjen az emberrel, ami történt, és ugyanakkor miért nem engedi meg az Isten, hogy az ember mindennek következményét elhordozza? Miért teremtette Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára? Miért hangzik kétszer e világ létezésében és történetében az isteni idő szava: „kezdetben”, kezdetben teremtette Isten a világot, a mennyet és a földet, továbbá: kezdetben volt az ige, és az ige testté lett!? Mert Jézus, a Szentháromság második személye az írások tökéletes magyarázója. Nemcsak Isten van Őbenne elrejtve, és nem csak Isten tárul fel Őbenne, hanem mi is el vagyunk rejtve Őbenne, és az igaz ember is föltárul Őbenne. Mi a mi boldogságunk? Mi a mi életünk végső és megingathatatlan és tökéletes alapja? Istennek és önmagunknak megismerése. Istennek és embernek boldog, élő szövetsége. Jézus az, aki ezt a szövetséget megköti, Jézus az, aki ezt a szövetséget megerősíti, Jézus a mi szövetségünk.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a mennyei jelenések könyvében azt a prófétai kijelentést olvassuk az egész Szentírásra vonatkoztatva: Boldog, aki olvassa! Most így fordítjuk és így mondjuk: boldog, aki hallja az írásmagyarázó Jézust, és boldog, aki látja és követi Jézust, aki az írás tökéletes magyarázata. Így kellett ezeknek lennie, így kellett szenvednie és dicsőségbe bemennie. Ámen.