Lelkével—igéje által

Kedves Testvérek!

Régi szabály, hogy ha valaki – lett légyen szónok, vagy prédikátor - hosszú mondandóba kezd, az első mondatait világosan, tisztán, egyértelműen fogalmazza, hogy az első néhány mondat megragadja a figyelmünket és aztán ne is eresszen bennünket mindvégig. Ha az első néhány gondolat bonyolult, bizony a szemek lecsukódnak, a lélek szendergésre tér. Azért idézem ezt a régi szabályt, mert a felolvasott szakasz rendkívül bonyolult. Eleve hosszú mondat, szinte végigolvasni is nehéz egyszuszra, nemhogy megérteni. Ezért most nem a felolvasott szakasz elején kezdem, hanem a végével, mely  igaz és megrendítő képet állít elénk. Egy prófétai szót idéz: „bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull annak virága”.

Bizony, múlandó az élet, olyan minden dicsőségünk, olyan az egész életünk, mint a tavasszal serkenő világ, mely a nyári szárazságban elalél, megsemmisül, és nyomát sem látjuk. Pitypang-életet élünk. Mit kezdjünk ezzel? A múltkor Jakab levelét olvastuk, és ott egy vita tárult elénk, bár Jakab nem nevezte meg nevén a vita szereplőit. De a szavaiból kikövetkeztethető, hogy ez a vita a keresztyének és a sztoikusok között folyik, még akkor is, ha a sztoikus magatartás rendkívül szimpatikus. Mit tanítottak a sztoikusok, és mit értünk azon, ha valakire azt mondjuk: sztoikus? Azt tanították, hogy minden embernek szembe kell néznie az élet múlandóságával, vagyis azzal, hogy minden változik. Egyszer fönt, máskor lent, egyszer dicsőség, máskor gyalázat, egyszer siker, máskor kudarc, egyszer erő, máskor gyengeség, egyszer szilárd az életünk, máskor cseppfolyóssá válik, és minden eliszamodik. A sztoikusok azt tartották: ha már így van, ha már minden változik, ha már minden múlandóság alá van rekesztve, a legegyszerűbb és legnemesebb dolog, ha elhordozzuk ezt. Nézz szembe bátran azzal, hogy minden elmúlik, nézz szembe bátran azzal, hogy kicsi vagy, nézz szembe bátran azzal, hogy véges az életed, hatvan, hetven esztendő adatik az embernek, és egy maréknyi por marad utána. S akkor nemes a lélek, sőt akkor nemesebb a lélek, akkor nagyszerű az ember, ha mindezt rendületlenül, rezzenéstelenül, vagy ahogy mondani szoktuk: sztoikus nyugalommal elhordozza.

Bizony, fű a nép. Megszárad a fű és elhull annak virága. Ezt mondjuk mi is, kedves testvérek, minden emberrel együtt, így a sztoikusokkal együtt is. A folytatás azonban már nem ugyanaz. S itt van a vita is, itt van a nagy kérdés, ebből bomlik ki minden. Ugyanis Péter apostol előbb befejezi a prófétai idézetet: „de az Úr beszéde megmarad örökké”. Majd így folytatja: „ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” A keresztyének nem azzal vigasztalják egymást, hogy ha már ilyen a világ, ha már minden elmúlik, ha már csupa nyomorúság az élet, ha már meg kell halnunk, akkor éljünk úgy, mintha tudomást sem vennénk minderről. Hanem azt mondja, és azzal vigasztalja az egyik keresztyén a másikat: „de az Úr beszéde örökre megmarad!” S hozzáteszi Péter: „ez az, ami nektek hirdetetett, ezt mondtuk nektek, ezzel vigasztaltunk benneteket, ezzel bátorítottunk benneteket.”

Mi több, bátrakká kell lennünk annak a kimondására is, hogy ez konklúzió. A sztoikus konklúziója az, hogy ha elmúlik az élet, ha az ember múlandó, születésünk pillanatától kezdve életünk végéig az elmúlásnak vagyunk kitéve, akkor: nézz ezzel szembe! Legyen az a lelked emelkedettsége, hogy szemébe mosolyogsz a múlandóságnak, nem rezdülsz meg, ha a halál közeledik. Ez bizony, konklúzió. Lehet így élni, lehet ilyen magatartást kialakítani, lehet a világgal így szemlélődni. Péter apostol azonban azt mondja, hogy a konklúziónak annak kell lennie, hogy Istennek beszéde örökre megmarad. De hogy jön ez ide? Hogy lehet ilyen következtetésre jutni, hiszen csak magunkról beszélünk, hiszen csak a világot nézzük, hiszen csak a dolgokat vesszük sorra, hiszen csak azt vesszük számba, hogy már megint meghalt valaki a rokonságban, már megint emlékezünk valakire, aki évtizede ment el. Hogy jön ide Isten és Istennek a beszéde egyáltalán? Hogy lehet erre a következtetésre jutni?

Itt érkezünk el a felolvasott szakasz elejéhez, azokhoz a lépésekhez, amelyeket az apostol tanácsol nekünk. Azt mondja: „tisztítsátok meg magatokat az igazság iránti engedelmességben.” Igazságról beszél, amikor azt mondja: az ember múlandó, Isten pedig örökkévaló. Az igazságot mondja ki, amikor azt mondja, hogy az emberi élet véges, születés és halál közé rekesztett, Isten azonban örökkévaló és az Ő beszéde, az Istentől érkező ige, az isteni beszéd, tett, hatalom: örökkévaló. Tisztítsátok meg magatokat ezáltal az igazság által. Olyan szót használ itt a megtisztulásra, amelyet az Ószövetség görög fordításában is sokszor olvasunk. Ez az a szó azt a cselekménysort fejezi ki, amikor valaki vétket vagy bűnt követett el, beszennyezte magát általa, ám áldozat által megtisztul. Mózes törvényei rendelkeznek is az úgynevezett tisztulási áldozatokról. Az ilyen áldozat tevékenységek hosszú sora. Tehát most nem arról a megtisztulásról beszél Péter, amiről más helyeken ő maga is és az Újszövetség, sőt az Ószövetség is szól. Hogy ti. az ember odateszi magát Isten tisztító kezébe, hagyja, hogy Isten munkálja, formálja, alakítsa az életét, hogy rostába tegye és átrostálja. Vagy más képpel élve, olyan ez, mint amikor a fémet tisztítják, kohóba teszik, fölizzítják, kiégetik belőle a szennyező, oda nem tartozó anyagokat. Ezekben az a a megtisztítás alanya Isten. Döntő mód a keresztségre mondjuk ezt. Most azonban egy másik szót használ az apostol: az áldozatban való megtisztulásról beszél, amikor mi vagyunk saját tisztíttatásunknak a tevőleges alanyai. Mit jelent ez?

Azt mondja, hogy az igazság iránti engedelmességgel tisztítsátok meg magatokat. Ez: azt jelenti: engedelmeskedem Isten igazságának. Engedek Isten igazságának. Nagyon fontos harcterepe az életünknek, hogy elvitatjuk az isteni igazságot, szembeszegülünk vele. Sőt, Istennel szegülünk szembe. Sőt, az örökkévaló igazsággal szegülünk szembe: a zsoltárban hallottuk: „azt mondja a bolond: nincs Isten!” Az egész emberi életnek kardinális igazsága, amin minden áll, bukik és forog, hogy: van Isten. Ezért csak a bolond mondja, hogy nincs Isten. Aki azt mondja, hogy nincs Isten, annak meg kell kérdőjeleznünk elmebeli képességét. – Tisztítsátok meg magatokat, engedjetek az igazságnak, engedjetek az Isten igazságának. Itt a megtisztulás  az engedelmességet jelenti.

 De rögtön folytatja az apostol, hiszen kérdezhetjük, mi lenne akkor ez a megtisztulás vagyis engedelmesség. Egy mondatban így fejezi ki: képmutatás nélküli szeretet. A modern nyugati civilizáció egy rendkívül súlyos betegségtől szenved. Beérkezett a nyugati civilizációba a keleti kultúrának egy gondolata, mély, meghatározó filozofikus gondolata, mellyel mindennapokra lefordított változatban is találkozunk az úgynevezett pop-kultúrában. E tétel szerint minden viszonylagos, semmi felől nem lehet végleges szót mondani. Minden képlékeny. Aki ismeri a híres keleti szimbólumot, a jing-jangot, melyben a sötét és a világos, a hímnemű és a nőnemű, az igaz és a hamis egybeolvadva, egybefordulva alkot kört, az képszerűen is látja, hogy mi ez a gondolkodás. Minden össze van keverve, semmire nem mondhatunk végső szót, végső igent, végső nemet. Azért mondom ezt, mert bármennyire is divatos ez a gondolkodás és bármennyire is beszivárgott már a tudatunkba, Isten világában igenek vannak, és nemek vannak. Jézus azt mondja: „legyen a ti igenetek igen és a ti nemetek nem. Minden, ami ezen felül vagyon az ördögtől vagyon.” Az igen igen, a nem nem. És amikor képmutatás-nélküli szeretetről beszélünk, erre világítunk rá.

Hadd mondjak néhány példát. Képmutatás nélküli szeretet. – Úgy szeretlek, és azzal az arccal szeretlek, aki én vagyok. Ez így nem megy – mondhatná rá bárki. Ha én szeretek valakit, akkor felteszem a jobbik arcomat. Én még nem láttam fiatalokat, akik éppen járni kezdtek egymással, hogy azt mondaná fiú a lánynak, nézd, én egy lusta link vagyok, de azért szeretlek, járjunk együtt. Nem hallottam még lányt sem azt mondani fiúnak, hogy én egy állhatatlan természetű hisztérika vagyok – de szeretlek, járjunk együtt. Dehogyis. Föltesszük a jobbik arcunkat, az ünneplő arcunkat, a szép arcunkat. Mikor elmeséljük valakinek a történetünket, az életünket – hallottatok már olyat, hogy így kezdte volna valaki: Kedves barátom, hadd mutatkozzam be. Öt éves koromban átmásztam a Mező bácsi kertjébe, elloptam a körtéjét. Nyolc éves koromban meghazudtoltam édesanyámat, tizenkét éves koromban elcsórtam az öcsémtől a zsebpénzét – ez vagyok én!? Dehogyis hallunk ilyet! Elmondjuk, hogy boldog gyermekkorunk volt, szorgalmasak voltunk, nagyon jó körülmények között nőttünk föl, a szüleinket nagyon szerettük és boldog testvéri közösségben éltünk együtt. A szebbik arcunkat mutatjuk be. De vajon ez az igazi arcunk?

Képmutatás nélküli szeretet: vedd le az álarcod. Ne félj, vedd le az álarcot, hadd lássék, és hadd tessék ki, hogy ki vagy! Persze, tudom, megijedünk mi ettől, óriási kockázat van itt. Ha a másik megtudja, hogy ki vagyok én, vége a világnak, hátat fordít nekem, többet nem kellek neki! Az apostol filadelfiáról, az embertárs iránti szeretetről szól, ez legyen képmutatás nélkül való. Szinte el sem tudjuk gondolni – elvileg, principiálisan –, hogy a szeretet lehetne képmutató, s mégis az egész élet mindennapos gyakorlata ezt bizonyítja. Nemrégiben egy házaspárral beszélgettem, mély házassági válságban vannak, próbáltam nekik segíteni, amennyire egy lelkész tud. Javasoltam nekik, hogy gomboljuk vissza a kabátot. Hol kezdődött a kapcsolatuk, mivel kezdődött, hogyan töltöttek el eddig egymással hosszú-hosszú éveket, évtizedeket. S egyszer csak kiderült, hogy valamikor, nagyon-nagyon régen egy hazugsággal elindult valami rossz a kapcsolatukban. Az egyik fél is tudta, hogy hazudott – mert ő hazudott –, a másik fél is tudta, hogy hazudott emez, de nem merte rápirítani. S onnantól kezdve fölépítettek egy közös életet a hazugságra. Egyik füllentést a másik hazugságra. Akik falun nőttek föl, tudják, mi a kukorica-csutka. Gyerekkorunkban, amikor ültünk a konyhában és morzsoltuk a kukoricát, a megmaradt csutkával játszottunk, csutka-várat építettünk. Kettőt így, kettőt amúgy, keresztkötésben, raktuk gúlába. Aztán egyszer bejött a nagymama, odanyúlt, mert a sparhertben már nem volt tűzrevaló, kikapta a legalsót csutkát, összedőlt a csutkavár. Sírtunk, hogy összedőlt a nagy épület. Hány és hány ilyen élet dől össze, kedves testvéreim? Csutkavár. Egyik füllentés, másik hazugság, egyik képmutatás, másik képmutatás! Persze, értjük a rációt, hiszen szeretni akarunk, és azt szeretnénk, hogy a másik szeressen.  Figyelmeztet azonban az apostol, hogy ezzel csak egy illúzió-halmot építesz föl, ha szereteted képmutató – ezért inkább engedj az igazságnak! Isten igazság és nincsen Őbenne semmi hamisság. Isten mindig igazi és valódi arcát mutatja neked Jézus Krisztusban, Ő Isten arca, Ő Isten igazsága. Ő az, aki Isten maga teljes istenségében. Engedj az igazságnak, tisztítsd meg magad, vedd le az álarcodat.

Majd így folytatja: „egymást tiszta szívből buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból Istennek igéje által mely él és megmarad örökké.” Emlékszünk, a bevezetőben azt mondta az apostol: az ember múlandó, az ember olyan, mint a mezei virág, gyönyörű egy ideig, aztán nyomát sem látjuk, de Istennek beszéde, Istennek igéje megmarad. Hallom is az ellenvetést! Hát rendben van, Tiszteletes úr, szép dolgokat tetszett itt mondani az igazság iránti engedelmességről, képmutatás nélküli szeretetről! Na de hát hogyan? Hogyan lehetséges ez? Így, kedves testvéreim, ahogy az apostol mondja: mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból Isten igéje által, amely él és megmarad örökké.

Hogy jól értsük, engedjétek meg, hogy egy rövid kitérőt tegyek. Nem fogom hosszasan fejtegetni, mindenki érteni fogja. A reformáció korától kezdve vita dúl a lutheránusok és kálvinisták között arról, hogy Isten hogyan végzi bennünk az Ő munkáját. A lutheránusok azt mondják, hogy Ige és a Szentlélek által. Ezt a kettőt összekapcsolják, és az igét és a Szentlelket ily módon nem különböztetik meg. Ahol ige van, ott van Szentlélek, ahol Szentlélek van, ott lennie kell igének. Mi reformátusok azt mondjuk, hogy Isten bennünket az Ő Szentlelkével és igéje által. Nos hát, négyszáz éve vitatkozunk az evangélikusokkal, elsősorban persze a teológusok, de talán ezt a finom különbséget a gyülekezet is megérti. Isten Szentlelkével- vagyis önmagával - és igéje révén – vagyis igéje által -  alakít bennünket új életre. Az, hogy neked új életed lehet, az, hogy Isten gyermeke lehetsz, az, hogy Hozzá tartozhatsz, és elszakíthatatlanul tartozhatsz Hozzá, ez magának Istennek a munkája tebenned, az Ő Szentlelkének a munkája. A Lélek hoz téged új életre.

Itt pedig az igéről beszél az apostol, és ezért mondja nyomatékkal még egyszer „mint akik újonnan születtetek nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten igéje által, mely él és megmarad örökké”. Igéje által. Az ige, kedves testvéreim, itt eszközt jelent. Istennek örökkévaló és megáldott eszközét, amellyel bennünket új életre segít. Ha azt kérdezed tehát, hogyan engedjek Isten igazságának, s egyáltalán hol van ez az isteni igazság – nos a felelet az, hogy az igében van, Isten szent és kinyilatkoztatott igéjében. – És hogyan éljek általa? – hangozhat a kérdés. Naponként. „Naponként újuljatok meg” – mondja Pál apostola Római levélben. – Élj naponként az igével. Táplálkozz vele. S harcold meg naponként az igével való harcodat. Megtisztításról, öntisztításról beszél az apostol, s ha hozzáteszem ehhez azt a vonatkozását is, hogy mire szoktunk még az igével élni, talán teljesebb lesz a kép. Egyszer valaki elmesélte, hogy családi konfliktusba keveredett. Ő maga hívő, bibliás ember volt, s ebben a vitában súlyos, megalázó vereséget szenvedett. Rápirítottak valamit, összeomlott, megsemmisült, vége volt a képmutatásnak. A családban egy szempillantás alatt mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem az, akinek mondja, mutatja, teszi magát. Elmondta, hogy ebben a megszorított, sarokba szorított pillanatában a kezébe került a Biblia, és nem tudott mást tenni, napokon keresztül olvasta a Bibliát, és hihetetlen, fölfoghatatlan nagy vigasztalást kapott az igéből. Igen, az ige vigasztal, kedves testvéreim. Hányan tudják elmondani, hogy amikor gyászuk volt és nem tudtak mitévők lenni, mert akit szerettek, kitűnt az életükből, s csak motoztak odahaza, tették az egyik dolgot ide, a másikat amoda, de aztán kezükbe került az ige és csodálatos vigasztalás áradt az életükbe. Azt tudom mondani, hogy szinte nyolcvan százalékban így – ha szabad ezt mondani – használjuk az igét. Az ige vigasztal, az ige bátorít, az ige erősít, az ige megnyugtat, a bibliai üzenetek segítenek talpra állni, nagy erő van bennük. Most azonban arról a húsz százalékról hadd szóljak, ami szintén elengedhetetlenül fontos, mert ha nem száz százalék az igével való élésünk, akkor hiába a nyolcvan, az sem ér semmit.

Időnként meg kell birkóznod az igével. Nem boldog szívvel öleled magadhoz, hálatelt lélekkel, amikor kaptál vigasztaló üzenetet, Isten aranyló szeretete körülsugározta az életedet és letörölte könnyeidet, nem. Ilyenkor intelemmel találkozol, feddéssel, próféciával, ítélettel, és az ige csalhatatlan mérlegére kerülsz. talán az a titokzatos ujj már a te szobád falára is kiírta: „megmérettél, és könnyűnek találtattál”, de ne fuss el tőle, ne csapd össze a Biblia lapjait, küzdj meg vele, harcolj meg az Isten igazságával, hogy engedelmeskedni tudj neki, hogy életedet formáló hatalommá legyen. Mégpedig miért? – Azért, kedves testvéreim, mert Istennek ez az igéje él és ez az igéje marad meg örökké. Él az ige. És hat az ige. És megmarad örökké. A te igazságaid el fognak múlni! Ami ma a te nagy igazságod, az holnap semmi lesz, amire ma rá tudnád tenni az életedet és legszentebb meggyőződéseddel vallod, hogy így van és úgy van és az van és egy életem, egy halálom, ráteszem az életemet… nos, emlékszel rá, hogy két éve mi volt az? És tíz éve mi volt az? Húsz éve? Hogyan? – Hát nem emlékszünk. Ám az ige él és megmarad örökre.

Egyedül ezért érdemes harcolni. Egyedül ezért érdemes megverekedni önmagunkkal is, hogy a maradandóra álljunk rá. Mert a maradandóban nyerjük meg azt, ami nem múlik el. Az új születésben, az újjászületésben lesz a miénk az, amiről a prófétát idézve Péter apostol is szól. Bár minden test olyan, mint a fű, az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága, megszárad a fű, és virága elhull, az Úr beszéde megmarad örökké. Maradjatok meg énbennem – mondja Jézus, és én is tibennetek. Maradjatok meg Jézusban, igéjében, szent szavában, mely él és örökkévaló és akkor ti is megmaradtok. Akkor az életünk múlandóságával, a kicsiségeivel, a vereségeivel, azzal, hogy minden változik, és nem javunkra változik, mindezzel tehát úgy tudunk szembenézni, hogy bennünk ott él már a boldog bizonyosság. Nem az a helyes magatartás, hogy megvonom a vállam, és úgy teszek, mintha ez az egész nem számítana. Hanem az a helyes válasz, hogy leteszem az álarcot, vállalom igazi önmagamat, Jézus által átformált, újjászült életemet, és szabad szívvel, képmutatás nélkül szeretem felebarátaimat. Ugyanis Isten végső módon csak ezt az egyet akarja tőlünk. Az Ő parancsa, örök igazsága: „Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat!” Ha ezt betöltötted, betöltötted rendelésedet. Ha azt betöltötted, Istennél és Istenben vagy, és Őtőle, aki él és megmarad örökre, senki és semmi soha el nem választhat.

Ámen