Magamtól

„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (János 10,11. 17-18.)

„És mintegy hat óra volt, és sötétség lett az egész tartományban egészen kilenc óráig. És meghomályosodott a nap, és a templom kárpitja középen kettéhasadt. És kiáltván Jézus nagy szóval, mondotta: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghalt.” (Lukács 23,44-46)

A jó és helytelen döntéseinket, a bölcs határozottságot és a rest mulasztást, a sikert és a kudarcot, az egész akaratunkat és a sorsunkat, mindent, ami mi magunk vagyunk a Krisztus keresztjénél és feltámadásában értjük meg, ahol Istennek és az embernek nagy drámája megy végbe, úgymond, a szemünk előtt – ha szemlélődők vagyunk. De helyesebb így mondani: a megfeszített és feltámadott Krisztusban  az Isten és az ember drámája megy végbe bennünk; mert ott nem szemlélődünk, hanem szembesülünk. Mert itt nemcsak a mi döntéseink, hanem Isten döntései is az életnek és halálnak a döntései. Ezek ütköznek meg a kereszt szégyenében és a feltámadás dicsőségében.

Személy szerint most leginkább az a vereség érdekel, amit a primus actus voluntatis– az akaratunk első aktusa, a szeretet szenved el itt. Tudom, a keresztet hívő, sőt, horribile dictu, teológai módon kell látni.   Tudom, ez a hívő szemlélet megszakítja a bűnbak-képzés örök láncolatát (jól megtanít erre René Girard), és mégis, az akaratunk legmélyén továbbra is ott lappang a meggyőződés, hogy ez lehetett volna másképpen. Ha a főemberek felismerik Jézusban azt, amit meglátott benne virágvasárnapon az ujjongó tömeg... Ha fölismerik benne azt, amiért Máté, a finánc odahagyta a bankot, Péter, a halász odahagyta a csónakot, Júdás, a partizán odahagyta az elvtársakat... S ha az ujjongó tömeg, Nagypéntek délelőtt meglátja benne azt, amit láttak benne a gyermekek, a szenvedők, a betegek, s nem üvöltözi csalódását ekként: feszítsd meg... Vagy ha Júdás előbb gondolja meg magát... Vagy ha Jézus enged a tanítványoknak, és nem megy Jeruzsálembe, vagy legalább nem megy el Lázárt, a barátját feltámasztani...  Vagy ha engedi, hogy Péter legalább kétszer sújtson le a karddal a Getsemáné kertjében, és máris angyalok légiói teremnek ott...  Vagy, ha Pilátus... Vagy ha maga Jézus, ott, még a földi szolgálata kezdetén megalkuszik sátán őfelségével: Ímé, neked adok mindent, ha leborulva imádsz engem (Mt 4,9); a fele is elég lesz... Mennyi döntés, mennyi tett, mennyi mulasztás, mennyi akarat van itt. Itt van minden. Tudom, úgy tanultunk, a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha... De én most nem erről beszélek, nem a képzelgést engedem szabadon, hanem a primus actus voluntatis-ról beszélek, az akarat első aktusáról  -  a szeretetről. Mert a szívnek is joga van kérdezni, sőt, a szívnek is megvannak a maga érvei – mondja Pascal. Vagyis nem spekulációkról, hanem a tényeket felülmúló hatalomról van itt szó. Nem a megváltoztathatatlanról, hanem az örökkévalóról.

Mert Jézus keresztjénél nem az akaratunk ütközik meg a végzetünkkel, nem a szeretetünk kel birokra a sorsunkkal, és nem a tények forrasztják torkunkra a szót, hanem maga Jézus, amikor azt mondja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért… Magamtól teszem le az én életemet, senki tőlem azt el nem veheti, én magamtól akarom azt letenni, és magamtól veszem azt fel; ezt parancsolta nékem az Atya.

Talán, Júdás drámájából értjük meg a legélesebben, hogy mit jelent ez a “magamtól”. Júdást sokszor  szerették volna már rehabilitálni, és  ma is látok itt-ott efféle igyekezeteket, hogy az árulóból szerencsétlen balekot csináljanak, vagy éppen titkos hőst. De lássuk csak! Júdás vissza akarta csinálni az árulását. Szent Ágoston fanyarul megjegyzi, hogy Júdás, nyilván  tapasztalatból, úgy gondolta, hogy ha az árulásnak megvolt a bére, akkor a visszavonásnak is meglesz az ára, ha van vérdíj, akkor van feloldozás-rezsi is, végtére is mindennek ára van. Júdás úgy tudja, hogy mindent vissza lehet csinálni. Az igenből ki lehet hozni egy nem-et, a nemet pedig lehet igen-re kamatoztatni, a biztost konvertálni lehet bizonytalanra és fordítva, minek, mi az árfolyama. No és, legfőképp, szeretné megmenteni a mestert – lám, primus actus voluntatis est charitatis. Vagy csak önmagát szeretné megmenteni – amor caecus sui, vak önszeretet? És Pilátus! Ő is szeretné megmenteni Jézust, úgymond. Így kiabál hát a felette hallgatag Jézusra: Hát nem tudod, hatalmamban van téged megfeszíteni vagy szabadon engedni?! (Jn 19,10)  De ez a hatalmaskodás puszta rettegés, Pilátus csak helytartó. Aztán ő is inkább önmagát akarja megmenteni, és enged a zsarolásnak, és halálra ítéli Jézust.

 És éppen itt  mutatkozik meg, mit jelent ez, hogy: magától teszi le életét. Nem az a dráma, hogy nem lehet visszacsinálni az árulást, nem az a dráma, hogy nincs menekvés a nagypolitikai játszmából, hanem az, hogy Jézus odaáldozza magát. S nem azért áldozza oda magát, amiért esetleg egy sztoikus tenné, mivel, úgymond, jobb meghalni, mint tehetetlenül tűrni a megváltozhatatlan dolgok nyomorúságát. Magamtól teszem le – mondja Jézus,  és ebben van elrejtve Isten halálig menő szeretete – az isteni primus actus!Azt mondja Jézus: ezt a parancsolatot vettem az Atyától. Ez az Atya akarata. Mert csak így lehet az embert megváltani. Csak így lehet megoldani, amit mi nem tudunk megoldani. Csak itt egyértelmű az igen és a nem. Fenséges és komor titok ez. Bizony, embert nem lehet úgy megalázni, a becsületből kiforgatni, arcul ütni, sőt, szíven ütni, nem lehet olyan túszdrámába sodorni, és tragikus véget láttatni vele, hogy a mélységére mehessünk ennek a szónak: magamtól.

A jó pásztor szereti az ő juhait, és életét adja az ő juhaiért. Magától teszi le azt. Isten nem rajtam demonstrálja, mit jelent kárhozatra zuhanni, hanem éppen Önmagán mutatja be azt, hogy mi jelent Nélküle, sőt, Ellenébe élni, de inkább elveszni. Felséges és komor titok ez. Van hatalmam letenni életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt  - mondja Jézus.

És íme, ismét felveszi az ő életét.

Húsvét fénye ragyog idáig. Ha csak a keresztig megyünk, a felét értjük meg Jézus szavának: magamtól. És a féligazság veszélyesebb bármilyen ábrándnál, hogy például Jézus csodálatos alak volt, aki odavetette magát a történelem dübörgő szekere elé (mondta Albert Schweitzer), hogy föltartóztassa azt, de a sors kerekei átgázoltak rajta. Vagy, egy másik ábránd: megtette, amit senki nem tud megtenni, és ezért nem is teszi meg senki azóta. Vagy, hogy szép emlék! Egészen másképpen! Az igazság a feltámadásban teljesedik és ez azt jelenti, hogy Jézus él, de nem példázatban. Olykor, megvallom, példázatokkal is beérném ebben az elvetemedett, rettenetes világban. Meghalni barátainkért, a legnagyobb dolog, de még ennél is nagyobb meghalni ellenségeinkért.  Csakhogy Jézus nem példaképnek szánta magát, hanem áldozatnak, és áldozata révén győzelmet szerző közbejárónak. Magától teszi le és magától veszi fel az életét. S amikor leteszi, akkor sem csak azért teszi le, hogy demonstrálja Isten véghetetlen szeretetét, és amikor fölveszi, akkor sem csak azért veszi fel, hogy demonstrálja Isten véghetetlen hatalmát. Amikor leteszi, érted teszi le, és amikor felveszi, érted veszi fel. “Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet”  - kiáltja végül Jézus a kereszten – , nem a mi kezünkbe, nem a sors kezébe, nem a halál kezébe, hanem az Atya kezébe!

Az Atya kezébe kell mindent letenni. Életet, sorsot, akaratot, tervet, reményt, döntést, kudarcot, fájdalmat, betegséget, kilátástalanságot, életet és halált – mindent az Atya kezébe. Így mondja énekünk: „én ügyemet, él lelkemet, én szívemet, én fejemet” - vagyis minden dolgomat és önmagamat az Atya kezébe.

A Fiú az Atya kezébe tette le magát, ezért szereti az Atya a Fiút. És a Fiú önmagával minket is oda helyezett, ezért szeret az Atya minket is.

2020. április 9. Nagycsütörtök