Lengyel protestánsok ünnepe

Mindenekelőtt köszönöm kedves meghívásotokat, és hadd adjam át az egész magyar református egyház köszöntését. Nagy örömmel vagyok itt, több okból is. Egyrészt itt is szeretném megköszönni Izdebski püspök úrnak, hogy annak idején (több mint tíz éve) Afrikában megmentette az életemet. Ő talán már nem is emlékszik rá. Accrában voltunk a Református Világszövetség nagygyűlésén, ahol súlyos fertőzést kaptam. Izdebski püspök úr gyógyszere gyógyított meg, de talán nem is gyógyszer (vodka a neve), hanem a kedvessége és szeretete adta vissza az életkedvemet. Továbbá azért is köszönöm a meghívást, mert a reformáció 500 éves évfordulóján jó nekünk együtt hálát adni Istennek, nekünk lengyeleknek és magyaroknak, akik amúgy is mindig jó barátok voltunk, hát még ha reformátusok! Amikor püspök úrral tárgyaltunk a mai ünnepről, mindig hozzátette: ha Isten is úgy akarja - Deo volente! Bizony, régóta terveztük ezt a látogatást, régóta szerettem volna jönni, - de mindig ott csengett a fülemben a szó: Deo Volente. Nos, ezért választottam ezt az igét, az egész reformáció titka kibomlik belőle.  Jakab apostol igéje, most az emlékezés idején, egyenesen Istenhez vezet minket, hogy hálát adjunk Neki mindazért, amit tőle kaptunk. Az ige - ha az Úr akarja és élünk! - egybefog mindent, amiről a reformáció is üzen nekünk. Ily módon nemcsak ötszáz esztendő kerül egyetlen fókuszba, hanem annál is több. Ha ugyanis megfordítjuk az igét és így mondjuk: ha Úr nem akarja..., máris eszünkbe jut a szép zsoltár: ha az Úr nem építi a várost, hiába tervez a tervező, hiába épít az építő, hiába vigyáz az őriző. (127. Zsoltár) De ha az Úr akarja, áldássá lesz a fáradozás. Ha az Úr akarja, megnyílik a jövendő. Ha az Úr akarja, kegyelmére bízhatjuk magunkat.

1. Ez az egyszerű igazság volt a reformáció egyik nagy újrafelismerése. De ez egyúttal nagy dráma is. Kálvin azt mondja, hogy az egész életünknek Istennel van dolga (tota vita est negotium cum Deo), ez pedig azt jelenti, hogy amikor lényeges dolgokról van szó, akkor mindig végbe kell mennie az emberi akarat és az isteni akarat összeütközésének. Ez az életünk legnagyobb drámája. Pál egyenesen halálos drámának nevezi: a régi én (óember) meghalása és az új ember felöltözése ez. Ez itt Pál apostol igéje: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Róma 9,16). Most pedig Jakab apostol is megmutatja, hogy az akaratok nagy drámájáról van itt szó. Jakab az akaratos embernek prédikál, az akaratos egyháznak prédikál, az akaratos keresztyéneknek prédikál. Jakab a protestánsoknak prédikál. Nekünk. Hiszen mi magyar és lengyel reformátusok akaratos nép vagyunk. Harcolni kellett a meggyőződésünkért, és harcolni kell ma is. Továbbá, amit a fejünkbe veszünk, azt megcsináljuk. Nemrégiben mondtam otthon egy fiatal egyetemistának, aki abba akarta hagyni a tanulmányait: figyelj, amit egy református ember elkezd, azt befejezi! Mi nem adjuk fel! Mi az akarat népe vagyunk. De ez efféle lelkigondozásnak is van határa! Lám, most egyszerűen azt mondja Jakab apostol: ha az Úr akarja…És ezzel mindenféle ön-ünneplésnek elejét veszi.

Van ennek a nagy igazságnak egy árnyékos oldala is. Erről is szólni kell. Augustinus egyházatya mondja, hogy amikor árnyékban járunk, nem kell feltétlen szomorkodnunk, hiszen árnyék csak ott van, ahol fény van. Álljunk most egy pillanatra az isteni dicsőség fényének az árnyékos oldalára. A keresztyén élet egyik súlyos kérdése a meg nem hallgatott imádság. Bizony, mennyit szoktunk imádkozni egy-egy fontos ügyért! És bizony, sokszor úgy tűnik, hogy Isten nem hallgatja meg imádságunkat. Az okos teológusok azt mondják, hogy Isten akkor is meghallgatja az imádságot, amikor nem hallgatja meg, sőt éppen azáltal hallgatja meg, hogy nem hallgatja meg. Bizonnyal így van. Mindazáltal, ezt nemcsak az eszünkkel kell megtanulni, hanem az akaratunkkal is. Mert gyakran sejtelem támad a szívünkben, hogy ugyan Isten akarja, amit én kérek tőle, de valami még hiányzik hozzá. És ebből a rossz gondolatból sarjad ki az, amit én a lutheri drámának nevezek. Vajon, akarta Isten, hogy Luther szerzetes legyen? Akarta Isten, hogy Luther áldozatokat és érdemeket halmozzon? Luthernek fel kellett ismernie, hogy csak ő akarta ezeket, nem pedig Isten. Isten irgalmasságot akar és nem áldozatot, ezt üzeni a prófétákon keresztül (Hóseás 6,6). És ez az akarata Krisztusban teljesedett be: irgalmasságot akarok, nem áldozatot – mondja a Megváltó (Máté 9,13).  Az nem baj, ha buzgó (busy) az ember, de az üdvösség mégsem puszta buzgás (business). Ezzel a belátással kezdődik minden keresztyén élet. Ez az első lépés, amikor a magam akaratát hozzá igazítom az isteni akarathoz. És ez az utolsó lépés is. Tehát Isten mindenekelőtt azt akarja, hogy amit ő kegyelmesen elkészített a számomra, azt én elfogadjam. Azt akarja, hogy én is pontosan ugyanolyan tökéletes áldozatnak tartsam a Krisztus áldozatát, mint amilyen tökéletesnek tartja azt a mennyei Atya. Ez az igazi nagy dráma, hogy ami Istennek elegendő, az nekem is legyen elegendő.

2. Éppen azért a megemlékezés hálás ünnep is. Ma arról is szólhatunk, hogy az Úr akarta. Ez tehát a második, amiről ma szólni kell: a hála. A reformáció nagy drámája nemcsak az akaratok drámája volt, hanem a dicsőség nagy drámája is. Ézsaiás prófétánál így szól a világteremtő Isten: dicsőségemet másnak nem adom (Ézs 42,7). Minden másnak a dicsőítése üres dicsőség (kenodoxia). Amikor az ember dícséri magát az olyan mint, a papír-szobor, szépre festve. Az első eső ronggyá áztatja. De figyeljük meg: a magunk bálványozásának, az öndicséretnek nem a szerénység az ellentéte, hanem a hála. Bizony, nem szívesen mondunk le a dicsőségről meg az érdemről. Olyanok vagyunk, mint egykor a szovjet tábornokok, akiknek az térdükig ért a sok kitüntetés meg érdemjel! Aztán mégis összedőlt a birodalom. Jaj, de unalmas, amikor az ember önmagának tart koszorúzási ünnepséget! A reformáció nagy vállalkozása az volt, hogy felnevelje a homo gratus-t, vagy homo glorificator-t, a hálás embert, az Istennek hálás embert, aki Istennek ad dicsőséget azért, mert Isten akarta az üdvösségünket. 

 És a hálából terem meg minden, ami jó. Aki hálás, az nem szűkölködik. Aki hálás, az megajándékozott. Aki hálás, az Istennek él. Isten pedig üdvösségünket akarja.

3. S legvégül arról is szólni kell, amit így mond Jakab apostol: nem jól mondjátok, akik azt mondjátok, hogy ma vagy holnap elmegyünk... azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk! Vagyis az ige nemcsak az akaratot, a dicsőséget (és a háladást), hanem az időt is. Isten az időnek is Ura. Az életünk örökös kérdése, hogy mikor valósul meg a tervünk, mikor érünk célba? Ezt kérdezzük akkor is, amikor visszafelé tekintünk. Hálás szívvel gondolunk vissza arra, hogy 500 évvel ezelőtt Luther Márton szerzetes Wittenbergben kiszögezett 95 vitatételt, és elindított vele egy nagy vallási forradalmat Európában. És mélyen átéljük, hogy minden a szuverén Isten kezében van. És itt megjelenik egy harmadik dráma, amelyről még szólni kell. Ez pedig egészen személyes kérdés: vajon a magam idejében élek-e vagy belépek Isten idejébe? Mi folyton számoljuk az időt. Isten nem számol időt: nála múlt, jelen, jövő együtt van. Péter apostol azt mondja: egy nap ezer esztendő, és ezer esztendő egy nap Istennél (2Péter 3). Ezért az Istentől kapott idő minősített idő, vagy másképpen szólva: kegyelmi idő. A kérdés tehát az, hogy belépek-e az Isten idejébe, vagy továbbra a magam idejében forgok, maradok. Amikor a magam idejében vagyok, az az idő: múló idő. Az az idő elfogy. Abból az időből egyre kevesebb van. De amit Isten idejének nevezünk, az folytonosan telítődő idő. Ezért mondja Jakab apostol, hogy miért beszéltek úgy, hogy elmegyünk ide-oda, eltöltünk ott egy kis esztendőt, aztán majd meggazdagszunk. Hiszen az életetek olyan, mint a lehelet, kis ideig látszik, aztán eltűnik. A kegyelmi idő viszont folyton sokasodik. Az az idő megtelik magával a kegyelem tartalmával, megtelik Isten áldásaival, megtelik Isten csodálatos tetteivel, megtelik Isten dicsőségével, megtelik az Isten által elkészített jövendővel. Jakab egy olyan emberekhez szól, akik nagy akarattal folyton tervezik az életüket, az idejüket, de hajlamosak megfeledkezni a lényegről, –  elfelejtik Jézus Krisztust, akiről Jakab így szól a levele végén: eljövetele közel van (Jakab 5,8). Ő a Feltámadott, akivel eljön az időknek az a teljessége, amelybe Isten bevonja az övéit. 

Testvérek, háladó istentiszteletünkön, most, három egyszerű kérdést szegez nekünk az ige. Először is, nekünk szegezi az akarat-csere kérdését: átadod-e akaratodat a könyörülő Istennek? Aztán felveti a dicsőség kérdését: merre fordítod a szívedet? Önmagad felé, vagy hálával Isten felé? Az utolsó kérdés pedig ez: kinek az idejében élsz?  A magad elmúló idejében, amely olyan, mint a pára, mely semmivé lesz, vagy Isten idejében, mely folyton gazdagszik Isten soha el nem fogyó szeretetében! A mulandóban élsz-e, vagy az örökkévalóban? Hallgassuk hát így az igét: „Nosza immár ti, tehát akik azt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Olyan, mint a lehelet, amely kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni.”

Ámen