Ma

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! 

Amikor Isten Igéjét, a Szentírást olvassuk, természetesnek vesszük, hogy az időnek mindenféle kifejezése, megfogalmazása megtalálható a Biblia lapjain, mint ahogy a térnek is mindenféle kategóriája megjelenik. Mert, ha   igaza van Kantnak, hogy két kategória van, amivel az ember együttszületik, és ez a tér és az idő, akkor nem is csodálkozhatunk azon, hogy lépten-nyomon a tér és az idő fogalmaival, kategóriáival találkozunk, merthogy térben és időben élünk. Amikor eseményekről, érzésekről beszélünk, vagy gondolatokat fejezünk ki, ezeket mindig csak térben és időben fogalmazva tudjuk a másiknak elmondani, mint ahogy mindent csak térben és időben tudunk felfogni, és érzékelni.

Mindazáltal, ha az Igét olvassuk, azt vesszük észre, hogy az idővel kapcsolatban Isten Igéjében is számos különös megkülönböztetés van, mint ahogy  mindennapos életünket is ilyenek rendezik. Hadd hozzak a mindennapos életből néhány példát. Ha szombat délután valaki a Böszörményi úton sétálgat, az számára hétköznapi dolog, ám ha elgördül egy szépen felvirágzott autó az úton, s nyomják a dudát, és kimosolyog egy kedves, ifjú pár az autó ablakán, azért teszik, mert ez az én szombat délutánom az ő számukra egy egészen más idő, az esküvőjük ideje. Elmondhatjuk ugyanezt az élet szomorú dolgairól is. Ha valaki kimegy sétálni a Farkasréti temetőbe, mert közel esik lakásához, és gyönyörű, szép ligetnek is tekinthető, s ahogy sétál a sírok között, elhalad mellette egy gyászmenet, ez az ő számára egyébként hétköznapi idő, egy család számára a legsúlyosabb dráma vagy tragédia időpontja. Mégsem mondhatjuk, hogy mindez puszta viszonylagosság, ahogy manapság szokták mondani. Nem arról van itt szó, hogy az egyik embernek az az időpont, vagy az az alkalom rendkívül fontos, sorsdöntő, míg a másik ember számára az csak egy hétköznapi idő, tehát minden csak nézőpont kérdése lenne. Mert nemcsak egyénileg él át az ember ilyen különös pillanatokat, hanem közösségileg is. Vannak idők, korszakok, amelyek egy közösség, egy család, egy rokonság, egy egyház, egy gyülekezet, egy nemzet számára fontos és minősített idők, és ezek alól, ha akarjuk, ha nem, nem tudjuk magunkat kivonni. Esküvők alkalmával szoktam figyelni, főleg, ha utána lakodalom is van, hogy vajon találok-e a jelenlevők között olyan gyermeket, amilyen gyermek én voltam sok alkalommal, aki szeretett kihúzódni. Nagy ünnepségek idején szerettem a szélére húzódni az eseményeknek. Félig benne voltam, félig nem voltam benne. És azt veszem észre, hogy ilyen gyermek mindig van. De ha van is ilyen gyermek, ha úgy van is a dolog, hogy bármilyen nagy ünnep legyen, ő mindig csak a szélén jár a dolognak, ő se tudja kivonni magát a hatása alól.

Egy azonban bizonyos. Miközben a mi időnk, a mi napjaink, alkalmaink valamilyen értelemben mindig minősített idők, aközben az ember a maga életidejét semleges módon is méri. Az ilyen módon mért időnek nincsen semmi egyéb tartalma, csak annyi, amíg az óramutató az egyik percről a másikra ugrik. Az így mért idő, ha úgy tetszik, semleges idő. De azt kell mondanunk, hogy nemcsak ebben az óra-értelemben van semleges idő, aminek egyébként megvan a maga haszna. Úgy látom vannak, és mindig is voltak olyanok, akik a minősített időket is semlegessé akarták tenni. Mit jelent ez? Azt, hogy az emberi életnek a terét és az idejét meg akarják fosztani azoktól a szimbólumoktól, azoktól az érték- és érzelem-tartalmaktól, amelyek számunkra az időt minősítetté teszik. Amelyek számunkra az időt – ha szabad ezt a kifejezést használni – korrá, vagy korszakká teszik. Úgy szokták ezt mondani, hogy ez egyfajta pragmatikus filozófiának, vagy a pragmatikus politikának a folyománya.  Itt nincsenek szimbólumok, a köztér csupasz, nincsenek érzelem-tartalmak, nincs helye az érzelgősségnek, az idő arra való, hogy a munkát elvégezzük,  hogy a feladatokat megoldjuk,  hogy ami szükséges, megtegyük. Ehhez nem kell semmi különösebb érzelmet, szimbólumot, tartalmat hozzáfűzni: nincsenek korok, nincsenek korszakok. Munkaidő van. „Háromszor nyolc: huszonnégy.” Csak ez a kimért idő van.  Bármennyi ésszerű megfontolás is van ebben, akik erre törekszenek, az emberek életidejét és élettartamát akarva-akaratlanul rabszolga-idővé és rabszolga-tartammá teszik. Csak a rabszolga számára nincsen minősített idő, a rabszolgának csak munkaideje, meg pihenőideje van, de a pihenőidő is csak arra szolgál, hogy amikor majd elkezdődik az újabb munkafázis, kellőképpen pihent, összeszedett legyen arra, hogy folytathassa a munkáját. Mégis – mindennek dacára - vannak minősített idők: korok és korszakok. 

Az egyik ilyen minősített időt a Biblia ezzel a különös kifejezéssel adja vissza: „ma”. Ez a szó nem ugyanazt jelenti, amit a magyar nyelvben jelent a ma, de nem is nem ugyanazt jelenti, amit a Bibliában sokszor találunk és olvasunk, tudniillik: „nap”, vagy „mai nap”. A „ma” minősített idő. A bibliai görög nyelv adja vissza nagyon szépen a különbséget: a huszonnégy órás nap, amely a zsidó számítás szerint mindig napnyugtakor kezdődött és a következő napnyugtakor végződött, vagy az a nap, amely római számítás szerint éjfélkor kezdődik, és éjfélkor végződik, a bibliai görögben így hangzik: hémeron. Amiről most mi beszélünk, a „ma” viszont így áll: szémeron. Az attikai nyelvjárásban ez a kis „sz” betű egy rámutató tag, egyfajta határozott névelő. Az a nap, vagyis ez a nap, a ma. Ezzel a betűváltással különbözteti meg a görög nyelv azt, hogy vannak a napok, amik jönnek egymás után, és van a ma. De az a ma nem a mai nap, hanem minősített idő.

Milyen minősített időkről lehet beszélni? Minősített idő az, amiről az angyalok énekelnek karácsony éjjelén: született néktek ma a Megtartó. Érezzük, ez a „ma” nem pusztán az a kétezer évvel ezelőtti karácsony éjjel, egy nap a naptárakban, amit be lehet jelölni és azt mondani, hogy volt akkor egy nap, amiről természetesen az angyalok is azt mondták ma, mivel teremtményként szintén alá vannak vetve a tér és idő kategóriájának. Nem. „Ma született a Megtartó…” érezzük, mennyivel más, mennyivel több ez, mint egy puszta nap megjelölése, amikor az angyal azt mondja: született néktek ma a Megtartó. Bekövetkezett valami. Minősített idő állt be.

Vagy amikor Jézus azt mondja Zákeus házában a megtérő vámszedő bűnvallását, megújult életét látva: ma lett üdvössége ennek a háznak. Jézus ezzel nem pusztán azt mondja, hogy a mai napon. Ez is igaz, időrendileg a megtérés azon a napon, ott és akkor  történt. Mégis, mennyivel több ez, milyen fenséges dimenzió nyílik, mikor így hangzik: ma lett üdvössége ennek a háznak. Ma fordult meg valami. Ma változott meg valami. Megváltozott valami. Megfordult valami. S a nap ettől válik mává. Milyen titokzatos és milyen talányos, amikor Jézus azt mondja a bűnbánó latornak a kereszten: bizony még ma velem leszel a paradicsomban. Tudós teológusok találgathatják, hogy lehet ez, ha azt mondjuk a hitvallásban: meghalt, eltemettetett, szállt alá a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból és  felment a mennyekbe…, akkor hogy mondhatja Jézus a latornak, hogy ma velem leszel a paradicsomban!? S mégis: ma. Amikor sorsdöntő módon megváltozik valami, akkor a napból, abból a napból, amelyik éppen ez a nap, ami most van, ma lesz. Olyan dimenzió nyílik meg, amiben feloldódik a tegnap és a holnap, olyan időtávlat nyílik meg, amikor eltűnnek a mindennapos világ élet kényszerei, hazaérkezik az ember. S amikor az ember igazán otthon van, akkor mindig van ez a ma. Ma lett üdvössége e háznak. Született néktek ma a Megtartó. Ma velem leszel a paradicsomban.

Ezért olyan fontos,  hogy a Zsidókhoz írt levél a megkeseredett keresztyéneket, akik immár egy-két évtized után, vagy egy-két év után, egy-két nap után nehéznek, terhesnek, fárasztónak tartják a keresztyén életet, a világban való zarándoklatot, a bizonytalanságokat, a küzdelmeket, a kétségeket, és kezd a szívükbe keserűség költözni, és kezd a szívük megkeseredni, a 97. zsoltár szavával buzdítja: „ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.” 

Ma, ha az Ő szavát halljátok... Mintha azt mondaná a zsoltáros,  hogy ha most szól az Isten, jaj, csak meg ne keményítsd magadat! Ha most szól az Isten, csak ne legyen szava falra hányt borsó! Ha most szól az Isten, engedd, hogy a szívedig elérkezzen! Ma, ha az Ő szavát halljátok… Mégsem teljesen ezt mondja, mert Isten mindig szól, mindig szól. Ez a ma mindig van. Ezért mondja így a 13. versben: „hanem intsétek is egymást, minden napon, míg tart a nap.”  Íme, itt van a megkülönböztetés a szemünk előtt. Minden napon (hémeron), míg tart a ma (szémeron). Tegnap is volt nap, ma is van, reméljük, holnap is lesz, ám a buzdítás éppen ezért szól, nem biztos, hogy lesz. Éspedig nem azért, merthogy Isten nem szólna holnap is. Fog szólni. Csak az a kérdés, hogy mit fog mondani. Újra ígéretet fog mondani? Újra megerősíti hívását? Újra vigasztalást áraszt ki ránk? Újra meg fog bennünket erősíteni? Újra átadja meghívását a szent életre? Vagy pedig azt mondja, amit mondott a pusztában, látva a kihívott nép megkeseredettségét, keményszívűségét, Istennel szembeni provokációját, azt fogja mondani haragra gyulladva: nem mentek be!? És akkor nincs tovább ma, hanem akkortól van negyven esztendő. Akkortól van bolyongás a pusztában. Akkortól van az ígéretek elérhetetlen messzeségbe való eltávozása. Nem arról van tehát szó - értsük jól! -, hogy azért kell belekapaszkodnunk Isten ma szóló szavába és igéjébe, mert netalán Isten holnap nem szólna. Vagy igéje és szava ne hangozna. Isten beszélő Isten, s nem volt ennek a világtörténelemnek egyetlenegy pillanata, hogy ne szólt volna. Ő szüntelenül szól. Mindig beszél, mindig szól hozzánk. Csak az a kérdés, hogy mit. Ne keményítsétek meg a ti szíveteket, mert a kemény szívhez kemény beszéd illik. És a megkeményedett Izraelhez Isten keményen szólt. Nem mentek be. Bizony, megfogadtam, nem mennek be az Én nyugodalmamba. A hívő szívhez, a bizalmas szívhez, a reménykedő szívhez atyai beszéd illik.

Most, amikor olyan napok járnak itt ebben az országban, amilyenek járnak, most, amikor egy mindent elöntő pragmatizmus fog eldivatozni, eltűnnek köztereinkről a szimbólumok, közgondolkodásunkból az érzelmek, nem lesz szükség szeretetre, csak szakmára, és mindent a szakmaiság precizitása alá helyeznek, és ketyegni fog az óra, annak rendje és módja szerint, igen pontosan, és szabályszerűen, most amikor azt látjuk, hogy minden nehezebb lesz, most a mindenkor szóló Isten mondja nektek:  ne keményítsétek meg a szíveteket, hanem bízzatok, legyetek készségesek minden jónak megcselekvésére, ne keseredjetek el, és ne kísértsétek az Istent.

Az Ószövetségben olvasható egy polémia, melyben Ézsaiás vitatkozik megkeseredett népével, a nehéz helyzetbe került Izraellel, az ő mondásukkal vitatkozik: most mutasd meg magad Uram. Ez az az időkategória, amiről még szeretnék néhány szót szólni. A most és a ma között különbség van. A most mozzanatos. A most-ban azt éljük át, hogy bekövetkezett valami, vagy bekövetkezhet valami. Itt van rá az idő, megérett rá az idő, most van itt az ideje. Most mutasd meg magad Uram, polemizál, vitatkozik, veszekszik a nehéz helyzetbe, a fogságba került nép, és provokál. Mit jelent ez, kedves testvérek? Amikor az ember azt mondja, hogy most, ezzel azt fejezi ki, hogy az előbb még nem. Most igen. Tegnap még nem, most igen. Két éve nem, most igen. A most-ban mindig ez van benne, és micsoda istentelenség így szólni: az előbb Isten még nem szólt? Most szóljon? Tegnap az Isten még nem szólt? Most szóljon már? Voltak szép pillanatok, szép napok, szép korszakok, most nehéz korszak van. Hát most kell az Isten. Most szóljon. Ezzel csak arról tesz tanúbizonyságot az ember, hogy tegnap nem figyelt oda. Tegnap nem hallotta meg. Az előbb lepergett róla az isteni beszéd. Ezért a most nem ma. Ezért nem most, hanem ma. Bíztassátok és erősítsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy meg ne keseredjetek.

Kétszeres okkal mondhatja ezt a Zsidókhoz írt levél, és mind a kettő Krisztusra vonatkozik. Egyrészt azért, mert Krisztus mindent beteljesített. Azért van ma, mert Ő minden ígéretet beteljesített.  Kiteljesítette mindazt, aminek az Ószövetség csak árnyéka, előképe volt. Az Ószövetség csak árnyék, az eljövendők visszafelé vetülő árnyéka. Nem a múltból előrevetülő árnyék, aminek a végére ér az ember, aztán kilép belőle, hanem éppen fordítva, egy olyan árnyék, aminek a végén a leghalványabb, legtünékenyebb pontján indul el az ember, és elindul az eredőjéhez, ahhoz a valósághoz, amelyből visszafelé, a múltba odavetül az árnyék, és ez az eredő Krisztus. Minden csak előkép, az eljövendőnek, a valódinak a visszatükröződése. Ezért a keresztyén ember az időről éppen ellenkezőleg gondolkodik, mint a világ gyermeke. A Nap nem a hátam mögött van, és vetít előre árnyékot, a Nap előttem van, az Isten Napja, világossága, dicsősége, a beteljesedés még előttem van. A történelem  nem szomorú epilógus, amiből megyünk kifelé, kihűlő nagy tettek, fogyatkozó árnyak között, ahol egyre szürkébb, egyre kontúrtalanabb minden, és nem tudjuk, hogy mi van a végén. Dehogy is, a történelem a keresztyén ember számára azt jelenti, hogy egyre jobban beljebb jutunk az isteni dicsőségbe. Szabad ezt mondani egy megkeseredett, reményvesztett, nehéz helyzetben, bolyongásban lévő népnek? Igen, szabad. Mert - másrészt - Krisztusban nemcsak mindent beteljesített Isten,  hanem egyúttal mindent felül is múlt. Nemcsak azért előkép az, ami egykor történt, nemcsak azért árnyék az, ami egykor történt, mert az igazi igazság előtte van még, hanem azért is, mert Krisztusban az Isten szeretete mindent felül múlt, ami azt megelőzte. És nem mondhat mást a levél írója, a megkeseredett szívű, megszeppent, megijedt, megtántorodó Isten népének, mint azt, hogy - ez most is így van - csak a krisztusi valóság múl felül mindent. És ha eddig a krisztusi valóságig nem jutunk el, hiába az árnyékok, hiába az előképek, hiába az ígéretek, hiába a lehetőségek, ezek nem lesznek valósággá.

Mikor van hát ez a ma? Most van ez a ma. Ezen a mai napon, ahogyan volt tegnap, és lesz holnap. És én ezt honnan tudhatom? Dylan Thomasnak, a nagy walesi költőnek van egy nagyszerű verses színdarabja, mely egy kis walesi faluról szól, ahol mindenki szerelmes. Mindenki szerelmes valakibe, vagy valamibe. Van ott egy ember, aki az órákba szerelmes, tele van a háza órákkal, van ott kakukkos óra, vízi óra, ébresztő óra, toronyóra, minden van ott. A költő pedig valami fantasztikus szózuhatagban sorolja fel, hányféle és miféle óra van ennek az idő- és óra-szerelmes embernek a házában. S itt áll egy kis mondat, egész különösen hangzik, valahogy így szabad fordításban: s vannak ott órák mutató nélkül, melyek örökké verik az időt, anélkül, hogy tudnád, hogy hány óra van. Ez az a ma. Az Isten szava mindig szól. Az Isten beszéde olyan óra, amin nincsen rajta a mutató, de hallod, hogy ketyeg. Hallod, hogy jár. Hallod, hogy telik és múlik az idő. Nem tudod, hogy egy-egy történelmi korszak mikor fog véget érni. Holnap? Négy hónap múlva? Négy év múlva? Negyven év múlva? Nem tudod, hogy egy ember élete mikor fog véget érni. Holnap? Holnapután? Tíz év után? Húsz év után? Nem tudod, hogy valamire lehetőséged mikor fog megnyílni. Holnap? Tíz év múlva? Netán sohasem? Nem tudhatod, hogy az Isten beszéde mikor kezd el benned valóban életet gerjeszteni, és életet hozni. Délután? Holnap? Egy hónap múlva? Nem tudhatod, mert az isteni órán nincsen mutató. De ez az egyetlenegy óra, ahogy a költő mondja, amelyik mindörökkön jár. Ezt nem kell felhúzni. Ez mindörökkön jár. Isten mindig szól. Isten szava mindig hangzik. S akár magányos keserűségében ül itt most valaki, akár az a bánata, ami sokaké, az Isten szava mindenikünkhöz szól. És ahogyan  a Zsidókhoz írt levél írója egy szép, ószövetségi zsoltárt idézve buzdítja az övéit, úgy kell nekünk is buzdítanunk egymást. Ma, ha az Ő szavát halljátok, ma, ha az Ő szavát hallod, kötelezzen el bennünket a beszélő Isten arra, hogy mi is beszélő, egymást buzdító, bizonyságtevő keresztyének legyünk. Kötelezzen el, mert olyan idők járnak, amikor arra intenek, inkább hallgass. Olyan idők járnak, amikor, úgy tűnik, bölcsebb lesz majd nem szólni. De szóljatok. De buzdítsatok. Mert Isten se hallgat. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.

Ámen