Lelkészszentelésen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Felszentelendő Lelkipásztor Testvéreim!

Most, hogy a tíz nappal a bombariadó után egybegyülekezhettünk, legelőbb hálás szívvel köszönjük Istennek, hogy senkit semmilyen kár nem ért, és hogy ma szorongás, aggodalom nélkül állhattok elénk, hogy lelkipásztori hivatásotok kiemelkedő eseményére, a felszentelésetekre sor kerüljön. Talán egyszer történt ilyen  Egyházkerületünk története során, de akkor valóságos háború dúlt, 1944-ben. Mondhatni tehát, hogy történelmi nemzedék vagytok. Az egykori háborús bomba három emberöltőn át lappangott itt, és éppen azon a napon került elő, amikorra kitűztük szenteléseteket. De csak kis ideig láttátok kárát a késedelemnek. Sőt, mondhatni, veszély múltán, ti már bombabiztos nemzedék vagytok. De szóljon az Ige, hadd legyünk mindenben nyugodtan felőletek.

Hadd hozzam ide az aznapi újszövetségi igét. Tíz napja ezt a szakaszt olvastuk János evangéliumából, és erről akartam szólni. Olyan történet az, amely jól mutatja, hogy nagy dolgoknak kell a Jézus tanítványaival történnie, hogy igazán a Jézus tanítványai, az evangélium hirdetői, az anyaszentegyház szolgái lehessenek. Olykor ez csüggedés és sírás közben megy végbe, akár úgy, ahogyan tíz nappal ezelőtt többen közületek elcsüggedtek, némelyek pedig sírtak is. De most ez az ige nem ezt a csüggedést és nem ezt a sírást hozza ide elénk. Hanem a megújító sírást, meg folyton megújulva kell a Mester szolgálatára megerősödni. Ez a Péter tagadásának is a lényege. Jézus jövendölése teljesül itt, amit Péter nagy fogadkozáskor mondott. Hallottuk Pétert: Uram, ha ezek mind el is hagynak, ha mind meg is tagadnak, én soha el nem hagylak téged! Aztán a nagy fogadkozásból tagadás lett. Miért? És mire int ez bennünket?

Az első ok az, hogy Péter be akart kerülni az események fő sodrába. A főpap környezetébe bejáratos tanítvány-társ be is vitte a főpap udvarába. Igen, egy lelkipásztornak ott kell lennie az események fő sodrában, tudjuk. Nem lehet neki semmilyen fontos és döntő dologból kimaradnia. Egy lelkipásztor tartsa a kezét korának ütőerén, tapogassa csak ki, legyen tájékozott. Egyszóval: legyen ott. Még akár így is, hogy egy – a főpap udvarába bejáratos tanítvány beviszi őt. Némelyek szerint ez a tanítvány János volt, míg mások azt állítják, hogy ez a főpap udvarában bejáratos tanítvány Júdás lett volna. Júdás viszi csapdába Pétert. Beviszi, s neki mindjárt a bejáratnál igazolnia kellene magát, mert nyomban elhangzik egy  állítás: nemde te is a tanítványai közé tartozol? Kérdésként hangzik el, de mintha nem is Péternek szólna. Látjuk? Aki benn akar lenni a fősodorban, az mindjárt le is lepleződik. Tanítvány-szaga van. Krisztus-követő szaga van. Aki beáll a fősodorba, az számoljon azzal, hogy már a kapuban azt mondják: nemde ez is vele volt?  Kedves Lelkipásztor Testvéreim, a tanítványnak tudnia kell, mi vár rá, ha arrafelé jár. Mert nem lehetséges, hogy pusztán szemlélő résztvevők legyünk. Azért nem lehetséges, mert a világban ma is zajlik a nagy per, a Jézus pere. Aki pedig a Jézus tanítványa, annak ebben a perben legelőbb tanúvá kell lennie. És aki a Jézus perében tanú lesz, az könnyen vértanúvá is lesz. Ki gondolta volna tízegynéhány évvel ezelőtt, hogy a 21. század a keresztyén mártírium évszázada lesz. S mondják: te is vele voltál!

Említettem, mintha nem is Péternek mondanák a leleplező szót. A mi életünkben is sokszor így van ez. Nem nekünk mondják, hanem rólunk mondják, de úgy, hogy mi is halljuk. Vagyis megbélyegeznek. Pedig a lelkipásztort erősen igézi a vágy, hogy fogadjanak el bennünket. Mi pedig illeszkedjünk bele hézagmentesen a fennálló világba. Dicsérjenek is meg, aztán, ha befogadtak és elfogadtak, és dicséretre méltónak mutattuk magunkat, akkor elővesszük az evangéliumot, akkor előállunk a lényeggel. Péter tagadása mindenek előtt erre int, ahogy Augustinus mondja: Péter, lám azt mondja: »nem vagyok közéjük való« és ezzel legtagadva a tanítványságát megtagadja önmagát. Vállalnunk kell, hogy a Krisztus követőit, akik mg ki sem nyitották a szájukat, máris megbélyegzik. Mert rajtunk van a Krisztus illata.

A második tagadáskor Péter már egy kicsit közelebb van, közelebb a tűzhöz. Melegszik. Ez ám a valami! Közel a tűzhöz, benne az események sodrában, tájékozottnak lenni. Ehhez viszont el kell vegyülni. Kálvin jegyzi meg a magyarázatában: milyen elképesztő, hogy Péter el tud vegyülni azok között, akik az imént megkötözve hurcolták el Krisztust. Péter pedig minden további nélkül el tud vegyülni köztük, holott az imént még kardot rántott ellenük. Hadd idézzem Kaj Muk evangélikus lelkészt, akit 1944-ben végeztek ki a németek a megszállt Dániában, mert szót emelt Dánia szabadságáért. Ezt mondja egy helyen: sokféle szimbóluma van az anyaszentegyháznak – bárány, galamb, oroszlán, hal, de a kaméleon nincs közöttük. És ekkor már nem mások felé hangzik a leleplező kérdés, itt már Péternek szól egyenesen az állítás: te is közülük való vagy! Ez már drámai szembesítés. És talán Péter riadt tagadásának oka az is, hogy már hallja, ahogy Jézust vallatják. Hallja. János evangélista  - eltérve a többiektől - itt meg is szakítja Péter történetét, és elmondja, hogy Jézus ezt mondja az őt vallató főpapnak: Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam nékik: ímé ők tudják, amiket nékik szólottam. (21.vers) Mintha Jézus  egyenes felhívná Péterre a figyelmet. Igaz, Jézus azokra utal, akik a templomban hallották a szavait, ott voltak a nyilvános vitákban. De Péter szívébe mégis jeges rémület költözött, most mondja Jézus: kjérdezzétek meg azokat, akik velem voltak! Akkor tán Pétert is oda lehet rángatni, őt is vallatóra lehet fogni, és ő belőle, a tanúból – megesett már ilyen sokszor – egyszer csak vádlott lesz? És máris felejti Mestere szavát, aki egy órával korábban elfogásakor azt mondta a poroszlóknak: csak őket – a tanítványokat – engedjétek el! És felejti Jézus csodálatos imádságát, amit János evangélista olyan híven feljegyez: Atyám, akiket nekem adtál, mindet megtartottam, és egy sem veszett el közülük. És felejti az ígéreteket, amivel Jézus biztatta az övéit: ne féljetek, akiket az Atya nekem adott, akik az enyéim, azokat én mind épségben adom vissza az Atyának. Most akkor mégis, belekeveredsz a halálos drámába?  Mert elvegyülni nem lehet, csak belekeveredni. De feloldódni nem lehet. A Krisztus tanúja mindig kiválik. Gondolod, hogy ha jó alakul, eltűnsz? Inkább előtűnsz. Gondolod, hogy odacsapódsz valami kompániához? Inkább kicsapódsz valahol. Gondolod, hogy elvegyülve lehet magánéleted? Divatos ez mostanában a lelkipásztorok között. 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – vallják a kollegák. Ez volt régen a szakszervezeti 3x8. Mit jelent ez? Vasárnap egy óra istentisztelet, és utána kezdődik a boldog magánélet? Elvegyülsz? Felszívódsz? Eltűnsz? Dehát, amíg Jézus illatát hordozod, mindig odakerülsz a spiccre, rád mutatnak, és azt kérdik-állítják: csak nem te is közülük való vagy? Mi több a szemedbe vágják: te is közülük való vagy! A tanítvány – megmondta Jézus – nem különb a Mesterénél. Miért akarsz különb sorsot, miért akarsz különb életet, mint azt, amire Krisztus elküldött bennünket?

Harmadjára ismertető jeggyel leplezik le Pétert. Eddig csak egy volt a tanítványok közül, egy a Jézus követői közül. De harmadjára odalép hozzá valaki, és ráolvassa a fejére tanítványi létének egyik nagy csődjét. Itt már nem az a tét, hogy odatartozott-e a közösséghez, és nem is, hogy berángatják tanúnak. Mos egy rokon lép hozzá, annak a szolgának a rokona, akinek Péter levágta a fülét, és azt mondja: nem láttalak én téged ővele együtt a kertben?  Milyen finoman jelzi ezt az evangélista (s ezért gondolom, hogy ő volt, aki bevitte Pétert a főpap udvarába, s így ennek szem- és fültanúja lehetett ennek). Te vagy az, aki levágtad a rokonom fülét – itt már konkrét vád is elhangzik, függetlenül Jézus perének kimenetétől. Sőt, mintha ezt jelentené ez a szó: ott voltál a kertben Jézussal. Ott nem akartad megtagadni Jézust, de maga a Mester fogta le a kezedet. Jézussal voltál, őérette hadakoztál, de rosszul hadakoztál. Jézussal voltál, őérette álltál ki, de rosszul álltál ki. Mert aki kardot fog, kard által vész el – ezt mondta ott a Mestered. Gondoljatok bele. Éppen az leplezi le végképp Pétert, amiben rosszul volt tanítvány. Ez a tanítványság titka. Akkor is tanítvány, ha rosszul volt tanítvány. Akkor is tanítvány, ha a Mesternek kell lefognia a kezét. Akkor is tanítvány, ha rosszul gondolta, mit kellene tenni. A Krisztus tanítványa ő, mert Krisztus választotta és hívta el. Rajta van a Krisztus bélyege. Nem mások tették rá. Az imént azt mondtam, hogy be se lépett a kapun, máris rásütötték, hogy a Krisztus követője. De ez mind-mind csak utólagos, másodlagos, harmadlagos következmény. Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket – mondja Jézus. Ezt tagadja meg végképp Péter.

S ekkor megszólal a kakas. Hozzáfűzi egy középkori magyarázó, hogy még akár ezren is kérdezhették volna meg Pétert, ő még ezerszer is megtagadta volna Jézust. Meg kellett hát szólalnia a kakasnak, mert ez riasztotta fel Pétert, aki erre sírva fakadt – jegyzik fel a többi evangélisták. De János hallgat erről. Jánosnál csak annyit olvasunk: és a kakas azonnal megszólalt... És az evangélista visszatér Jézus passiójához és vallatásához. Itt már nem hallunk Péterről többet. Vajon miért nem  írja le János azt, amit a többi evangélista? Miért hallgat erről a sírásról? Némelyek szerint talán Péter és János között lappangott valami ellentét, és János nem akarta itt ez az emberi megrendülést, ezt a töredelmet feljegyezni. De hát szemtanúja volt Péter tagadásának. Vagy talán azért mellőzi ezt a sírást János, mert el akarta rejteni Péter gyengeségét? Itt nem kapunk erre választ. Mégis, Péter sírt. És éppen János jegyzi fel, hogyan sírt Péter, és mikor sírt igazán. A csodálatos halfogás után sírt, amikor Jézus háromszor is megkérdezte tőle: Péter, szeretsz-e engem, jobban, mint ezek?  Jézus a búcsúzkodáskor ezt mondta tanítványainak bizony most sírtok és jajgattok, és a világ örül, de ez a ti szomorúságtok örömre fordul (Jn 16,20), és itt ugyanazt a görög szót áll, mint amit a csodálatos halfogás után olvasunk: Péter megszomorodott – vagyis sírt. A világ örül, ha azt mondod: nem vagyok keresztyén. A világ örül, ha azt mondod: nem vagyok lelkipásztor. A világ örül: ha azt mondod, nem tartozom Krisztushoz. És a világ örül, ha a Krisztus gyermekei szomorúak, ha sírnak. De milyen csodálatos, hogy amikor Krisztus feloldozó áldása, a halfogás után, megkérdezi Pétert: szeretsz-e engem, nem hozza szóba, hogy mi történt Nagycsütörtök éjszakáján. Nem kér magyarázatot. Nem kér indoklást sem. Lehet, hogy Péternek volna magyarázata. A vétekre mindig kerítünk indokot.  de Jézus csak ezt kérdezi: szeretsz-e? És ismét ezt kérdezi, és harmadszor is ezt kérdezi: szeretsz-e? Mert minden ezen áll és bukik. Azt mondja Jézus, mikor még erről jövendölt: ti bizony most sírtok és jajgattok, de ez a ti szomorúságtok örömre fordul, mint a vajúdó asszonyé, aki ha megszülte gyermekét, s immár örül, hogy ember született a világra. Ime, Péter: tanítvány született! Krisztus gyermeke született. Valaki született, aki igaz szívéből tudja mondani: Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Péter sírt, mert Krisztus háromszor kérdezte: szeretsz-e. De Krisztus kérdezte.

Ebből tudjuk, hogy élő kapcsolatban kell állnunk Krisztussal. A Mester ugyanis minden nagy életfordulón, akkor is, amikor a fősodorban akarsz állni, akkor is, amikor közel vagy a tűzhöz, akkor is, amikor éppen minden meginog benned a hívatás tekintetében és  a keresztyéni küldetés értelmében, ő mindig ezt kérdezi:  szeretsz-é engem? Az csak sokadrendű  kérdés, hogy te is vele voltál-e, és láttak-e vele, vagy éppen érette hadakozni. A főkérdés ez: szeretsz-é. Engedjétek hát Krisztusnak ezt a kérdését visszhangzani a szívetek mélyén szolgálatotok minden napján, a felemelő napokon is és a rettentő napokon is. Aztán Krisztus  ezt mondja Péternek: kövess engem!  Mikor ifjú voltál, felövezted magad, és odamentél, ahova akartál, aztán majd megvénülsz, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáfűzi az evangélista: jelentette ezzel Jézus, hogy Péter milyen halállal hal meg. Sokan ezt úgy is értelmezik: ez kivetítés a távoli jövőbe, amikor Péter már nem tagadja meg a Mestert, hanem meghal érte. Ám az evangélium abszolút jelen-idejűségében Krisztus éppen azt is mondja: Péter, ifjú voltál, míg ki nem jöttél a főpap udvarából. Ifjú voltál, amikor a kakas meg nem szólalt. Felövezted magad, és odamentél, ahova akartál. Ifjak vagytok, felövezitek magatokat, odamentek, ahova akartok. De most felszenteltettek. És megöregesztek, és más övez fel benneteket, és oda visz, ahova ti nem akarjátok.  Nem az esperes, nem a püspök, nem a főjegyző, nem a principális, nem a Presbitérium, nem az egyház, hanem az Úr Jézus Krisztus visz benneteket, Ő, Aki mind egyre ezt mondja Péternek: legeltesd az én bárányaimat! Legeltessétek a Krisztus nyáját! Ha akartok, legyetek ott a fő sodorban, de legeltessétek az ő nyáját, azzal a megmentő, bűnökből, vétkekből, gyávaságból, tagadásból feloldozó csodálatos szeretettel, amit megkapott Péter és megkap minden tanítvány, aki élő kapcsolatban van az Úrral, aki elfogadja hívását, és akinek szívében ott visszhangzik Krisztusa kérdése: szeretsz-e, és az ő saját válasza: igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Péter nehéz úton ment végig, mondhatnánk, nagycsütörtök éjszakájától a feltámadás örömén át, egészen a Genezáreti tengerig. Nehéz út volt ez. De valójában csak most kezdődik az út, mert – ezt mondja a Mester Péternek: te csak gyere, és kövess engem! Ámen