Lelkészszentelésre

„És fölkelvén az ő egész sokaságuk, elvitték őt Pilátushoz. És kezdték őt vádolni, mondván: úgy találtuk, hogy a népet félrevezeti, és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy magát ama király Krisztusnak mondja. Pilátus pedig megkérdezte őt, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? És ő felelvén néki, mondta: Te mondod!  Mondotta pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködtek, mondván: A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig.  Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdezte, vajon galileai ember-e ő? És mikor megtudta, hogy ő a Heródes hatósága alá tartozik, Heródeshez küldte őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben volt azokban a napokban.  Heródes pedig Jézust látva igen megörült: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott felőle, és remélte, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz. Kérdezte pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felelt néki. Ott álltak pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel vádolván őt. Heródes pedig a katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldte Pilátushoz. És az napon lettek barátok egymással Pilátus és Heródes; mert az előtt ellenségeskedésben voltak egymással. Lukács 23,1-12

Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvéreim! Felszentelendő Lelkipásztor Testvérek!

Régi bölcsesség az a tanítás, mely szerint Isten népe, az anyaszentegyház úgy van ebben a világban, hogy a világ kérdez és az egyház, az Isten népe felel. Nagy bölcsesség ez, mert az Istentől elszakadt ember, ki elszakadván Istenétől, nem tud magával semmit kezdeni, ha ritka pillanatokban igazán és mélyen beletekint saját elvesztegetett életébe, nem is tud tenni semmi mást, mint kérdezni: mi végre a világ, mi végre az élet, miért vagyok én itt, mi az élet értelme, miért van annyi szenvedés, bűn, miért van halál? Csupa-csupa kérdés. Úgy véljük helyesen, hogy Isten népének többek között az a küldetése, hogy ezekre a nagyon súlyos életkérdésekre feleljen. Így vagyunk a lelkipásztorokkal is. Gyülekezeteinkben, közösségeinkben, intézményeinkben, ahol ők szolgálnak, újra meg újra kérdezik őket is fiatalok, az élet válaszútjain állók, jegyesek, gyermeküket nevelők szülők, idős korban megfáradtak, a halál felé menők, betegek, gyászolók, szenvedők, és egészségesek meg sikeresek is: miért vagyunk, mi végre a világ, miért vagyok én? S joggal várják Isten küldötteitől, szolgáitól, hogy feleljenek ezekre a kérdésekre. De, mint hangsúlyoztam, ez csak többnyire van így. Van egy súlyos kivétel. Legalább egy súlyos kivétel, ahogyan Ézsaiás prófétánál halljuk az Úr szenvedő szolgájáról: és száját nem nyitotta szóra. Amikor nincs felelet, vagy ha jól értjük az evangéliumi történetet, talán nem felelet nincs, hanem feleselés nincs. Igen, Isten szolgáinak életében is vannak súlyos pillanatok, amikor nincs feleselés, nincs válasz. Persze a kérdések sem az élet alapkérdéseit célozzák, a firtatás sem arra vonatkozik, hogy a kérdező megbizonyosodjon, vagy eligazodjon, utat találjon Istenhez, mégis összességében bizony talán egy súlyos pillanat, a passió, keresztút megkezdésének pillanata az, amikor nincs felelet. Hittel vallom, hogy ezt tudni nekünk ma is felelősségünk. Lehet, hogy sokan felkapták a fejüket, milyen aktuális tud lenni az ige, igen van ilyen vád is: ezek nem akarnak adót fizetni. S lám, íme ez itt van ma is. De nem ezért aktuális az ige. A szájalók jönnek-mennek, a vádolók jönnek-mennek, a különböző vádak elhangzanak, majd elcsendesednek. Nem ez az igazi tét, nem ez az igazi felelősség. Az igazi felelősség, – hadd fordítsam meg a passió-történet súlyos vonatkozását, – az, hogy mit kell Isten népének mondania. Nem felelnie, nem válaszolnia, hanem eleve mondania. Mert Isten népének elsőrendű felelőssége Isten felé van. Amit Ura és Királya rábízott, azt kell mondania. Ezért adódhatnak pillanatok, amikor nem szükséges, nem kell, nem szabad válaszolni. Hanem csak akkor, ha mondhatom az evangéliumot, ha mondhatom a szabadítás jó hírét, ha kimondhatom, hogy az én Uram és én Istenem megváltó, szabadító és üdvözítő Isten. Ugyan mit számít, hogy én ki vagyok, mi a személyigazolványom száma, honnan jöttem, és merre tartok, ha Isten azt bízta rám, hogy az Ő csodálatos evangéliumát hirdessem alkalmas és alkalmatlan időben?!

Felszentelendő Lelkipásztor Testvéreim éppen ezért engedjétek meg, hogy három nagyon egyszerű példával próbáljam megvilágítani számotokra: mit jelent ez egészen konkrétan. Néhány esztendeje egy felszentelt, gyülekezetbe elhívott, megválasztott és beiktatott lelkipásztorral beszélgettem, aki megrendítő keménységgel vágta hozzám: miért járjak én látogatni gyülekezeti tagokat, templomba, istentiszteletre, keresztyén közösségbe hívogatni. Ugyan minek is hívjam őket? Hogy a produkciómat meghallgassák? Látjátok, mennyi keserűség, szomorúság, csalódottság, mennyi bezárt és kopogtatásra sem megnyíló ajtó, mennyi megkezdett és hirtelen, egyoldalúan megszakított telefonbeszélgetés, mennyi visszautasítás, mennyi-mennyi megaláztatás van ebben az egyetlenegy mondatban! Néhány esztendeje Németországban készítettek egy felmérést, hogy melyik hívatás a legsikeresebb, illetve melyik hívatás jár a legtöbb fáradsággal, mely hivatásban állók a legfrusztráltabbak, melyik a legkönnyebb, melyik a legterhesebb. Az az érdekes eredmény jött ki, hogy miközben fizikai értelemben a lelkészi pálya jár a legkevesebb tehertétellel, aközben a lelkipásztorok a leginkább frusztráltabbak, ők érzik úgy a leginkább, hogy akármit is tesznek, akárhova is fordulnak, akármerre is nyúlnak, őket csak elutasítás várja. Minek menjek hát? – gondolta ez a lelkipásztor is, hogy hívogassam őket a vasárnapi produkcióm meghallgatására? De – és ez nagyon fontos – nem önmagát küldi-viszi a lelkipásztor! S ha őt nem is hívja, és nem várja senki, neki azért mennie kell, mert Isten küldötte őt. Nem a presbitériumnak, nem önmagának, nem az elvárásoknak kell megfelelnie, hanem Jézus elküldő szavának. Menjetek el, s tegyetek tanítványokká minden népeket! Nem azért megyek, mert hívtak, hanem azért, mert Uram és Királyom küldött engem.

A másik eset szintén egy lelkipásztorhoz kapcsolódik. Egy másik beszélgetés alkalmával, ez a lelkipásztor, aki súlyos és vitás helyzetet látott gyülekezetében, egymással vitatkozó atyafiakat, bomladozást, pártoskodást, és nem is nagyon értette, mi állhat e mögött, de érzékelve a súlyos helyzetet, beszámolt erről. Majd azt mondta: nem szólok, mert jobb a békesség. Ha szólok, harag gyullad. Ha szólok, azt fogják mondani: ennek vagy annak a pártját fogom. Ha szólok, engem is rögtön megvádolnak, hogy ilyen vagy amolyan érdekekből, így vagy úgy foglaltam állást. Nemcsak ez az egy lelkipásztor van ezzel így. Nemcsak sok lelkipásztor van ezzel így. Sokszor így van egészében az egyház is, Isten népe is. Nem szólunk. Nem szólunk, bár igazságtalanságot látunk, nem szólunk, bár kitaszított nyomorultakat látunk, nem szólunk, bár embereket aláznak meg, nem szólunk, bár igazságtalan háborúkat indítanak, nem szólunk, bár a gazdagabbak még gazdagabbak lesznek, és a szegények kevés zsírján sütik a pecsenyéjüket. Nem szólunk, bár az életet nyomorúság, kedvtelenség tölti meg, nem szólunk, bár ezt a világot elönti a szenny, a tisztességtelenség. Nem szólunk, bár a gazok virágoznak, és az igazak szűkölnek. Mert jobb a békesség! De szólunk kell! Jeremiás próféta, akit annyiszor megaláztak, és a végén  - ne féljünk szószékről kimondani - latrinába dobtak, szájon vertek, hazaárulással vádoltak, szólt, mert Isten csontjaiba rekesztette a tüzet. Nem azért szólt, mert próféta akart lenni. Senki nem akar próféta lenni. Aki az akar lenni, attól fussatok el. Nem azért szólt, mert hirtelen megvilágosodott, és nemzetmentő eszmények töltötték el a szívét. Aki ilyen programmal lép fel, attól fussatok el. Azért szólt, mert szólnia kellett, mert Isten csontjaiba rekesztette. Mondania kellett. Hogy kiált ő? Rászedtél, Uram, és én rávétettem. Prófétának hívtál el, vesszőfutást kell járnom. De mondania kellett. Mert nem az így-úgy meglátott emberi igazságnak, az ilyen-olyan-amolyan és bizonnyal jogos emberi érdekeknek, nem valamiféle közbölcsességnek, nem magasztos szempontoknak kell megfelelnie, hanem annak, amit Isten rábízott.

Harmadjára pedig hadd idézzem Ady Endrét. „Krisztus-kereszt az erdőn.” E szép versben elmondja a költő, a szittya magyar református, aki apjával téli éjszakákon a szánon fütyörészve suhant el az erdőszélen felállított Krisztus-kereszt mellett, hogy sok idő múlva, mégis azt kell mondania: „De most fejem mélyen meghajtom”. Isten népének, a keresztyén anyaszentegyháznak ez az útja, a kereszt útja. Via crucis. A kereszt, ez a mi teológiánk, – mondta Luther Márton. Majd hozzátette egy disputájában: aki csak Isten dicsőséges arcát szemléli, s csak arról tud beszélni, nem igazán ismeri Istent, és az ilyet nem nevezzük igaz teológusnak. Azt nevezzük teológusnak, aki mint Mózes Istent csak hátulról látja, Istent szenvedéseiben, értünk való szeretetében, Istent közénk elküldött Fiában, gyalázatos kereszthalálában, s majd aztán feltámadása dicsőségében: ez az igazi teológus. Mert a kereszt a mi teológiánk. Fiatal erővel, vágyakkal, célokkal, sugárzással, reményekkel vagytok tele. Ne menjetek el fütyörészve Jézus keresztje mellett. Ne tegyetek úgy, mint akiket e világ, meg a hívatás, meg a gyülekezet, meg a közegyház, meg a közélet, meg az ország, meg az emberiség dolgai úgy lefoglalnak, hogy ez a kereszt mellékes maradhat. Csak fejlehajtva, s Jézus szavát értve járjunk: aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, s vegye fel az ő keresztjét. Mert per crucem ad lucem. Mert csak a kereszt által jutunk el az isteni dicsőség teljes sugárzásához.

Fiatal Lelkésztársaim, szeretett Gyülekezet! Egy ellenségeskedő világban vagytok szolgák. Lehet, hogy amikor Isten megérintette szíveteket, s elhívott benneteket, hogy anyaszentegyháza szolgái legyetek, ezt még nem láttátok. Lehet, hogy jeremiási érzetekkel vagytok itt: rávettél Uram és rávétettem. Menekülnél már, vagy ahogy Dávid énekli a zsoltárában: Oh, ha nékem szárnyaim lettek volna, én innen már rég elrepültem volna. De már rajtatok a palást. Nehéz az, lehúz, alóla kibújni nem lehet. Mert mivé lett a világ? Hogy állnak a dolgaink? Mennyi harc, mennyi vicsorgás! Mennyi lüktetés, mennyi vád! Mennyi rágalom! S miért is? Fiatal Lelkésztársaim, Felszentelendők! Egy süket világban szolgáltok. Egy olyan világban, amelyik süket, vagy csak a szenzációra, a káromlásra teszi oda a fülét. Csak akkor csillan a szeme, ha gazságot lát. Oh, lehet, hogy nem így gondoltátok! Úgy reméltétek, hogy várva-várnak rátok a szívek. Úgy gondoltátok, hogy tárva a fülek, nyitva a lelkek, élet-igét várnak, magvetést, evangéliumot, szent szót és üzenetet. S lassan már ti is belesüketültök ebbe a nagy süketségbe. Olyan világban szolgáltok, melyben Jézus példázata szerint minden verítékkel, fáradsággal elvégzett magvetésbe konkolyt szór a felforgató. Konkolyt szór diabolos úr, konkolyt szór Sátán őfelsége, az ördög, aki az Isten majma. Ti magot vettek, ő majmolja Istent, s csak gyomot tud vetni. S lehet, hogy kiáltotok: meddig még, Uram? Lehet, hogy kiáltotok, és úgy érzitek, ez tovább nem lehet, hogy az áldó magvetés gazos mezőként virágzik fel! De ne féljetek! De ne féljetek!

Végül engedjétek meg, hogy a felolvasott ige fényében utoljára hadd szóljak arról is, hogy ne csak ne féljetek, de ne legyetek vakmerőek sem!  Nem sokkal Jézus kihallgatása előtt, ott a szent város tövében, a Gecsemáné kertben zajlik egy különös jelenet. Egyetlenegy szereplőjét szeretném csak elétek állítani, kiben oly jól láthatóan benne van minden emberi, benne vagyunk mi is, benne vagytok ti is. Péter ő. Aki még ott a kertben milyen bátor, vakmerő! Előkapja a kardot, suhint, hullik a szerencsétlen templomszolga levágott füle, s most jön a forradalom! Megadtuk a jelet! Bizonnyal jönnek angyalok légiói és eltakaríttatik a gaz. S akit Keresztelő János ígért és hirdetett, megjön a szórólapátos férfi, hisz a fák gyökerére vettetett a fejsze, és pusztul ez a szemét világ. Oh, micsoda bátorság ez! De jó lenne szent forradalmat indítani, az egyetlent, az igazit, a mindent megtisztítót! Múljék ez a gaz világ! S aztán ez a Péterünk, mikor látja, hogy a Bárány nem nyitja száját szóra, mikor látja, hogy Jézus engedi, hogy letartóztassák, hagyja, hogy elhurcolják, hagyja, hogy megköpdössék, hogy hamisan vádolják, hogy Pilátus és Heródes, az ősellenségek Jézus perében, a jog lábbal tapodásakor, Isten szentje megalázásakor lesznek jó barátokká,  - mert ilyen a világ, akkor ez a Péter, ki még egy perce forradalmas lendülettel forgatta kardját, azt mondja háromszor is a főpap udvarában: nem ismerem őt, semmi közöm hozzá! Mert, tudjátok, a vakmerőség és a gyávaság nem egymás ellentétei, hanem egymás ikertestvérei. Ti azonban Jézusra nézzetek! Az Ő fenséges, királyi szabadságára és méltóságára. Mert, amikor kellett és lehetett, szólt. Isten Megváltójának nyilatkoztatta ki önmagát. Megszánta a szegényt, az árvát, az elesettet, a beteget. És ahogy Lukács feljegyzi szertejárt, jót tevén mindenekkel. Itt azonban nem szól. Hiába firtatja Pilátus: ki vagy te? Valóban király? És nem tesz csodát, hiába ugrálja körbe Heródes, aki már oly hosszú ideje várta, hogy lássa a csodatevőt. Csak egy csettintés kellene, és ott a szent szabadság! Csak egy szó, és leborul a Római Birodalom mindenható helytartója. De ő szabad. Jézus szabad. Nem bátor és nem vakmerő, hanem szabad. Ne vakmerők legyetek és ne gyávák! Csak szeressétek Jézust, mert aki szereti, az Szentlelke ajándékát: a józanságnak, az igazi bibliai bátorságnak, az egyeneslelkűségnek, az ige szólása erejének, a méltósággal való megállásnak, a kereszthordozás képességének csodálatos ajándékát megkapja. Ne handabandázzatok, ne vakmerősködjetek, de ne is hunyászkodjatok meg, ne vonuljatok félre, csak szeressétek Őt. S akkor Lelke által tiétek lesz méltósága, győzelme és dicsősége. Szólni mindig: alkalmas és alkalmatlan időben! Sohasem feleselni, csak szólni, amit Isten a szívetekre tett! Szólni az igét, mely által titeket is elhívott, mely által formált, megszentelt, s melyet rátok bízott. Csak ezt szólni. Semmi mást nem tenni, nem feleselni. Ez a ti felelősségetek Isten előtt.

Áldjon meg benneteket a Mindenható Szentlelkével, csodálatos erejével, legyetek országának építői, dicsőségének hűséges szolgái, anyaszentegyházunk épülésére, népünk javára. Ámen

(Lelkészszentelésen 2005)