Losonc Ráday emlékünnep

Ma itt, Losoncon  közös ünnepségünkön két évszámot mindenképpen el kell mondanunk. Az egyik szorosan kapcsolódik ünnepünkhöz, 340 esztendeje született Ráday Pál. A másik dátumot is sokat idézzük ebben az esztendőben, 500 esztendeje, 1517-ben szögezte ki Luther Márton Wittenbergben a vártemplom kapujára a vita-téziseit, innentől számítjuk a reformáció kezdetét.  És kellene egy harmadik dátumot is mondanunk, a felolvasott ige fényében mindenképpen a legfontosabbat. Azért mondom így, hogy a legfontosabbat, mert éppen Ráday Pál egyik énekverse világítja meg ezt a számunkra. Ezt mindmáig énekeljük gyülekezeti közösségeinkben. Ennek az éneknek az egyik verse ezt mondja: 

Sem nyelv azt meg nem mondhatja,

sem betű fel nem írhatja, 

csak ki próbálta, tudhatja, 

hogy milyen a Jézus lángja.  

Egy szerelmes ember írta ezt az éneket, Ráday Pál, aki szerelmes volt Jézus Krisztusba, akinek az énekei, az imádságai, az elmélkedései  és az egész élete semmi egyébről nem szól, hogy amit a nyelv el nem mondhat, a betű le nem írhat, amit az  okosok ki nem spekulálhatnak, amit szép könyvekből ki nem olvashatunk, a Jézus lángja ez, az Isten szeretete. Ez csak úgy a miénk, és csak úgy tudhatjuk, hogy mi ez, ha megpróbáljuk. Erről szól a felolvasott ige, és ez vezet el bennünket ahhoz a harmadik kérdéshez, a legfontosabbhoz. 

Egy olyan jelenetet olvastam fel a mai napi Bibliaolvasó Kalauz megjelölése szerinti igéből, amely jól illik Ráday Pálhoz, aki maga diplomata volt, udvarokban forgolódott, ismerte a nagyok és a hatalmasok világát, tudta, hogy a világban vannak hatalmasok, tudta, hogy a világot a hatalmasok viszik, -  de tudott a Mindenhatóról. Vannak hatalmasok, és van a Mindenható. És az életünk mindent meghatárózó pontja az, amikor választani kell: a hatalmasok vagy a Mindenható. Vagy e világ erői, hatalmai, urai, nagyságai, - vagy a Mindenható, kinek a kezében ott a megmentő kegyelem, amit Jézus Krisztus szerzett meg. Őróla tesz bizonyságot a fogságban lévő Pál, ebben a különös jelentben Festus, a római helytartó előtt. Festus a birodalom képviselője, ő a földi hatalom esszenciájának a megtestesítője, mellette Agrippa király és Bernice királyasszony előtt, ők pedig a helyi hatalmak. Annak a világnak a szerkezeteit látjuk itt, amit a római birodalom, a Pax Romana jelenített meg. Íme, a helytartók, mögöttük a légiók, a rendfenntartó erők, a Pax Romana minden intézkedése, rendje. Előttük tesz bizonyságot az apostol, akit azzal vádolnak, hogy üzenete világfelforgató, hogy a munkája nyomán szerveződő keresztyén közösségek anarchisták, akik a jó rendet megbolygatják, veszélyes emberek. Íme, a kezükben az egyik fő szervező, ott áll az ítélőszék előtt. Mondja el, mi  is ez a keresztyénség. Pál pedig bátor szavakkal bizonyságot tesz arról, hogy Isten a világ kezdetétől fogva szabadítót ígért a szent atyák, és a próféták által. Isten az embernek Krisztust ígért, felkentet ígért, mai nyelven: megoldást ígért, és ezt a megoldást  a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban valósággá tette. Krisztus a megoldás. Ezt hirdeti Pál. Krisztus a megoldás az élet nyomorúságaira, Krisztus a megoldás az élet értelmének a kérdésére, Krisztus a megoldás azokra a nehéz emberi határhelyzetekre, amelyeket betegségben, nyomorúságban, gyászban, magunkra hagyatottságban, elárultatásban, mindenféle emberi viszonylat között megélünk és megtapasztalunk. Krisztus a megoldás a nagy kérdésre, amit Németh László így fogalmazott meg: üdvösség-ügy. Van-e üdvösség? Krisztus a megoldás. És ahogy ezeket a szavakat mondja Pál, a nemes római, mintha Pilátus klónja lenne, némi humoros megengedéssel, a hatalmasok cinizmusával azt mondja Pálnak: bolond vagy, te Pál, a sok tudomány az eszedre ment. Nem kell ilyesmikkel foglalkozni. Gyakorlatiasnak kell lenni. Egyszer élünk. Nem kell ezekkel a nyugtalanító kérdésekkel foglalkozni. Le kell őket locsolni a jólét mámorító italával, el kell felejteni, élni kell. Bolond vagy te, Pál.  

De Pál válaszol, és azt mondja, hogy nem vagyok bolond, hiszen itt ül Agrippa király az én népem köréből, és ő tudja, hogy igazat beszélek.  Tudja, hogy amiket mondok, azok nem elmeszülemények, nem egy bolond ember képzelgései, ezek így vannak megírva a régieknél, ugye Agrippa király – fordul Pál apostol Agrippához -, ugye, Agrippa király, tudod, és hiszed a Krisztust. Te is hiszed azt, amit Isten megígért. Te is tudod, hogy Istennél van a megoldás. Ekkor Agrippa király megszólal: majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek. 

Ez a döntő időpont.  Kinek-kinek a saját életében van egy döntő idő, amikor ez a majdnem igenné lesz. Amikor ez a határon-állás, ez a féltudás, sejtelem, félbizonyosság, amit leginkább csak kérdésekben fölvetésekben, aggodalmakban, gyönyörű költeményekben, mélyreható filozófiákban tudunk megfogalmazni, ez választ kap, és a majdnem igenné lesz, és az ember átlép határvonalon. Azt mondja Pál Agrippának: kívánnám, hogy ne csak majdnem, hanem egészen légy keresztyénné. Mert ami el volt rejtve az ember szívében, amit (ahogy  az óegyház egyik legnagyobb apologétája, Justinus mártír mondta) az Isten már elkészített sejtelemként a filozófiában, keretnek a jogrendben, előképnek megannyi vallás szertartási rendjében, az mind együtt, Jézus Krisztusra tekintve boldog bizonyossággá lett. Idéztük Ráday Pál szép énekét: nyelv meg nem mondhatja… És ezen Ráday Pál a bölcsességet érti, az emberi kifejező készséget, azt, ami a lélek legmélyéről kiszakad. De nem mondhatja meg a nyelv, mert csak kérdezni tudja, nem tudja kimondani, csak körülírni tudja, nem tudja sajátos vonatkozásaiban elmondani, csak sejtelme van róla. Úgy vagyunk mi az üdvösség-üggyel, mint amikor idegen országba megyünk, nem beszéljük a nyelvet, és ők se a mi nyelvünket, hát gesztikulálunk. Ez kedves dolog, de milyen nehéz, ha nem élhetünk az Isten-képűségünk egyik legcsodálatosabb ajándékával, azzal, hogy ki tudjuk magunkat mondani. Aztán azt mondja Ráday Pál, hogy:  betű fel nem írhatja... Pál apostol ismerte a betű titkát, és a betű erejét. Merem azt is mondani, hogy betű-ember volt. Ősei hagyományában buzgó, a törvényt szüntelenül maga előtt tartó, aki maga is tudta, hogy a törvényből egyetlen betű, egyetlen pontocska el nem eshet, és mégis, ő maga is mondja: írhatja fel betű a Jézus titkát. Csak az tudja ezt a titkot, aki megpróbálta, csak, aki átlépett a határvonalon, csak, aki döntött, csak akinek az életében a majdnem igenné lett, a kérdése feleletté lett, csak aki megértette, felfogta és elfogadta, hogy üdvösség-ügyben először Isten beszél. Azért mondom így,   mert a jelenet erre a megfontolásra, erre a belátásra is okot ad. Pál római polgárként áll eljárás alatt. Ott van a Festus, a helytartó, Agrippa király, Bernice, ott vannak tehát a nagyok, a hatalmasok, akiknél el van rendezve a világ. Hatalmasnak lenni azt jelenti, hogy egy elrendezett világban ülök a csúcson. Irányítom a dolgokat, mai szóval: menedzselem, a kezemben van világnak  a rendje, és abban a világban eleve ki van mondva minden, ahogy lennie kell a dolgoknak. Pál meg arról beszél, hogy Isten az, Aki először szólt. Isten az, Aki azt mondta: a sötétségben világosság ragyogjon. Isten az, Aki azt mondta, hogy legyen. Ha nem Pál állna ott Festus előtt, hanem mondjuk János apostol, akkor ő, a maga módján ezt így adta volna vissza:  Ő az, Aki előbb szeretett. Ha Mózes állt volna ott, akkor ő ezt mondta volna: kezdetben. A mi első és legfontosabb döntésünk ez: engedni és megengedni, hogy Isten szóljon. Sőt, hogy előbb szóljon. A mi életünk nagy nyomorúsága pedig az, hogy mindent el akarunk mondani. Mint amikor az ember elmegy a körzeti orvoshoz, aki leültet, és azt mondja: na, kérem, mondja. Milyen orvos az, mondanánk, akihez bekopogtatunk, ránk nézne, és rögtön közölné a diagnózist és a terápiát is?! Meg se kérdezne bennünket. A nevünket sem. És még a vérnyomásunkat se mérné meg. Meg se kérdezné, na, Pista bácsi, hogy tetszik lenni, hanem mindjárt mondaná a diagnózist. Ó, ez felháborító, hiszen annyi a keserűség, annyi a baj, annyi a nyomorúság, annyi minden kumulálódott bennünk, - el kell azt mondani. Hallgasson meg az Isten. Aztán szóljon rá valamit. De az üdvösség dolga fordítva van. Isten az, Aki szólott: a sötétségben világosság ragyogjon. Isten az, Aki azt mondta: legyen. Isten az, Aki előbb szeretett. Isten az, Aki kegyelmét előre elkészítette a számunkra. Isten az, Aki mikor mi még nem voltunk, az atyák, Ábrahám, Mózes és a próféták által ígéretet adott. Ezt hirdeti Pál. Ezt mondja: meg kellett ezeknek lenniük, és nekünk ezekre nézve kell döntenünk. Éppen Ráday Pál életéből, szavaiból, imádságaiból, verseiből, és Luther Márton szent eltökéltségből tudjuk: nem elég annyi a keresztyénséghez, hogy én elmondom a magamét, és Isten mond rá valamit, én meg majd megfontolom, és majdnem hiszem, meg nem is, meghagyom, meg nem is.  Dönteni kell, mert Isten döntött. Amikor Krisztusát megígérte, amikor Krisztus testet öltött, amikor a Gecsemáné kertjében megimádkozta a kereszt alázatát, amikor a síron elhengeríttetett a kő, és feltámadott, amikor kibocsátotta Szentlelkét és az evangélium igéjét a világra, Isten már döntött.   Most vagy tegnap, tíz éve, vagy hetven éve döntenünk kellett, éppen akkor, amikor az ember élete határhelyzeteiből kilépve meghozza a boldog döntést, a tékozló fiú szavával: tudom, mit teszek, felkelek és hazamegyek az én atyámhoz. Ez a döntő pillanat. Ezért a pillanatért érdemes Ráday Pál születésére emlékezni, sírjához a temetőbe kilátogatni, énekeit énekelni, imádságait fellapozni. Ezért érdemes Luther Márton 95 tételét újra meg újra végigolvasni, mert minden igaz keresztyén szó és bizonyság ezt mondja: sem nyelv azt meg nem mondhatja, sem betű fel nem írhatja, csak ki próbálta, tudhatja, hogy milyen  a Jézus lángja. Aki igent mondott, az tudja milyen az Isten szeretete.

Ámen