Lélekben, igazságban

„De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” János 4:23-24

Kedves Testvérek!

Az ősz folyamán Dél-Koreában jártam, a Dél-Koreai testvéregyház meghívására, sok érdekes és megrendítő dolgot láthattam. Ami a legmegrendítőbb: ennek a református egyháznak a dinamikus növekedése, a szolgálatra való odaszántsága és lelkesültsége. Nagyon sok, emberileg szólva is látványos dolgot mutattak meg, és újra csak azt kérdeztem tőlük, hogy árulják el a titkot. Mi a titka annak, hogy 30 évvel ezelőtt Dél-Korea lakosságának 3 %-a volt keresztyén, most meg 30 % fölött van? Mi a magyarázata annak, hogy 100 évvel ezelőtt egy kis észak-amerikai presbiteriánus misszió néhány tucat emberrel megalakította a Koreai Református Egyházat, most pedig több 5 millió tagja van? Nem nagyon akartak erre válaszolni, azt mondták, hogy a titok nyilvánvaló, de addig forszíroztam, amíg a végén azt mondták, hogy ezt a magyaroknak is tudni kell. Mondom, honnan kellene ezt nekünk tudni. Ki van az írva Debrecenben a Kollégium homlokzatára: orando et laborando, imádkozzál és dolgozzál. Azóta is azon tűnődöm, a kerületi értekezleten is beszéltem már erről, hogy vajon melyiket felejtettük el a kettő közül? A munkát vagy az imádságot? Vagy csak az egyiket, de tudjuk, hogy a kettő együtt áll. Vagy rossz a sorrend? Magam sem tudom, azóta is töröm ezen a fejemet. És ez az ige, amit a Bibliaolvasó Kalauz egy korábbi napjáról hoztam ide, az imádságról beszél.

Hadd szóljak most néhány szót az imádságról.

Két idézet segít ezt a jézusi mondatot, illetve azt megelőző beszélgetést a samáriai asszonnyal jól látni, s a helyére tenni. Az egyik idézet Tertulliánus egyházatyától való, aki azt mondja: Istent csak imádsággal lehet legyőzni. A másik mondat szintén egy egyházatyától való, Ambrosius mondta: Isten másképp szokta meghallgatni imádságodat, mint ahogyan kéred. Ez a kettő csak együtt igaz. Nevezetesen, hogy Istent csak imádsággal lehet legyőzni. Sem akarattal, sem kiabálással, sem tombolással, sem mindenféle programokkal, sem semmiféle cselekvéssel, csak imádsággal. De tudnunk kell, ahogy Ambrosius mondja, hogy Istennek az a szokása, hogy másképp hallgatja és teljesíti az imádságot, mint ahogy kérjük. Nézzük a történetet!

A történet – jól ismerjük – a vízzel kezdődik Nem is az asszony kéri a vizet, hanem Jézus. Aztán nagyon hamar az asszony kéri azt az élő vizet. Aztán kiderül, hogy ahhoz, hogy élő vizet kaphasson, egész életét oda kellene vinni, nemcsak önmagát. Amikor imádkozunk, akkor gyakran mindenki másról elfeledkezünk, s önző módon egymagunkban állunk Isten elé. Oda kellene vinni férjem uramat is, aki persze nem férjem uram, férfi ő, ember ő, de nem férj. Már ötöt sikerült elfogyasztani, és ez a hatodik sem igazán az. Nem a leleplezés az érdekes, nem az élet nyomorúságának a megmutatása, hanem a jézusi igény. Ha élő vizet akarsz, akkor mindenestől menjél Jézushoz. Nemcsak magadat vidd, hanem az egész életedet. De a következő mondatokból kiderül, hogy ez az élő víz arra szolgál, hogy az ember tudjon imádkozni, tudja imádni az Istent lélekben és igazságban. Engedjétek meg, hogy ennek a jézusi kifejezésnek három fordítását hozzam ide. Három párt, s ebből megértjük, hogy milyen nagy ez a jézusi igény. Lélekben és igazságban először úgy is fordítható: erőben és valóságban. Mert Isten Lelke erő. Az az erő, amely készteti az embert, jelesül az imádkozót. Tudnod kell, ha Isten erejét kéred, azt nem ahhoz fogod megkapni, hogy mások életét irányíthasd vele, hogy más dolgába beleavatkozhass. Hogy másra valami kényszert gyakorolhass. Ha Isten Lelke jő, téged fog kényszeríteni. Életváltoztató erő ez.

Az igazság szót úgy is lehet fordítani, hogy valóságban. Az igazságon filozofálni szoktunk Megtanultuk Platontól, aztán a XX. században Heideggertől, hogy mit jelent ez az aléteia, a valóság feltárulása, amikor eltűnnek a leplek, amikor az ember újra visszaemlékezik az ősvalóságra. De ezek filozófiák. Ez csak a megismerés világához tartozik. Amit valóságon értünk, az a samáriai asszony esetében ő maga, az embere, a faluja, a körülményei, a tradíciója, a vallása, a megrögzöttségei úgy, ahogy ő van. Tudjuk-e Isten valóságosan imádni úgy, ahogy vagyunk. Vagy mindig szép arcot öltünk, amikor Istent imádjuk, mindig kitesszük a kitüntetéseket, van, akinek hasig ér, mint az orosz tábornokoknak, és így megyünk elé. Pedig lehet, hogy úgy kellene menni rogyadozó térdekkel, nagyranőtt pocakkal, elunt szolgálatokkal, megkeseredett szívvel, valóságosan.

Így is fordítható a lélekben és igazságban, hogy szentségben és teljesen. Mert Isten lelke Szentlélek, a szentség lelke. És ahogyan Mózesnek nem lehetett odamenni az égő csipkebokorhoz, csak ha előtte levette saruit, nekünk sem lehet odamenni sem munkaköpenyben, sem tintapacás kézzel, trágyás csizmával a munkából, a gyülekezet szervezéséből, közéleti hadakozásokból, csak levetett sarukkal megszentelten, megszentülve a szentséges Isten elé. És teljesen, mert hogy aléteia ezt is jelenti: teljesen. Vállalva azt, hogy ha Isten megérint, megragad, megszólít, akkor teljes egészünket szólítja meg. Nagyon gyakran az az érzésem lelkipásztorokkal, testvérekkel, kollegákkal beszélgetve, hogy egyre szűkül életünkben az a terület, amit Istennek odaszánunk. Mi magunk is úgy, ahogy olykor gyülekezeti tagjaink, egy különös meghasadtságban élünk. Vasárnap vagy egyházi ünnepkör szóvátesszük: ünnepre jövünk, kedves Testvérek, tessék ünnepre öltözni, ne a szabadidő ruhában jöjjenek. Nagyon sokszor megkérjük a konfirmandusok szüleit, hogy ne vegyenek a gyereknek 6o ezer forintos surranót. Vegyenek egy 8 ezer forintos fekete cipőt, mert a konfirmáció ünnep. Nem a vagyonnak, a gazdagságnak, a proccnak a megmutatása. Bizony, meghasadt sokak élete. Egy kicsit vagyunk vallásosak, hívők, szentek, aztán polgárok vagyunk, vagy nem vagyunk polgárok, mikor mit diktál a politika ezzel a szóval kapcsolatban. De nem tudom, észrevettétek-e magatokon, megmondom, hogy én néha észreveszem magamon, szűkül az a terület, amit Istennek szánunk oda. Egyre kisebb ez a rezervátum, és jaj, csak ki ne derüljön, hogy ott is van olaj, meg valami nemesfém, meg esetleg kaszinót is lehet rá építeni, mint az indiánoknak. Egyre kisebb a szentséges terület az életünkben. Mindenhova benyomul az, amit profanitásnak nevezünk, azt, amit biznisznek nevezünk, amit a modern kor kellékeinek nevezünk, és igyekszünk azokat kitanulni. Azt hisszük, hogy akkor vagyunk jó lelkészek, ha nagyon jól értünk mindenkihez. Most szándékosan állítom ezt a kettőt szembe. Nem is a lelkekhez kell értenünk, véljük, hanem a dolgokhoz. Nem is lelkipásztorok vagyunk, hanem menedzserek vagyunk. Nem is az anyaszentegyházat építjük, hanem a kerítést, az imaházat, a templomot, az intézményeket. Pedig igazságban azt jelenti: egészen és teljesen. Mert Isten előtt mindennek lelkinek kell lenni. Isten előtt mindennek tisztának és szentnek kell lenni.

És végül az utolsó gondolat, ami nagyon megrendítő ebben a beszélgetésben: Isten ilyen imádókat keres. Nekünk kell, így tanultuk, így gyakoroljuk, ha gyakoroljuk Istent keresnünk. Miért kell Istent keresni? Jelen van Ő mindenütt, számon tartja gyermekeit, még a hajunk szálát is. Hisszük, hogy eleve elrendelő akaratából tudja, kik az igazak és kik a kárhozottak, miért kellene az Istennek keresni?! Keresi Isten az elveszettet, keresi Isten a megfáradtat. Keresi Isten a megüresedett lelkűt azért, hogy visszavezesse szentségébe, hatalmába, boldogító erejébe. Keres benneteket is, ha megfáradtatok, ha megüresedtetek, ha kivonultatok életeteknek azokról a területeiről, amelyek szentek, igazak és tiszták. Azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Adjátok oda magatokat a titeket kereső Isten kezébe, mint szolgák, mint szentek, mint elválasztott gyermekek, hogy boldogok legyetek Istenben. Istenben boldognak lenni: hálás élet. És akkor majd nem igyekezetből, nem kényszerből, nem kenyérért, hanem egyesegyedül hálából teszünk mindent Isten dicsőségére. Ámen

(Lelkészértekezleten, Ráday Kollégium, 2005. január)