Ha Pál apostol szavához igazodva azt mondja lelkipásztorunk, akit most beiktatunk, hogy félelemmel és rettegéssel érkezett ide, és mindeddig így is forgolódott a gyülekezetben, mély igazságot vall meg. Mindazáltal, sokféle félelem és sokféle reszketés van. Lehet érkezni emberi félelmekkel: hova jövök, milyen ez a gyülekezet, miképp kell itt forgolódnom? Talán nem is baj, ha az Úr palástos szolgája alázatosan érkezik, és nincsen nagy garral, mintha ő lenne itt mennyből az angyal. De ezek az érzések – hallottuk az apostol szavaiból – emberi viszonyulások, ezért az emberi lelkiismeret alá esnek. Mi azonban, folytatja az apostol, nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk. (1Kor 2,11-12) Tehát nem azért írja, hogy rettentő félelmek között ment Korintusba, hogy mintegy utólag is igazolja: az evangélium hirdetőjének illik alázatosan, szerényen viselkednie, és az őt fogadó a közösségnek is illik szeretettel, nyitott szívvel fogadni őt. Az apostol itt az egész keresztyén élet lényegéről, Istennek és embernek a titkáról beszél. Ha világ fejedelmei ismerték volna Isten titkát, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát - jelenti ki bátran. Csakhogy, amiket szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek, azt jelentette ki nekünk Isten az Ő Lelke által, és azt kellett – mondja az apostol szolgálatára visszatekintve – nekem közöttetek, korinthusiak hirdetnem.
- Elsőül tehát hadd kössem a lelkipásztor és a gyülekezet szívére is ezt a közös feladatot. Amikor elvárásokat fogalmazunk meg egymás iránt - gyülekezet a lelkipásztor, lelkipásztor a gyülekezet iránt – ez álljon középpontban. A gyülekezet fogadja úgy új lelkipásztorát, mint akit ennek hirdetésére küldött ide az Úr: amit szem nem látott, amit fül nem hallott, amit embernek szíve meg sem gondolt – ez az evangélium. Ez az Isten beszéde. Ez az Isten gondolata. Ez az Isten mindenkor érvényes üzenete. Ez volt érvényes kétezer éve Korinthusban, és ez érvényes itt, Faddon is. Istennek nincs üzenete afelől, hogyan kell megkapálni a kukoricát. Amikor megteremtette az embert, és lelkét lehelte belé, megáldotta okossággal és hozzáértéssel is. Azt olvassuk az Éden kert történetében, hogy Ádám a világ minden dolgát nevén tudta nevezni. (1Móz 2,19-20) A világ dolgaiban tehát elboldogulunk, mert ezek nyitja-módja el van rejtve az ember szívében, és ki más tudná mindezt jobban megítélni, mint maga az ember lelke! De mi az Isten dolgairól beszélünk. Mi hát az élet értelme? Van-e élet a halál után? Van-e a kiút az ember szerencsétlen nyomorúságából? Csak a véletlen menthet meg miket? És haragszik-e ránk Isten vagy feltétlenül szeret bennünket? És meghallgatja-e Isten imádságainkat? És sorolhatnám a kérdéseket, amelyekre emberi értelem, bölcsesség, okosság, tapasztalat nem tud felelni. Ezekre nézve mondja az apostol az első fejezetében: Isten nem a bölcseknek, nem a hatalmasoknak, nem a valakiknek, nem a nemeseknek, hanem a bolondoknak, a senkiknek, a nincsteleneknek, a nemteleneknek jelentette ki az Ő evangéliumát (1Kor 1,17-31). Az a lelkipásztor dolga, hogy az evangéliumot hirdesse nektek. És csak az evangéliumot! És az evangéliumot mindig! A gyülekezet szívét pedig azért érinti meg Isten és ad neki szent várakozást, hogy csak az evangéliumot, de mindig az evangéliumot akarja hallani a gyülekezet. Mert ezen alapszik hitünk, amely összeköt az üdvözítő kegyelemmel. Hitben van bemenetünk Isten csodálatos világába. Hitben van bemenetünk Isten erőihez. Hitben van bemenetünk a boldog reménységhez. Hitben van bemenetünk a szeretet titkaihoz. Ám ha hitünk emberi beszéden, okosságon, erőn alapszik, az éppen olyan, mint a bolond ember esete, aki fövényre építette a házát (Mt 7,26). Az első vihar bebizonyítja, hogy merő ostobaság ez az emberi bölcsesség. Az első próbatétel bebizonyítja, hogy erőnk magában semmit sem ér, és odalesz minden. Az evangélium ébreszt hitet, és az evangélium szilárdítja a hitünket: igen, amit az ember szíve magától el nem gondolt, amit a fülünk más embertől nem hallott, amit ember szája soha ki nem mondott, azt hirdetteti nekünk az Isten. Beiktatandó lelkipásztor testvérem, ez legyen minden igyekezted, ezt hirdesd! Tudom jól, sokféle igény él a lelkipásztor iránt: képviseljen bennünket a községben, mondjon döntő szót vitában, igazítson el ügyes-bajos dolgainkban, másszon fel a toronyba, igazítsa meg toronyórát, ha kell, értsen a politika nyelvén, nyerjen pályázatokat, és intézze el, hogy itt, Faddon állítsanak fel egy rakéta-kilövőt (vagy éppen bontassa le, ha már van). No, akkor már valaki a papunk! S rettegjen, ha ezeket nem tudja?
- Kérdezhetnénk másképpen is: ugyan miért félt az apostol? Amikor a második Korinthusi levélben felsorolja, mennyi hányattatáson, bajon, nyomorúságon ment keresztül, hány hajótörést szenvedett, hányszor kövezték meg, ostorozták meg, hány esztendőt töltött börtönben, hozzáteszi: nem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál (2Kor 12,11), és ezzel azt erősíti meg, amit itt az első levélben mond, hogy egymaga többet munkálkodott az Úr ügyében, mint az összes többi apostol együttvéve (1Kor 15,10). Persze, mondhatnánk, ez itt csupán retorikai túlzás! De éppenséggel Lukács evangélista leírásából is tudjuk, hogyan áldotta meg az apostolt az Úr erővel, bölcsességgel, hatalommal, gyógyító erővel, szabadításokkal. Mindig ott volt mellette. Mitől féljen hát? Ő is hányszor énekelhette a zsoltárral: az Úrban bízom, Ő az én segítségem, nem félek, ember mit árthat nekem? (Zsoltár 56) Hát akkor miért mondja a korinthusiaknak, hogy félelem és reszketés között ment közéjük? Mitől kellene félnie, ha övé a drága, szabadító és üdvözítő evangélium? Kik azok a korinthusiak, hogy félni kellene tőlük? Nem ők voltak a félelme. Nem a korinthusiaktól félt, nem is a helyzettől félt, hanem az a szent tudat töltötte el reszketéssel, hogy Isten neki is kijelentette azt, amit emberi szív nem hallott, nem is sejtett, nem is képzelt, amit ember szája soha ki nem mondott, és ami még ember fülébe nem jutott el, hogy ezt készítette Isten az őt szeretőknek! Tudjátok, hogy mikor tölti meg az ember szívét félelem és reszketés? Amikor egészen közel ér az Isten szeretetéhez. Akkor igazán. Amíg pusztán valami transzcendens munka-kapcsolatba akarunk kerülni az Istennel, sejtelmünk sincs Róla. A cinikus Heinétől, aki sokat gyalázta Istent, megkérdezték a halálos ágyán: no most Istened elé fogsz állani, mi lesz veled? Mire ő azt mondta: Isten megbocsát, az a dolga! Amíg úgy gondoljuk, hogy Istennek szíves kötelessége minden reggel felhozni a Napot, megmelengetni fáradt csontjainkat, beragyogni a templomablakon, esőt adni gonosznak és jónak egyaránt, felruházni a mezők liliomait, - amíg úgy gondoljuk, hogy ez az Isten kötelessége, és cserébe, mi hajlandók vagyunk hinni Benne, - amíg ezt így gondoljuk, addig még csak meg sem sejtettük, hogy kicsoda az Isten. De amikor az evangélium szava közel odavonz a kimondhatatlan titokhoz, Isten örök szentségéhez, akkor reszketni kezd az ember. Hogyan? A csodálatos halfogás után, mikor Jézus elhívja tanítványul, Péter azt mondja: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! (Lk 5,8) És mit mond Ábrahám, miután megjelent neki az Úr, és szövetséget kötött vele? Én csak por és hamu vagyok. (1Móz 18,23) Akinek átjárja a szívét Isten csodálatos szeretete, az kezd el reszketni és félni. Aki megérti, hogy Isten azért adta Krisztust a keresztre, hogy örökre feloldja az ember nyomorúságát, és ezt tiszta szeretetéből tette Isten, az csak félni és reszketni tud. Hogyne még inkább Isten elhívott szolgája, akinek ezt kell hirdetnie! Mi ezeket prédikáljuk is - mondja az apostol – éspedig nem olyan beszédekkel, amelyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít lelkiekhez lelkieket szabván. (1Kor 2,13) Ahol emberi bölcsesség van, ott nincs miért félni, ahogy szoktuk mondani. Ahol magunkban vagyunk, ott összeadjuk a világ összes bölcsességét, építünk a mennyországba lajtorját és felkapaszkodunk rajta. Majd csak kitalálunk valamit. De ahol a Lélek tanít az Istennek erre a titokzatos szeretet-bölcsességére, ott mit tehet az Úr szolgája? Mit tehet az evangélium hirdetője? Csak félhet és reszkethet, mert ahogy Augustinus egyházatya mondja a Vallomásaiban: jaj nekem, ha nem beszélek Rólad, Uram és jaj nekem, mert nem tudok Rólad semmit mondani! Ez az igehirdető mindenkori rettegése! Nagytiszteletű úr, kérd mindig Isten Lelkét, hogy adja meg a szavakat! Ne folyamodj, ne fanyalodj emberi bölcsességre, ne váltsd be okos szavakra a hit igazságát, ne cseréld hangzatos szólamokra a kimondhatatlant. A kimondhatatlant csak a Lélek tudja szánkra helyezni. És szeretett gyülekezet, ne érjétek be soha szép szavakkal, hangzatos bölcsességekkel. Ezek legfeljebb a fülünket csiklandozzák meg. Ti csak azt a kimondhatatlant és azt a halhatatlant akarjátok hallani, amit Isten reá bízott, hogy nektek mondja. Ha Isten küldötte, akkor az Isten üzenetét akarjátok hallani szájából!
- Végül, láthatjuk, hogy a lelkipásztor és a gyülekezet közösön élheti meg azt, amit így mond az apostol: a Szentlélek tanít »lelkiekhez lelkieket« szabván. Mikor boldog egy gyülekezet? S mikor boldog a gyülekezet közösségben az evangélium szolgája? Ha a lelkiek igazodnak a lelkiekhez. Ha a hívők szívében az evangélium nem üres szó (mit ne mondjak: szólam). Ők értik, hogy az ige magvainak a szívünk jó befogadó földje, hogy az gyümölcsöt teremhessen Isten dicsőségére (Mt 13). Vagyis megszűnik a különállás viszonya, miszerint itt áll az igehirdető, amott a gyülekezet, az igehirdető mondja, a gyülekezet hallgatja. Hanem az igehirdető szent váradalommal reméli az igét, és a gyülekezet is szent várdalommal reméli az igét, lelkiekhez lelkieket szabva –mindenki igére áhítozó, imádkozó közösséggé válik. Dosztojevszkij szép hasonlata szerint olyan az evangélium, mint egy szoba közepén világító mécses. Ha azt a mécsest onnan kiveszik, sötét lesz. Isten evangéliuma ez a mécses, mely az embervilágnak világít; ha kiveszed, sötétség lesz. A beiktatás áldás is: jussatok hát közel az Isten szeretetéhez, az igehirdető szava által, az igét befogadó és gyümölcsözésre fordító gyülekezet közösségében! Ne bánjátok, ha beleremegtek, amikor Isten szentségéhez közeledtek.
Félelmek és rettegések között jöttem hozzátok – mondja Pál apostol a korinthusiaknak. Nem a korinthusiaktól félt, nem a saját tehetetlenségétől félt, nem attól reszketett, hogy mi vár reá, hanem az Isten szent szeretete, örök és tökéletes szentsége hatotta át. Hogyne félnék, hogy ne remegnék, és mégis, hogy ne hinném és hogy ne remélném, hogy az örökkévaló, az örök szent és a tiszta szeretet megvált, fölemel, megtart és üdvösségébe befogad! Lelkipásztor testvérem! Hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben, ahogy Pál mondja Timótheusnak (2Tim 4,2). Szeretett Gyülekezet! Hallgassátok az igét alkalmas és alkalmatlan időben!
Ámen
