Magamtól...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Azt hiszem, mindannyian ismerjük és szeretjük Ady Endre csodálatos szép versét, a „Krisztus-kereszt az erdőn”-t, és feltehetően mindannyian, ha húsz, ha harminc, ha kettő, ha öt év alatt meg tudjuk tenni időben az utat a Krisztus keresztjéig, hol megemeljük a kalapunkat mélyen, fejet hajtunk és tiszteletet adunk. Vagyis megértjük és fölfogjuk Krisztus keresztjének nagyságát, és meg is hódolunk Jézus, a király előtt, ki életét adta övéiért. Így is kell ennek lennie,  mert ha élet és halál nagy drámájával ütközünk, ha ezt végiggondoljuk, vagy ha belelátunk és átélünk belőle valamit, akkor mindent együttlátnunk, mindent együtt kell látnunk, úgy, ahogy a két szó valóban kifejezi: élet és halál. Minden döntésünket, minden mulasztásunkat, minden sikerünket és minden kudarcunkat, minden akaratunkat és minden restségünket, mindent, ami vagyunk, de még ennél is többet. A keresztben nem csak az emberi akaratok és mulasztások, sikerek és kudarcok, nem csak az emberi élet és halál nagy drámája jelenik meg. Ha így lenne, nem emelnénk meg a kalapunkat mélyen, nem hódolnánk meg, és húsz, negyven, nyolcvan esztendő sem lenne elegendő erre a belátásra. Itt Istennek és az embernek nagy drámája van a szemünk előtt. Istennek és embernek nagy drámájában ott van minden döntésünk és minden döntésünk oka is ott rejlik. S itt van Istennek is minden döntése és minden döntésének oka. Ezek ütköznek meg Jézus golgotai keresztjében.

Ha Jézus drámájának az egyik oldalát nézzük, elmondhatjuk, minden lehetett volna másképp. Minden, minden lehetett volna másképp. De Jézus azt mondja: “én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért… Magamtól teszem le az én életemet, senki tőlem azt el nem veheti, én magamtól akarom azt letenni, és magamtól veszem azt fel, ezt parancsolta nékem az Atya.” Minden lehetett volna másképp, mondja az egyik oldal, de a másik oldalról azt halljuk: magamtól teszem le életemet. Minden lehetett volna másképp. Lehetett volna másképp, ha a főemberek mégis felismerik Jézusban azt, akit meglátott benne virágvasárnap az ujjongó tömeg. Ha mégis fölismerik Jézusban azt, aki után elindulnak boldog szívvel a tanítványok a Galileai tó partjáról. Ha fölismerik benne azt, akiért Máté, a vámszedő odahagyta az asztalt, Péter, a halász odahagyta a hálót, a partizán Júdás odahagyta a háborúságot, ha meglátják azt, amit láttak benne a gyermekek, a szenvedők, a betegek, a gyógyulásra várók. Óh, ha csak egy pillanatra felismerik őt! Minden lehetett volna másképp, ha nem a cinikus bölcsesség diktál: jobb, ha egy ember vész el, mint semhogy az egész nép - inkább egyet áldozunk, mintsem mindent. Minden lehetett volna másképp, ha Júdás előbb gondolja meg magát. Nem akkor, amikor már késő volt, nem akkor, amikor a kocka el van vetve, az ítélet ki van mondva, mikor már nem vásárolhatta vissza azt, akit eladott harminc ezüstpénzen, és ezt a drámát saját öngyilkosságával sem fordíthatta meg. Minden másképp lehetett volna, ha Pilátus nem csak átlát a szitán, nemcsak azt érti meg – ahogy feljegyzi Márk evangélista, – hogy irigységből adták őt ítéletre, nem csak fölismeri Jézusban az ártatlant, hanem tesz is valamit. Tesz valamit a hamis vád ellen, hiszen ő az igazság embere volt. Tesz valamit a hamisan tanúzók ellen, tesz valamit a kiabálók ellen, csak annyit, hogy betölti a hivatását. Igen, minden másképp lett volna, ha ezek az emberek, csoportok csak annyit tesznek, hogy betöltik a hivatásukat. Azt a feladatot, azt a funkciót, amire kinevezték, fölhatalmazták őket.

Vagy lehetett volna minden másképp, ha Jézus enged a tanítványoknak. Enged az unszolásnak, a kérlelésnek, már valahol fönt északon, a legmesszebb Jeruzsálemtől, Cezárea Filippi országútján, mikor először jelenti, hogy elmegy Jeruzsálembe, ott elárulják, a vének és főpapok kezére adják, elítélik, felakasztják, meghal. Már nem is hallják a tanítványai, hogy folytatja: „és harmadnapon föltámad”, hanem Péter megragadja, szinte rákiabál: “mentsen Isten, Uram! Nem történhetik ez meg tevéled.” Talán minden másképp lett volna, ha Jézus nem megy el Bethániába, mikor hírét veszi, hogy Lázár, a barátja, meghalt. “Elmegyek, hogy fölköltsem őt!” Hogy tartanák vissza! S ha már nem lehet, így kiált Tamás: “menjünk el mi is, hogy meghaljunk Vele együtt!” Talán minden másképp lett volna, ha Jézus engedi, hogy Péter ne csak egyszer sújtson a karddal, hanem szól és angyalok légiói jelennek meg ott a Gecsemáné kertjében. Talán minden másképp lett volna, ha meggyengü,l és nincs ereje elfogadni a keserű pohárt. Vagy minden lehetett volna másképp, ha ott még a földi szolgálat kezdetén megalkuszik sátán őfelségével: “Ímé, neked adok mindent, ha leborulva imádsz engem.” “Ímé, ha Isten Fia vagy, vesd alá magad a mélybe, írva van felőled, angyalaidnak parancsol, hogy ne üsd meg lábad a kőben.” Talán minden másképp. Mennyi döntés, mennyi mulasztás, mennyi akarat, mennyi tett, minden, minden itt van. De Jézus azt mondja tanítványainak: “én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért…Magamtól teszem le az életemet.”

Talán, Júdás drámájában értjük meg a legjobban, mit jelent ez a “magamtól”. Annak a Júdásnak a drámájában, akit a mai világ – ha szabad ezt a kifejezést használni – szeretne rehabilitálni, az árulóból szerencsétlen balekot csinálni, vagy éppen egy hőst. De lássuk csak! Júdás szeretné visszacsinálni árulását, s talán lehet is. Ő valamit tud. Tud egy titkot. Tudja azt a titkot, amit mi is tudunk, csak talán a tisztesség, a becsület, az erkölcs visszatart bennünket tőle. Júdás tudja, hogy mindent vissza lehet csinálni. Mindent meg lehet változtatni, mindent vissza lehet vonni. Az igenből lehet nem, a nemből lehet igen, a biztosból lehet bizonytalan és fordítva. Szeretné már megmenteni a mestert, kit az imént elárult harminc ezüstért. Vagy nézzük Pilátust. Ő is szeretné megmenteni Jézust. Mikor ott faggatja, vallatja Jézust, rákiált: “Nem tudod, hatalmamban van téged elbocsátani és megfeszíteni?!”. Csak egy szót: “nem vagyok király”. Csak egy szót: “hamis vád alatt állok.” Csak egy szót: ”semmi közöm ehhez az egészhez.” És szabad vagy. “Magamtól teszem le az én életemet.”

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Jézus halálának nagy drámájában csak felemásan látunk, ha úgy vesszük, hogy itt minden rosszakarat, gyűlölet, félreértés egybesűrűsödik és ennyi az egész. Nem ettől dráma ez a dráma, hanem attól, hogy magától teszi le életét. Nem az a dráma, hogy nem maradhat, nem menekülhet, hanem hogy odaáldozza magát. S nem azért, amiért esetleg egy sztoikus bölcs tenné, mivel, úgymond, jobb meghalni, mint élni, jobb kimenni ebből a világból, mint látni ennek minden megváltozhatatlan nyomorúságát, hanem azért, mert ebben a igében: “magamtól teszem le”, ebben a jézusi mozdulatban van elrejtve Istennek egészen halálig menő szeretete, önlemondásig menő akarata  - az emberért. Így mondja Jézus ebben a csodálatos igében: “Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az Atyától.” Ezért jött Jézus. Ez az Atya akarata. Mert csak így lehet, csak ezen az úton lehet az embert megváltani. Csak ezen az úton lehet megoldani, amit mi nem tudunk megoldani. Csak ezen az úton válik egyértelművé az igen és a nem. Minden más úton lehet az igenből nem is, lehet a nemből igen is. Minden más úton ugyanolyan marad a világ, mint volt. Jézus az elveszett emberért jön, és elvész érette, leteszi életét, hogy megmentse és megtalálja az elveszettet. Felséges és komor titok ez. A középkor nagyszerű gondolkodói, kik talán sokkal jobban átélték, mit jelent menthetetlenül adósnak lenni, mit jelent menthetetlen helyzetbe keveredni, melyből az ember nem tudja önmagát kiváltani, ők mondják, hogy úgy kellett annak lenni, hogy az ember a szabadságának árát, a boldogság, az élet, az Istennel való boldog kapcsolat árát az ember nem tudja megadni, mert nincs miből megadnia. Azt a döntő lépést, amit az ember nem tud megtenni, mert nincs miből megtennie, maga Isten teszi meg az ember helyett. Hiszen az Isten ellen való lázadás, az Istentől való elszakadás, az Isten egyszerű, tiszta világának való hátat fordítás halált von maga után -  automatikusan, értelemszerűen, s ne féljünk kimondani: büntetésből. “Amely napon ama fa gyümölcséről eszel, – mondja Isten az első embernek – bizony halálnak halálával halsz.” Elvesztünk. Nincs miből, nincs miáltal, nincs hogyan megváltsuk és kiváltsuk magunkat. Ha már éltetek át olyan pillanatot, amikor sarokba szorítottak benneteket, és nem volt menekvés, ha éltetek át pillanatot, amikor minden tisztességetekből és becsületetekből kiforgattak, s nem arcul, hanem szíven ütöttek benneteket, ha éltetek már át pillanatot, amikor mindenki, lemondott rólatok, s nektek is azt mondták: “mondjál le magadról,” akkor sejtitek, ízlelitek, mi az, amit a középkor gondolkodói, teológusai így mondtak: nem tud az ember önmagáért váltságdíjat adni. Ha hallottatok túszdrámáról, melynek azért lett tragikus vége, mert nem tudtak annyi váltságdíjat összeadni, amennyi kellett volna, akkor talán még jobban értitek ezt. Az ember nem tudja kiváltani önmagát abból, amibe belevitte magát.

A jó pásztor szereti az ő juhait, és életét adja az ő juhaiért. Önként, magától teszi le azt. Isten szeretetének csodálatos titka, hogy nem rajtatok, rajtam, nem az emberen demonstrálja, mit jelent végleg elveszni, tőle végleg elszakadni, bűnre, halálra, kárhozatra zuhanni, hanem önmagán, a Szentháromság második személyén mutatja ezt meg. Felséges és komor titok ez. S mégis, Jézus így folytatja: “senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én atyámtól.” Jézus újra felveszi az ő életét.

Húsvét fénye idáig ragyog. Így mondja az egyik húsvéti énekünk: “Ha ő föl nem támad, nincs többé bűnbocsánat.” Ha csak a keresztig megyünk, egy fájdalmas, lehetetlen demonstrációt látunk. Igen, ezek vagyunk, ennyit tudunk. Ennyit tudott a világ, az akkori világ legtökéletesebb vallása, a legtökéletesebb vallási törvénnyel, az abszolút tiszta monoteizmussal, nem tudta fölismerni a Messiást. Igen, ennyit tudunk, ennyit tud a világ legtökéletesebb jogrendjének hűséges őre, Pontius Pilatus, cinikus, önmagát féltő hatalmi játékba kezdeni. Eljátszani a játékot: “kit akartok? Barabást vagy Jézust?” Aztán kezeit mosni. De Ő föltámadott. És az Ő föltámadásában, abban, hogy életét újra fölveszi, az is benne foglaltatik, hogy nem csak az élet és a halál, az emberi élet és az emberi halál nagy drámája ez, hanem a feltámadás és a te mostani életed nagy drámája is. Mennyi erő, mennyi isteni szeretet, mennyi megváltó kegyelem árad át a feltámadott Jézusból a te életedbe! A mulandó, majd elvesző, de reménység szerint új életre támadó mostani életedbe! Jézus nemcsak az emlékeinkben él, mint nagyszerű, hősi alak. Idézzük Ady megrendítő versét. Ha csak az emlékekben él, akkor faragott kép, puszta jel: volt egyszer egy csodálatos alak, aki odavetette magát a történelem szekere elé, hogy föltartóztassa azt, de az átgázolt rajta. Volt egyszer valaki, aki meg tudta tenni, amit senki nem tud megtenni. Szép emlék! De a feltámadás azt jelenti, hogy nem csak példázatban él Jézus. Néha – nagyon őszintén – magamban azt mondom, ó bárha csak abban, de élne. Ebben a mai elfajult, elvetemedett, rettenetes világban elég lenne, szinte úgy érzem, ha csak a példája élne, hogy így kell, ilyen nemesen, ilyen tisztán. Még a megfeszítéskor is így könyörögni: “bocsásd meg nékik atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Meg tudjuk tanulni ezt a példát? Ó elég lenne ez is. Boldogabbak és jobbak lennénk. Egészen bizonyos vagyok ebben. De ő nem csak példában él, és nem csak hősiességben, az önfeláldozás csodálatos és fölülmúlhatatlan erényében. Utal erre is az apostol egy helyen, amikor azt mondja: “nincs nagyobb dolog annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” Más helyen pedig ezt olvassuk: “Meghalni barátainkért, a legnagyobb dolog, de még ennél is nagyobb meghalni ellenségeinkért.” De ő nem csak ezekben él, hanem újra felvett életében. Ezért, kedves testvéreim, amikor a jó pásztor igéjét halljuk: “Senki sem veszi el azt éntőlem, hanem én teszem le azt, én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az Atyámtól.”, akkor megértjük ennek az igazi nagy drámának a tétjét is. Itt minden együtt van, élet és halál, halál és feltámadás, az ember és Isten, az igaz ember, Jézus és te, minden mulasztásod, döntésed, bűnöd, Istentől való elhajlásod, minden vágyakozásod és reményed, minden, minden itt van. Ebben a drámában Jézus magától leteszi, és magától felveszi életét. S amikor leteszi, akkor sem csak azért, hogy megmutassa Isten véghetetlen szeretetét, és amikor fölveszi, akkor sem csak azért, hogy megmutassa Isten véghetetlen, halálon győztes hatalmát. Amikor leteszi érted teszi le, és amikor felveszi, akkor is érted veszi fel. “Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet” mondja Jézus. Nem a miénkbe, nem a sorséba, nem a haláléba,  - az Atyáéba.

Aki fejet hajt Krisztus keresztje előtt, annak a szívén és a lelkén bizonnyal átsuhant az a mély, s talán egyre mélyebb meggyőződés: az Atya kezébe kell mindent letenni. Életet, sorsot, akaratot, terveket, reményeket, döntést, kudarcokat, fájdalmakat, betegségeket, kilátástalanságot, mindent az Atya kezébe. Ahogy énekeltük: Én ügyemet, én fejemet, - minden dolgomat és önmagamat. Ezért szereti az Atya a Fiút. Mert örök időktől, mikor még nem volt idő, az örökkévaló Szentháromságban a Fiú már a helyünkre állt. Ezért szereti az Atya öröktől a Fiút. És benne szeret minket. Mert akiben a Fiú, az mindezt az Atya szeretete, az Atya hatalma, az Atya Lelke által éli meg. És aki a Fiúban van, az megérti, átéli Istennek ezt a csodálatos megszabadító, váltságdíjat fizető, föltámasztó, életadó akaratát. „Nem más veszi el azt tőlem,” - nem a sors, nem a körülmények, nem az ellenség, az ellenfelek, az értetlenkedő, szerencsétlen barátok és tanítványok, hanem én magam teszem le azt, és én veszem fel azt - mondja Jézus. Krisztus testet öltésének egyik legnagyobb titkát egy latin kifejezéssel szokták visszaadni az egyházatyák: assumptio carnis-nak, a test felvételének nevezik, azt, hogy Ő emberi testet öltött, s magára vette a teljes emberi életet, annak minden korlátozottságát, minden nyomorúságát, minden esendőségét. Amikor föltámadott, nem tette le azt, mert embertestben támadott föl. Aki bennem van, mondja Jézus, azé az élet, aki bennem van, az mentesült a bűn, ítélet és kárhozat alól. Magam teszem le, és magam veszem fel. Ezen a nagypénteki esténken hívjon hát bennünket arra ez a szabad, isteni “magamtól”, hogy ügyünket, fejünket, szívünket, lelkünket, maga-magunkat letegyük az Atya kezébe, abba a kézbe, amely számunkra szabadulást, életet és üdvösséget készített Jézusban.

Ámen